A mai évfordulós film első ránézésre, nem annyira geek, viszont Tibi első díszdobozos DVD filmje volt az ezt tartalmazó trilógia gyűjteményes változata, így lehet mégiscsak az. Akció, los pendejos, ratata. Rájöttetek? Vagy segítsünk?

A film bemutatója 1992. szeptember 15-én volt, és a szárnyait próbálgató Robert Rodriguez első filmes megnyilvánulása, ami egyből – kis túlzással – Tarantino karjaiba és Hollywoodba repítette. Ez az El Mariachi, magyarra fordítva A zenész. Maradjunk a Mariachinál.

A lepukkant őrbódéban, amin a börtön felirat szerepel, raboskodik Azul (Reinol Martínez), a hírhedt maffiózó. Megtudjuk, hogy Mauricio alias Moco (Peter Marquardt) rendesen átizélte, mint ürüléket a palánkon, amikor is lenyúlta piszkos lóvéval. Mellesleg felfegyverzett alakokat küld szegény Azulra, aki, meglepődtem, a börtönben felfegyverkezve várja a támadóit. Velük rövid úton végez is, ami nem teszi boldoggá Mocot. De hogy került a börtönbe géppisztoly a rabokhoz? Ne foglalkozzunk vele.

El Mariachi (Carlos Gallardo) a koszos mehikói kisvárosba ér, ahol munkát keresne gitárosként, valamelyik kocsmában. Ez a város viszont megpecsételi a sorsát.

Amikor ugyanis Moco tudomást szerez Azul szabadulásáról, megtölti a várost kedves pendejokkal, akik egy fekete ruhás, gitártokkal mászkáló alakot keresnek, aki speciel lehet a mi Mariachink is.

A fiatal zenész Dominonál (Consuelo Gómez) húzza meg magát, akibe beleszeret. Rájön, hogy összetévesztették a gyilkossal, aki a pénzét akarja a helyi gengszterfőnöktől. Lövés lövést követ, majd egy végső leszámolást követően a Mariachi többé nem zenél.

A film egyszerre keveri a thriller, a krimi, az akciófilmek jellemzőit, miközben Rodriguez „gumihorrorjából” is kapunk némi ízelítőt. A hangulata, a csendéletei nekem sokszor a westernek hangulatát idézték. A film 7.000 dollárból készült, ma ilyenből egy 15 másodperces reklámot forgatnak le. A véres jeleneteket, tehát a lövések nyomait piros festékkel töltött gumióvszerekkel és petárdákkal oldották meg. Megjegyezném, hogy rohadt jól néznek ki ezek a koton effektusok.

Miközben halál komoly a film, mégis van benne egy csomó humoros megnyilvánulás. Gondoljunk csak a zenekarként aposztrofofált szintiboyra a helyi kricsmiben, aki egy előre betáplált dallamra klimpíroz, köze nincs a zenéhez. Vagy amikor Domino a levélnyitó késsel kényszeríti éneklésre a főszereplőnket, aki – szorult helyzetéből adódóan – csak arról tud egy dallamos szonátát énekelni, hogy félti a golyóit.

Aki azt gondolja, hogy ez egy faék egyszerű film, az jól gondolja. Nem kell túlagyalni, csak élvezni kell. Rodriguez eleve nem normális, így ne csodálkozzunk, hogy a géppisztolyokkal rohangáló bandára a városka lakói közül még csak a szemöldökét sem húzza fel senki. Az sem mondható egy életösztön vezérelte cselekménynek, amikor a géppisztollyal megsorozott busz sofőrje megáll a következő pirosnál. De eleve az alapötlet is elborult. Összetéveszteni valakit egy másik emberrel, és ezért tévedésből megölni. Elmebeteg. Zseniális szar.

Egy óra húsz perc játékidő elszaladt, mintha öt perc lett volna. Én élveztem, sokadszorra is. A filmnek két folytatása született, amik közül a Desperado ugyancsak szuper darab (szerintem), lehet azt is megnézem újra.

Bélu voltam, sziasztok!