„Utálom az egészet!” Idézhetném kedvenc Spider Jerusalemünket, ha a legkedvesebb mondatát emelném ki a Transmetropolitan 3. kötetéből. Utálom, hogy a sorozat végére értem, viszont bármikor újra lehet olvasni, mivel itt fog héderezni a polcon.

A Transmetropolitan harmadik kötete rengeteg gondolatot ébresztett bennem. A képregény, lehet sokszor öncélúan bunkó, trágár, ennek ellenére rengeteg mondanivalója van. Na de miben tudja még a harmadik kötetre is fenntartani az olvasó figyelmét ez a képregény.

A harmadik kötet cselekménye rendesen eltér az eddigiektől. Sokkal akciódúsabb, ezáltal kevesebb olvasnivalót ad. Két este alatt elolvastam ezt a monstrumot, viszont főleg azért tartott eddig, mert rengeteg olyan kép volt, amin elidőztem. Vagy azért, mert nagyon szép volt, vagy, mert sírva röhögtem rajta. Továbbra sem hiszem el, hogy Darick Robertson létezik, zseniálisak a rajzai. Nem tudom elmondani, micsoda igényességgel dolgozott, miközben a színek továbbra is fantasztikusak.

Spider testi és lelki állapota az utolsó kötetre eléggé megroggyan, annak a pár mázsa különböző fajtájú pszichotikumnak, amit elfogyasztott a városba érkezése óta, és egy fertőzésnek köszönhetően. A történet nyilván erre hegyeződik ki, és a Callahan elnökkel folytatott személyes háborújára. Ugyanis az épp regnáló elnökről még több információ jut kedvenc köcsög újságírónk birtokába. Nyomozgat, rejtőzködik, a rosszéletű segédeivel együtt. Néhány új szereplőt is megismerhetünk, akik a nagy képhez adnak hozzá még többet.

A cselekményről ennyit. Nem is igazán akarom feszegetni a spoileresség határát. Mit adott nekem a harmadik kötet? Egyáltalán az egész sorozat?

Egyrészt társadalomkritikát. Kábítószer és egyéb bűnözésről, prostitúció különböző formáiról, a kilátástalan helyzetben lévő rétegek mindennapi harcairól, amikből sokunknak szerencsére nem jutott ki. Ezen felül az is elgondolkodtató, hogy mégis mekkora hatalom rejlik a médiában, akaratbefolyásolás tekintetében. Ebből a szempontból szerintem, ismerve a mai környezetet, teljesen tökéletesen öregedett a képregény.

Elhatárolódom magamtól. Szóval a képregényben akié a média, ami mai viszonylatban is a negyedik hatalmi ág, ez megkérdőjelezhetetlen tény, az diktálja a valóságot. Ez a Transmetropolitanben és a nem olyan régen látott/olvasott Boysban is kiemelést nyert. Bármit képesek eltussolni, más színben feltüntetni, embereket ellehetetleníteni, még akár gyilkosságokat is sikerült a média bűzös pöcegödrébe temetni.

Az is csak kitaláció, hogy ha eleget szajkózod a hazug szarságaidat, akkor beveszi a nép, két kiskutyás-kismacskás cukiskodás, egy állatkertben született kispanda, az éppen aktuális álompárról való szerelmes ömlengés, és „ZS” kategóriás celebkedés közepette el is felejtik, hogy az életük semmivel sem lesz jobb, a fizetésük napról napra kevesebbet ér, hogy nem nézed őket semmibe sem. Minden csak kirakat, látszatemberek élik a bérelt életüket, miközben arról standupolnak, milyen boldogok azzal a nővel, akivel két hét múlva már külön vannak, mert ugye nem működött. De amíg ezekkel foglalkoznak, addig se foglalkoznak mással. Erre van igény.

Természetesen a képregényben van így. A valósággal bármilyen egyezőség a véletlen műve.

Üdvözöl Titeket: Spider Jerusalem, aki utálja az egészet.