Nem olyan régen jelent meg a Dragonero következő, immáron tizenegyedik része, az Élőholtak Hordája, amit én személy szerint nagyon vártam. Főleg a zombik miatt. Arra számítottam, hogy ez a fantasy nem válik horrorrá, de tévedtem. Olasz ez is, és az olaszok szeretnek kipróbálni stílusokat, nem skatulyáznak be egyetlen történetet sem.

A kötetben ezúttal két történetet olvashatunk. Az egyikben Ian ork cimborájával, Gmorral közösen száll szembe a címben szereplő élőholtak hordájával, a másodikban Ian egy különálló kalandra, mentőakcióra indul egy távoli, a birodalmon túli vidékre, ahol nem annyira civilizált népek és más törvények uralkodnak. Luca Enoch és Stefano Vietti ismét kitett magáért.

Ez a kötet nem csak történeteiben, de rajzaiban is eltér a korábban megszokottaktól. Jó, maradtak a fekete-fehér rajzok, de a korábbi finom vonalvezetést egy hangsúlyosabb vette át, köszönhető ez Alfio Buscagliának és Luca Malisannak. Nekem Buscaglia zombis rajzai tetszettek jobban, de utóbbival sincs semmi probléma, sőt.

Buscaglia meglépte, hogy olyan rajzstílust válasszon, ami nem kifejezetten lusta olvasóknak szól. Ugyanis inkább a fekete hátterek kapnak hangsúlyt nála, a karakterek körvonalait sok helyen egyáltalán nem rajzolja meg, csak a háttérből kiemelkedő világosabb alakokként ábrázolja őket. Bill Watterson könyvének (Kázmér és Huba) elolvasása óta tudom, hogy ez igen körülményes rajztechnika, és sokkal nehezebb a szemnek értelmezni az adott képet, mintha világos, vagy egy az egyben fehér háttér előtt jelennének meg a karakterek. Nekem tetszenek nagyon az ilyen árnyjátékok, főleg, hogy korábban ilyet Dragoneroban nem nagyon láttam.

A Szarvas karmai közt történetet Luca Malisan firkálta le, és ugyanolyan stílusban, mint Buscaglia. Sötét hátterek, árnyékokból előbúvó szereplők jellemzik, talán egy fokkal részletesebb ábrázolásmóddal. Lövök pár képet, és ha megnézitek, szerintem leesik az állatok.

Mindkét történet tartogat magában egy-egy igen jelentős fordulatot, viszont önállóan is élvezhető sztorik, semmiféle előképzettség nem kell hozzájuk. A második történet szerintem sokkal brutálisabb lett, mint a zombis, itt egy „szarvas” és a természet összefogva vadászik Ian-re és társaira. Van egy pár igen durva panel, ahol komolyan repkednek a fejek meg a belek, és egy-két félbevágás is történik. De csak olyan jólesőn.

Fantasy köntösbe bújtatott horror-thriller lett ez a könyvecske. A korai Dragonerok kicsit túltolták a szerepjáték faktort egyszerű történetvezetéssel, viszont ez már egy komoly, összetett mű. Nem ismétli magát, fordulatos, látványos. A Dragoneronak komoly szerepe volt, hogy az olasz képregények iránt is kedvet kapjak, ezek az új kötetek meg frankón megtartanak rajongónak.

Várom a következőt, már jöhetne is. A Dragonerot itthon a Frike adja ki. Kis méret, igényes megjelenés jellemzi.

Bélu