A Bubi Bolt egyik friss megjelenése – múlt havi – a Vadóc és Gambit, ami egy önállóan is élvezhető minisorozatot tartalmaz. Első szembetűnő dolog ez a rettenetes borító, pedig a kötetből is látható, hogy voltak sokkal szebb variánsok is. A borzasztó borító azonban ne riasszon el senkit, a belső rajzok gyönyörűek (Pere Pérez). A képregényt Kelly Thompson írta, és igencsak romantikus munkát végzett.

Gambit és Vadóc régi szerelmesek már, a kapcsolatukat mutatja be ez a kötet, szerintem jól. Egy képregénybe oltott párterápia ez, rengeteg akcióval, egy másodlagos, szerintem totál jelentéktelen és jellegtelen „szupergonosszal”, tényleg gyönyörű rajzokon. Elég is lenne erről ennyi, de azért nem hagyom itt abba.

Vadóc egy olyan X-woman, aki akaratlanul szívja el a hozzá érő emberek életerejét, vagy mutáns képességeit. Ezért gyengédségre nem igazán számíthatott senkitől. Gambit meg egy nagyarcú műmájer szépfiú, akinek van elég vér a pucájában, hogy egy kis légyottért akár az életét is kockáztassa. Ja és telekinetikus erőt összpontosítva dolgokat robbant szét.

Kapcsolatuk se veled, se nélküled, elvesztették egymás iránt a bizalmukat, amihez hozzájárul az is, hogy folyton valaki az agyukban turkál. Valahogy nehéz is megőrizni az épelméjűséget, ha sokszor azt se tudod, mi a valóság.

A képregény hangvétele sokszor nagyon laza, kellemes, amikor meg kell, bevadul mindenki. Egy hatalmas átverés az egész szituáció, amibe főszereplőink csöppennek, de az út, amit megtesznek közben, az felbecsülhetetlen. Jó, hogy a szerelem nem egy rózsaszín köd itt, hanem valós problémákkal küzdő párt látunk, akik rendes karakterfejlődésen esnek át.

Igazi felnőtteknek szóló darab, valamiféle olyan tanulsággal, hogy az ember az évek alatt nem csak jó, de rossz emlékekkel is gyarapszik, és ezek összessége adja magát a személyiséget. Amit a másik vagy elvisel, vagy tipli van. Ja, hogy ez közhely? Lehet. Lehet, hogy kicsit Esmeraldás is a történetvezetés, de annyi előnye van, hogy itt csak kimondják, ami bántja a lelküket, nem csak néznek a semmibe üres tekintettel. Én azért élveztem, bár nem lett a kedvenc darabom.

A képeket netről szedtem, mert szépen fényképezni ezeket a fényes papíros képregényeket nagyon nehéz.

(B)

Alex Garland megírta, Danny Boyle megrendezte a 21. század első igazán nagysikerű zombi filmjét, a 28 nappal későbbet, ami saját elmondásuk szerint sem zombifilm. Ez 2002-ben került mozikba. Idén, azaz 23 évvel később, 28 évvel később címmel folytatást is kap ez az eposz. Nagyon várom is.

Régóta fájt a fogam a 28 nappal később képregény változatára. A 2009-ben indult sorozat még várat magára, viszont Gyuri barátomnak hála az Utóhatás (Aftermath) a kezem ügyébe került, ami 2007-ben jelent meg.

A képregényt Steve Niles írta, aki igazi élőhalott specialista (neki köszönhetjük a 30 days of night sorozatot is). A képregény 4 fejezetét 4 arc rajzolta, közülük Diego Olmos Batmant, Nat Jones Spawnt és a már emlegetett 30 days of night-ot firkálgatott.

A képregény első három fejezete egy-egy szereplő önálló sztoriját taglalja, míg az utolsóban ezek a túlélők találkoznak.

Clive egy tudós, aki részt vett a „rage virus” létrehozásában. Amúgy poén, de dühkezelő gyógyszert szerettek volna létrehozni, de egy, az ebola vírusba oltott gátló anyag mutációt hozott létre, és az alanyt fékezhetetlen dühöngő őrültté változtatta.

A második fejezet a vírus kitörése után játszódik közvetlenül, talán ez a legbrutálisabb. Egy laborszökevény majom okádja telibe az egyik parkban játszó gyereket vérrel, aki így természetesen, ismerve a vírus működését, dühöngő őrültté változik. Kezdődik is a party...

A harmadik fejezetben Hugh, az egyik túlélő harcol egy másikkal, hogy kié legyen a kihalt város. Kicsit betekintést nyerhetünk a zombik viselkedésébe.

A negyedik fejezetben pedig összezárnak karanténba néhány, az előző fejezetekből megismert karaktert. Annyit elárulhatok, hogy nem a vért okádó majmokat.

Jó véres, sötét cucc ez. Én szeretem a zombis dolgokat, ez sokak számára érthetetlen. Ez a képregény nem több egy ilyennél, de azért nem egy Marvel zombik blődség. Ez ilyen 28 nappal később baromság.

Végezetül álljon itt egy idézet a zombikról:

„Ezeknek az anyab@#$&óknak olyan a szaga, mintha valaki belehugyozott volna egy pint agyonrohasztott Guinnessbe.”

Jó étvágyat.

(B)

20 éves idén a Sithek Bosszúja, ezért újra moziba küldték. Ahol én jártam, úgy tűnik, nem hiába. Félig volt a nagy moziterem, ami elég nagy érdeklődésnek mondható.

A film 20 év után is szuper. Sőt. Felnőtt fejjel valahogy máshogy látja az ember. Jó, az elmúlt 20 évben is már többször láttam Anakin Vaderré válásának történetét, de most valahogy Palpatine szenátor császárrá válásának története tárult elém. Ian McDiarmid viszi ezt a filmet a hátán, mindenki csak mellékszereplőnek tűnik.

A Sithek Bosszúja Palpatine felemelkedése, ahogy a köztársaságból birodalmat épít, az áhított béke jegyében. Béke! Kiáltja a tömegbe, és a demorkácia ünneplés és tapsvihar közepette szűnik meg. Közben egy jóreményű fiatalember élete megy tönkre azzal, hogy bizonytalanságában és a haláltól való félelmében átáll a sötét oldalra, míg végül csak egy hatalom éhes kis köcsög lesz.

Összességében egy jól megírt, és látványos, 20 év után is rendkívül élvezhető film, és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. Jó párbajokat, harcokat láthatunk benne, szerintem az előzmény trilógia egyetlen része, ami végig leköti a figyelmet. A szerelmi szál szépen kicsúcsosodik a végére, illetve ez vezet Vader személyes tragédiájához. Kell ez a szál, hogy megértsük a karaktert. Bár, hogy innen hogy van benne bármi jóság, az kérdéses, mivel mindenki tudja, hogy egy óvodás csoportot minimum kivégzett, a főnökeiről nem is beszélve. Szóval még ezután is van út a mennyekbe.

A háború szar, azóta sok SW sorozatból és filmből is megtudhattuk ezt, bár itt ez annyira nem érződik. Simán hullanak a klónok és a droidok, lényegében tárgyként, díszletként kezelve őket a történetben. Talán ez egy hiba, de nem is háborús filmre ültünk be. Ez a semmibe vétel azért azóta megszűnt, láthattunk már sorozatot a nyugdíjazott klónkatonákról is. Tehát minden SW szereplőnek van lelke, érzései.

Azért a maga korában ez a film igazi sztárgárdával dolgozott, akik közül sokan visszaértek a messzi-messzi galaxisba régi szerepeikhez. Gondoljunk csak a Mandalori/Boba Fett duóra Temuera Morrisonnal, Obi-Wanra Ewan McGregorral és Hayden Christensennel, vagy az Ahsoka sorozatra szintén utóbbival. Ian McDiarmid pedig sajnos visszatért a császár klónjaként az utolsó moziban. Szerencsére van még teje ennek a Disney tehénnek, szóval várható még itt több minden is.

Egyébként szívfacsaró a főszereplő bukása, nem vagyunk ehhez szokva egy hollywoody kalandfilmnél. És a végén, ahogy Padme utolsó leheletével elnevezi gyermekeit, szintén nem egy happy end.

Így nem csoda, hogy a Binary Sunset felcsendülése könnyeket csalt a szemembe.

A Sithek Bosszúja egy majdnem remekmű. Nagyon jó volt újra moziban látni.

(B)

2000. karácsonyán anyukámék megleptek minket egy Playstation 1-el. Nem ez volt az első konzolom, előtte volt egy Sega Master Systemem, és nyilvánvaló, hogy a sárga kazettás Nintendo is a háztartásunk részét képezte. Így ismertem már az ilyen ketyerék kezelését.

Szóval megérkezett a Playstation, és egy játék hozzá, a Star Wars - Jedi Power Battles. Ez lesz a feltámasztott Hétköznapi Gémságok szekció mai alanya.

Szóval azon a karácsonyon rengeteget csépeltük a droidokat, eleinte egyesével, később pedig párban, két kontrollerrel, és hatalmas élmény volt, amikor már memóriakártyára tudtunk menteni, és tényleg ki tudtunk akasztani egy-egy játékot rendesen. Mert játékokat is kaptunk dögivel.

A Jedi Power Battles az első rész eseményeikor játszódik, kis mértékben követi azokat, inkább csak helyszínekben, főbb eseményekben és szereplőkben. Igazából csak olyan események kerültek bele, amikből akciójeleneteket lehetett kerekíteni. Egyébként nem az Episode 1-szerű történetmesélés a fő szempontja, hanem az összetett harcrendszer, a kombók, a pontgyűjtés és egyes plusz dolgok feloldása.

Több Jedivel volt játszható a játék, Qui-Gon, Obi-Wan, Adi-Gallia, Plo-Koon, Mace Madafaka Windu mester mind helyet foglaltak a tanácsteremben, ahol ki lehetett őket választani. Végül még az egypengés Maul-ra is emlékszem, hogy vele is végig lehetett tolni. Nem csak harcos, de platform elemekkel is tarkított darab volt, amiben sokszor a mélybe zuhanás volt a legkegyetlenebb és leggyakoribb halálnem.

Minden karakternek sajátos erőhasználó kombói, és egyedi harcmozdulatai voltak. És egy kivételével végig is tudtam játszani. Plo Koon annyira lassú-lomha volt, hogy a két pengés Darth Maul mindig feladta a leckét, így vele nem értem fel a csúcsra.

 Rohadt jól nézett ki az egész abban az időben. Rendkívül hangulatos volt a zenéivel, hangjaival. John Williams hatalmasat alkotott ebben az időszakban is, és az ő zenéje köszön vissza. Most, hogy visszaemlékezem, a Naboo erdejében is nagyon jó dzsungel hangok voltak. Imádtam.

2025-ben remake-et kapott a játék, ami több platformon elérhető már. Ha lenne időm, meg pénzem, meg életem, talán. Majd egyszer a gyerekkel játszunk ezzel a majdnem remekművel, ami bevezetett a 3D játékok világába.

(B)

Rég volt már Teknőcös poszt. Ugyanúgy húzom, halasztom a Tini Nindzsa Teknőcök olvasását is, mint az Usagiét, mivel ha eggyel végzek, hiányérzetem támad, jöhetne egyből a következő.

Sajnos egy ideje nem hallani a Holdkelte Stúdió háza tájáról semmit, tehát azt se, hogy a Fürgeláb klán titkos története után mikor jön, ha jön egyáltalán a folytatás.

Én azért bizakodó vagyok, mert az egyik kedvenc képregény-sorozatom, sajnálnám, ha vége szakadna.

Na de mit tartogat ez a Zúzós történet? Először is gyönyörű rajzokat, két szálon futó történettel.

Azt már tudja, aki követi a blogot, és olvassa is, amiket írunk, hogy az IDW sorozata jelenik meg itthon is, ami egy teljesen új szemszögből mutatja be a Tekik eredettörténetét. Nagyfokú újdonság volt a reinkarnáció bevezetése, ezzel egy új történetszál megnyitása, ami a sógunátus Japánjába vezet.

Hamato Yoshi és Oroku Saki a két nindzsa, akik a Fürgeláb klán harcosai. Utóbbi a vezetője volt. Yoshi lesz néhány száz év múlva Szecska, Oroku Saki meg saját maga, a gonosz Zúzó! Hogy hogyan? Ebből a kötetből kiderül.

Az is, hogy ki Takeshi Tatsuo és Kicune. Kicune amúgy rókát jelent, Usaginál is fontos lény. Szóval lehet következtetni...

Ezt a sztorit most Mateus Santolouco rajzolta, így nagyon egységes. Szerencsére. Nekem azért zavaró néha a váltogatás a rajzolók között egy kötetben.

A sztori fordulatos, a reinkarnáció megbolondítja az egészet, meg Krang jelenléte, aki ugye tudjuk ki. Tudjuk ki?

Hát az űragy android testben. Randa egy jószág.

Szóval ebben a kötetben is kapunk szamurájokat meg nindzsákat a feudális Japánból. Nekem ezek a kedvenc részeim amúgy. Tudom, hogy a Tekik másról szólnak főként, de mégis. Gyönyörű rajzokon elevenednek meg ennek a kornak az emberei, mégha kitaláltak is. Zseniális húzás volt ezt behozni ebbe a sorozatba.

Ez már a sorozat nyolcadik része, az eleje a kiadónál még biztosan kapható, több változatban (egyszerű és limitált borítós). Nekem a limitált van meg, mert jobban tetszettek a borítók. De kinek mi. Olyan nagy különbség egyenként sincs a két változat között.

Szóval ha érdekel a sztori, meg ha szeretnéd, hogy folytatódjon, akkor a kiadó oldalát ajánlom figyelmedbe:

https://www.facebook.com/share/16LnLa5q7V/

(B)

Ha csak egyet megvehetnél a Titan Class Trypticont, vagy a Titan Class Scorponokat raknád fel a polcra?

Júliusban Trypticon és nem egyedül érkezik, hanem csomagban, egy headmaster figurával, akit Full Tiltnek neveznek. Ő kisautó és robot, Trypticon pedig város, dinó, és űrhajó formátumot képes felvenni.

Scorponok is Úristen very big! 53 centi magas, és tudjuk, mivé alakul, mivel beszélő a neve. Ő szeptemberre van ígérve. És már most dühös a késlekedés miatt.

Egyikük sem gyerekjáték, az holtbiztos.

Előrendelhető már az Usagi Yojimbo 28. kötete, így éppen ideje volt, hogy elolvassam a 27-est. A pokol városa című kötet ismét egy szép keretben hozza el a nyúl testőr néhány sztoriját Stan Sakai mestertől.

Igazából direkt húzom-halasztom az Usagi olvasását, mert imádom, és nem akarok sokat várni az újra. Egyetlen kötete nem volt még, amin ne gondolkodtam volna el, vagy ne mosolyogtatott volna meg. Olyan is volt, hogy megkönnyeztem. Szóval elég érzelmes darabok ezek a becsületes nyúlról. Sakai állatai nagyon életszerűek, a harcos szituációkat sokszor hétköznapiak váltják fel. Sakai három oldalban képes felépíteni egy karaktert, akit az olvasó rögtön megszeret. Mindegyik szereplő élő, Sakai pedig velük él a képregények oldalain.

Itt sincs ez másként.

Usagi egy véletlen folytán belekeveredik egy harcba, ahol egy rónin (uravesztett szamuráj) urának utolsó parancsát teljesíti, mi szerint vissza kell szereznie a klán ereklyéjét, egy kardot, ezzel pedig a becsületét is.

A pokol városában pedig két rablóbanda vív háborút a város feletti uralom megszerzéséért, ahol Usagi zsoldosnak áll. De találkozhatunk ismét Dzsei-jel, sajnos csak egy „cameo” erejéig.

Meg persze egy különleges japán folklórbéli démon is látható még, akiről utószóban is olvashatunk bővebben. Ezeket is szeretem, mert kicsit bővíti a tudásom.

Jöhet a 28-as kötet, de izibe.

(B)

A Szegedi Képregénybörze egyetlen vásárlása volt a részemről a Frike Comics újdonsága, a Fantasztikus Négyes különszám, amiben a Hulk összecsap (nem először és nem is utoljára) a Lénnyel, azaz Ben Grimmel.

A Giant Size Super Stars első számaként 1974-ben jelent meg ez a kis történet eredetileg. Huszonegynéhány oldal, one shot, ami azt jelenti, önállóan is élvezhető, nem kell hozzá a fősodor történeteket ismerni. Bár elég jól illeszkedik abba.
Mindig kérdés volt a rajongók részéről, ki az erősebb, Hulk vagy Lény. Természetesen Stan és barátai nem adtak egyértelmű választ erre. A mostani nagyalapú füzet is ilyen, viszont nagyon szórakoztató, mint a legtöbb bunyó a két fafej között.

Hulk a Baxter torony felé halad, maga se tudja, miért. Sokan ellenszenveznek szegénnyel, és ezért morci. Egyszer csak elfárad, és hum egyet. Amire felébred, már Bruce Banner, aki becsönget a Fantasztikus Négyeshez. Pechére csak Ben van otthon.  

Mind Bruce, mind pedig Ben legnagyobb célja, hogy megszabaduljon szörnyeteg énjétől, és amikor Banner megtudja, hogy Richards egy elmeizé hogyishívják masinán dolgozott, felcsillan a szeme. Mi lenne, ha a gamma és a kozmikus sugárzást, ami kettejüket jóképű melákká változtatta, egymás ellen fordítanák, így kioltva erejüket. Csak hát ez nem úgy sül el, ahogy elsőre gondolta.

Egy nagyon pörgős füzet, hatalmas méretben. Nagyon jól néz ki, jó olvasni ekkora méretben. Azért ilyen szép füzet ritkán jelenik meg. 

(B)

Ben bátyám a Relic Hunternél arra az álláspontra helyezkedett, hogy rittyentsünk ikertornyok cikket olvasóink elé. Napokon át gondolkodtunk, mígnem... Az jutott eszünkbe. Az Az.

Én hozom nektek Stephen King horror regényének újabb filmes feldolgozását, míg a Relicen olvashatjátok az 1990-es klasszikfantasztikumot.

Hozzá kell tenni, hogy anno nálam a regény úgy a háromnegyedénél félbeszakadt, de nem is bánom. Nekem valahogy túl terjengős volt benne King, még talán a Búra alattnál tapasztaltam tőle ilyet. Ennek ellenére megkerülhetetlen mű, csak nekem valahogy nem... Istenkáromló! Tudom.

Talán előbb kellett volna elolvasni, és csak utána a filmet megnézni. Túl nagy hatással volt rám ugyanis, mivel korábban sosem sírtam horrorfilmen. Sőt, csak néhány filmen sikerült. Az Az egyik volt közülük. Első ránézésre horror, másodikra is, de olyan mint az ogre. Vagyis több rétege van, amiket folyamatosan bont ki, hogy egy komoly mondanivalót tartogató dráma kerekedjen ki belőle, amiben mindenki megtalálja magát. A bohóc meg csak körítés.

Mindkét fejezet csodás a maga nemében. Az alapsztorit mindenki ismeri. Egy Pennywise nevű bohócnak álcázott, alakváltó rémség (a második részből kiderül, hogy az űrből jött) a félelemmel áztatott gyerekhúst lakmározgatja 27 évente az isten háta mögötti, Main állambeli Derry-ben. Aztán ráfanyalodik a felnőttekre is természetesen, de az étrendjét alapvetően beszaratott gyerekekre alapozta.

Az ott rontja el, hogy elragadja Georgie-t, Bill Denbrough öccsét, amit Bill egyáltalán nem tud feldolgozni. Barátaival nyomozni kezd a gyilkos után, amikor a csatornában megtalálják egy kislány cipellőjét.

A Vesztesek klubja tagjai megosztják egymással, hogy mindenféle látomások gyötrik őket, a legvadabb félelmeik kelnek életre. Az eltűnések alapján a nyomok a fekete házhoz vezetnek.

A bohóc maga a megtestesült félelem. Nem véletlen, hogy anno King ezt az alakot adta szeretett idegenének. A bohóctól bizonyítottan sokan félnek, ezt coulrofóbiának hívják, és arra a bizonytalanságra vezethető vissza, hogy az ember nem tudja leolvasni a bohóc igazi érzelmeit, mivel el van maszatolva.

Így Az, aki egy mocskos dög, kiválasztja ezt az alakot, ami a film nézőjét is állandó rettegésben tartja. Bill Skarsgard mimikája zseniális, és néhol még az egész extrém jelenetek megvalósításakor is kevesebb cgi-t kellett alkalmazniuk, mert pl. simán kifordítja a szeme fehérjét a csávó.

Pennywise sokszor szerencsétlennek, teljesen ártalmatlannak, jó szándékúnak állítja be magát, amivel egy igazi cukros bácsiként férkőzik a gyerekek bizalmába. Ezt a szerencsétlenséget viszont a Vesztesek nem veszik be.

Ők rájönnek, hogy a bohóc egy szeretett családtag elvesztése miatti önmagunk hibáztatása, a kövér kisfiú szorongása, hogy sose lesz elég jó, attól való félelem, hogy nem viszed semmire az életben, a zaklatók miatt kialakult szorongás, vagy a hipochondria. A néző később rájön, ezeket a gyerekek környezete, Derry lápos ingoványos suttyó közege alakítja ki bennük, és sokszor nem is rosszindulat okozza. Emellett ez kicsit coming of age, felnövésfilm is. Szóval Pennywise csak kihasználja az adandó lehetőséget.

A második rész eleje nagyon tetszett, amikor Mike felhívja régi barátait, hogy Az visszatért. Az erre adott reakciók is frappánsak. Itt a problémák feldolgozatlan eltemetésének kérdése az, ami jelentős mondanivaló. A második részben a szörny viselkedése valahogy furcsa, 27 év alatt változtatott az étrendjén, és nagyon bosszúszomjassá vált. Nyilván morcos leszel, ha mindenféle eszközt döfnek a fejedbe.

A második rész az 1989 nyarán történteket és a gyerekszínészeket is visszahozza azzal, hogy a felnőtt szereplőknek egyedül kell szembe nézniük a félelmeikkel, amikor a mélyen eltemetett emlékeik után kutatnak. Ezeket az eseményeket az első fejezetben nem láthattuk, és jól meg is van magyarázva, miért.

Nekem az első rész anno annyira tetszett, hogy kétszer néztem meg moziban. Látványos mozi, jó színészi játékkal, mozgalmas, izgalmas.

Ja amúgy én is félek a bohócoktól.

(B)

AR Relic Hunter cikke a régi minisorozatról ezen a linken olvasható:

https://www.facebook.com/share/p/18qZyXXqe4/