Mel Brooks számtalan díjat bezsebelt eddigi, szerencsére hosszúra nyúlt élete során (a neves filmrendező, színész, humorista most 97 éves). Szatirikus paródiafilmjei, vígjátékai közül hármat minden idők legjobb vígjátékai közé választottak. Ezek közül a legsikeresebb filmje, a Fényes Nyergek (Blazing Saddles) immáron 50 éves. A legjobb western paródiának tartják. Erre a filmre emlékezünk ma.
A film stáblistájában olyan nevek szerepelnek, akik külön-külön is hülyék, nem hogy együttvéve. Forgatókönyvírói között Richard Pryor, szereplői között Gene Wilder, csak hogy a legismertebbeket említsem hirtelen. De a Bűnvadászokból ismert David Huddleston, vagy a Magnum sorozatban Higginsként hírnévre szert tett John Hillerman is a gárdát erősíti. Nekem ők tűntek fel leginkább. Őszintén megvallom, jó őket fiatalon látni.
Mel Brooks senkinek nem kegyelmez. 50 év sok idő, rengeteget változott a világ a film megalkotása óta, és azt kell hogy mondjam, elég kényes téma lett erről a filmről beszélni. De Brooksnak tényleg mindent lehetett, és ez ezen a filmen is meglátszik. Vitatható, hogy ma egy ilyen filmet le lehetne-e forgatni. Mindenki döntse el maga.
A történet kiindulópontja a vadnyugaton zajló vasútépítés, amin főként afroamerikai embereket dolgoztatnak. Itt dolgozik Bart (Cleavon Little) és barátja, akik közül Bartot kötél általi halálra ítélik, mert lapáttal fejbecsapja a munkafelügyelőt. A vasút futóhomokmezőbe ér, ezért másik útvonalat kell választaniuk… viszont pont ott fekszik Rock Ridge, a kellemes kis koszfészek, telis tele istenfélő fehérbőrű, ízig-vérig rasszista népével együtt. Amikor tehát úgy alakul, hogy a falu lakóit kilakoltatnák, Bartot megteszik sheriffé, hátha meglátva a csillagos ingbe bújtatott szerencsétlent, önszántukból elhagyják a lakóhelyüket. Bartot eleinte – és a film során végig – lenézik, de Jimben (Gene Wilder), aki a legrettegettebb pisztolyforgató bandita az egész nyugaton, igaz barátra és segítőjére lel.
A film, ahogy mondtam, senkit nem kímél. Folyamatosan rasszista, antiszemita, egyéb megnyilvánulásokkal tűzdelt, amikkel néhányszor sikerült átlépni a jó ízlés határait. Viszont sok jó pillanata is volt. Rengeteg western klisét összehord, kifiguráz, és számos popkulturális utalás is el van benne bújtatva. Vannak itt német indiánok (a törzsfőnök éppen Brooks), totál idióta amerikai döntéshozók (a kormányzó, aki semmiben sem tud önállóan dönteni, szintén Brooks), és igazi vidéki bunkók. De a legdurvább fordulat, amikor a reményvesztett főgonosz felbéreli a vadnyugat leghitványabb söpredékét, soraikban nem csak mexikói banditák, de ku-klux klán tagok, egy náci szakasz, és egy motoros banda is helyet kap.
Összességében jó szórakozást nyújt ez a film, és a túlzott megnyilvánulásait is annak tudhatjuk be szerintem, hogy ezzel akarta felvenni a harcot a gyűlöletkeltés ellen. Vagy nem. Lehet csak én látok bele többet, mint kellene.
Mel Brooks hatalmas forma, elvont egy figura. Filmjeit érdemes legalább egyszer megnézni. A Fényes Nyergeket is, csak a lezárása lenne egy fokkal jobb.
Bélu
A De Agostini számos sorozatot indított már kis hazánkban. Ha úgy adja kedvük, időgépet, Ezeréves Sólymot, vagy Optimus Prime-ot építhetnek, Star Wars sisakokat, Ferrarikat, Legendás teherautókat, és ki tudja már nyomon követni, mi minden mást gyűjthetnek az ilyen dolgok iránt érdeklődők. A teherautós sor első száma 1.500,- jó magyar forintért zsákolható be. Nem igazán mondhatom magam a teherautók rajongójának, de a reklámok annyira felkeltették az érdeklődésem, hogy ezt saját szememmel is látnom kellett.
A magazinban a Rába gyártásának története mellett néhány rendszerváltás előtti fényképet, a modell néhány elemét bemutató kétoldalas képet nézegethetünk. Ezek mellett egy kis sztorit is olvashatunk, amiben a Rába vezetője egy csuklós busz megmentésére indul. Ez utóbbi történet nekem nem annyira jött át. Érződik, hogy a retro hangulatra építkeznek az írók.
A CSA Comics elkényeztet minket továbbra is az olasz megjelenésekkel. 2023 decemberében ugyanis elhozták nekünk Nathan Nevert, akivel anno a Maximum Bonelli sorozatban is találkozhattunk. Ezúttal egy nagyobbacska TPB-ben tálalták nekünk a cyber-hekus kalandjait.
Nathan terminátorokkal harcol (ez szerintem teljesen önkényesnek hat, mert a harci robotok nézhettek volna ki akárhogy), Legs úgy néz ki, mint Kusanagi őrnagy a Ghost in the Shellből, a hajviselete is nagyon közelít hozzá, egy alkalommal még a pózolás is tök ugyanolyan, mint az őrnagyé. Az egyik fő harcjelenet is azt a képregényt idézi (bár az az esős jelenet pont rohadt menőn néz ki, és lehet csak én érzem ennyire erősnek a GitS hatást), valamint a gépi protézisek léte is, bár ez már sok helyen előfordult.
És mégis… Miért lehet ezt a képregényt szeretni? A rajzok tökéletesek, nem tudok bennük hibát találni. Minden kép részletgazdag, legyen az bel- vagy kültér, az arcok kidolgozottak, minden panelen felismerhetőek, karakteresek, érzelemteliek. Nagy fumetti fan vagyok, de ilyen minőséget rajzokban kevesen tudnak hozni, mint a Nathan Never alkotói. A harcok nagyon dinamikusak, mintha egy filmet/rajzfilmet nézne az ember, és a nők nagyon szexik (indokolatlan dekoltázsok mindenütt). Néhol elég erőszakos is, előfordul egy-két lövöldözés, vagy félbevágás, de emellett azért a békésebb panelekre (pl. egy pálmafákkal teli tengerpart) is rengeteg energiát feccöltek. Szóval minden van benne, ami, ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, egy férfi olvasónak kell.
Réges régen egy Szegedi Képregényfesztiválon beszélgettünk a Spawn hazai kiadójával (Laci, Infinity), hogy képbe kerülhet egy Haunt magyar kiadás is. Egyelőre ez még (?) nem valósult meg, viszont felkeltette az érdeklődésem annyira, hogy rendeljek két kötetnyi képes regényt a megszállt pap, Daniel Kilgore kalandjaiból.
SPOILER
Ami igazán zavart, hogy 12 füzetnyi tartalom után nem derült ki számomra, hogy mi is ez a Haunt dolog, és senki fel sem húzza a szemöldökét, amikor megjelenik, evidenciának fogják fel a létezését, mintha ez tök átlagos lenne ebben az univerzumban. Azért elég feltűnő, ha egy ilyen koponyába bújtatott izé kapkodja szét a mafia tagjait, de nekem mindegy. Lehet később kiderülne, hogy mi is áll a dolgok háta mögött, de számomra ez lényegtelen.
Minden generációnak van egy-két hőse, akikkel együtt nőhetnek fel, legyen az egy könyv-, vagy filmsorozat szereplője. Harry Potter is egy ilyen hős, egyrészt a 10 éven át megjelenő könyvsorozatával, másrészt az életét, és a Tudjukki ellen vívott horrorisztikus küzdelmét feldolgozó filmsorozatával.
A Varázs Almanach szerintem minden rajongó számára kötelező, és igazán szórakoztató olvasmány. Illusztrált könyv, és rendkívüli vizuális élmény. Összesen hét művész dolgozott a rajzokon, a stílusok mások, a minőség ugyanolyan pazar.
A Roxfort diákjai, tanári kara, a minisztérium alkalmazottai, Hagrid állatai, a sárkányfajok, a manók és egyéb csínytevők, az Abszol út térképe és leírása, egyáltalán nem unalmas leckék sötét varázslatokból, pálcamágiáról, vagy legendás állatokról… és ezek mellett még számtalan téma kapott helyet az almanachban.
2023-ban elkényeztetett minket, értem itt most ez alatt a western rajongókat, a Frike Comics, Tex hazai kiadója. Tex történetei önállóan is élvezhetők, mint a legtöbb olasz képregényhőséi, és én élvezem is őket, a szó szoros értelmében. Sajnos túl gyorsan elolvasom ezeket, és várnám a következőket... remélem Tex helyzete stabil a magyar piacon, és róla nem kell lemondanom.
A kiindulópont, hogy Tex elrendezte apja gyilkosait, viszont ez szemet szúr a mexikói „mafiának”, mivel akiket eltett láb alól, kapcsolatban állt a két bűnöző császár, azaz a Benitez – Cortina tengely mentén működő marhatolvajokkal és gyilkosokkal teletűzdelt bandával. Tehát Texnek halnia kell, de természetesen ő nem arról híres, hogy könnyen adná a bőrét. Bosszúhadjárata során azért „nem várt” barátokra is lel. Hogy sikerül-e teljeskörű bosszút állnia, vagy, hogy barátai közül mindenki túléli-e a kalandot, csak az a kérdéses.
Nem rég kaptam kézhez a Tini Nindzsa Teknőcök következő részét a Holdkelte Stúdiótól, amit támogatói részvétellel valósítottak meg. Ez annyit jelentett, hogy az 5. kötet megjelenését – sok más kiadványhoz hasonló módon – önkéntes felajánlásokkal lehetett megtámogatni. Szerencsére a jó kommunikációnak hála sikeres volt ez a megoldás, és most, két év szünet után, de végre a kezünkben tarthatjuk a 2011-ben indult IDW-féle sorozat következő négy füzetét tartalmazó kötetet.
Továbbra is a történet előnye, hogy egyszerre rajzfilmszerű, és mégis mély, komoly témákat is pedzeget, mint pl. a családon belüli erőszak feldolgozása, káros szenvedélyek, a dühkezelés, vagy a magányosság és kirekesztettség érzése. Mindezt persze egy nindzsa/szamuráj párhuzamon keresztül. Nyomasztó is kicsit, hogy barátaink minden pillanatban veszélyben érezhetik magukat, mivel most már legalább három csapat akar velük leszámolni, mindenki más-más okból. Persze mindenkinek mások a céljai is.
Nem tudok elmenni amellett, hogy egyre több képregény jelenik meg itthon. Ez egyrészt fantasztikus dolog. Másrészt viszont igaz az is, hogy inkább a mainstream cuccok a legkelendőbbek, így ezekből is jelenik meg több. Őszintén megcsömörlöttem már huszadik fajta Pókembertől. Bocs.
Az Usagi Yojimbo sorozatban antropomorfizált állatokat tár elénk Stan Sakai, a japán származású, de Hawaiin nevelkedett istencsászár. Sakai olyan nekem, mint Alan Moore, de nem a stílusa miatt, hanem mert benne él a képregényben. Alakjai életszerűen viselkednek, a helyszínek élettel teliek, és természetes hatásúak (annak ellenére, hogy a képregény fekete-fehér). Usagi akkora sztár külföldön, hogy saját számítógépes játékot, akciófigurákat (most is készül egy széria) is kapott, de a Tini Nindzsa Teknőcök egyik kalandjában is feltűnik (ez is megjelent magyarul).
Az Usaginak nincs olyan kötete, ami hiányérzetet hagyott volna maga után. Minden könyv egy maximalista szerző/rajzoló, és szintén maximalista magyar kiadó munkája. Sokszor megemlítem, mennyire becsülöm, ha egy magyar változat nélkülözi a helyesírási hibákat. Usaginál szerintem egyet nem találtam soha. Ez hatalmas szó manapság.
