Hogy mi kell az idei év legdurvább és egyben legélvezetesebb hentelős mozijához? Egy elveszett kiscicás karkötő! Az 1980-as és 1990-es évek akciófilmjeinek fő ismérve az volt, hogy adott egy benga nagy izomkolosszus, aki kifogyhatatlan géppuskájával ripityára szaggatja az ellent, vagy a puszta erejével koponyákat roppantgat össze nevetve. Napjainkra megváltozott a deviancia, és az átlagos kisember átlagos kisembereket akar látni veszélyhelyezetekben hősse válni, akik bár senkik, mégis van bennük valami plusz.
Hutch Mansell, Bob Odenkirk alakításában egy senki, az élete pedig maga a sekélyes, amerikai kispolgári lét. Unalmas munka, unalmas család, unott apa, ő pedig tökéletesen eltűnik ebben a közegben. Életének legnagyobb kihívása, hogy még azelőtt kivigye a szemetet, hogy a kukásautó a házhoz érne vagy, hogy hányszor tudja kihúzni magát a buszmegállóba kapaszkodva anélkül, hogy sérvet ne kapjon az erőlködéstől. A felesége természetesen sokkal jobb munkával rendelkezik, mint ő, és oldalbordája szinte már sportot űz abból, hogy a szemét miatt nyaggatja és akivel már esténként párnákat tesznek maguk közé. A szomszéd a környék keménycsávója, a kedves sógor pedig igazi hadászati stratéga. Szóval nem könnyű Hutch Mansellnek lenni.
Aztán egy nap minden megváltozhatna, amikor piti betörők törnek be hozzájuk és Hutch bebizonyíthatná a családjának, hogy ő is ér valamit… Hutch azonban nem igazán küzd a betörőkkel, aminek köszönhetően a tinédzser fiával való addig sem túl meghitt kapcsolata még tovább romlik. Azonban amikor megtudja, hogy a betörők elvitték a kislánya cicás karkötőjét, akkor bizony lemegy a roló és szó szerint előveszi a szekrényből a rég elfeledett énjét.
Bár Hutch Mansell veszteségei és ezzel motivációi jóval alacsonyabbak, mint a John Wick bosszúvágya mögött húzódó indokok (cicus-kutyus) már az elején is érezni, hogy a Hutch Mansell bőrébe bújt “Senki” elég keményen küzd azért, hogy elfojtsa magában a benne dúló erőszakot. Aztán amikor fejben már nem tud megbirkózni azzal, hogy nulla az önbecsülése, és elpattan az a bizonyos ér az agyban, akkor pont ugyanolyan ámokfutást képes rendezni, mint Keanu Reeves főhőse, és a tét is egyre nagyobbá válik, hiszen képbe kerül egy Yulian Kuzentsov nevű orosz alvilági figura is, aki a maffia megtakarításait őrzi.
Ám, mint mindig, itt is több van a felszín alatt, mint ami látszik. Hutch kétkezi munkáját ugyanis fénykorában az összes hárombetűs ügynökség igénybe vette revizorként. Ha betojsz az adószakértőktől, akkor ettől rád jönne a cifrafosás. Hutch ugyanis ezen ügynökségek kiugrós és rossz útra tért ügynökeit győzte meg némi könyv- és lelkiismeret vizsgalattal tetteik felelőtlen mivoltáról, majd a tárgyalások végére ólommal tett pontot.
A Senkiben feltűnő Touch of Evil plakát gyönyörűen jellemzi Hutch visszaesését abba a pokolba, amiben igazán komfortosan érzi magát, de az őrült és pusztító verekedős jelenetek mellé fanyar humor is párosul. Persze kell is, hogy ne vegyük túl komolyan a filmet, hiszen ahogy halad előre a játékidő úgy kezdik egyre jobban feszegetni és túltolni a határokat. Bár a bordából kihúzott kést még megmagyarázza az adrenalin, egy ponton eljutunk oda, hogy hősünk a golyó okozta sebnél annyi fájdalmat érez, mint mi, amikor letesszük az asztalra a vajazókést.
Kevés olyan sorozatdaráló élhet ezen a bolygón, aki nem pörgette még végig a drogfőzés témájára épülő, rendkívül sikeres Totál szívás sorozatot annak idején. Az itt mellékszereplőként megismert, pörgő nyelvű Saul Goodman ügyvédet alakító Bob Odenkirk mindenkire pozitív benyomást tett.
Odenkirk karaktere olyannyira telitalálat volt a Totál szívásban, hogy azt követően egy újabb spin-offot készítettek rá Better Call Saul címmel, ami az alapsorozat előzményeit tárja fel, s jövőre már a hatodik évadot fogja megérni. De ez persze nem csoda: Bob egyszerűen lubickolt a pörgő észjárású ügyvéd szerepében. Leginkább ezért is hat üdítően a főszereplésével készült Senki. A Hardcore Henry című sci-fivel debütáló, meglehetősen fiatal orosz rendező, Ilya Naishuller első komoly munkájának is nevezhetnénk a John Wick írójának tollából származó Senkit, amellyel jó eséllyel akár be is léphet a nagyok közé, ha ezen a nyomvonalon halad tovább. A film tartalma abszolút nem bonyolult, könnyen követhetők a részletek, és pont annyira akciódús, amennyire annak lennie kell, hiába indul a sztori a már sokszor elpukkantott klisével, mely szerint az első negyed órában is már sejteni lehet, hogy valami nem kóser a tökéletesnek tűnő amerikai mintacsaládban.
Stílusát tekintve akciófilmről beszélünk, de mégis olyan érzésem volt a film megnézése közben, mintha, a Reszkessetek betörők Kevinjét látnám kiégett felnőttként, aki még egyszer felcsatolja az üveggolyós szütyőt és a légpuskát, és odaver egy izmosat a Vizes banditáknak. A Senki első, buszban leforgatott akciójeleneténél már érezni, hogy ez a film más lesz, mint az eddigiek akciófilmek. Főleg azért, ahogyan Odenkirk megformálja azt a múltbéli sötét titkokat palástolni próbáló, macsó karaktert, amit előzetesen senki nem várt volna tőle. A színész egyébiránt két éven keresztül készült és edzett erre a szerepre, ami önmagában sem akármilyen teljesítmény.
Az igazi kuriózum a főszereplő apjaként feltűnő, 83 éves Christopher Lloyd, aki még ebben a korban is olyan humorral átitatott, pozitív energiákkal brillírozik a szerepében, hogy le a kalappal előtte. A rendező állítása szerint még ahhoz is ragaszkodott, hogy minden segítség nélkül, saját maga cipelje a nehéz shotgunokat.
Kevésbé underground világa van, mint a John Wicknek, cserébe viszont egy emlékezetes zenei betéttel kárpótolják a nézőt. A fináléban már igazi mészárlást rendeznek és ez így is van jól, afelől pedig kétségünk sincs, hogy így vagy úgy, de el fog készülni a folytatás (vagy az előzmény).
