Nincs mit tenni, öregszetek. Ezt éreztetvén ma egy olyan filmet hoztam el Nektek, amiről nem is gondoltuk volna, hogy már 20 éves. Ugyanis 2002. május 3-án volt az amerikai mozis bemutatója az igazi, a megismételhetetlen, a barátságos, és közkedvelt Pókembernek. Na, jó, tudjuk, hogy volt még két folytatása, és most már vendégszerepelt a nem igazi Pókember egyik filmjében is. Utóbbiról nehéz megfeledkezni.

Tinédzser voltam már, amikor ez a film a mozikba került, szóval nem mondhatnám, hogy ez a film lenne a gyerekkorom. Viszont nagyon szeretem minden hibájával együtt. Sam Raimi Pókembere nem akart nagy kavarást a Pók körül, fogta a már jól ismert karaktereket, és összeeresztette őket, majd kisül belőle valami.

A filmben megismételték Pókember eredet-sztoriját, amikor is a pipogya Parkert (Tobey Maguire) megcsípi a rad… de miért is írnám le? Az is tudja, aki soha sem látta. Nos, a főszereplő bácsikája ebben a filmben is meghal, ami szintén fontos az eredettörténet szempontjából. És a főgonosz a Willem Dafoe által alakított Zöld Manó. Valahogy mindenki kicsit más volt, mint a képregényekben. Itt említeném meg a „hokizós hálót”, vagy a Manó páncélját. Az események is kicsit innen, kicsit onnan kerültek adaptálásra.

Tobey Maguire tökéletesen illett a szerepbe, nem csoda, mivel alapjáraton egy kis balféknek nézett ki. Emellett tudjuk, hogy Stan Lee a Pókembert a maga minden hibájával álmodta meg, mindenféle emberi problémával, mint hogy „hogy a fenébe fogom befizetni a számlákat, May néni kórházi kezelését, meg az iskolát…” Meg ugye az állandó sirám az ügyes-bajos szerelmi élettel, meg a bácsika halála miatti önmarcangolással.

Szerintem sokak kedvenc Pókember filmje, bár nekem a kedvencem inkább a második rész. Szerintem az látványban mindenképpen jobb volt (Oki doki bionikus karjai voltak egyébként abban a legdrágábbak, mert tényleg megépítették őket, és hát az volt a fő látványelem a filmben). Elkalandoztam, szokásomhoz híven.

A fontosabb mellékszerepekben olyan színészek játszottak, mint James Franco (Harry), Kirsten Dunst (a sikoltozós picsa MJ), J. K. Simmons (a jófej J. Jonah Jameson).

A film akármennyiszer újranézhető. Sok köze volt ahhoz, hogy a mai Marvel őrületet megalapozza. Amellett, hogy még két rész készült belőle, Maguire és Dafoe visszatértek a Pókember – Nincs hazaút című zseniálisan elkúrt multiverzumos filmeposzban is.

Ha már Tobeyt kiemeltem, mint zseniálisan eltalált Pókot, akkor Willem Dafoet is érdemes megemlíteni, mint zseniális Manót, aki miatt talán az utolsó Pókfilmet érdemes lehetett megnézni. Ez az ember teljesen hitelesen játssza el, hogy szereti, ha ütik a fejét. Olyan arckifejezéseket tud produkálni, hogy maszk nélkül is éppen elég ijesztő Manó. Imádom a fejét.

Na, ennyi lett volna az összevissza megemlékezés a Pókember első részéről. Remélem meghoztam a kedvet egy újrázáshoz.

Bélu voltam, sziasztok!