1994-ben a Transformers visszatért a második generációval, vagyis a G2-vel. Kivéve az Egyesült Királyságban, ahol igazából sosem tűnt el. Míg az Atlanti-óceán túloldalán az amerikai piacra szánt, gyenge lezárásnak számító Micromasters- és Actionmasters-féle figurák kifutó készleteit próbálták eladni, addig az európai játékboltok továbbra is kaptak friss termékeket. Ezek között voltak teljesen új öntőformák, elrontott japán importok és fel nem használt prototípusok is – ezek közül sok később James Roberts munkáiban is feltűnt. Különös időszak volt ez: Európába olyan menő cuccok jutottak el, mint Overlord, a Turbomasterek és a Breastforce két harmada – csak épp Breastmasterek nélkül.

Ennek az lett a következménye, hogy amikor a G2 végül megérkezett, a Hasbro brit részlege nem igazán tudta, mit kezdjen vele. Az első hullám figurái egyszerűen az eredeti vonal legújabb köreiként jelentek meg. Amikor azonban világossá vált, hogy az amerikai kollégák komoly anyagi támogatással, új képregénnyel és az ’80-as évekbeli rajzfilmsorozat borzalmasan összevágott epizódjaival próbálják újraindítani a márkát, a britek is átváltottak az új arculatra. A rajzfilm az akkori brit televíziós rendszerben gyakorlatilag elveszett (a négy földi csatornán alig volt hely, a műholdas tévé pedig csak kevesekhez jutott el), így minden a képregényre hárult.

A Marvel UK helyi részlege az ’80-as években kezelte a sorozatot, de az 1992-es megszűnés után – 332 számot követően – már alig foglalkoztak vele. A kasza oka az volt, hogy amikor az amerikai kiadás véget ért, már nem volt mit újranyomni. Azóta csak néhány, csekély figyelmet kapó különszámot jelentettek meg egészen 1994-ig. A brit Marvel azonban ekkorra már összeomlóban volt, miután túl sokat kockáztatott egy rakás gyenge cím – például Death’s Head II vagy Motormouth & Killpower – erőltetésével. Egyszerűen nem jutott idejük a Transformersre.

A Hasbro ezért más kiadót keresett, és végül a Fleetwayt választotta, amely az Eagle, Lion, Valiant, Battle és a 2000AD nevű hetilapjaival évtizedekig uralta a brit képregénypiacot (a DC Thompsonnal együtt, a King’s Reach Towerből). E kiadványok nagy része idővel megszűnt – ironikus módon részben éppen a Transformershez hasonló licencelt címek piacromboló hatása miatt –, de a 2000AD továbbra is futott Tharg felügyeletével, és a The Beano is hatalmas eladásokat produkált. A Hasbro biztosította, hogy a Fleetway hozzáférjen a Marvel USA új G2-anyagaihoz, és havi formátumot választottak. Minden egyszerűnek tűnt.

De nem volt az, mert az amerikai kezdeti anyag egy része használhatatlannak bizonyult. Ezt időnként azzal indokolták, hogy túl erőszakos, de ez valószínűleg nem fedte a valóságot: a Fleetway ugyan fiatalabb közönségre fókuszált, mint az amerikai képregény, de később például gond nélkül közölték a sorozat talán legvéresebb jelenetét (amikor Red Alertet szitává lövik és csak a csontváza marad). Sokkal inkább az volt a gond, hogy a Hasbro rendkívül praktikusan megkérte a Marvelt: vezessék vissza a Transformers figuráit a lapokba egy vendégszereplésen keresztül a még futó G.I. Joe képregényben. Ez viszont felháborította a Joe-rajongókat, akik szerint a robotok szerepeltetése aláásta a történet realisztikusságát… a nindzsákról és a terroristákról szóló, az USA hadserege által teljesen figyelmen kívül hagyott képregényben.

A probléma az volt, hogy a G.I. Joe minden próbálkozás ellenére sem tudott népszerűvé válni az Egyesült Királyságban, hiába próbálták három újrabrandinggel és egy Marvel-képregénnyel (amelyben sokan ugyanazok a munkatársak dokgoztak – sőt Grant Morrison is – akik a Transformers sikerei mögött álltak). A brit piac egyszerűen nem kérte. A Marvel próbálta hetilapként, majd havilapként, végül a Transformers hátoldalán melléksztoriként futtatni, de csak közöny és ellenszenv fogadta. A Joe sorozat újranyomása a TF #305-ben ért véget (ami az eredeti #74-et tartalmazta), majd jött egy különszám, ami megpróbálta lezárni a Cobra polgárháborúját. A TF–Joe crossover eredetileg a #133–142 között futott, és a közte lévő hatvan szám alatt a Hasbro elvárásai és Larry Hama végtelenül unalmas „Snake-Eyes mennyire menő” szappanoperája teljesen felismerhetetlenné vágta a történetet.

Vitatott, hogy mennyire lett volna probléma egyszerűen figyelmen kívül hagyni a crossover sztorit, és csak közölni a Transformers-anyagot. A Joe és a Cobra szerepe ugyanis minimális volt, és egy egyszerű narrációs szövegdoboz minden lényeget elmagyarázott volna: hogy Megatron és Starscream visszatértek a Földre, lemészárolták az őket megállítani próbáló Autobot csapatot, és most a G.I. Joe-val kerültek szembe. Ráadásul az amerikai sorozat első számában szó sem esik a crossoverről, tehát indulásként sem kellett volna semmi kínos toldozás-foldozás.

Mindenesetre a Fleetway úgy döntött, hogy eredeti brit anyaggal indít, amely majd átvezet a tervezett amerikai újranyomásokba. A 24 oldalas, nagy méretű havilap ára 1,50 font volt, és úgy felétől kétharmadáig tartalmazott képregényt, a többi oldalt profilok, cikkek és néhány hirdetés töltötte ki. Elvben így közel két évnyi amerikai anyag állt rendelkezésre. A nyitáshoz azonban az első két számot vadonatúj történettel töltötték meg, amelyeknek össze kellett illeszkedniük a reprint-ívvel, miközben kikerülték a Joe-crossovert.

A hivatalos állítás szerint Simon Furman írta a két brit történetet, ám ez erősen megkérdőjelezhető. Furman akkoriban az amerikai G2-t is írta, és korábban már dolgozott egyszerre mindkét kontinensre, így logikus választásnak tűnt. Csakhogy ő maga állította a ’90-es évek végén a rendezvényeken, hogy nem ő írta a brit prológusokat, majd később egy kötet előszavában mégis magának tulajdonította őket. Furman hajlamos néha udvarias vagy kedveskedő kijelentésekre – ha például a közönség előtt poénként kellett leszólni ezeket a sztorikat, lehet, hogy egyszerűen letagadta őket, később pedig vagy a jogdíj, vagy a rossz emlékezet miatt állította az ellenkezőjét.

Még erősebb érv amellett, hogy nem ő írta: a történetek egészen elképesztően túlbonyolítják a helyzetet. A legegyszerűbb az lett volna, ha az amerikai forgatókönyveket rövidítik: a G.I. Joe-t kihagyni vagy névtelen katonákkal helyettesíteni, egyszerűsíteni az Ark pusztulásával kapcsolatos szálat, és újra bevezetni a régi testében visszatérő Megatront. Ráadásul az amerikai első három szám közül kettő eleve töltelékhistória volt Derek Yaniger csúszásai miatt – ezek („Ghosts” és a „Distant Thunder” újrahasznosítása „Primal Fear” címmel) lazán kapcsolódtak a fő sodorhoz. Logikus lett volna hát megvágni az első számot és mellé írni egy hidat, ami helyreteszi a Földdel kapcsolatos történéseket, mielőtt megérkezik Bludgeon és a Warworld. Ehelyett a brit anyag teljesen új történetet kreált.

Ennek oka lehetett a Hasbro utasítása is. A G2 képregény hírhedt arról, hogy meglepően kevés G2-figurát szerepeltetett. Megatronon és pár újraszínezésen kívül (amelyek közül például Optimus, Starscream, Grimlock és Jazz átfestései alig szembetűnők) csak ritkán bukkantak fel új játékok. A brit képregény ezzel szemben tele volt Skyscorchersszel, Stormtrooperekkel, Rotor Force-szal, Laser Rodokkal és mindenki harsány G2-színekkel amitől hányok. Például a Dinobotok, amelyeket az USA még a régi szürkén árult, de a britek már csak a rikító változatot kapták. Mindez ugyan arra utalhat, hogy Hasbro miatt lett ilyen zavaros a történet, de ha már újrarajzolták az egészet, igazából bárkit be lehetett volna rakni a sztoriba.

A rajz viszont egyértelmű volt: Robin Smith készítette, a 2000AD veteránja, aki korábban néhány rövidebb TF UK-történeten is dolgozott. Kockás, robusztus figurái nem mindenkinek tetszenek, de Gill Whelan élénk színezésével egész korrekt hatást keltettek – bár meglepően vidámnak és fényesnek hatottak az amerikai anyag groteszk izom- és folyadékábrázolásaihoz képest.

 Az első szám 1994 októberére datálódott, és valószínűleg tényleg akkor jelent meg (a brit ipar akkoriban nem játszotta el az amerikai csúsztatásokat). A történet címe „War Without End” volt – pont mint az amerikai első számé –, és Bludgeon új G2-es csapatával Londonban megtámadja a Földet, hogy előcsalja Optimust és ellopja a Mátrixot. Az, hogy a Mátrixot az amerikai sztoriban már használta az új csapat aktiválására, jobb, ha nincs feszegetve. A terv működik: Prime Sideswipe-pal, Jazzzel és Skrammal érkezik, remélve, hogy Grimlockkal is találkozik. Összecsapnak, majd a továbbfejlesztett Megatron közbeszól és leüti Bludgeont. A sok új játék bemutatása mellett még Optimus apokaliptikus látomásainak is jut hely (ezek a Swarm előrevetítései). Fura, de még érthető.

A második történet, „War Zone”, kb. egy nagy verekedés: Optimus az új Megatronnal, Megatron Bludgeon G2-seregével, majd a frissen újraszínezett Dinobotok a Decepticonokkal csap össze. A végén a rosszak külön utakon menekülnek. Ez azért furcsa, mert így gyakorlatilag az amerikai status quo-t állítják vissza: Bludgeon továbbra is vezeti a főerőt és a Warworldöt, Megatron pedig Starscreammel bujkál a Földön. Logikusabb lett volna, ha Megatron megöli Bludgeont és átveszi az uralmat. Grimlock közben összefoglalja Optimusnak a Cybertronian Empire helyzetét – gyakorlatilag az amerikai #1 tartalmát tömörítik pár panelbe. A történet fura és nem nagy szám, de önmagában nem hibás.

A furcsaság akkor futott csúcsra, amikor a harmadik számtól elkezdték az amerikai G2-t újranyomni. Először a „Devices and Desires” (US #4) jelent meg. Grimlock küldetése logikus folytatása volt a brit előzményeknek, és működött is Jhiaxus bemutatásaként. De a történet elején helyet kaptak azok az apokaliptikus látomások, amelyeket Optimus már a brit #1-ben előadott – ez nem hiba, csak felesleges ismétlés.

A negyedik számnál kezdtek igazán elszabadulni a problémák: újranyomták a két „Tales of Earth” melléksztorit (US #4–5). Ezekben Bludgeon megtámadja a Földet, hogy előcsalja Optimust és ellopja a Mátrixot, de Megatron felbukkan és megöli. Igen: pontosan azt csinálja újra, amit a brit #1-ben már megcsinált, hasonló eredménnyel – csak teljesen más csapattal. Semmilyen magyarázat nincs arra, miért tért vissza a régi Marvel-es csatlósokhoz, vagy miért ismétlődik ugyanaz a sztori. A dialógusokat sem igazították. Az olvasóknak, akik nem ismerték az amerikai kiadást, ez teljesen érthetetlen lehetett. Ez a brit eredeti történetszálakat totálisan feleslegessé tette. Olyan volt, mintha a Fleetway először több saját anyagot akart volna gyártani, de elfogyott a pénz – vagy azt hitték, az amerikai szál önmagában epizodikusabb lesz.

Akármi is történt, az eladások gyengék voltak, és az ötödik számot már úgy adták ki, hogy tudták: ez lesz az utolsó. Az epizód a „The Power and the Glory”, amelyben Optimus spirituális utazást tesz a Kibertronon, bemutatják az aszexuális szaporodást és a Swarm eredetét – legalább újabb kontinuitás-hibát nem okozott. A hátsó borító dícsőséges „NEVER THE END!” felirata (egy újraszínezett poszterképen) senkit nem tévesztett meg. A legmaradandóbb elem inkább az volt, hogy a belső címlap Matt Dallas induló Transmasters UK rajongói klubját reklámozta – a csoport később az amerikai G2 folytatását is elkészítette rajongói formában. Tagjaik közül sokan később profi TF-alkotók lettek, például James Roberts és Nick Roche.

A képregény formátuma is kaotikus volt. Kapott kihajtható borítókat és középső posztert, amit robot „átváltozó” játékként reklámoztak – még mindig az Action Master Elite-ek árnyékában. Tele volt Hasbro által szolgáltatott profilokkal és anyagokkal, bár nem világos, hogy Hasbro kérte-e, vagy a Fleetway csak olcsó oldalkitöltésnek használta ezeket. Az első számhoz ízléstelen, de nagyon G2-hangulatú matricák jártak („JAZZ BAD COMPANY”), plusz egy játéklista a brit elnevezésekkel (Sureshot és Archforce például a Combat Hero Optimus és Megatron ideiglenes nevei voltak). A lista tartalmazott európai exkluzívokat is, például a Sparkabot- és Firecon-újrafestéseket, valamint a Lightformers Ironfistet és Deftwinget.

A második szám újabb matricákat adott (most Dinobot témával), egy társasjátékot a poszter helyett, és egy nagyon menő nyereményjátékot, ahol a brit piacon elérhető mind a 47 G2 figurát meg lehetett nyerni. A harmadik szám visszafogottabb volt, mert a reprint több oldalt vitt el, de tartalmazott egy gyenge levelezési rovatot, ahol utaltak rá, hogy talán a rajzfilm is adásba kerülhet, és válaszoltak egy kérdésre arról, hogyan illeszkedik a brit anyag az amerikaihoz – a válasz később hamisnak bizonyult, de legalább őszintébb volt, mint Marvel UK korábbi gyakorlata, amely évtizedekig úgy tett, mintha minden anyagot brit szerkesztőség gyártana. A negyedik szám még jellegtelenebb volt, és csak utalgatott arra, hogy talán készül egy évkönyv is (készült – a Grandreams-féle borzalom, amely megérdemli a külön cikket). Az ötödik szám pedig olyan olcsóra sikerült, hogy rendes borító sem volt, csak egy belső panel, amit valaki színesceruzával átfirkált, egy poszter, amit kétségkívül más belső rajzok alapján rajzoltak át, és néhány gyerekrajz.

Összességében a sorozat inkább kuriózum, mint értékes gyűjtői darab – főként azoknak, akiket legalább annyira érdekel a Transformers képregénytörténete, mint maguk a történetek. Az eredeti számok ritkák, de nem olyan drágák, mint gondolnánk: a rajongók nem igazán akarnak sokat fizetni ezért az összecsapott, esetlen anyagért. Az első két szám pedig a kevés olyan klasszikus Transformers-történet közé tartozik, amelyet semmilyen formában nem nyomtattak újra.

Ben voltam, sziasztok!