Szia, a nevem Ben, és szeretem a ’90-es évek képregényeit! Most, ha véletlenül csak egy random olvasó vagy, aki semmit sem tud a képregénytörténelemről, ez valójában elég nagy vallomásnak számít a képregényrajongók körében. A képregényekkel kapcsolatban általánosan elfogadott bölcsesség ugyanis az, hogy a ’90-es évek rosszak voltak: sötét, de üres történetek a The Dark Knight Returns utóhatásaként, a spekulációs buborék, valamint a szupersztár rajzolók és az Image Comics felemelkedése miatt.
Csakhogy én nem azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, miért rosszak a ’90-es évek képregényei — azért vagyok itt, hogy beszéljek az elképesztően jó ’90-es évekbeli képregényekről, amelyeket hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A ’90-es évek azon képregénye, amelyre ma fókuszálok, az utóbbi időben újra bekerült a köztudatba, mivel a DC és a Marvel is nagy erőkkel lovagolja meg a ’90-es nosztalgia hullámát. A mű, amelyre gondolok, az Incredible Hulk: Future Imperfect, Peter David és George Pérez 1992/1993-as, két részes grafikus regénye.
A Future Imperfect egy nagyobb trendet testesít meg, amely áthatotta a ’90-es éveket: én “gonosz klón szindrómának” hívom. Ez egy gyakori történetklisé volt, amelyben a főhőst valamilyen módon lecserélték, vagy képességeit lemásolták egy gonosz változat számára. Mindez Mark Gruenwald 1985-ös történetívével kezdődött, amikor Captain Americától megvonták rangját és címét, és helyére John Walker, egy pszichotikus, nacionalista őrült került. Ezek a történetek mindig is népszerűek voltak, mert rengeteg új kosztümöt és karaktert tettek lehetővé, amelyek gyakorlatilag maguktól íródtak.
A két legsikeresebb példa talán a Knightfall a Batman-univerzumból, amelyben Batmant egy gépesített vallási fanatikus váltotta le, illetve a Venom a Pókemberből, egy gonosztevő, aki Pókember összes képességével rendelkezik, csak épp szörnyeteggé torzult formában. Természetesen ezek a történetek gyakran túlszaladtak a saját kereteiken, lásd például a Reign of the Supermen ürességét vagy a Clone Sagát. Véleményem szerint azonban a Future Imperfect a legrövidebb, legélvezetesebb “gonosz klón” történet, főként azért, mert a gonosztevője tökéletesen egyensúlyoz a tematikus ív és a veszélyes élvezetekre épülő karakterizálás között.
A történet szerint nagyjából 100 évvel a jövőben az emberiség gyakorlatilag kihalt egy nukleáris háború miatt. Az emberi faj egyetlen megmaradt bástyája Dystopia városa — találó név egy olyan metropolisz számára, amely futurisztikus technológiát vegyít a posztapokaliptikus világ pokoli jellegével. George Pérez művészete hatalmas vonzereje a Future Imperfectnek. Pérez a valaha élt egyik legnagyobb képregényrajzoló, gyakorlatilag ő találta fel a Teen Titans vizuális világát, és ő dolgozott azokon a Jurassic Park képregényeken is, amelyeket szintén nagyon szeretek. Ebben a sorozatban csúcsformában van. Dystopia gyönyörűen van megrajzolva, Pérez megtalálja az egyensúlyt a posztapokaliptikus nyomor és a futurisztikus technológia finom, csak sejtetett jelenléte között.
Kevés olyan képregényhelyszín van, amely ennyire élőnek érződik — átvitt és szó szerinti értelemben is, tekintve, milyen sűrűn lakottnak hat. Pérez paneljei sosem zsúfoltak, de mindig tele vannak információval, amelyek klausztrofób és nyomasztó légkört teremtenek az előtérben, miközben a háttérben roskadozó épületek és vörös égbolt húzódik. Tom Smith színezése is remek, egyedi árnyalatokat használ, amelyek szembemennek a modern apokaliptikus képi világgal. Ez a részletesség, a hangulat és az atmoszféra ilyen hangsúlyos megteremtése teszi a Future Imperfectet annyira működőképessé. Dystopia szó szerint árad a személyiségtől, és hihetetlenül hatékonyan közvetíti a reménytelenség érzését.
Dystopia megalkotója Maestro, a kegyetlen, szupererejű zsarnok, akit hihetetlen fizikai erő és gonoszul intelligens elme hajt. Hogy legyőzzék Maestrót, a lázadók a tér-idő szövetéből előhívják a Hulkot, és kiderül, hogy Maestro valójában a Hulk jövőbeli változata. Fontos megjegyezni, hogy a Hulk ekkoriban nem a filmekből ismert tomboló szörnyeteg volt; Professzornak nevezte magát, és kifejezetten intelligens, tanult karakterként szerepelt. Innen a történet nagyjából a várakozások szerint alakul: rengeteg összecsapás, üldözés, árulás, gonosz monológ, tervek és ellen-tervek… Mindez nagyon jól meg van írva, afféle pulp sci-fi stílusban — hasonlóan ahhoz, ahogyan a klasszikus Transformers részei is gyakran jól megírtak voltak. A Future Imperfect igazi erőssége azonban a Hulk és Maestro közötti interakciókban rejlik. A képregény nagyon is tisztában van vele, hogy ezért jöttél, és ezt meg is adja bőségesen. A második rész szinte teljes egészében azzal telik, hogy a két fél végigmegy a klasszikus hős-gonosz páros minden lehetséges dinamikáján: harcolnak, szócsatáznak, Maestro előadja a “Csatlakozz hozzám!” típusú gonosz beszédét, miközben Hulkot próbára teszi erkölcsi határain. Minden benne van, amit egy jó antagonistától elvárnál.
A Future Imperfect ott lép a többi gonosz klón történet fölé, ahogyan magát Maestrót megalkotja. Maestro különös központi alak: egyszerre brutális, ösztönvezérelt szörnyeteg, ugyanakkor talán a legemberibb Hulk-ábrázolás, amit valaha láttunk. Ez a fajta megközelítés hasonló ahhoz, amit David Ayer filmjeiben láthatunk — Ayer Fury című filmje kifejezetten jó összevetési alap. Mindkét történet jól ismert műfajokat vesz alapul, de realisztikus és szubverzív elemekkel keveri őket. Például Maestro világában egy egész háremnyi rabszolganő áll a rendelkezésére — ez olyasmi, amit posztapokaliptikus történetekben ritkán látsz, és képregényekben még ritkábban, különösen a Hulk esetében. De az a tény, hogy Maestro szabadon kiéli vágyait — különösen a szexuálisakat — emberibbé, valóságosabbá teszi őt. Ezen felül magát a világot is látjuk, amelyet Maestro a romokból felépített, és azt, hogyan próbál működő társadalmat teremteni alattvalói számára.
Ez a finom gonosztevő-humanizálás a Future Imperfect legnagyobb trükkje, mert lehetővé teszi, hogy a képregény egyszerre élvezze ki és bírálja ugyanazt a hedonista szemléletet. Maestro tökéletesen egyensúlyoz a szimpatikus gonosz és a félelmetes szörnyeteg között, ami lehetővé teszi, hogy a történet egyszerre legyen élvhajhász és önkritikus. Maestro jóval karizmatikusabbnak hat, mint Hulk, aki kissé esetlen másodhegedűsként működik mellette. Természetes, hogy a legtöbb jelenetben Maestro felé húzunk, főleg mert kegyetlenségének jelentős részét a képregény sokáig viszonylag visszafogottan mutatja.
Vele együtt élvezzük a Bruce elleni csaták rombolását vagy azt, ahogyan rabszolganőkkel veszi körül magát. De Maestro kedvelhető felszíne mögött ott lapul a valódi természete: gonoszsága pontosan ezekből az élvezetekből fakad. Ő egy Hulk, aki végül engedett a dühének — és a történet végére már semmi más nem marad benne, csak puszta brutalitás. Végül még Maestrót is Hulk újonnan megszerzett intelligenciája győzi le, nem pedig az ereje.
Mindez szorosan összefügg a ’90-es évek képregényeinek alapvető filozófiájával. A ’90-es évek a képregényekben a legprimitívebb olvasói vágyak kiéléséről szóltak — vér és mellek uralták a piacot. A Future Imperfect tökéletesen megtalálja a módját, hogy beépítse ezt a fajta gátlástalan élvezetet, miközben rétegzett tematikus kritikát is hozzáad ahhoz, amit látszólag ünnepel. Ezért működik bő 30 évvel később is ilyen jól: ez egy olyan figyelmeztető történet, amely zseniális módon hagyja, hogy átélhesd azt az izgalmat és örömöt, éppen abból a dologból, ami ellen óv — és ezért fantasztikus ’90-es évekbeli képregény.
Ben voltam, sziasztok!
