Mark Millar jó. Úgy tud írni, hogy amikor egy kötet (vagy run) végére érek, legszívesebben elölről kezdeném. Pedig nem (mindig) mélyenszántó gondolatok tömege. Sőt, néha nagyon nem. És természetesen nincs meg minden, amit valaha írt, nincs is ilyen szándékom. De például a Ha/Ver (Kick-Ass), a Kingsman - A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service), Logan/Rozsomák: Vén Logan (Wolverine: Old Man Logan), Superman: Red Son (még nem jelent meg magyarul, lehetne Vörös Fiú, Vörösfi), de leginkább a Jupiter hagyatéka (Jupiter's Legacy). Utóbbinál valahogy úgy dolgozik az agyam, hogy a kötet vége felé el akarja felejteni a részleteket, a neveket, a szereplőket, csak hogy legyen okom újra és újra elolvasni. Az utolsó lapot tanácstalanul lapozom oda és vissza, mert nincs tovább. Egyszer már újráztam ilyenkor, de általában türelmesebb vagyok, és kap pár hónap pihenőt.
Itt "nyitok egy zárójelet". A Netflix készített egy sorozatot is a képregény alapján. Ami enyhe túlzás, mert rá sem ismertem. Pedig olyan csodálatosak voltak azok a felragasztott álszakállak, amelyek épp, hogy le nem estek a színészek arcáról. Nem mondom, hogy rossz, mert nem néztem végig. Túlzottan szeretem a képregényt, nem tudtam befogadni. És ezzel én is hozzájárultam ahhoz, hogy ne készüljön második évad. Mert van a Netflixnek egy olyan algoritmusa, amely szerint, ha valaki elkezd egy sorozatot, de 28 napon belül nem nézi végig azt az évadot, az egy hatalmas fekete pont a sorozatnak. Több cím is áldozata lett ennek a matematikának, szóval így kezdjetek bele bármibe is.
Meséljek róla? Hát jó. A történet több síkon fut. Hol a jelenben, hol a múltban vagyunk. Igaz, a váltakozás egy idő után abbamarad, így aszimmetrikus lesz a képregény felépítése. Ez egy ideig zavar, de aztán már nem érdekel, mert a cselekmény és a történések tempója magával sodor. A szuperhősök korában élünk, ahogy ez már megszokott. Na nem azért, mert körülöttünk röpködnek a feszülő műszálas szerkós egyének. Hanem mert van pár olyan képregény, amelyben érezhetően nemcsak a bűnüldözés és a szuperhősök fantasztikus bemutatása a cél, hanem az emberi oldal és nézőpont, a politikai és a társadalmi helyzetek ábrázolása is. Ezt lehet úgy is, mint pl. a Csodák kora (Marvels), amikor a hétköznapi ember látja és meséli történéseket. De ez a képregény nem ilyen. Itt azért tudunk azonosulni a helyzetekkel, mert ilyen helyzetekben élünk. Gazdasági válság, belpolitikai harcok, a szokásos. És akkor is érezhető a helyzet súlya, ha csak a szuperek szemszögéből látjuk. Ők is ebben a világban élnek, és sokan közülük azt vállalták, hogy ezt a világot jobbá teszik. A múltbéli szál a majd' száz évvel ezelőtti gazdasági válság idejére repít vissza minket, míg a jelen az konkrétan a jelen, ugyanis 2022 is szerepel a dátumok között. A képregény 2013-ban jelent meg, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Millar az új Nostradamus, viszont a történelem ismétli magát, és az emberek is folyamatosan elkövetik ugyanazokat a hibákat. Hja, én is.
Kicsit konkrétabban. Egy fiatalokból álló csapat elindul egy sziget felé, ami talán nem is létezik. Legalábbis a térképek szerint. De a főhősünk (Sheldon Sampson) ragaszkodik hozzá, mert látta álmában, és a többiek hisznek a meggyőződésében. Az álom - és így a sziget - fantasztikus távlatokkal kecsegtet, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy elmondom: szupererőt kapnak. De a részletekért már olvasnotok kell! Sheldonból Utópia lesz (eredetiben: The Utopian), és csapatával jobbá teszik a világot. Persze saját elképzelésük szerint. De az akkori ötletek és felfogás működőképes napjainkban is? Hiszen nagyjából kilencven év telt el, generáció- és szemlétetváltás történt. Tudnánk úgy élni, ahogy nagyszüleink, dédszüleink? Nem. Utópia természetesen meggyőzhető, hogy új szelek fújnak, és az ő gondolatai már idejemúltak. Á, dehogy. Majd erőszakkal megoldják. És ez még csak a történet eleje. Mert a másik jobb? Meg "elmúlt akárhány év", "Te is, fiam, Brutus?", meg minden. A szokásos politikai körök, csak szuperképességekkel, ami egyszerre menő és veszélyes. Arra sincs garancia, hogy az új jobb, és ezért lehet akár sokkal rosszabb is. Mindig aktuális témák, mert mindig emberek vagyunk és maradunk.
Csak a felszínt karcolgattam, és így is elég hosszú lett, de a kedvenceinkkel mindig így van. És Frank Quitely nem akármilyen rajzairól - Peter Doherty színezésével - még nem is mondtam semmit. Összegzés: engem megkajált ez a sor, nem tudom megunni.
