Az 1988-ban indult Hellblazer sorozat a Vertigo leghosszabb ideig futó sorozata volt. Főszereplője John Constantine, a démonvadász. Alapjait nézve horror, nekem a Sandmanhez hasonlít kicsit látványvilágában. Már ami a mai alanyunkat, a Fumax által 2019-ben kiadott Hellblazer – Káros Szenvedélyeket illeti.
John Constantinet én a Keanu Reeves főszereplésével készült filmből ismerem, és most, hogy elolvastam ezt a képregényt, azt kell mondanom, hogy ez jobb, mint a film volt. A képregényt Garth Ennis (most már kedvenc íróm) írta, és William Simpson rajzolta.
Constantine-nak ezúttal egy olyan ellenséggel kell megküzdenie, amivel szemben nincs semmiféle orvosság. Ez a végstádiumú tüdőrák. A maga minden borzalmával együtt. Hiába próbált jó emberként élni, rengeteg rossz dolgot tett, és az ördög a lelkére pályázik, ami nem tetszik főhősünknek.
A tüdőrák elég komoly dolog, viszont Constantine nem igazán békél meg a halál gondolatával. Fejébe veszi, hogy ha törik, ha szakad, de túléli ezt is. Végülis minden sz@rral megküzdött már, ezzel is meg tud nem?
Angyalokat, mágusokat keres meg, hátha valaki tudná a rák ellenszerét. Amikor már reménytelenné válik a helyzet, elbúcsúzik barátaitól, szeretteitől, és mindent feltesz egy lapra.
A képregényben a betegséggel járó minden testi és lelki szenvedést megmutatják nekünk az alkotók. William Simpson azt mondta, hogy elborzasztja, Ennis miket rajzoltat le vele. Azért szép munka volt ez a cucc.
Ennisről tudjuk, amellett, hogy szeret suttyóságokat írni, a drámával is jól bánik, és ha már teljesen mélyrepülésbe helyezte az olvasót, ismét felemeli fantasztikus humorával.
A kötet rendkívül szókimondó, és a nyugalom megzavarására alkalmas rajzokat tartalmaz. :D
Nekem ismét furcsán hatott, hogy a kiadó egy ilyen in medias res-szel indít, a kötet a Hellblazer 41-46. számait tartalmazza, így egyáltalán semmit nem tudsz meg Constantine démonvadász életéből, csak a szenvedős haldoklásából. Ez magából a kötet értékéből semmit nem von le, mert egy teljes, önálló történetet mesél el nekünk.
„Aztán mintha tökön rúgtak volna, belém nyilallt, mit tettem, hogy majdnem mit okoztam, összeomlottam, nem sok választott el tőle, hogy őrjöngve menjek a diliházba. Egyetlen dolog jutott eszembe, ami feloldozást adhat. Egy kétnapos, magányos piálás. Ahol úgy szétcsapom magam, hogy utána minden mindegy, és semmi nem számít, csak a tompa fájdalom a koponyámban. Nos, bevált. Sz@rul vagyok, mintha valami sz@rházi betonnal bélelte volna ki a gyomrom, a fejemet meg belenyomta volna egy vödör csulába.”
(Ford.: Sepsi László)
Olvasásra fel, ezt se hagyjátok ki.
Bélu voltam. Sziasztok!
