Daniel Warren Johnson 2023-ban a Do a Powerbomb című sorozatával elnyerte a legnagyobb képregényes elismerést, az Eisner-díjat. Kilencedikes barátom, Robi ajánlotta nekem az egyik trafós cikkem alatt, hogy próbáljam ki, nem fogom megbánni.

Nem vagyok tisztában a pankráció világával. Nyilvánvaló, hogy egyes mérkőzések hatalmas fizikai és mentális megterhelést jelentenek, de csak meg van írva a vége egy meccsnek. Valahogy nekem ez nem jön be, de elfogadom, hogy hatalmas kultusza van ennek a látványos színháznak.

Így furcsa, hogy pont egy erről a sportágról szóló képregény lesz az egyik kedvencem, amit valaha olvastam. Jó, ebben az író-rajzoló Johnson stílusa is hozzájárul.

A minisorozat 7 részes, egy könyvben is kijött már, így egyben lehet olvasni. Azt kell mondanom, hogy minden résszel egyre magasabbra teszi a lécet, emeli a feszültséget, és a végén lecsap, mint a taxiórát szokás.

 Képregényben Lona Steelrose profi pankrátor akar lenni, de nem tud kilépni édesanyja árnyékából, aki a történet elején egy baleset miatt, egy mérkőzés közben bekövetkezett súlyos sérülés miatt életét veszti. Egy nap viszont furcsa dolog történik Lonával, megkeresi egy pankráció rajongó nekromanta azzal, hogy ha elindul a házi páros versenyén, és megnyeri, akkor visszahozza az édesanyját. Mert mit is csinálna egy nekromanta. Ezért Lona rábeszéli a Cobra Sun nevű pankrátort (akivel édesanyja az utolsó meccsét vívta), segítsen neki célja elérésében, közösen győzzék le az univerzum legkeményebb pankrátorait. Csak az a bökkenő, hogy ebben a bajnokságban semmi sincs megjátszva.

Daniel Warren Johnson bármit érdekessé tud tenni egy jó történettel, és igényes rajzokkal. A Do a Powerbomb egy jó dráma, miközben ötvözi a Mortal Kombatot a Dragon Ballal, ha magát s fő cselekményszálat nézzük. Mindenki él a történetben, a kommentátor, a közönség, nekik is szerepük van, ennek a meccs hangulatnak a visszaadása, különböző bekiabálásokkal, skandálással, morajokkal, felvezető dumákkal. A rajzai egyszerűen zseniálisak, Mike Spicer színezése pedig rátesz egy lapáttal. A harcok közben elmosódnak a testek, kicsit abszurddá válik, de ez csak annak tudható be, hogy egy földöntúli dinamikájú és hatalmas erőt megmozgató versenyről van szó. Így tűnik ki igazán az állóképek közül a harc.

Az sem kis teljesítmény, hogy engem, akit hidegen hagy a pankráció, a harcok láttán kirázott a hideg, és sokáig csak bámultam a képeket. Johnson laza, de nem túlságosan, és néha kikacsint az olvasóra, miközben a képregényben, a panelekben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználja. Gondolok itt az olyanokra, hogy ráírja egy összefoglalónak szánt képre, hogy másik montázs, ha nem tűnt volna fel. Egyébként, mivel minisorozat, nem ismétli önmagát, viszont a terjedelem korlátai miatt tényleg feszített tempójú, és néha kicsit zsúfolt.

És az sem utolsó szempont, hogy a képregénynek komoly csattanója van, és hatalmas tanulsága arról, hogy néha elég csak mindent megtenni a cél érdekében, a megtett út többet érhet a győzelemnél.

Ez egy sokszor újraolvasós darab.

(B)