Pif vagy Stray Bullets?
Nagyjából hároméves lehettem, amikor már képregényeket "olvastam". Ez még a nyolcvanas évek elején, mert akkor került a kezembe egy-egy Pif magazin, benne természetesen Pif & Hercule kalandjai (nagy drámai művek, a macska mindig megszívja), meg egy Rahan névre hallgató ősember, akinek valamilyen fura tőr lóg az oldalán. Ráadásul szőke, a sok barna és fekete hajú között (biztos, nem ezt dolgozta fel a "RRRrrrr!!!" című vígjáték, 2004-ben. Á, dehogy). Na meg valamilyen érthetetlen skandináv nyelven Donald kacsa, Miki egér, a kasszafúrók és egyéb fura szerzetek történetei. De ez régen volt, kicsi voltam, az akkori élmények még nem számítanak. Vagy mégis? (Itt zárójelben hozzátenném, hogy Pif, Herkules, Rahan és egyéb karakterek szerencsére visszatértek a Kockás lapjain.)
Egy évtizeddel később a Semic kiadó (majd mások is) úgy gondolta, kellene pár képregény a magyar piacra. Majd több, egyre több. Így ismerhettük meg nemcsak Pókember, Superman és Batman hőstetteit - és szerencsétlenségeit -, hanem az ifjabbak nagy örömére Bobo, Góliát, Nils Holgersson, Garfield, Csip-csup csodák, Rózsaszín párduc, Szíves bocsok, és még ki tudja, mennyi minden. De volt még Alf, Tumak, Fantom, Robotzsaru, Tini Nindzsa Teknőcök. És persze Spawn... Csak azokat soroltam fel, amiket be is szereztem, mert bizony tíz évesen mocskosul gazdag voltam. Értsd: minden zsebpénzem erre ment. Szóval a függőség már rendesen kialakult.
De még csak az hiányozna, hogy minden évet és állomást felsoroljak! Mostanában végre megint sok mindent lehet kapni, magyarul is. Ráadásul ott van az internet, így szinte minden külföldi kiadvány is, digitálisan és papíron is. Ez szép és jó. És tényleg! De. Mert mindig van legalább egy "de". Hajlamosak vagyunk a megszokottat, az ismertet kedvelni. Ami - talán elcsépelt szóval - mainstream. Nyilván van ebben jó is, mert az bevált, sokak által kipróbált, járt utat járatlanért stb. Az a fránya divat és rutin, ami nem enged minket szabadon. Pedig annyira azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, egyedi gondolkodással, meg minden. Spoiler: ilyen nincs. Szóval merjünk kiszakadni a megszokottból, elkalandozni a "biztos" dolgoktól. Nem csak két képregénykiadó létezik, ezért nem is nevezem meg ezeket. A sok ismert képregény - és egyéb "geekság" - mellett rengeteg olyan is van, amelyik a megszokottól eltérő, viszont gyakran sokkal jobb.
Egy kisebb kiadónak pl. keményebben kell dolgozni az eladásért, nagyon jó terméket kell előállítani, és nem elég egy kaptafára dolgozni minden eddigivel. Na meg... Az egyedi kiadványok, a szabadúszók, az apró kiadók. Itt olyan olvasmányokat lehet beszerezni, ami sok esetben már inkább művészi alkotás. Mert a képregény nem műfaj, a képregény nem egyenlő a szuperhőssel. A képregény sok műfaj. A képregény sok művészeti ág összevonása, összedolgozása. Szakadjunk ki a megszokott kis világból, merjünk mást is olvasni, ismerjük meg a például a hazai művészeket, alkotókat is!
Igyekszem olyan képregényeket (de talán egyebet is) bemutatni, amelyek annyira nem ismertek vagy közkedveltek. Néha saját magam is meglepem egy-egy vásárlással, mert túl hamar lecsapok egy "furcsaságra", de szerencsére csak nagyon-nagyon ritkán szoktam csalódni. Amit mostanában olvasok, az... Na, ez így nem jó. Általában 6-7 képregényt és ugyanannyi könyvet olvasok párhuzamosan. Az egyik ezek közül a Stray Bullets. Ez egy amerikai képregénysorozat, a kiadói az El Capitan Books és az Image Comics, és színeket csak a borítón találunk, a képregény maga fekete-fehér. 1995-ben kezdte el David Lapham, aki egyszerre az író, a rajzoló, illetve a beíró is. És igazából egyikkel sincs gond. Olyannyira nincs, hogy 1996-ban a képregény Eisner-díjas lett, majd '97-ben ismét.
Az eredeti sorozat 41 füzetben jelent meg, de ezek nemcsak külön, hanem különböző kötetekben is megjelentek. (Ezek mellett van egy nyolc részes "Killers", és egy 42 részes "Sunshine and Roses" széria is.) Én az eredeti sorozatot lapozgatom mostanában, ami talán költői túlzás, mivel a Stray Bullets: Uber alles edition, amely tartalmazza mind a 41 füzetet, 1200 oldalon. Erre a kivitelre nem mondhatja az ember, hogy alig tudta letenni, mert felvenni is alig lehet. Viszont az egész zseniális. Néha zseniálisan beteg. Máskor pedig erős WTF érzés marad az ember fejében.
A történések valamikor a hetvenes évek közepe és a kilencvenes évek közepe között zajlanak, és van itt minden. De szó szerint! Már az első füzetben gyilkolássá fajul a dolog, de aztán más vizekre evezünk, és kapunk családon belüli erőszakot, kábszerezést, bankrablást, fergeteges házibulikat, fegyveres bohócokat, politikusokat különböző helyzetekben stb. A legtöbb füzet/történet/fejezet vége egy csavar, sosem tudod, mi lesz a vége, és pont ez a legjobb benne. Nincs unalom, nem lehet. Amikor azt gondolja az olvasó, most ráéreztem, tudom, ennek mi lesz a vége, akkor pedig végképp egy váratlan csavar jön. A karakterek átívelnek a sorozaton, néha találkoznak, néha csak ott vannak egymás mellett, fő- vagy mellékszereplőként. A legtöbb sztori önállóan is értelmezhető, viszont egyben olvasva sokkal szebb az összkép. Már amennyire szép lehet egy ilyen beteg sorozat. Egy biztos: imádom!
És mi a válasz a kérdésre, ami a legelején van? Mindkettő, természetesen mindkettő! ;)
Kalmár Tibor
