Ismét véget ért egy Robert Kirkman széria. A Walking Dead után az Oblivion Song a 36. füzettel köszönt el, én előrendelésben szereztem be a hat részt magában foglaló hatodik TPB kötetet. Megvallom, nagyon a szívemhez nőtt a sor, és kicsit kár, hogy vége lett.

Elsősorban Lorenzo De Felici rajzai azok, amik nagyon hiányozni fognak. Tökéletesen elkapta az Oblivion világát. Nyilván a rajzok mellett a harsány színek is hozzájárultak az élményhez, amikért Annalisa Leoni felelt.

Akik lemaradtak arról a néhány cikkről, amiket már írtam az Oblivion Songról, azoknak most szokásomhoz híven egy gyorstalpalót tartok.

10 évvel a képregény eseményeit megelőzően egy baleset folytán Philadelphia egy része, annak háromszázezer lakójával együtt eltűnt az Oblivionban (Feledés, egy párhuzamos univerzum egyik emberi életre is alkalmas bolygója). A városrész helyén furcsa erdő jelent meg, mindenféle idegen lénnyel, amik rövid úton kiirtásra kerültek. Ezért nagyrészt Nathan Cole a felelős. Nathan és csapata az egész életét arra tette fel, hogy a túloldalon ragadtakat visszahozza a világunkba. Emberenként.

Nathan a túloldalon végül megtalálja a kolóniát, amit testvére, Eddie alapított. És találnak egy idegen, „arc nélküli” fajt is, a Kuthaalt, akik embereken kísérleteznek, és úgy gondolják, jobb helyen lennének ők is a Földön. Ugyanis Oblivionban vírusként terjed az erdő, ami mindent felemészt, ami az útjába kerül.

Egy szerintem fantasztikus sorozat, érdekes lényekkel, akciódús cselekménnyel. Kirkman itt is arra helyezi a hangsúlyt, hogy megmutassa, mivé válnának az emberek, ha egy szokatlan helyzetbe kerülnének. Nathan és Ed karakterei messze a legjobban kidolgozottak a sorozatban, mindenki más háttérbe szorul, kicsit egydimenziósak, csak jelen vannak. Az egyik főgonosz, Dakuul viszont kifejezetten menő volt. Ő volt a Gozan, az ugyanígy hívott hadsereg főparancsnoka, akivel Nathan életre-halálra vív párbajt fénykarddal. Igen, fénykarddal, vagy valami ahhoz nagyon hasonlító fegyverrel. Túl sok minden történik a sorozatban, amit lehetetlen egyetlen bejegyzésben részletesen összefoglalni, ezért ez a pár sor legyen most elég az előzményekről.

Az utolsó kötetnek nehezen álltam neki. Nem tudtam, hogy újrázni kellene-e az egész sort, vagy emlékszem az utolsó kötetre eléggé. Ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy emlékszem, pedig elég rég volt már 2021.

Különösebb spoilerek nélkül úgy írnám körül az Oblivion Song lezárását, hogy Kirkman nem akarta ismét megölni (az egyik) főszereplőjét, és szeretett volna egy boldog lezárást a sorozatának. Ez szerintem sikerült, annyi, hogy bennem hiányérzetet hagyott. Valahogy elmaradt a katarzis. Ugyanis amikor éppen el kezdett volna igazán kellemesen keserédessé válni, akkor vált erőltetetté a történet. Most jön a spoiler

SPOILER

Ugyanis ha Eddie tényleg feláldozta volna magát Nathan-ért, ahogyan egész életében tette, akkor szarrá bőgtem volna a szemeimet, ahogy anno a Stray Dogsnál tettem. Viszont így elég gyatra lett a lezárás.

SPOILER VÉGE

De nem sírtam, sőt. Ez szerintem egy kihagyott ziccer. Oké, Robert bátya nem akart nekünk szomorúságot, és ezt tiszteletben tartom. Kicsit erőltetett lett ez a happy end. De mindegy, tartsuk tiszteletben az írót és munkásságát.

Nézzük együtt a naplementét az Oblivionban.

Ui.: miközben keresgettem a képeket neten, rátaláltam néhány cikkre, amik szerint Robert Kirkman tárgyal az Oblivion Song megfilmesítésének lehetőségéről. A képregény megfilmesítése jogainak eladásáról már egy stúdióval tárgyalt, és így, mivel Kirkman a Skybound alapítója, producerként több ott dolgozó név is szóba került (köztük David Alpert, akinek a neve a Walking Dead stáblistájáról lehet ismerős). Egyébként Nathan Cole szerepére Jake Gyllenhaal került szóba. Remélem, megvalósul egyszer.