Van egy olyan vicc, hogy az a különbség a felnőttek és a kisgyerekek között, hogy a felnőttek nem kérdik meg tőlem, hogy melyik az ötödik kedvenc dinoszauruszom. Nos, nem is biztos, hogy az átlagembernek van egyáltalán öt kedvenc dinoszaurusza, speciel nekem van. De hogy miért állatkodok már megint?
Mert ma 25 éves a Jurassic Park második része, az Elveszett Világ. Nem most volt 1997, de azért ha dinókról kell értekezni, akkor máris beugrik néhány dolog. Egyrészt tele voltam gumi és különböző műanyagokból készült dinoszaurusz csodákkal, ahogy szerintem minden korombéli gyerek, másrészt a VHS hangulat, ahogy a filmet nézem. Úgy százötvenszer. Mert megunhatatlan volt gyerekként.
Mindenki tudja, hogy Mr. „semmin nem spóroltam” Hammond (Richard Attenborough) tényleg nem spórolt, amikor a dinoszaurusz DNS kinyeréséről volt szó a fagyantába szorult szúnyogokból. Másrészt annyira nem szerette a biztonságot, amit a sokadik Jurassic Park és World filmekben is megfigyelhetünk. Mert ha akkora tyrannosaurusod van, ami átlépi a kerítést, akkor mi a fészkes fenének építenél kerítést. No, mindegy.
A Jurassic Park 2-ben egy újabb szigetre tévednek hőseink, ahol már jóval a park összeomlása előtt összeomlott egy másik bázis. Érdemes volt kísérletezgetni az állatokkal, ha meg sem tudjuk fékezni őket, annyira hülyék vagyunk.
Az első részből már jól ismert Ian Malcolm (Jeff Glodblum), akinek árva fikarcnyi köze nincs a paleontológiához és a gyíkászathoz (mert matematikus), ismét egy olyan szigetre verődik, ahol elszabadultak a túlméretezett békagyíkok. Ugyanis barátnője (Julianne Moore) ott legelteti a stegosaurusokat, ahol a T-rexek is előszeretettel piknikelnek.
Ian gyereke is potyautasként vele tart, mert kell egy gyerek, aki sikongat, és folyton meg kell menteni, mint a ringó kocsonyaként ringó kocsonyát evő kislányt az első részben. A helyzetet tovább színesíti, hogy nem csak békés eleségként a szigetre érkező tudósok, de az Ingen cég által felbérelt katonaság is tiszteletét teszi az őslények földjén. Ők meg inkább befognák az állatokat, és mutogatnák őket a cirkuszban, egy embert kivéve, a Pete Postlethwaite által alakított Rolandot, aki ki akarja lőni a legnagyobb ragadozót a földön (miért is ne). Ami ekkori állás szerint a T-rex.
A filmben rendesen folyik a kechup. Minden bokorban veszedelmes tyúkok és libák leselkednek a pipilni vágyó zsoldosokra. Mondjuk a helyükben én is leharapnám némelyik orrát. Igazából újra megnézve, felnőtt fejjel rengeteg hibát találtam a filmben, és felesleges feszültségkeltést. Az emberi hülyeség itt határtalan. Mégis ki az az állat, aki bekapcsolt fülessel mászkál egy ragadozókkal teli erdőben? Ki az, aki egy ragadozókkal teli erdőben elszalad pisilni, nem jó neki az első adandó bokor? Mégis ki akkora barom, hogy nem tölti meg a puskát, amikor egyértelmű, hogy vadászni megy? Ki akkora állat, hogy a T-rex fészkéből elrabolja a bébijét tudva, hogy az bosszút fog állni? Kik azok az állatok, akik egy esőerdőben helyes döntésnek találták a sáros-földes szakadék felett parkolást? És miért csodálkoztak azon, hogy megették a magas fűben őket a raptorok, amik egyébként deinonychusok, amikor bementek a magas fűbe, pedig szóltak nekik, hogy nem kellene bemenniük oda? És kérdem én, miért nem tanultak King-Kong példájából?
A Jurassic Park filmekből megtudhattuk, milyen is az, amikor egyetlen könyvből három filmet gyártunk.
Amit pozitívumként fel tudok hozni, hogy látványban még a mai napig ütősnek tűnnek a Jurassic Park filmek. És a gyerekkori emlékek azért fel-felelevenednek, amikor akár a második részt is nézem. Mondjuk a tudomány mára rendesen meghaladta a filmet, tudjuk, hogy valószínűleg nem a hüllőkhöz, hanem inkább a madarakhoz hasonlítottak ezek az állatok. A raptorról egyébként már akkor tudniuk kellett volna a készítőknek, hogy egy acélbetétes bakanccsal simán arrébrúgható méretű csirke volt.
No, mindegy, huszonöt éves a film, isten éltesse mindenki Steven Spielbergjét, aki izgalmassá tette a gyerekkorunkat ezekkel az akkor fantasztikusnak tűnő filmekkel.
Bélu voltam. Sziasztok!
