Öregszem. Vagy már öreg vagyok. Nézőpont kérdése. Szentimentális, testileg lassuló, feledékenységben gyorsuló. Mire a bekezdés végére érek, már nem tudom, mit írtam az elején. És egyre több emlék tör elő, köztük szépek is.

Gyerekkorom filmjei még fekete-fehérben tündököltek a képernyőn. Hollywood jelenléte eltörpült a francia filmek mellett, amelyek sokkal jobban és szebben adtak át mindent. Brigitte Bardot, Romy Schneider, Annie Girardot, Jeanne Moreau, Jean Marais, Jean Gabin, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Louis de Funès, Fernandel, Yves Montand - így hirtelen. Az öregedésem jele pedig az, hogy ők "elfogynak".

Bár nagyon szerettem a fentebb említetteket, de azért volt pár, akit jobban. Sajnos most pont egy ilyen hagyott itt minket. Mert gyerekként szerettem volna Delon lenni. Nem Zorro, nem a Fekete tulipán (na jó, de), nem Rocco (ő tényleg nem), és még sorolhatnám. Hanem Alain Delon. Van egy kisiskolás kép (elsős vagy másodikos lehettem), ahol beszívtam az arcom, hogy vékonyabbnak tűnjön, mert előtte egy-két héttel láttam egy filmet, és nagyon bennem maradt az az arc. A szépség, az érzelmek, a fájdalom, a boldogság, de igazából egyszerre minden. Aztán később már szabadabb volt az információ áramlása, és elég gyakran derült ki az is, hogy Delon egy igazi úriember is. És akkor ismét ő szerettem volna lenni. Vagyis olyan.

Az emlékek maradnak, a filmek szintén. Alain Delon pedig... Élt 88 évet, és köszönünk neki mindent!