Len Wein és Bernie Wrightson a hetvenes évek elején megalkották a valamit, ami a mocsárban él, és a zöld védelmezője, mellesleg egy horrorsztoriban ragadt hatalmas szörny.

„Egy szellem, ami salátának öltözött.”

Aztán jött a nyolcvanas évek közepe táján a beszipókázott Alan Moore és megreformálta a karaktert. Belevitte minden kokainos lehangoltságát a moszatemberbe, hogy egy szívfacsaró történettel lohassza le olvasói maradék libidóját. Egy újabb eredettörténettel megajándékozva a DC comics olvasóit.

Egy laborbalesetben Alec kicsit meggyulladt, majd, hogy a testét és lelkét emésztő lángokat eloltsa, a közeli lápba veti magát, hogy kis idő múlva a latyakemberként keljen új, alantas életre. A feleségét is kicsinálják, és a balesetről is kiderült, hogy nemigen nevezhető annak.

Na ez a sztori eleje, Moore sztorija meg ott kezdődik, amikor a gonosz mágnás hűtőjében fejbelőtt mocsárlényt tart, hogy a Virágemberrel boncoltassa fel, hátha rájönnek a titkára Alec csodával határos túlélésének.

Virág elvtárs rá is jön arra, amire nem kellett volna, és Alec (?) neki köszönhetően el is szabadul, majd akaratán kívül olyan hatalommal ruházza fel a skizofrén muskátlimant, amivel az igazság ligája sem bír el. Aztán a két depressziós moszat összecsap persze.

A második történetben démonok látogatnak el a földre, mivel egy szellemidéző gyakorlat során az éppen asztalhoz telepedő majomdémon kimondat egy varázsigét, aminek hála az ott helyet foglaló szülők kampecosat játszanak, fiuk, Paul pedig gyerekeknek fenntartott elmegyógyintézetbe kerül.

Alec (?) barátja, Abby éppen ide megy első munkanapján, amikor egy másik démon is szemet vet az ott lakó gyerekre, miközben figyelmezteti a lányt, a többi gyerek halálát csak ő tudja megakadályozni.

Zseniális ez az egész. Tudom. Zagyvaságnak tűnik. De annyira Alan Moore ez, és annyira magával értetődőnek hat olvasás közben, mintha világ életedben csak a Mocsárlényt olvastad volna. Az itthon megjelent DC gyűjteményben helyet kapott még az első sztorija is a lénynek, aki még korábban is élt, és teljesen más is volt. Alan Moore alkotta meg később a folytonosságot ezek között a karakterek között, a korokon átívelő védelmezők eszméjével.

A történet az emberségről is szól, belelátunk a karakterek fejébe, a félelmeikbe, a múltjukba, némelyiknek a jövőjébe. Alan Moore nem egyszerűen történetet ír, hanem ott él, ezek között a rajzolt emberek között, olykor meglepően hétköznapi élethelyzetekben.

És ez még csak az első kötet volt.

(B)