Egy rövid pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy a Poohniverse (más néven Twisted Childhood Universe) egyáltalán létezik. Bár ez valószínűleg irigylésre méltó állapot mindazok számára, akik látták a két Winnie the Pooh: Blood and Honey (Vér és méz) film valamelyikét, ez sem akadályozta meg ezt a filmes univerzumot abban, hogy továbbra is bemutassa azokat az elcseszett Disney-karaktereket, akiknek az a balszerencse jutott osztályrészül, hogy a kíméletlen, „bármi megtörténhet” típusú közkincs világába kerültek.
Miután Micimackó és az erdei barátai olcsó slasher-újragondolást kaptak, és egy mutáns Bambi is belecsapott a lecsóba, most Peter Panen a sor, hogy valami olyasmivé váljon, amitől J. M. Barrie úgy forogna a sírjában, mint egy bevásárlóközpont forgóajtaja a fekete pénteki tömegben. Már nem a repülni tudó, örökifjú kalandor: ez a Peter Pan egy gyerekrabló őrült, reszelőhöz hasonló arccal — és bár a Neverland Nightmare valamivel határozottabb vízióval bír, mint a Micimackó-filmek (Poohvies?), még mindig inkább egy célt kereső gimmick, mint valódi történet.
Megismerjük Peter Pant, amint bohócként dolgozik egy gagyi, fantasy-tematikájú cirkuszban, de a fehér festék és a lufihajtogatás mögött egy olyan lény rejtőzik, akit a gyerekkori bántalmazás évei teljesen eltorzítottak. Úgy hiszi, az a küldetése, hogy megmentse a gyerekeket a világ szenvedéseitől — úgy, hogy elrabolja, majd megöli őket. Látjuk is munka közben, amint elrabolja a kis James Hookot, de mielőtt megölné a fiú anyját, az hátrahagy neki egy apró emléket: többször arcba szúrja. Tizenöt évvel később Peter még mindig a régi trükkjeit űzi, nyomorult odújában tervezgetve, ahol egyedül Tinker Bell tart vele — bár ebben a verzióban Tinker Bell nem csillogó, hisztis tündér, hanem egy transz drogfüggő, Stockholm-szindrómával, aki azt hiszi, hogy a Peter által adott heroin valójában „tündérpor”.
Legújabb célpontja a születésnapos Michael Darling, akit iskola után ragad el, miközben idősebb nővére, Wendy. A gyerekrablás azonnal szétszakítja a Darling családot, Wendy anyja, Mary (véletlenül Christopher Robin hipnoterapeutája a Blood & Honey 2-ből) pedig egyértelműen őt hibáztatja a tragédiáért.
A bűntudattól hajtva Wendy elindul, hogy megtalálja az öccsét, de miközben kutat, Peter új szintre emeli az őrületét, és egy sokkoló esemény kerül a címlapokra. Végül Wendy rábukkan Pan nyomára, és első kézből tapasztalja meg eltorzult elméjének valódi mélységeit. Több kell majd, mint egy második heg a jobb kéz felől és egyenesen reggelig vezető út, hogy kiutat találjon ebből a rémálomból…
Bár a Peter Pan’s Neverland Nightmare továbbra is folytatja a Twisted Childhood Universe eddigi jellemzően unalmas, sablonos slasher-vonulását, be kell vallanom, a filmek egy leheletnyit tényleg javulnak. Az első Micimackó-film bűnösen unalmas volt egy olyan történethez képest, amelyben két gyerekkarakter mészárol végig egy csajos hétvégét. A második rész legalább játszadozott egy kicsit a koncepcióval, behozott több eltorzult barátot és némi vizuális ötletet is (a lángoló láncfűrészt nem lehet szó nélkül hagyni). Peter Pan koszos, „Buffalo Bill-es” újragondolása pedig néhány korábbi Poohniverse-hátrányt előnnyé tesz, mivel a film minden erejével azon van, hogy a soha fel nem növő fiút egy olyan gyerekrablóként mutassa be, akitől az áldozatok könyörögnek a kegyelemért.
Az arcát késszúrások szabdalták szét, amit egy vigyorgó maszk mögé rejt; koszos zöld tunikában gázol körbe egy lepukkant furgonnal, gyerekekre vadászva; és a „Tinker Bell” nevű társával való kapcsolata kritikán aluli. Látszik, hogy a készítők lubickoltak abban, mennyire undorítóvá tehetik a klasszikus karaktert. Ha igazak a hírek, Peter Pan afféle Loki-szerepet tölt majd be a 2012-es Bosszúállókhoz hasonló crossoverben, ezért a Wes Craven-féle irányváltás tulajdonképpen logikus. Martin Portlocknak pedig jár a dicséret, amiért teljesen beleáll a szerepbe — külön pluszpont, hogy gyakran egy klasszikus Peter Pan árnykép-víziójától kap instrukciókat.
Ám a Twisted Childhood Universe világépítése sosem volt akkora probléma, mint a megvalósítás — és itt veszít gyorsan a lendületéből Peter Pan mocskos újragondolása. Portlock ugyan teljes erőbedobással játssza a bántalmazó és bántalmazott Pant, energiával, fenyegetéssel és egy csomó testprotézissel (amelyek jelzik, hogy életében valamikor brutálisan megcsonkították), de az új karakter megteremtése helyett inkább folyamatosan a Heath Ledger- vagy Joaquin Phoenix-féle Jokerek utánzására vált, amikor épp nem Bill Skarsgård Pennywise-át koppintja. Értem, hogy ezt nem könnyű hitelesen megcsinálni (a hangszálait biztosan kegyetlenül kikezdi), de amikor a film nyitójelenete konkrétan azt mutatja, hogy Pan Ledger hangján beszél, Phoenix sminkjét viseli, és Skarsgård módjára csal gyereket sötét lyukba, az ember mentálisan kikapcsol.
A film többi része elég szokványos. Mivel gyerekrablásról és gyilkosságról szól, érthető, hogy a camp humor nehezen működik, de a film annyira eltökélt, hogy könyörtelenül sötét legyen (szerencsére nem annyira, mint a Rémálom az Elm utcában remake), hogy közben elfelejti, hogy lehetne akár félelmetes, akár izgalmas. A Darling család drámája szappanopera-szinten merev, és bár Megan Placito jó „final girl”, a finálé végtelenül ismétlődő: üldözés, bujkálás, kétségbeesett harc, újra és újra és újra.
De megint csak: bármilyen nyomasztó és lapos is a Peter Pan’s Neverland Nightmare, mindegyik új rész láthatóan egy kicsit jobb az előzőnél. A franchise első három darabja a slasher műfajt járta körbe, és ha minden igaz, a következő, a Bambi Unleashed már az állattámadásos horror felé mozdul — ami legalább némi változatosságot hozhat a Disney-utáni elmebajos galériába.
A Twisted Childhood Universe-nek még hosszú út áll előtte, hogy bármi másként lássák, mint olcsó, Sharknado-szerű vírusként, de az, hogy ezek a családi mesefigurákból lett rémségek lassan tényleg egyre jobbak, ad némi reményt arra, hogy ez az egész vállalkozás még érhet valamit.
Ben voltam, sziasztok!
