Nem voltak nagy elvárásaim a Nick Raider kötettel szemben. LOL, dehogynem! Megszoktam, megszoktuk, hogy ha valamit Antal, az Anagram Comics kiadó vezetője valamit kiválaszt, akkor az csakis a legjobbak közé tartozhat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy tartsuk őt nyomás alatt, és követeljük a legjobbat, de úgyis így lesz. :D

Szokásos: nagyon szép kötet, ráadásul vaskos is, mivel picivel 400 oldal fölötti a terjedelme. Ez négy teljes történetet jelent, két régi, két új. Itt talán nem árt egy kis magyarázat. Bár nem szükséges, csak néha szeretek leírni fölösleges dolgokat. Általában. :D Nick Raider - természetesen - egy Bonelli kiadó karakter, 1988-ban került először papírra. (Sok mindent megtudhatunk a bevezető szövegből is, érdemes és érdekes.) A kötet négy története ketté osztható: az első kettő a múltban zajlik, Nick fiatalkorában, a másik kettő pedig... szintén, de itt a harminc évvel későbbi, napjainkban élő Nick emlékezik vissza. Ja, azt még nem mondtam, hogy a főszereplő egy gyilkossági nyomozó, bár ez a tény a borítóról viszonylag gyorsan kitalálható.

Olvasás előtt-közben-után néha beszéltünk róla Béluval, sok ponton ugyanazt láttuk vagy éreztük, de majd kiabál, ha nem így van. A kötet fele inkább ilyen bevezető jellegű, ismerkedős. Vagyis mi ismerjük meg a szereplőket, tulajdonképpen erről van szó. Az első – Véletlen áldozatok/Vittime per caso - nem nyerte el túlzottan a tetszésem. Néha kusza, a nagyon sok akciójelenet között néha elvesztettem a fonalat. Vagy inkább azt, hogy most ki éppen ki, mi történt vele, vagy akármi. Nagyon rendőrös krimik. De nem a könyvek, hanem a tévésorozatok vagy a filmek, tulajdonképpen az hatvanas és a kilencvenes évek között készültek legjava. Főleg az autós üldözések, amelyek gyakran balesetbe torkollnak. És ezeknél tudtam néha elveszíteni a fonalat. Persze az is lehet, hogy velem van a baj. A második sztori – Sötétség Chinatownban/Buio a Chinatown - már egy lényegesen jobb, szövevényesebb, jobban megírt valami. És akkor jön a fordulat, a kötet fele. (Harminc év múlva/Trent’anni dopo, Kikötői rajtaütés/Agguato al porto.) Nick egy ötvenes hadnagy, akit ellepnek az emlékek és az érzések. De ez csak egy keretet ad, és ebben a keretben helyezkedik el egy-egy harminc évvel ezelőtti nyomozás. És itt már nem volt az a fura érzésem, nagyon működött a dolog, gördülékenyen, jól felfűzött fordulatokkal, wow! Persze ez gyakori a képregények esetében, mert változhat az író, és ott jön egy teljesen új hozzáállás. Viszont egy köteten belül ez nagy váltás. Tulajdonképpen, ha valamiért az ember azt érzi az elején, hogy kár volt belefogni, a folytatás bőven kompenzál, szóval megéri.

Nick Raider egy klasszikus krimihős. Egy tipikus Bonelli képregény. Durván negyven év tévés rendőrködés szinopszisa, persze itt leginkább az amerikai sorozatokra, filmekre gondolva. Amikor a főszereplő pesszimizmusból építi fel a világot, visszaemlékezéssel alámondva, az zseniális noir hangulatot teremt. Na, egy plusz ok, hogy ne hagyjuk ki! És nem hiányozhatnak azok a "signature talk"-ok sem, amiket már több Bonelli karakter esetében megszoktunk. (Vagy nem.) Tudjátok, amikor a szereplő gyakran ismétli ugyanazt a mondatot vagy szófordulatot, ami sokszor baromira idegesítő tud lenni. Van ennek magyar neve? Na, olvassátok el, aztán megbeszéljük!

A kötetért hála és köszönet Antalnak, az Anagram Comics-nak!

Miket kaparintottam meg az év hatodik és hetedik hónapjában eddig? Lássuk... :)

1. Szellemlovas (Határtalan Hősök sorozat by Bubi Bolt, Ghost Rider Vol. 10. #1-#5)

Szörnyek nem léteznek... Vagy mégis?

A Bubi Boltnál júniusban a Határtalan Hősök sorozatában megjelent Szellemlovas ilyen kérdést tesz fel, és meg is válaszolja.

Szörnyek vannak, és Szellemlovas köztük a legrosszabb, aki Johnny Blaze testében raboskodik.

Ez egy sorozat nyitánya, érdekes felütés, 5 füzet után az ember azt érzi, olvasná tovább. 

A történet azzal kezdődik, hogy Johnny otthon (?) lábadozik motorbalesetéből. Egy hatalmas sebhely van a fején, a balesetből semmire sem emlékszik. Pszichiátriai kezelésre jár, mert sajnos a fejfájáson felül rémálmok és hallucinációk is gyötrik.

Johnny két világ között ragadó elméje már azt se tudja eldönteni, mi valós, és mi az ördög kreálmánya, és az első kötet végén maga az olvasó is lóg a sziklán, egy kézzel kapaszkodva.

Egy rendkívül véres, egyben humoros és szókimondó képregény, látványos rajzokon. A vége annyira abszurd, hogy nem is vártam mást egy Szellemlovastól. Ha elolvassátok, tudni fogjátok, mire gondoltam.

Folytatása következik. Csak mikor?

 2. Love me – Egy románc (négy részes minisorozat egy kötetben, Frike)

Francesca Perillo és Stefano Cardoselli képregénye a Love me- Egy románc. Cardoselli frenetikus formáin elevenedik meg egy robot szerelme, egy ismeretlen nő iránt.

Egyáltalán lehet-e szerelmes egy robot? Láthatóan igen. Rambózhat-e egy robot a helyi maffiavezér otthonában? Természetesen! Lehet-e happy end egy Cardoselli-kötet végén? Kiderül, ha elolvasod!

Egy nagyon egyszerű, viszont magával ragadó, és gördülékeny történet a Love me, egy jövőbeli színes-neonfényes metropoliszban, Cardoselli gyönyörű rajzain, élénk színekben. Miközben arra a kérdésre keresi a választ, mi teszi emberré az embert, egy macska narrál, és az ebből fakadó humort teljesen kimeríti, ott és akkor, amikor és ahol kell.

Csak szeretni lehet.

3. Gambit (Bubi extra 31.)

Jó kis füzetek a Bubi extrák. Egyelőre mind megvan, és a többségüket olvastam is. Ez a Gambit egy kis eredetsztori, és jellemrajz, egy kiváló fickóról, aki mellesleg mutáns. Képességével energiát tud összpontosítani tárgyakba, amiket akár elhajítva, robbanást tud okozni.

Remy Lebeau története New Orleans-ből indul, ahol a tolvajok céhének tagjaként beleszeret a bérgyilkos hercegnőbe. Viszont szerelmüket a gyilkos céh egyik tagja nem tartja helyénvalónak, ezért párbajra hívja Remyt, akinek előjön a képessége, és két darabra robbantja szegény párát. Jutalma a száműzetés, mivel csalást kiáltanak.

Ez után még néhány rövid sztorit olvashatunk róla, amikben látható, hogy egyfajta Robin Hood ő, annak ellenére, hogy tolvaj és mindenféle bűncselekményre felbérelhető, próbálja jó cselekedetekkel kompenzálni a karmát.

Jó füzet. Mike Carey írta. Ha két héttel korábban jelent volna meg... Na mindegy. (A comic con egyik vendége ő volt).

4. Lady Crows (Írta és rajzolta: Straubinger Gréta, kiadta: Szebeni Péter, 2025.)

A 5panels csomagban két képregény volt, a Lady Crows-ra esett a választásom először, mivel láthatóan kevesebb benne az olvasnivaló, mint a Rossz Bőrben esetében. Ez nálam a gyerek mellett manapság előnyt jelent.

Igazából a szöveg mennyisége a Lady Crows-nál átlagosnak mondható, viszont a rajzok nézegetése elvitte az egészet, így azért tovább tartott az élmény, mint elsőre gondoltam.

Az alkotó az animációs filmek világából érkezett a képregényekébe, és ha ezt nem tudtam volna meg az imdb-ről (https://m.imdb.com/name/nm12501933/) akkor is feltűnő az a stílus és minőség, amit letett az asztalra. Egyébként Straubinger Gréta dolgozott a Csongor és Tündén (2025.), a „Még Emlékszem”-en (2021.) és a „Kék Pelikan”-on (2023.) is. A Lady Crows rajzai eleve rajzfilmesekre sikerültek, néha kis Disney-hatást véltem felfedezni, de megkérdezném, hogy hogy áll Gréta Stjepan Sejic-csel és annak munkásságával. Ugyanis nekem a stílusról és a hangulatról a Death Vigil is beugrott, de lehet, hogy a hasonlóság csupán a véletlen műve. Ott vannak egyébként ilyen tűpontos, mindig felismerhető, magas szintű karakterábrázolások.

A sztori beharangozója előtt még megemlíteném, hogy nagyon háklis vagyok a helyesírásra, és kiemelném, hogy a Lady Crows olvasása közben egyetlen hibát sem véltem felfedezni. Szeretem az ilyen igényességet.

Marissa a történet főszereplője, akit egy árokban ébreszt egy kicsit sápatag úriember. A lány kicsit meg van tépázva, viszont nem az alföldi tájakra jellemző biciklivel betakarózva részegen alvás esetköre forgott fenn nála. De az amnézia természetesen megszépít mindent, ami szerencsére a lánynak van.

A család megörül a lánynak, viszont Marissa nem olyan már, mint volt. Furcsa hangokat hall, és rémálmaiban egy fehér farkassal randizgat, ami beindít benne valamit.

Egy keserédes kis túlvilági kaland kerekedik ki a képregény végére, amiben még látványos harcokra is számíthat az olvasó. A történet gördülékeny, a rajzok szexik. Szerintem egy folytatást is elbírna. Akit érdekel a művész munkássága, annak itt van Straubinger Gréta instagram oldala, illik bekövetni.

https://www.instagram.com/pinatadoodles?igsh=Y3NrNm9sY3c4d2U0

A 5panels alkotógárdájának oldala pedig:

https://5panels.hu/

Duke és társai végre azzá válnak, amivé kell. Ők lesznek a Joe-k! Hey-ho Joe! Végig kísérhetjük a kiképzés néhány mozzanatát, és hogy hogyan lesz egy maroknyi emberből igazi csapat. Duke annak akar a végére járni, mi volt az a dög, aki megölte a társát (Starscream volt egyébként, aki a pilótát kinyomta, mint egy pattanást).

Közben Kobra Parancsnok a hatalmának és tudományának kiteljesítésén dolgozik. Először egy robot alkatrészt néz ki, majd egy oroszok által kifejlesztett agymosó gépet, amiből agybombát akar létrehozni. Ennek felrobbantásával 5 km-es körzetben mindenkit a Kobra alattvalójává zombiasítana.

Így elkerülhetetlenné vált, hogy a Parancsnok felfedje magát, ennek következtében a G.I. Joe csapat tagjainak száma leredukálódik, köszönhetően az Energon által hajtott szuperfegyvereknek. A Parancsnok még a legkiélezettebb helyzetekben is megőrzi nyugalmát, és muszáj neki felfednie Destro előtt, amit tud, mert fő segítője bizalma, a sorozatos buktáknak hála, erőteljesen megingott benne.

Egy rendkívül fordulatos és sokszor meghökkentő, egyben látványos kötet a Cobra Strikes! Azért már közel sem hibátlan. A főszereplő hoz néhány rossz döntést, ennek meg kell fizetnie az árát. Viszont egy momentum kifejezetten blőd volt: Duke pisztollyal közvetlen közelről fejbelövi a Parancsnokot, de a golyó gellert kap a fém maszkon, és Duke vállába fúródik. Azért volt egy egész nagy felület ami nem volt agyonpáncélozva a Parancsnok testén...

Na mindegy.

Hamarosan folytatódik a történet.

És ebben is van csöppnyi trafó!

Fut-robog az Energon Universe. Ezúttal a Hot Rodot a borítóján viselő Void Rivals #3 képregény kötet érkezett a múlt héten, és nem is tudtam olvasás nélkül a polcra tenni.

A Void Rivals-t Robert Kirkman és Lorenzo De Felici jegyzik, akik már a sokszor emlegetett Oblivion Songot is összeeszkábálták nekünk valahogy. Igazából egy marha jó páros az övék, jól működik a rajz és a szöveg együtt, bármiről is legyen szó.

Felici gyönyörűen rajzol, és nem csak Transformers-t. De mégis, amikor ezek a böhöm nagy gépek az emberek között mászkálnak, kiráz a hideg. A harmadik kötetben is párhuzamosan több eseményszál zajlik. A Zertonia és az Agorria kettős bolygórendszer két féltekéjén (gyűrű két szeletén), a Kobráknál, és a Skuxxoid gyíknál. Hot Rod az Agorrián rátalál egy régi bajtársra, Springerre, aki Daraknak segített a sivatagból kijutni. Jetfire is eltűnt (ha jól emlékszem, ő már a Földön járt korában), és Hot Rod őt, Optimust, illetve Zerta Triont keresi.

Zerta Trion a Zertonián van, elrejtőzve, gyengén, és miközben Solila faggatja a két félgyűrű egyesítésének lehetőségéről, Zerta Trion beavatja a bolygó létrehozásának történetébe, és abba, hogy az egyesítés elkerülhetetlen, de akkor egy hatalmas ellenféllel is szembe fognak kerülni.

Egy kis Trafó mitológia tehát. Alpha és Zerta Trion Primus isten (Kibertron) első gyermekei, akik maguk is csaknem isteni hatalommal bírnak. Sajnos azonban most a kibertroni faj eléggé vesztésre áll. Mindenki rendesen meg van tépázódva.

Miközben kiderül, hogy akiről azt hittük, hogy iszonyat nagy fenékfej, mégsem az, könnyes búcsút kell vennünk egy szeretett karaktertől, akit az alkotók egy huszárvágással intéznek el. Engem kicsit meglepetésszerűen ért a dolog.

Tiszta érzelmi hullámvasút ez az egész. Jöhet a folytatás.

Ja egyébként aki hiányolta a Void Rivals figurákat, annak elárulom, hogy nem rég bejelentettek egy Jetfire-Darak-Solila figura csomagot. Jetfire 11 inch (28 centi), a kis figurák pedig 3.75 inchesek (kb. 10 centi) lesznek. Megjelenési ár egyelőre nem ismert. San Diego Comic Con Exclusive darab lesz, de lesz webshopban is (Hasbro Pulse), tehát a megjelenés idén július vége lesz várhatóan.

(B)

Eltelt egy hét, szóval lassú vagyok. Nem (csak) a korral jár, hanem a család-munka-kialvatlanság háromszögből. De hát: volt egy Budapest Comic Con, és mi is ott voltunk. Bélu már megírta, és az idő jelentős részében ugyanott voltunk. Viszont ő eléggé rendszeresen vesz részt a Szegedi képregényes rendezvényeken, én pedig nem vagyok annyira az a mindenre járós. Most tulajdonképpen kész tények elé állított: megyünk érted, felveszünk otthon, elviszünk a Con-ra, hazaviszünk. Majd valamivel később előjött Chris Claremont neve. (Bevallom, akkor sem voltam még 100%-osan biztos, hogy ott leszek. Még előtte este sem, amikor igyekeztem pár képregényt a hátizsákba tuszkolni.)

[Itt volt kb. 1500 karakter, amit kitöröltem. Elkezdtem leírni a történéseket. #deminek]

Szóval nem vagyok az az ilyenekre járó, ilyenkor képregényeket begyűjtő alkat. Sok az ember is, menni kell, nem is nagyon lehet leülni. De ez mégis más volt. Persze, itt is sokan azért voltak, hogy eladják a dolgaikat, vagy legalább egy "kis" promo legyen. Mert hiába van "Comic" a nevében, lássuk be, a képregény itt csak egy szereplő a sok közül. Főleg az ennyire kibővített, a geek sokszínűséget ünneplő és bemutató alkalmon. Mert volt mozis rész, külföldi és hazai résztvevőkkel, volt cosplay minden mennyiségben, kicsiknek és nagyoknak, volt fantasy, Ázsiától Stargate-ig, volt szerepjáték, e-sport, táblajáték, kártyajáték, volt hatalmas Star Wars terület, volt... Nem tudom, valamit - sok mindent - biztos kihagytam. És nemcsak a felsorolásból, hanem a helyszínen is. Egyszerűen nem fér bele minden. A kíváncsiság hajtana, és mindenhol elidőzne az ember, tátaná a száját, megfogna, kipróbálna dolgokat. De csak próbálod felmérni a helyzetet, megismerni a terepet, hogy párszor még visszatérj a pár tényleg kedvenc és előre kigondolt helyszínhez.

És bármekkora trekkie vagyok, a sok kiállított tárgy mellett is mindig a képregények irányába pislogtam. És bármerre jártunk, végül mindig ott kötöttünk ki. Talán máskor - ha lesz máskor - majd jobban átgondoljuk, majd másképp tervezzük, de ez sem biztos. Mert hová is mentünk volna, amikor itt volt a nagy Claremont, akinek pár tucat kötete pihen itthon? Aki mindenkit kedvesen, pár szóval fogadott. Vagy Dave McKean, akire nehezen mondom, hogy rajzoló, mert a művészetet és a designt csempészte be a képregények világába. Aki kérés nélkül dobott rajzokat az aláírása mellé. Vagy Esad Ribic, akinek a munkáit mindig csodálattal nézem. Aki morcosnak tűnik, de pár pillanatra mégis odaszökik egy mosoly az arcára. Vagy Mike Carey, aki már mindent és mindenhol írt. Aki már éppen elindult az asztalától, de amikor odaléptünk, mosolyogva visszafordult.

Mert hová mentünk volna, amikor kedves ismerősöd (annál azért picit több) ott hagyja a pultját, odajön üdvözölni, majd csak eléggé nehezen sikerül kilépni a beszélgetésből. De nem akarok pofátlan lenni, Spuri csak egy van, de képregénye nagyon sok, dolgozzon csak. Másfél lépéssel később már Sövivel ragadunk le percekre, végre nem csak az online világban, de őt is nagyjából el kell zavarni, mert ő is dolgozik, segédkezik. Az Anagram pultnál Antallal ragadunk le többször is, és ott is érzem, hogy akár órákig is, de muszáj másoknak is teret, helyet adni. Jákói Dávid és Kóbor Robi általában csak színes csíkok, Flash üzemmódban, és szinte csak a hátukat lehet látni rohanás közben. De annak a pár gondolat- vagy mondatfoszlánynak is örülünk, mert nélkülük az egész nem ez és nem ilyen lenne, és örülünk, hogy kedves ismerőseink közé sorolhatjuk őket. (Hogy ez mennyire kölcsönös, az más téma. :D ) Mire Koska Zolihoz jutottam, már eléggé fáradt voltam, és bár voltak már jó és mély beszélgetéseink, most nem úgy ment. De félszavakból is, és majd, és nem baj. De örülök, hogy egyáltalán. És hová mentünk volna, amikor még a "rajongóink" is itt vannak? Szarka Zolinak köszönhetünk egy olyan pillanatot, amiért úgy éreztük, mégis megéri néha pár sort összerakni. Valaki néha olvassa és szereti is. Nagyszerű érzés!

Tehát érdemes volt kilátogatni. Fárasztó, de élményekkel teli nap volt. Többségében pozitív élményekkel. A rosszakat most mégsem írom le. Köszönjük a szervezőknek, köszönjük barátainknak!

2025. június 14-15. között rendezték meg az idei Budapest Comic Cont a Hungexpon, szerintem minden geek egyik álomrendezvényét. Én még soha nem voltam hasonló volumenű eseményen, de idén végre eljutottunk Tibivel és Mátéval, aki a hivatalos fotósunk és sofőrünk volt, a most felhasznált képek is tőle származnak.

1. Az előzmények

A szombati napot vettük célba, viszont az esemény meghirdetésekor még nem voltak fixek a dátumok abból a szempontból, hogy ki mikor is ér rá végül (a változtatás jogát fenntartották a rendezők). Én két dedikáló jegyet vettem, egyet Chris Claremont-ra (az X-men írólegendája), egyet pedig Giancarlo Espositora (a „The Boys”, a Mandalóri, a Breaking Bad és az Amerika Kapitány sztárja pl.). Utóbbi sajnos a szombati napra nem ért ide, viszont megemlíteném, hogy a szervezők vasárnapra ajándék jeggyel látták el, akik vettek ilyen jegyet a szombati napra, illetve aki nem ért rá, mint én, annak lényegében azonnal visszafizették a dedikálójegy árát. Ezt csak megjegyzem, nagyon gördülékeny volt az egész.

2. A belépés

9 órakor léptünk be az elsők között a helyszínre. A Hungexpo két pavilonjában rendezkedtek be, az egyik a képregényes, a másik az „egyéb” geek kategória. A képregényes pavilonba is került azért az egyéb szépségekből. Aki nem járt még ilyen helyen, úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas kirakodóvásárt, csak sokan úgy jelentek meg, hogy a gyűjteményüket szerették volna bemutatni, illetve egy-egy szubkultúrát népszerűsíteni. Az első, aki elkapott, egy nagyon kedves lány volt a steampunkoktól. Ez leegyszerűsítve egy olyan világ, ahol a gőzgép a technológia csúcsa, tehát nem találták fel az elektromosságot, egyebeket. A steampunk alkotók mindenféle alkatrészt begyűjtenek, ami másnak hulladék, abból fene jó tárgyakat tudnak készíteni (például egy díszt egy cilinderre, vagy a régi heggesztő szemüvegekbe lehelnek új életet).

Feltérképeztük a terepet. A dedikálósarok érdekelt minket a legjobban, mert Claremont-ra nagyon rá voltunk izgulva mindketten, és az elsők között szerettünk volna aláíratni, nehogy lemaradjunk. Na de a magyar alkotókat, kiadókat is felderítettük, ki hol van, mert velük meg üres idejükben esetleg tudtunk pár szót váltani. No meg a szervezőkkel is, meg olyan emberekkel, akikkel az online térben már ismeretséget kötöttünk, csak személyesen még nem volt alkalmuk beverni a pofámat.

A nyitás előtt még beszélgettünk egy klingonnal a gyűjteményéről, és a CSK-1 cosplayes tagjaival a különböző Csillagkapu relikviákról, a sorozatban látható fegyverekről.

3. Az indulás

A kapukat hivatalosan 10 órakor nyitották meg, és a dedikálások is ekkor kezdődtek. Claremont kicsit késve kezdte meg, és egyből elég nagy sor állt előtte, de mindenki mosolyogva és türelmesen várt. Végül is ez a geek életének egyik nagy pillanata, testközelből láthatja hőseinek alkotóját, fél percre közös mederben csoroghat az élete egy sztárral. Claremont-nak mindenkihez volt egy kedves szava, türelmesen, mosolyogva lapozgatta a dedikálásra szánt relikviákat, és egy-egy kérdést feltett a rajongóknak, és akár még le is pacsizott velük. Utána órákig nem akartam kezet mosni, de végül muszáj volt, mert el kellett mennem mosdóba.

 Esad Ribic összefirkálta az egyik blank képregényemet, és aláírta a Thor – A mennydörgés Istenét, amilyen mogorvának tűnik az ember első ránézésre, olyannyira kedves.

4. Nézelődés

Dave McKean és Mike Carey még a célkeresztben volt, de ráért még az aláírások beszerzése. Ezért körbe néztünk magyar fronton. A Bubi Boltnál Tálosi Andrással váltottunk néhány kedves szót, majd Antal barátunkkal az Anagram asztalánál. Én egy László Márk Hellboy rajzra is vevő voltam, majd Mezsgye képregényre. Majd Giovanniékkal is összekacsintottunk. Rám ne nézzetek, nekem minden megvan előrendelésben.

Egy kis ebéd után a másik pavilonban hatalmas Star Wars kiállítás várt minket, cosplayesekkel, relikviákkal. Majd óriás robotok társaságában sétálgathattunk. Ki volt állítva KITT a Knight Riderből, és a Delorean időgép, amiket bővebben, testközelből is szemügyre lehetett venni.

A színész soron éppen a Trónok Harca és az Akolitus egyik sztárja, Dean-Charles Chapman dedikált, és Ser Mery Trant (Ian Beattie) a színpadon mesélt a Trónok Harca sorozat forgatásáról. A katonaság is kivonult a helyszínre, egy robotkutya mutatványozott mindenfelé.

Végül Mike Careyt WC-re menet közben kaptuk el, hogy dedikálja nekünk az újonnan megvásárolt FF Kockást, és Tibi is megkapta a Dave McKean Jokert a képregényébe, így mindenki boldog volt. Az 5Panels gárda asztalánál Tibi dedikáltatott Koska Zolival, én meg behúztam még egy Alien printet Molnár Gábortól.

5. Mik voltak még?

Szerepjátékos sarok (elég nagy), társasjátékok, cosplay-verseny, képregényes előadások színpadja, gaming sarok (szintén elég nagy), „moziterem”, a hadsereg hatalmas terepjárója katonák gyűrűjében, akiktől kérdezni is lehetett. Merch boltok, figurás boltok kirakodó részei, képregény és könyvkiadók asztalai, egyebek.

Lehetetlen mindent felsorolni, mert tényleg hatalmas volt a két helyszín.

A szervezők szerintem egy igen színvonalas rendezvényt raktak le az asztalra, mivel hatalmas tömeget mozgatott meg a szombati nap, és nem csak itthonról vonzott be látogatókat. Nekem kezdésnek nagyon jó élmény volt találkozni hasonszőrű emberekkel, akik ugyanúgy rajonganak, még ha nem is pontosan ugyanazokért a dolgokért, és mosolyogva, megszállottan tudnak beszélni a szenvedélyükről, ugyanúgy, mint én. Igazából majdnem ugyanazt éreztem, mint a Szegedi Képregényes eseményeken, hogy egy még nagyobb család tagja vagyok. És külön köszönet Kóbor Robinak, akihez bármikor fordulhattam bármilyen kérdésemmel.

Egy élmény volt. Jövőre ugyanitt.

(B)

Minden eddiginél színesebb programmal és új díjátadókkal vár a 2025-ös K&H Budapest Comic Con!

Idén is a hazai geek- és popkultúra legnagyobb ünnepére készülhetünk hétvégén, június 14-15. között a Hungexpo területén, ahol a K&H Budapest Comic Con nemcsak világsztárokat és exkluzív programokat, de több kiemelt díjátadót is elhoz a látogatóknak!

Ahogyan tavaly, úgy idén is társrendezvényként csatlakozik a RadioCafé Board Game Expo, mely szombaton 13:00-kor ad otthont a MATE díjátadójának. Az eseményt követően lehetőség lesz a díjazott játék kipróbálására is a helyszínen.

A hazai képregénykultúra ápolása és támogatása továbbra is kiemelt fontosságú az esemény megálmodóinak. Ennek jegyében 2025-ben ismét átadásra kerül a Futaki Attila-díj – a K&H Budapest Comic Con szervezői által alapított elismerés, amely a tragikusan fiatalon elhunyt művész emléke előtt tiszteleg. A közönség által megszavazott díjat két kategóriában – Legjobb magyar képregény és Legjobb magyarul megjelent külföldi képregény – vasárnap 15:10-kor adják át a Cinema City Nagyszínpadon.

A Murányi Juci-díjat idén alapították a szervezők egy kedves barátjuk emlékére, aki végtelen kreativitásával, lelkesedésével és mindig segítőkész jelenlétével formálta a Budapest Comic Con közösségét. A díj célja, hogy elismerjék azokat az amatőr alkotókat, akik hozzá hasonlóan szívvel-lélekkel, különleges energiával alkotnak. A nyerteseket ünnepélyes keretek között díjazzák a rendezvényen. A díjátadóra vasárnap kerül sor 14:10-től.

A magyar alkotók idén is reflektorfénybe kerülnek! Az MCC Comics Artist Alley-ban hazai és nemzetközi képregényrajzolók, illusztrátorok várnak benneteket, míg az MVM Artist Alley-ban egyedi kézműves alkotások és különleges portékák között böngészhettek.

Megérkezett a limitált funbag – kizárólag a merch shopban, tele értékes meglepetésekkel! Ráadásul egy szerencsés vásárló egy 2026-os BCC ULTRA VIP bérlet boldog tulajdonosa is lehet! Sőt, egy szerencsés akár még egy 2026-os BCC ULTRA VIP bérlettel is gazdagodhat.

A programok immár véglegesek! A NFI Magyar Filmzónában és Filmszínpadon a magyar filmes szakma rejtelmeibe leshetnek be a látogatók, valamint izgalmas jelmezkészítő és sminkes workshopokon is részt vehetnek az érdeklődők. Jelentkezni a rendezvény weboldalán lehet. Míg a Cinema City Nagyszínpadon a külföldi sztárok mellett izgalmas előadásokat hallgathatnak meg a kilátogatók.

Egy különleges kihívás várja az NMHH standjához érkezőket a Comic Conon: a Családi 5 próba során négy izgalmas játék teljesítését követően a végső kvíz megfejtésével értékes nyereményekre pályázhatnak a résztvevők, de akik csak egy próbát teljesítenek, azok is vihetnek kisebb ajándékaikból.

A 2025-ös LEGO® standjának sztárja egy hatalmas LEGO kockákból épült Fortnite Llama lesz. A közel 4 méter magas, 234 623 kockából álló építmény garantáltan lenyűgözi majd a látogatókat. A program másik különleges színfoltja, hogy a LEGO Star Wars társ-kreatív vezetőjével, Niels M. Frederiksennel, és egy magyar LEGO tervezővel, Gerencsér Áronnal is lehet találkozni a színpadon. Niels, aki már több mint egy évtizede dolgozik a LEGO Csoportnál, személyesen mesél majd a tervezés kulisszatitkairól.

És ha mindez ez nem lenne elég: a Comic Conra szóló belépővel másik 2 esemény is látogatható! A RadioCafé Board Game Expo-n izgalmas társasjátékokat és friss újdonságokat próbálhattok ki, míg az OGEX zónában a gaming rajongóira vár a kikapcsolódás és a digitális élmények világa.

Június 14-15., Hungexpo – Irány a K&H Budapest Comic Con!

 📍 Részletek: www.budapestcomiccon.hu

Daniel Warren Johnson a legjobb dolog, ami az Image (Skybound) Transformers sorozatával történhetett, és ezt nem csak úgy mondom.

G1 dizájnú óriásrobotok püfölik egymást? Igen. DE! Johnson közben szép lassan belemászik a karakterek lelkivilágába, és nem rest előhúzni egy-egy szívfacsaró eredetsztorit sem. Szóval nem csak sima, hanem karakterdrámával tálalt csihi-puhi ez.

Most épp a harmadik kötetnél tartunk – címe: Combiner Chaos – és a nyitányban ott bámul rád Starscream, szomorúan, megfáradtan, mint akinek szorulással indult a reggele. És igen, ennek a képnek a történet szempontjából jelentősége is van.

A háború szar. Ezt már a rendes háborús képregények sem tagadják. Az autobotok és az álcák (decepticonok, ha hivataloskodni akarunk) már évmilliók óta gyilkolják egymást, mint két különösen haragtartó óvodás. Mire a Föld nevű kis kék sárgolyóra is elér a balhé, már alig maradt belőlük, nem csoda, ennyi év után már a legstrapabíróbb transformert is szervizbe kellett volna vinni.

A harmadik kötetre az emberek már tudják, hogy léteznek ezek a vashegyomlások, viszont azt csak most kezdik kapiskálni, hogy az álcák nagy ívben tojnak az emberi életre. Kibertroni szemmel nézve egy ember kb. olyan fontos, mint egy döglött drón. Ezek a robotok gyakorlatilag halhatatlanok, amíg valaki nem robbantja ki belőlük a szikrát. Szóval ha Starscreamet valami feldühíti, kinyomkodja az embereket, mint az érett pattanást (egyébkent már a G.I. Joe crossoverekben sem volt a legnagyobb pacifista.)

És akkor ott van Megatron, akit az előző kötetekben a Kobra tartott fogságban, és épp afféle Frankenstein-projekt közepén voltak, amikor a tudósok bénáztak egy orbitálisat...

Egy kis energia ide, egy kis robbanás oda, Megatron kiszabadul, mint egy haragos isten, akit túl sokáig tartottak leláncolva, és pár kobra fejének széttaposását követően, teljesen megvakulva nekiindul a mélyűrnek.

A Földön közben Starscream és Soundwave egymás torkának esnek, megosztva az álcák erejét. Mindkettő vezér akar lenni, és ebből gigantikus... méregetés lesz. Igen, konkrétan combiner-méregetés. Starscream beveszi a Combaticonokat (ők adják Bruticust), Soundwave pedig hozza a Constructiconokat (Devastator, baby). A két óriás nagyobb pusztítást végez, mintha megnyomták volna a piros gombot a Fehér Házban.

Közben bepillantunk Starscream múltjába is (spoiler: nem csak Optimus, de Megatron is vastagon benne volt abban, hogy ő egy sértett, néha áruló hóhérként rója a galaktikus utakat). Megatron, aki természetesen itt pisztoly, és igen, ez az egyetlen igazi formája. A tankos verzió mehet a roncstelepre.  A Skybound is így gondolja. Szóval...

Ez a Transformers már nem egy színes-szagos műanyagfigura-reklám. Ez egy véres, és brutálisan őszinte háborús dráma, olyan karakterekkel, akik nem csak mechanikusan kattognak, hanem pszichésen is darabjaikra hullottak. Van, aki mozgássérült, van, akit rémálmok gyötörnek, és van, aki egyszerűen már nem tudja, miért is harcol.

Ez a sorozat nem ereszt. Sőt, egyre mélyebbre visz.

Jöhet a következő rész.

(B)

Hatodik részénél jár már itthon is a CSA Comics Tex Classic sorozata. Ezúttal három, az ötvenes évekből származó történetet hozott el nekünk a kiadó, Gianluigi Bonelli (író) és Aurelio Galleppini (rajzoló) hősének főszereplésével. Ők egye a karakter kitalálói is.

A Tex sorozat az egyik, amit soha nem olvasatlanul dobok fel a polcra. Egyszerűen tudom egy új megjelenésnél, hogy istentelen jó cucc került a kezembe ismét. Klasszikus spagetti-western történetek, klasszikus kinézettel.

Három teljesen más, mégis hasonlóan laza hangulatú történet egy kötetben, ahol Tex Willer és társai ököllel oldják meg a rasszizmus, vagy a népirtás problémáját. Tex szeret pofozkodni, ellenfelei többször meg is érdemlik. Ez nem egy lányregény, az biztos.

Az első történetben, ami a Fejete Kojot címet viseli, egy többszörösen megcsavart átverést kell megoldania a rangernek. Egy fehér ember manipulációjának hatására egy indián törzs tér becstelen útra. De nem ennyire egyszerű a dolog.

A Mesa Verde elején egy keresztre feszített ügynököt találnak, akinek az életét nem sikerül megmenteni. A nyomok az akasztófavirág Burrows testvérekhez vezetnek, majd egy hatalmas csavarral a végén igazi vérontás kerekedik. Kicsit hirtelen a történet lezárása, érződik rajta, hogy elfogyott a történetnek szánt hely. Vagy csak én olvastam volna tovább?

Nekem a személyes kedvencem a Halálfejes Ember története, aki a Navahó indiánok leghatalmasabb harcosa, egyben vezetője is. Ő persze Tex, az Éji Sas, aki a navahók legjobb barátja, és főnöke, bár ezt csak barátai tudják róla. Hogy ki viseli az ikonikus halálfejes jelmezt, rengeteg csavart tartogat, Texnek ugyanis rejtőzködnie kell, és hiába a fehér emberek furfangja, hogy egy kierőszakolt háború útján elbitorolják a Navahó indiánok földjét, a Halálfejes Ember mindig egy lépéssel előttük jár. Ugyanis Tex kémei mindenütt ott vannak, és kiszagolnak minden gyanús mozgást. Aztán az ökle is lesújt.

Igazán remek olvasmány a Tex. Egy letűnt korban játszódó kaland, néhol igazán látványos tájakon. Amikor a Halál Embere áll a domb tetején, mögötte egy hatalmas Navahó sereggel, a hideg is kirázott. Bonelli és Galep értettek a hangulatkeltéshez. Egyben ugye felsejlik az emberben a kérdés, miért állt feljebb a pioníroknak, ha az indiánok csak a saját földjüket védték? Nem ők voltak a betolakodók a saját hazájukban. De a Tex nem ennyire tragikus hangvételű azért.

A kötet nagyon szép megjelenést kapott, jó vastag papírra lett ez is nyomtatva, a borító pedig behajtós szélű kivitel, elég masszív ez is.

Vegyétek a Texet, ne kelljen kétszer mondani! Vagy a Halálfejes Ember meglep este, amikor a Nap nyugovóra tért, és rajta hagyja a Navahók jelét a homlokodon.

(B)

Dan Trachtenberg, aki már nem új a Predator univerzumban, megrendezte az első Predator animációs filmet, a Killer of Killers-t (azaz Gyilkosok Gyilkosát). És a mai nap debütált nálunk a Disney+ streaming szolgáltatónál. Amerikában meg a Hulun.

Friss ropogós a Predator hús tehát. Az első trailerek megtekintése után mindenki szkeptikusan állt ehhez az animációs filmhez, viszont – hibái ellenére – szerintem egy szórakoztató darab.

A film megvalósítása elég vegyes technikát mutat. Néhol egyértelmű CGI, de vannak rajzolt hatású jelenetei, karakterei. A Vox Machina legendájánál lehetett hasonlót látni, csak itt a rajzolt hatású dolgok is inkább hatnak 3D-snek, mint rajzfilmszerűnek.

A zenéje erőteljesen hajaz az első film hangulatos zenéjére, azzal, hogy különböző korokban és helyszíneken játszódik, ahhoz kapcsolódóan viszont néha más hangzású a zene. Három különböző embert ismerhetünk meg egy-egy fejezetben, akiknek a sztorija a végén összeér, egy közös szálon.

A viking hadvezért, a ninját, és második világháborús öcsibajszos pilótagyereket ismerhetjük meg ebben a másfél órában. Egy nagyon fanservice-szagú megoldás lett a vége, ugyanis a neten folyton előkerül a kívánalom a rajongók részéről, hogy nem csak az indiánokkal, de más korokból származó harcosokkal is összeereszthetnék a Predatort. A Prey után szárnyra kapott az az egyáltalán nem elvethető teória, hogy mi van akkor, ha a Predator/Yautja faj fejlett technológiájának hála képes nem csak téren, de időn át is utazni.

Most már tudjuk, hogy bizony tud. Utálom az időutazást, viszont itt nem hat olyan mesterkélten, mint amúgy. Igazából egy olyan eseménysort látunk, amiben teljesen lényegtelen, hogy ki utazott és mennyit az időben. Ezt valahogy jól kezelte a film. És megkaptuk, amire vágytunk, más és más időből származó, de igazi gyilkossal futnak össze a Predatorok.

A viking harcosnő szinkronhangja borzasztó kemény, igazi bunkón hat, tetszik, hogy meghagyták az eredeti nyelvét, míg a japán részben a képi világ az, ami megfogott, a zenével egyetemben. Itt szintén japánul beszélnek, bár keveset. Szépen kirajzolódik a különböző korok és helyek változatos erkölcsi világa, és ennek megfelelően rendes karakterfejlődést is láthatunk egyeseknél a végére.

Szerintem a készítők le sem tagadhatják, hogy a Predator mellett számítógépes játékok bolondjai is, illetve szeretnek amerikai kasszasikereket alapul venni. A vikinges rész tiszta Skyrim, a japán srác történetéről a Tenchu – Stealth Assasins játék hangulata ugrott be, miközben az Utolsó szamuráj zenéje ötlött fel több helyen.

A pilóta gyerek szála kicsit a Star Wars-béli podracer-i magaslatokat verte, nekem az már nagyon elrugaszkodott volt a valóságtól, és mindennemű fizikától, szerintem túl volt húzva, és a legnagyobb jelentőséget neki szánták, miközben egyébként remek humorforrás az, hogy a gyerek totál béna, ha fegyverekről van szó. Így nem lehet rá haragudni, és látványos légicsatát is szolgáltat ez a fejezet.

Az, hogy miben ér össze a három szál, nem lövöm le. Mindenki nézze meg, aki akarja.

Nagyon látszik, hogy tényleg próbálkoztak a készítők egy színes, változatos, akciódús, és látványos animációs filmet összehozni, ami sikerült is, bár néhol a mozgások kicsit kockásra sikerültek. Összességében azonban remek látványt nyújt a Killer of Killers.

És a stáblista végi jelenetben még sikerül elrejteni egy kis bonbont, amitől kicsit kirázott a hideg. Tranchtenbergnek adnék még rendezést, ami a Predatort illeti. Nem bánik rosszul a franchise-zal.

(B)

Szerk.: utánanéztem később, és Trachtenberg azt nyilatkozta, hogy nem időutazás történt, hanem minden harcost lefagyasztottak, és kiolvasztották őket később. Mea culpa, ez elsőre nem esett le.