Általában türelmes vagyok, olvasgatok, lapozgatok, leteszem a füzeteket, köteteket, és akár napokig (rosszabb esetben hetekig) is adagolok egy képregényt. Ehhez a szabadidő létezése is hozzájárul, amiből nem mindig van. De ettől függetlenül, amikor egy fumetto kerül a kezeim közé, akkor elfogy a türelem. Zabálni kell, habzsolni kell, nem szabad letenni csak amikor a végére érek. Macerás, de ez van. Természetesen így volt ez a kedvenc kriminológusunk (nekünk, magyarul) legújabb történetével is.
Ezúttal egy vékonyabb kötetet olvashatunk, ami „csupán” 136 oldal. Az előző, 270 oldalas dupla terjedelmű történet persze nem a megszokott formátum, tehát tulajdonképpen nincs okunk panaszra. Ráadásul egy friss, 2020-ban megjelent történetet olvashatunk. Ez a Julia 256. száma, eredeti címén „La casa dei veleni”, vagyis A mérgek háza. Pócza Lilla fordításában „Mérgező otthon”, ami sokkal jobban hangzik! Szóval az 1998 óta futó sorozat 256. száma, és az aktuális - 2022 augusztusi szám - a 287., ami nagyon komoly! Nem is tudom, én mi alapján tudnék választani, melyiket adnám ki magyarul?
Két külön szálon fut a képregény, és ezek csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy máskor is, a spoilereket hanyagolnám. Az egyik egy magánéleti rész. A nagyi - aki a Kendall lányokat felnevelte - kórházba kerül. Az aggodalom jogos, idős hölgy, de kemény fából faragták. A másik szál, maga a történés, egy jómódú család egyik tagját érinti. A többieket pedig annyira nem. Valahogy úgy tűnik, mindenkinek volt valamilyen indítéka eltenni láb alól Philip Cremert. Picit visszatekerve: eléggé "vicces" amikor várjuk, hogy bekövetkezzen a halál, a bűncselekmény, a baleset, akármi is legyen, és több lehetőség mellett is elvisz minket a két szerző. Majd, amikor azt gondoljuk, hogy már nem is történik vele semmi, akkor mégis bekövetkezik. Talán nem nagy dolog, kicsit a nyolcvanas-kilencvenes évek vígjátékait megidéző, de nekem tetszett. Folytassuk. Szóval mindenki gyanús, nem is véletlenül, és a klasszikus nyomozás vagy csődöt mondana, vagy tévútra vezetne. De egy nagyon profi pszichológus-kriminológus más utakon jár. Az egész nagyon olyanná válik, mintha egy Agatha Christie regénybe csöppentünk volna. Ezt később Julia igazolja is, szóval nem titok. Egyébként - és erről már többször tettünk említést mi is - az olasz képregényekben nem ritka, hogy valahonnan inspirálódnak. Vagy az arcok, vagy a karakterek esszenciája, vagy a történetek. De mesterien történik a keverés, és nemhogy haragudni nem tudunk, hanem beindulnak az emlékek, erős a nosztalgiafaktor. Szóval ez is egy ilyen krimi. Mindenkire gondolunk, aztán "biztos, csak ő lehet", majd jól eltérít minket az író, utána jön a "na ugye? én megmondtam!". Persze, mert mindenkit gyanúba kevertünk. Ilyen egy igazi, klasszikus krimi!
A két család története persze szinte mindenben különbözik. A gazdag család, ahol az érzések alig jönnek felszínre, ahol az élet steril és semmitmondó. A másik kis család a szeretet, a törődés, az aggodalom, és sok kis kedves emlék. Utóbbi nélkül is működne a képregény, de akkor nagyon sötét és reménytelen világot festene. Így, párban viszont néha visszahoz minket a "rendes" hétköznapokba, ahol igazi, érző emberek élnek, és nem a cselszövés, a másik kihasználása a lényeg. Szóval így kerek, és csak párszor éreztem úgy, hogy túltolták.
Ahogy az előző kötetekben, ebben is benne van pár újrázás. Bár megvan a végkifejlet, ez nem lesz meglepetés, de több részlet is kimaradhat. Vagy csak másképp látjuk, mint először. Jó látni és érezni, mi is volt a szerzők célja és eszközei, hogyan akartak (és tudtak) minket eltéríteni. Pontosan úgy működik, mint a nagyon sokszor újraolvasható vagy -nézhető Agatha Christie művek, vagy Columbo, Sherlock Holmes, Jessica Fletcher, akiket nem lehet megunni, pedig nem mai bútorok. Összegzés: jöhet a következő!
További képek, képregények, információk az Anagram Comics oldalán. És millió köszönet a kötetért!
