Frank Herbert Dűne univerzumával eddig elkerültük egymást. Az első találkozásunk pedig most történt, a Gabo Kiadónál megjelent két Dűne képregény formájában. Szóval ennek sem én vagyok a célközönsége.
A Dűne egyike a legeknek, ami a sci-fi műfajt illeti, ezt a következtetést abból vontam le, hogy rengeteg könyv és most már képregény is megjelent a témában, volt egy kultikussá vált filmváltozata 1984-ben, ami 2021-ben kapott egy szanaszéthájpolt rebootot. Szóval, amit csak tudnak, meglovagolnak ezzel kapcsolatban.
A képregény annyira jó, hogy simán meghozta a kedvem a regény elolvasásához, vagy az eredeti film megnézéséhez (az újban állítólag Zendaya nagyon edz a távolbanéző világbajnokságra, ez, és úgy a művésznő alapjáraton sem igazán érdekel). A képregény egy visszafogott, egyszerű világot épít fel, amiben nem annyira a látvány, hanem a karakterek és konfliktusaik kapnak fontos szerepet. Kicsit nekem trónok harca ez egy sivatagi bolygón.
A képregényben rengeteg név, szereplő, idegen fogalom van, gyorsan történnek az események, és ezek miatt majdhogynem követhetetlenné vált, ki kivel van, vagy éppen kit miért kell gyászolni. Így viszont nem is igazán sikerült minden karakternél megfogni azt a bizonyos pillanatot, hogy igen, érte igazán kár, hogy feldobta a pacskert. Néha pedig férgesek vagyunk nagyon. Az Arrakis homokdűnéi között ugyanis ott élnek a homokférgek, amik szeretettel fogyasztanak el bármi mozgót, élőt, és élettelent is egyaránt.
Az Arrakis bolygó viszonyait, az ottani élet megpróbáltatásait rendesen szemlélteti a képregény. Ugyanis ezen a bolygón alig van víz, ami pedig szükséges az élethez. Az Atreides család „boldogan” megy az Arrakisra, mivel ők lesznek ott a császári helytartók. Eleinte legalábbis úgy tűnik, aztán beüt a krach.
A képregény inkább az intrikákkal operál, viszont alig van benne olvasnivaló. Az egyenként 160 oldalas kötetet egy óra alatt át lehet nyálazni, ugyanis a rajzok sem olyan látványosak, amik miatt elidőztem volna rajtuk. Nem rosszak a rajzok, sőt, a szereplők minden rajzon ugyanúgy néznek ki, egyáltalán nem hullámzó a minőség. Viszont nagyon egyszerű az egész kinézete. Az Arrakis sivatagja mindig piros árnyalatokkal van ábrázolva, míg sok jelenet este játszódik, így sokszor úgy éreztem magam, mint az űrgolyhók a sivatag átfésülésekor, szóval szart se találni a képeken, ami érdekes lenne. Valahogy az árnyékolás sem az igazi benne.
És ahogy mondtam, viszonylag kevés olvasnivalót tartogat, és a készítők alapvetőnek tartották szerintem, hogy a Frank Herbert által kitalált fogalmakat az olvasó betéve tudja. Így semmit sem adnak elő szájbarágósan, és ez szintén megnehezítheti a megértését.
A két kötet nagyon jól néz ki. Vaskos keménykötésű könyvek, porálló védőborítóval (csillogó fényes feliratokkal), szép, mattos, vastag papírra nyomtatva. Igazán pofás darabok, a polc ékei lehetnek, és ár-érték arányban viszonylag olcsón beszerezhetők.
Úgy gondolom, hogy erősen réteg cuccok ezek, viszont a harmadik kötetet biztosan be fogom majd szerezni (2024-ben fog megjelenni előreláthatólag). Eléggé kíváncsi vagyok a végére.
Bélu
