Hú, nem könnyű elkezdeni. Olyan sok szálon lehetne, mert a mű lényege maga az élet, a barátság, a depresszió, az idő múlása. De pontosan ezért nehéz valahol belefogni.
Nem csak csili-vili szuperhősök győznek le mindenkit a képregények oldalain. Ezt már – remélem – tudjuk. Már mutattam be ilyet, és még fogok is. Van ez az érdekes (nyilván nem mindenkinek) műfaj, ami az életrajz, önéletrajz, és mellettük az ilyen alapokon nyugvó, de némi fikcióval kiegészített művek. Utóbbi években kaptunk pár ilyet, köztük két nagy ismétlést is. Ami persze nem baj, mert minél többen olvassák a Maust és a Persepolist, annál jobb. Nem boncolgatom, miért, ez most nem erről szól. Nem túl bátrak a kiadók ilyen szempontból, és valahol meg is értem. Ha valami nem népszerű, az nehezen hozza vissza az árát. Volt még Csontváry, Rembrandt, A nagy Csé, A Faith no More képes testamentuma, Eva - Hazatérés – de ezek ismert és/vagy világhírű művészekről szólnak. Van pár webcomic-nak indult, aztán majd kiadásra került kötet (pl. Blossza, Minden belefér, Ahol a hegyi hódok). Meg két kedvencem, bár nem feltétlenül én vagyok a célcsoport: Mosolyogj! és Nővérek. Persze ez a „lista” a teljesség igénye nélkül készült, de a lényegen nem változtat: igen kevés ilyen képregény van a magyar piacon. És elérkeztünk a mai áldozathoz: Anna Krztoń – Szedd össze magad
Lengyel szerző (ilyet is még, sokat!) életének egy részét ismerhetjük meg, és szerintem sokat saját magunkkal találkozhatunk a történetben. Ha másért nem, mindenki volt gyerek, fiatal, majd felnőtt. :D A kötet elején valahol a kilencvenes években járunk, különböző lengyel - kisebb és nagyobb – városokban, amelyek nevét megpróbáltam kiejteni, de vagy a torkom fájt utána, vagy picit leköptem magam. Ezután csak úgy olvastam, hogy Przsbzsb vagy Krcspzsmm, úgyis a történés a lényeg. Sok mindenben folyamatosan érezhető, hogy Lengyelország közelebb van és volt a nyugathoz, mindig találunk majd olyan apróságokat, amelyek ezt igazolják. És minél keletebbre élt és nőtt fel az ember, annál inkább szembetűnő minden ilyen dolog.
Tizenévesen ugyanazt csinálták, amit mi is. Legalábbis én nagyon tudtam azonosulni az egésszel. Barátok, helyben, de a környező településeken is, akikkel összejárunk, bulizunk, ott egy rakás ember, akiről nem tudunk semmit, aztán kiderül, hogy mégis, mert van, akinek legalább három neve van, valamikor már találkoztunk egy buliban, koncerten vagy kocsmában, megbeszéljük a kedvenc zenéinket, könyveinket, vagy ha nem is kedvencek, akkor is hallottuk, olvastuk, mert minden érdekel, mindenre fogékonyak vagyunk, igyunk még egyet, gyújtsunk rá. Innen nézve kaotikus, de amikor benne éltünk, volt „logikája”. Akkoriban még alakulóban van az ízlés, a személyiség, nyilván sok mindent és sok mindenkit meg kell ismerni. Ami lassítja a történést, az – ami nekem is kedvencem volt a kilencvenes években – a levelezés. Rendesen, postai úton, napokig-hónapokig várva a válaszra. Így tartottuk a kapcsolatot akár sok ismeretlen ismerőssel is, és ez olyan természetesnek tűnt. Megosztani a gondolatainkat, az örömünket, bánatunkat, bármit. Az e-mail, social media és általában, az internet világában ez már elképzelhetetlen, de akkor élveztük, és fontos is volt. És lassan a képregény témája is kikristályosodik, egyre közelebb kerülnek a főszereplők, a három lány: Iga, Asia és Ania. Ezzel egyidőben minden és mindenki más távolabb kerül, háttérbe szorul. Több kapcsolat is lesz, amiről csak említés vagy utalás van, de magával a szereplővel nem is találkozunk, vagy csak futólag, nagyon kevés panel erejéig. Megismerünk kultúrákat, szubkultúrákat. Képregényes szempontból külön érdekes, hogy itt-ott, egy polcon vagy asztalon hever olyan képregény – lengyelül – ami nálunk csak mostanában jelent meg. A rock, metal, punk vagy alternatív rock is fontos és megkerülhetetlen, gyakran látunk idézeteket.
De a törpök élete nem csak játék és mese… Az egyik fő téma a depresszió, amelyik valamilyen formájában minden főszereplőt érint: akár szenvedő alanyként, akár segíteni próbáló társként. Mert nemcsak annak küzdelem, aki nem tud kimászni belőle, hanem annak is, aki szereti, jót akar, mosolyt akar látni a régi barát arcán. De sokszor tehetetlen. Aztán találkozunk még nagyon ellenséges, rideg szülőkkel, válással, költözéssel, elhidegüléssel. Amikor adott egy fizikai távolság, eleve nehezebb fenntartani egy baráti kapcsolatot. Ritkán lehet találkozni, a személyes kontaktust pedig nem könnyű helyettesíteni. Megjelennek új emberek, romantikus kapcsolatok, telik az idő, és a barátság már nem olyan, amilyen volt. A tini is felnő, másképp szemléli a világot és a gyerekkori barát jelen helyzetét, szemléletét is. Ettől függetlenül létezik olyan barátság, ami mindezt és mindent túlél, még ha döcögősen is. Ez egy ilyen történet.
Ami szintén érdekes, az idő múlása, a világ fejlődése, és ezt is nyomon követhetjük a kötetben. A gyerekek kijárják az iskolát, főiskola, egyetem kerül a képe, és eközben szépen átmentünk a kétezres évekbe. Megjelennek a mobiltelefonok, a régi számítógépek és hatalmas monitorok helyét átveszik a laptopok, majd a tabletek. A levelezés helyét átveszi a facebook üzenet. A bakancsos gimisek művészek lesznek, vagy legalábbis próbálkoznak.
Őszintén remélem, az ilyen képregények is legalább kicsivel népszerűbbek lesznek a jövőben. Minden műnek van mondanivalója, hát még annak, amelyikben valaki az életét meséli! Igaz, nem röpköd benne senki, nincsenek álarcok, csak hétköznapi emberek. De mégis hősök.
