Frászkarikát!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. április.

E sajátságos szófordulatot elég sokan ismerik nálunk, s bár az eredeti, pontos jelentésével nincsenek tisztában, elhárítás, tagadás, visszautasítás kifejezésére, indulatos beszédben használják is. Némi durvaság érződik rajta, s ebben minden bizonnyal a frász előtagnak van jelentősebb szerepe, amely számos durvaságnak, szitkozódásnak kulcsszava. Ebben az egyre inkább eldurvuló világunkban, úgy gondolom, egy cikk erejéig nem árt egyszer ezt a témakört is figyelemben részesíteni.

Csaknem másfél évtizede magam is egyik szerzője s szerkesztője voltam egy Nyelvi illemtan című, vaskos, az ötszáz oldalt is meghaladó terjedelmű könyvnek, amely a Szemimpex Kiadó gondozásában jelent meg. Másfél évtized nagy idő, s ha témánkra gondolunk, még inkább nagynak érezzük, ám Bachát László kollégám, aki a durva, trágár szavak használatával foglalkozott a kötetben, mégis olyan ügyesen, értő módon fogta meg a dolog lényegét s húzta meg a határokat, hogy szavait ma is bátran elfogadhatjuk. Tőle idézek.

„Elöljáróban tisztázzuk, hogy mit értünk az ízléstelen, a durva és a trágár szavakon, kifejezéseken, egyáltalán az ilyen beszédmódon.

Ízléstelennek tartjuk a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozást akkor, ha az sérti a jó ízlést, az illendőségnek nem felel meg, sőt vele ellenkezve, szépérzékünket nem elégíti ki. A durva beszéd az érintkezés kifinomult formáit figyelembe nem vevő, mások önérzetét, érzékenységét sértő, az erkölcsi érzéseket bántó emberi megnyilatkozás. Trágárnak pedig akkor nevezzük valakinek a beszédmódját, ha a szemérmet durván, közönséges módon sértő, obszcén, ocsmány szavakat használ.”

Cikkem első bekezdésében, a Frászkarikát! válaszról szólva azt írtam, hogy annak a kulcsszava a frász. Nem ok nélkül fogalmaztam így. Ha megvizsgáljuk nyelvünk szitkozódó, káromkodó, illetlenséget, ízléstelenséget tartalmazó formáit, azt tapasztaljuk, hogy szinte mindegyikben van valamilyen kulcsszó, s az kap maga mellé még egy-két szót, esetleg csak ragot vagy névelőt. Egy példa a fene kulcsszóval: Egyen meg a fene! Persze a valóságban korántsem mindig ilyen „tiszta” formulákkal találkozunk. Egy-egy durva szitkozódásban nemegyszer két-három kulcsszó is ott van együtt, öszegabalyodva, egyesek örömére (?), másoknak viszont megbotránkoztatására.

Ha már kulcsszavakat emlegettem, meg is maradok mellettük, s ezért a következőkben ezek segítségével mutatom be az illetlen, durva, illetve trágár beszéd főbb témaköreit s azok kulcsszavait néhány szemléltető példa kíséretében.

A kulcsszavak egyik jelentős csoportja – érthető módon – a vallásos hitvilág szókincséből került be a szitkozódó, indulatokat kifejező nyelvi formulákba. Csupán emlékeztetőül: Isten, az istenit (szépítve így is: az iskoláját, az istállóját stb.), Jézus (valamint a jebuzeusát, a jégenkopogóját), teremtő (a teremtésit, teringettét, a teremburáját < a teremtő urát), Szentháromság, szakramentum, szentség, hétszentség, ördög, pokol, mennykő stb. Néhány teljesebb, kifejtettebb változat: Azt isten verje meg!, Vigyen el az ördög! Az istennyila csapjon belé!, Eridj a pokolba!, Az a magasságos mennybéli Atyaúristen ..., de itt abbahagyom, mert a folytatás már egy másik témakörhöz vezetne, s így is, úgy is a kipontozás várna rá.

A vizsgált szócsoportok egy másikát az állatvilágból vett, de emberre vonatkoztatott szavak viszonylag csekélyebb gyűjteménye alkotja, tehát állatok, állati testrészek és állati cselekvések megnevezései. Ezek a szavak eredeti jelentésükben, az állatvilágra vonatkoztatva semlegesek, de az emberi világba átemelve durvává, rosszalló értelművé válnak. Így lesz a durva, indulatos beszédben az emberből állat, barom, szamár, disznó, jelzővel is „díszítve” vén marha, címeres ökör, hitvány eb, továbbá így lesz az arcból pofa, a fogból agyar, a lábból pata vagy csülök stb. S igen, így, az állatvilág szavainak felhasználásával lesz az argóban a férfiból mókus, ürge, pók, majom, a nőből pedig tyúk, szuka, tojó, pulyka s még egy sereg más.

Mondanom sem kell, külön csoportot alkotnak az emberi (és állati) test részeit, bomlástermékeit s testi funkcióit megnevező szavak, amelyek napjainkban a durva és trágár beszéd leggyakoribb elemei. Olyan szavak tartoznak ide, mint szar, szarakodik, kurva, segg, valag s még vagy egy tucat olyan, velejéig trágár, obszcén szó, amely napjainkban szinte jelentésétől függetlenül, puszta beszédtöltelékként ott nyüzsög, tolong a mindennapi beszélt nyelvben, kiölve, kiirtva onnan sok száz színes, szemléletes szót. Úgy vélem, ezekre példákat sem érdemes bemutatnom, még kipontozott formában sem.

A kulcsszavak közé szokás sorolni a le- és felmenők megnevezését is, s nem ok nélkül, mert az apád, anyád, öreganyád, ángyod és társai a szitkozódások gyakori tárgyai, s nemegyszer éppen az ő emlegetésük vezet akár véres összeszólalkozásokhoz is. Különösen trágárnak számítanak az olyan káromkodások, amelyekben a nevezettek testrészei is szerepelnek, s még tovább gerjesztik az indulatokat.

A felsoroltakon túl még egy olyan terület van, amelynek szavai gyakori vendégei az indulatos, durva, trágár beszédnek. A régi betegségnevekre gondolok, ugyanis ezek közül több is a szitkozódások, káromkodási formák kulcsszavává vált. Hogy miért, arra nem is nehéz a magyarázat. Ha ugyanis elődeink valakit meg akartak átkozni – márpedig erre a magyar nép zaklatott századai során mindig is volt elegendő ok –, a betegségek, a halálos kórok kiválóan alkalmasak voltak rá. Ez a magyarázata annak, hogy a 16. és 17. századi kéziratokban és nyomtatott orvosi könyvekben található betegségnevek még szaknyelvi szavak voltak, amikor már megkezdődött az a folyamat, hogy átokformulák és káromkodási formák, szitokszavak váljanak belőlük. Az orvosi szakkönyvek szerzői éppen ezért törekedtek is arra, hogy a korábbi betegségneveket más szavakkal váltsák fel – a frászt epilepsziára, a latin eredetű gutát agyvérzésre, a csúzt reumára stb. cserélték –, de ez már nem állította meg azt a folyamatot, amelynek eredményeként átkozódásformáink nem csekély részének egy-egy régi betegségnév a kulcsszava: A fene (eredetileg ’fekély, gennyes seb’) egyen meg!, A nyavalya essen beléd!, Vigyen el a rossebb! A görcs álljon belé! Stb.

Frászkarika (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Na és persze: Törjön ki a frász! A bajor-osztrák eredetű frász eredetileg valamilyen rángógörcsöt jelentett nálunk, majd így vált szitokszóvá. A frászkarikának pedig tényleges szerepe volt a görcsökkel járó gyermekkori betegségek babonás népi gyógyításában. Ez egy olyan kör vagy perec alakú sütemény volt, amelyen a görcsöktől kínzott csecsemő fejét átbújtatták a betegségtől ilyen módon való megszabadítás reményében. Hogy használt-e ez a sajátságos gyógymód? Egy frászt! Vagy egy fokkal talán stílusosabban, egyúttal visszautalva cikkem címére: Frászkarikát!

Grétsy László