A Bubi Boltos Holdlány és Gonoszaurusz képregény beszerzése tipikusan egy hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt a részemről. A képregény borítója, amin egy kis szemüveges lány, csókot hint egy mutáns Tyrannosaurus Rex orrára, egyből megfogott. Az a dög marha jól néz ki.

Nyilvánvaló, hogy ez a képregény nem nekem készült. Az okostojás Lunella nem a kilencévesek átlagos életét éli, mert a szervezetében egy alvó mutagén miatt zsenivé válik (legalábbis nekem az jött le). Életét annak szenteli, hogy a Földet körüllebegő, a mutagénnel fertőzött embereket nememberekké változtató felhő ellenszerét megtalálja. Ugyanis attól retteg, milyen változásokat okozhat majd benne. Talán csápjai nőnek? Esetleg lesz egy ronda harmadik szeme, mint Doktor Strangenek a legutóbbi filmjében? Na azt már nem!

A történet a kisiskolásokat és egyébként általában az eminens tanulókat foglalkoztató dolgokra helyezi a hangsúlyt, tehát, hogy szeretnek tanulni, emiatt a többiek cikizik őket. Lunella még azért is rendesen kapja az ívet, hogy a múltból beszabadul egy tüzes szemű T-rex New Yorkba, ami kiválasztja őt. Hogy mire, azt nem igazán tudni.

De nem csak a T-rex jön vissza a jövőbe, de gyilkos népségből is egy csapatnyi, aki legyakja a helyi genget, majd eluralkodik a káosz. Közben a Holdlány próbál beilleszkedni, hátán a T-rexel, bocs, fordítva, de úgy is nehéz.

Egy gördülékeny, szerethető kis történet, amiben egyetlen kivetnivalót találtam, az önimádó Greg Pak-féle Hulkot (Amadeus Cho), aki csak ront az egész sztori hangulatán. Ez a karakter egy nulla, egy humortalan senki, direktbe nyomja fullba a kretént. Ha őt leszámítjuk, rendben van a képregény. A dinoszauruszos rajzok is nagyon rendben vannak, meg úgy általában a közeli emberalakok. Egyébként elég minimálba fordul át néhol.

Gonoszaurusz egyébként 1978-ban jelent meg először (apukája Jack Kirby), Holdlánynak a Marvel fandom szerint ez az első sorozata, és itt jelent meg először 2015-ben. A sorozat több, mint 40 részen át futott (írói: Brandon Montclare, Amy Reeder, rajz: Natacha Bustos).

Ahhoz képest, hogy ez aztán igen „lányos” sztori, egészen bevonzott. Hatalmas cliffhangerrel ért véget a kötet, szóval jöhet is a folytatás.

(B)

Nem akarom Transformers bloggá alakítani a Geekságokat, viszont az utóbbi néhány hétben eléggé eluralkodott rajtam az autobotok és álcák háborújának nyomon követése. Ádám bátyám javaslatára kezdtem bele a War For Cybertron (Wfc) sorozatba, ami három évadot élt meg, és teljes lezárást kapott, a Netflix saját gyártású animéjeként.

Három évad, egyenként külön címekkel: Siege, Earthrise és Kingdom. Mindhárom évad más, legalábbis nekem másért vált szerethetővé.

Az autobotok és álcák (decepticons) között már eónok óta háború dúl. Ennek egyik kiteljesedése a Wfc első évada, a Kibertron bolygón zajló hatalmas összeütközés a két gárda között. Árulás árulást követ, rendkívül látványos évad, tele király gyűjthető figurákkal. Ekkor Jetfire volt a kedvencem, és Ultra Magnus is élen járt, mert mindketten jól kidolgozott karaktert kaptak, és Jetfire iszonyat hatalmas álca/autobot, morózus, és ezzel ellentétben nagyon laza. Kicsit kapunk a kibertroni mitológiából, Alpha Trion-ról is hallunk, meg mindenféle ősi istenségről. Megatron meg szövi a terveit, hogyan fogja kiirtani az összes autobotot, emiatt az évad végén Optimus hoz egy kétes kimenetelű döntést.

Az Earthrise során megismerhetjük jobban a Quintessonokat, akik rabigába hajtották a kibertroniakat (Megatron egyike volt a modern gladiátoroknak, aki az arénákban volt kénytelen harcolni… csodálkozunk, hogy egy köcsög lett). Optimusék űrhajózása és Megatron látványos infrastruktúrafejlesztése a fő eseményszálak ebben az évadban. Utóbbi egy bazi nagy, Nemezisnek nevezett űrhajót jelent egyébként. Mindketten az elveszett Örök szikra nyomában járnak, és végül egy idegen bolygóra lyukadnak ki. Optimus utazása barátaival rendkívül kalandos és látványos, valamint történelem előtti lényekhez vezet, akik tőlük remélik a megváltást, de vannak, akik csak ki akarják őket belezni. Ilyen a scorponok, akik többen vannak, de mégis egyként léteznek.

Az utolsó évad volt talán a legnyomasztóbb, és – habár a másodikban is megjelent a jövőbeli alternatív Megatron, akit Galvatronnak neveznek – talán ez kapcsolódott leginkább a későbbi eseményekhez, azaz ahhoz a bizonyos Unicronhoz, akit itt még az autobotok legendaként kezelnek, de mégis muszáj lesz beismerniük a létezését. Ehhez még hozzá jött az a néhány jelenet, ami rendesen megríkatott. Unicron egy minden dimenzióban létező lény, aki bolygókat emészt fel, és ha emlékeztek még, a ’86-os mozifilm főgonosza volt.

Nagyon szerethető sorozat. Ha ki kellene emelnem néhány dolgot, ami megfogott: Starscream ritka genyó és nagyon vicces, az örök szikrához kapcsolódó lélekemelő jelenetek, hogy igazából bárkiből lehet bármi. Az első évad kibertroni és a második és harmadik évad űrbéli jelenetei hatalmas látványt nyújtanak, ahogy a Bárka is. Nagyon mélyen belevezet a transformers mitológiájába, és a bolygó és a kibertroni nép történelmébe is. ezen felül megemlíteném, hogy nem zavar a folyamatos időzavar, a párhuzamos létsíkok, valahogy ezt a témát ez a sorozat nagyon jól kezeli.

Látványos, akciódús, fordulatos. Mindenki meghal, de azért később jobban lesznek. És hogy ki lett a sorozat végére a kedvenc? Természetesen Starscream. Egyszer talán tényleg megkoronázzák. Csak győzzük kivárni.

Ezt a sorozatot meg csak nézzétek meg!

(B)

Nem túl nagy a felhozatal. Az ősz az új tanév kezdetét is jelentette, az idő, az alvás és az energia lefelé ívelő görbén nyargal. Volt olyan hónap, hogy nem is került képregény a kezembe. Hmm... Olyan nem volt, de csak lapozgattam, érdemi olvasás nem történt. Kicsit tömbösítve, volt már ilyen, meg lesz is ilyen. De inkább így, mint teljesen elfelejtve. Lesz benne több olyan, amiről már Bélu is írt, de nem mindent látunk egyformán, szóval belefér.

One-Punch Man 27.

Ez éppen csak említést érdemel. Továbbra sem rossz, de nem is az igazi. Túl hosszúra nyúlik a "történés", a főszereplő alig szerepel. Az utóbbi kb. három kötet kicsit elvette a kedvem az egésztől.

Deadwood Dick 1.

Kíváncsian vártam a C.S.A. Comics új sorozatának első kötetét. Párszor eszembe jutott mióta elolvastam, és eddig azt mondtam volna, hogy nem nagy eresztés. De most, hogy leültem írni, másképp érzem. Bár klisés, ponyvás, néha az alpári próbálja a dramaturgiát és a humort kompenzálni, helyettesíteni, de mégis van benne valami. Mintha egy Tarantino filmet néznénk, és ez jó. (Szerintem. Nekem.) Vadnyugat. Az üldözöttek beállnak a seregbe, így a főszereplő is, menekülve a lincselés elől. Aztán egy érdekes helyzetbe kerülnek a vérszomjas indiánokkal szemben. Most megint bizonytalan lettem. Pedig tényleg nem rossz, de majd a folytatásban derül ki, mennyire.

Julia 5. - Szemtanú vagyok

Na, erről viszont már írtam. Jó volt, mint mindig. „Ugorgyunk!” 

A farkas küldetése

Még egy Anagram Comics kötet. Most úgy tűnhet, hogy amikor van idő és alkalom, akkor első sorban fumetti kerül kézbe. Igen, tulajdonképpen. És ebben is érzek egy kis Tarantinót. Mert ott van egy Farkas, Mr. Wolf, aki elintéz dolgokat, úgy, ahogy senki más. Csak történetesen náci. Aztán van benne egy erős Indiana Jones vonal is, mert ereklyéket kell gyűjteni. Ezek vagy bibliai időkből származnak, vagy akár említés is van róluk a Szentírásban. És ezeknek mágikus erőt is tulajdonítanak, vagy legalábbis birtoklásuk olyan erős ösztönzést adhat, amivel akár egy háborút is meg lehet nyerni. De az olasz ellenállásnak is van ehhez egy-két szava! Gigi Simeoni második magyar megjelenése is erős lett (igaz, engem az előző, "A szemek és a sötétség" jobban sokkolt). A rajzok remekek, a sztori néha kusza, talán túl sok szálon is fut, néha még olvasná az ember az adott vonalat, de nem lehet, már rohanunk is tovább. Persze a végére minden szépen összeáll, és happy end... Többé-kevésbé.

Snoopy 12. - A beagle-cserkész

Ez olyan. Tudjátok, mint Garfield. Az ilyen napilapokban megjelenő stripek (napilapcsíkok, ahogy azt a BubiBolt mondja) sokszor kontextus nélküli rövid szövegek, amelyek a szerző fejében élnek igazán. Reflektálnak egy napra, egy helyzetre, egy emlékre vagy bármire, de ebből a mezei olvasó semmit sem tud. Mintha egy-egy gondolatmenetünkből pár perc után megosztanánk egy foszlányt. Persze gyakran be tudjuk ezeket illeszteni a saját életünkbe, és akkor nagyon működnek. De mindig van olyan csík is, ami önmagában is remek. Természetesen ebben a számban is van több ilyen, igazából már csak ezek miatt is érdemes elolvasni.

Gyáva vidék

A huszadik század elején-közepén vagyunk, és Hemingway írt ponyvát. Persze nem, hanem Alessandro Bilotta és Pietro Vitrano, de valahogy a stílus arra hajaz. Van az egésznek egy romantikája, de közben nyomasztó. A két világháború közötti időszak gazdasági helyzete, az emberek modora és nyomora, az anyagi és egyéb függések tömkelege - mind egy olyan helyzethez vezetnek, amit akár hazai kisebb településeken is lehet érzékelni. Valami mindig visszahúz, valami mindig lehúz, és a távolság sem oldja ezt meg. Egy gyilkosság köré épül a történet, de néha úgy tűnik, ez a legkisebb baj ebben a környezetben. Remekül felépített, a végén (is) hatalmas gyomros.

Blacking out

Ez picivel régebbi képregény, Frike Comics kiadvány, és stílusában eléggé hasonlít az előzőre, a Gyáva vidékre. Van nyomozás, van egy rakás unszimpatikus ember, van egy lecsúszott, rendőrségtől kirúgott alkoholista nyomozó. És a jelenkorban vagyunk, meg színesben. Bár ez nem egy Bonelli kiavány, hanem Dark Horse. Néha kusza, ott van a kisvárosi nyomasztó minden is. És a végén nagyon durva csavar, végkifejlet, nevezzük bárhogy. Ezt is kár lenne kihagyni.

Azt nem tudom, mennyire szeretném vagy tudnám újból elolvasni ezeket a köteteket? Főleg az utóbbi kettőt. Mert az egész a végére, a csattanóra van kiélezve, de ha azt megismered... Persze erre is van megoldás: sokat kell olvasni, és sok idő után kell ismét elővenni ezeket. Sokat olvasni!

Robert Kirkman és Lorenzo De Felici neve már ismerős lehet a blog olvasói számára. Kirkman írta a Walking Deadet, az Oblivion Songot, utóbbit pedig De Felici rajzolta. Újabb közös sorozatuk pedig 2023. júniusában indult, immáron két kötetet kóstál a gyűjteményes kiadások sora. Ez a sorozat nem más, mint a Void Rivals.

Az Energon Univerzum első sorozata ez, ami összeköti a Transformerst a G.I. Joe világával, teszi ezt a Trafók energiaforrásának, az energonnak, mint univerzális anyagnak a központi elemmé tételével. Kirkman az apukája a Skybound (Image) és a Hasbro mára franchisezé növő kollaborációjának. Eddig két kötetnyi Void Rivals, két kötetnyi Transformers, egy Duke kötet és egy Cobra Commander kötet jelent meg tudtommal, de koránt sincs vége, mivel előrendelhető a Transformers és a Void Rivals harmadik kötete is.

A Void Rivals egy fekete lyukat körbe ölelő gyűrűn játszódik, ami két világra szakadt. A Zertonia és az Agorria évszázadok óta háborúban áll egymással, már azt se tudják, miért. A zertóniai gyerekeket szüleik kajáért bocsátják áruba, így katonák lesznek belőlük. A gyerekek az agorriai lényekről szőtt rémmesékkel fekszenek és kelnek, míg nem…

Egy ismeretlen planetoidán egy agorriai pilóta, Darak zuhan le, és mi mással találkozik, mint a Zertonia egy kedves gyilkos lányával, akivel kénytelen lesz összefogni a szabadulásukért. Kiderül, a két faj nem is nagyon különbözik egymástól, a technológiájuk kompatibilis egymással, és a sisakjuk levételét követően jönnek rá, hogy a homlokukon lévő kövek színén kívül tök ugyanolyanok…

Természetesen az éppen hatalmon lévő arcoknak pont nem áll érdekében, hogy kitudódjon ez, illetve az önbeteljesítő jóslat se, miszerint eljön az egyesülés pillanata.

Na és akkor mi a helyzet a trafókkal? Meg a Joe-kkal? Hát autobot cameoból az olvasó kap dögivel, illetve a Joe karakterek közül kettő fontos szerepet kap, az egyik a rendszeres humorforrásként funkcionál. Trafók közül Jetfire, Hot Rod és Springer jelenik meg, utóbbi komoly harcba keveredik, és a hideg rázott tőlük. Zseniálisan összerakott jelenetek voltak. Rajtuk kívül még a Handroid, Darak robotikus kesztyűje tök jó arc, jó a dumája, és univerzális.

Kirkman kiszolgálja a fanokat szerintem. Van itt minden, humor, rejtély, akció, trafó mitológia, szépen rajzolt képeken, ízlésesen összerakva. A humora nem direkt, Kirkman nagyon laza, látszik, hogy szereti, amit csinál, Felici pedig továbbra is brutálisan rajzol, és a színezést is nagyon eltalálták.

A helyzet azonban az, hogy ez fanoktól készült, és inkább fanoknak. A Joe-s részeket értem, meg azokat a karaktereket látásból ismertem már, de a Transformer kapcsolódások nagyon a klasszikfantasztik sorozatra, a 86-os filmre, valamint a Netflix War For Cybertron-ára utalnak (ezeket láttam már). Nem tudom, hogy Zertonia nevéről ki jönne rá a Zerta Trionra? Lehet, hogy a fő szál is elég erős önmagában, de átitatja a fanservice, nem tudom, hogy ez nullkilóméteresként mennyire élmény.

Az biztos, hogy én folytatni fogom ezt az univerzumot, legközelebb egy Duke, vagy egy Cobra Commander kötettel. Várjátok már? Remélem.

Bélu

A Nero Blanco Comix képregényeit azért szeretem, mert képregény-történeti értekezéseket is tartalmaznak sokszor, vagy pont maguk a megtestesült történelem.

Így van ez a Kóber Leó kötettel is. Bayer Tónitól ismét tanulhatunk egy kis történelmet: egyrészt az 1876-1931 között élt grafikusról, másrészt rajta keresztül a kora humoráról, társadalmáról, az embereket foglalkoztató problémákról. Kóber igazi világot látott ember volt, élt Münchenben, Párizsban, az Egyesült Államokban is, mégis magyarnak vallotta magát. Az egyik első buborékos comic strip megalkotója, ami nem más volt, mint Mr. Green (Grün), az emigráns kalandjai Amerikában.

A kötet nagyja rajzok összessége és tipikusan megrendelésre készült munkák, szkeccsek. Kóber nem csak képes regényeket írt, de sok hirdetést is illusztrált, tervezett kártyapaklit, de háborús abc-t rajzolt.

A képregényei nagyja képaláírásos kocka volt, mind valami kis humoros csattanóval ellátva. Az éhező művész a kedvencem volt, azzal indított a kötet.

Kóber Leó stripjei politikai, közéleti viccek, gagek, de művészetről és az emberek kiüresedéséről is szól némelyik. Emellett a mai ingerküszöbünket két méter távolságból nézegető óvatosan pajzán, kedves kis humorbonbonokat is olvashatunk benne. Mr. Grün meg klasszikus, mindenkinek ismernie kellene, aki szereti a képregényeket. Kedves, kicsit ügyefogyott karakter, a sorozat 1930-ban indult, sajnos az alkotó 1931-es halálával megszakadt.

Nekem tetszett, főleg, hogy történelmi jelentősége van Kóber munkásságának. Képregényrajongóként ennek a polcon a helye.

Bélu

Ádám bátyám nyomán sajnos ráfüggtem a Transformersre. Ez egy olyan függőség, amit nagyon nehéz kielégíteni, ugyanis rengeteg átalakítható robot kapható, az Alakváltók különböző éráiból. Nem vagyok egy Transformers szakértő, viszont érdekel nagyon ennek a sorozatnak a mitológiája (főleg a G1-re gondolok), emellett érdekesek a lényei. Anno olvastam az Éljen Megatron képregényt, azonban annak olyan se eleje, se vége fílingje volt, így elvette a kedvem az egésztől. Aztán jött Kirkman Energon Univerzuma képregényben, majd valamiért megtetszett egy vitatható jelentőségű Laser Optimus Prime figura, és onnan nem volt megállás.

Felmerült a kérdés, hogy akkor mit is kellene megnéznem, hogy nagyjából tiszta pelussal induljak a témában. Egyrészt követem a Történetek a Kibertronról blogot, amit Ádám bátyám szerkeszt, és ő aztán nagy tudora az Alakváltóknak. Aztán el kellene kezdeni bepótolni az elmaradottakat. Az eredeti rajzfilmsorozat 1984-ben indult, amit a rajongók G1 érának neveznek, 1987-ig futott, és 1986-ban jött ki az egész estés Transformers, The Movie címet viselő remekmű. Hát én utóbbit néztem most meg, csak hogy megint a közepétől indítsunk, semmiképpen sem az elejétől.

A filmben rengeteg autobot és álca (az első szinkron szerint varangy) fordul meg, és egy hatalmas (majdnem) mindenható isteni erejű bolygófaló ellenség, Unicron is tiszteletét teszi benne. Az álcák és autobotok közti háború évezredek óta tart, ennek lehetünk szemtanúi. Első csatájukban a Megatron vezette varangyokra vereséget mérnek az autobotok, azonban ők is hatalmas veszteségeket szenvednek el, elsősorban Optimus fővezér halálával. Az új fővezér Ultra Magnus lesz. Megatron is legyengül a harcban, ezért Starscream kidobja őt az űrhajóból, csak hogy 5 percre megkoronáztassa magát. Hatalma sokak által vitatott, így kis viszálykodás után…

A haldokló Megatron az űrben összefut Unicronnal, aki küldetést ad neki: cserébe az életéért el kell pusztítania az autobotok Mátrixát, amiből a fővezér az erejét nyeri, mellesleg pedig számtalan előnyös tulajdonsága van, köztük, hogy Unicron nem tudja elpusztítani a Cybertront. Megatron viszont nincs tisztában, mekkora árat kell fizetnie életéért… Unicron átalakítja őt Galvatronná, aki teljesen alárendelt a bolygó méretű óriás robot hatalmának.

A film eseményei a Transformers rajzfilmsorozat (G1) második és harmadik évada között játszódik, viszont valamilyen szinten önállóan is élvezhető, a bolygófaló sztoriszála miatt. ezen felül elég sok karakterrel leszámolnak a film végére, ami azért erős volt.

Ami nekem nagyon tetszett benne, hogy az animáció és a hangeffektek nagyon rendben vannak az egész film során, néha egy-egy lopott fénykardzörejt azért lehetett kihallani a sorok között. A film egésze során szól valamilyen szintis aláfestő zene, mintha egy reklámfilmet néznél folyamatosan, amit nehéz megszokni, de nekem sikerült a végére. A főcímzenéje a Lion együttes feldolgozásában kifejezetten fülbemászó, igazi hairy rock. Csak keressetek rá a zenekarra, olyan tupírozott pompomokat láttok majd, hogy ihaj.

Ami furcsa volt elsőre, hogy egyes alakváltók nem csak alakot, de méretet is tudtak váltani, ami Ádám elmondása szerint valahol hiba, valahol pedig képesség. Külön érdekesség, hogy Megatron itt még pisztollyá tudott alakulni, amivel a varangyok (álcák) lőni tudtak, így össze is kellett mennie valamelyest. Egy amerikai fegyvertörvény szerint nem lehetett Megatron a továbbiakban lőfegyver, mert ártott volna az eladásoknak, ezért lett belőle később tank.

A magyar szinkron a Blu-ray változaton egyszerűen borzasztó. Pedig olyan nevek kerültek fel a magyar változat munkatársai közé, mint Kránitz Lajos, Szersén Gyula, Karsai István, Farkasinszky Edit és Újréti László. Tehát a magyar szinkron legendái. Mégis a magyar szöveg írói meg sem közelítették az eredeti angol tartalmát, többször leegyszerűsítették a mondatokat, a Trafók szája mozgott hang kiadása nélkül, mert elfogyott a szöveg. Az se zavarjon meg, hogy csak ennyi magyar hangot soroltam fel, ők szinkronizálták az egész filmet, egyszerre több karakternek hangot adva. Ez az eredetiben is hasonlóképpen alakult, de nálunk egyes karakterek hangot sem kaptak a filmben.

Nem bántam meg, hogy kóros Transformers függőségem tüneteit az 1986-os filmmel enyhítettem valamelyest. Leszámítva a magyar változat hibáit, egy látványos, hangulatos darab.

A cikk tényként előadott részeit Farkas-Csonka Ádámtól tudom a messengeren folytatott beszélgetéseink nagyja már csak erről szól, tehát nem saját kútfőből. Egyébként ő is moderálta le, csak hogy ne legyen benne ordenáré baromság.

Bélu

A legutóbbi szegedi fesztiválon rakattam félre Bayer Tónival az Ágoston Ezer Élete képregényt, aminek a második kiadása volt elérhető, a Nero Blanco Comixnál (eredetileg 2012-ben jelent meg, ez meg 2022-es).

Vass Robi képregényét követem a neten, már ha jön valami... Jöhetne gyakrabban. Karikatúraszerű humoros pársorosok, főszerepben antropomorfizált állatokkal, akik elborultak nagyon.

Az ezer élet egy vékony, ennek megfelelően néhány száz forintért beszerezhető füzetke. Három különálló történetet tartalmaz, amiket egy közös szál – a megfigyelő – tevékenysége köt össze, aki Ágostont fürkészi.

A három sztoriban szerelem, géntechnológia, mindenféle csimbumcirkusz olvasható. Lazák a sztorik, nagyon jók a rajzok, igazából kilép a karikatúra nedves-lápos mocsarából, (csak viccelek) és egy kiváló minőséget rak le az asztalra. Vagyis az olvasó kezébe. Az Ágoston karikatúrák egyébként nagyon menők.

Mindhárom sztoriban van egy-egy tanulságos fordulat a végére, de szerintem mindent megmagyaráz az alábbi néhány mondat:

Nagy baj kerekedhet abból, ha egy gülüszemű kikosaraz egy másikat.

Továbbá az se biztos, hogy ha jót teszünk, az mindenkinek jó lesz, főleg ha beépült űrmutánsok kiiktatásáról van szó.

Valamint a szerelem vak, a klónozás meg csak mellé mehet, főleg ha önző szexuális kihasználás fűződik hozzá.

Teljesen meg tudom érteni, ha gőzötök sincs arról, mit is írtam.

Ágoston azért nem ennyire bonyolult.

(B)

Kisvárosunkba érkezett egy gyűjtőtársunk kollekciója. Fekécs Zsolt nevét már a Mancave csoport tagjai biztosan ismerik, ő az a pacák, aki a gyűjtői dinoszaurusz modelljeit megfejeli saját készítésű diorámákkal.

Ma délben voltam a kiskunhalasi Közösségek házában, mert érdekelt ez a téma. Zsolt is ott volt a helyszínen, várta a látogatókat. Szerencsémre épp kevesen voltak - utánam viszont pont jött egy kisiskolás csoport - így tudtunk pár szót váltani a gyűjtőszenvedélyünkről.

Zsolt kedvenc darabja elmondása szerint a Brachiosaurus, mert az igen ritka, mára már beszerezhetetlen darab. A diorámákban található figurák között van egyedi is.

A legtöbb figura mellé kis ismertetők voltak kihelyezve, ha bővebben szeretne a látogató olvasgatni ezekről a lényekről. Külön tetszett az a rész, ahol a Jurassic Park filmekben látható dinókat összehasonlította a tudósok által most valósnak gondolt megjelenésükkel.

A dinók mellett szemléltetésként kisautókat, egyéb járműveket, emberkéket helyezett el Zsolt, hogy szemléltesse a lények valós méreteit. Ezeken kívül hatalmas plakátokkal poszterekkel, halk zenével is meg van alapozva az egész hangulata.

Remélem sokan meglátogatják ezt a kiállítást, vasárnapig még látogatható.

Gratula Zsoltnak ezekhez a gyönyörűségekhez. Nekem megdobogtatta a szívemet.

Csak néhány képet raktam fel az általam készítettekből, mert élőben kell ezt látni.

(B)

Ma megint egy olasz képregényt hoztam el nektek. Gigi Simeoni író – rajzoló második világháború idején játszódó történetét, a Farkas küldetését (La corsa del lupo), amit itthon 2024-ben vehettek kézbe a fumetti rajongók az Anagramtól.

Maga a magyar megvalósítás sem kutya minőség. Szép vaskos, 300 oldalas kötet, szerintem a minőségéhez és terjedelméhez képest röhejesen alacsony áron, kihajtható borítóval. Jó kézbe venni.

Gigi Simeoni nem kis név az olaszoknál, hogy miért, a Farkas sztorija jól példázza. Én személy szerint nem vagyok oda a nácis sztorikért, de ez megfogott. Egy ereklye felkutatása a fő cselekményszál (ez lenne Heródes király koronája). A nácik kiválasztják azt a magányos farkast, aki kiszagolhatja nekik, hova rejtették el. Ő Hans Weissmann SS tiszt, aki finoman szólva sem egy szimpatikus alak. Heródes koronáját nehéz fellelni, és akinek a kezébe kerül, az bizony megmurdál. Legalábbis a legenda szerint, meg a képregény tanúsága szerint is.

Weissman a háború poklát megjárva, annak egyik démonaként járja az olasz kisvárosokat partizánokra vadászva, miközben egyetlen cél lebeg a szeme előtt: megajándékozni a Führert a fejékkel.

Nyomon kísérhetjük Weissman kalandjait, kisebb népirtásait, a fogolytáborok borzalmait, a háború végét, és a történet utolsó fejezetében egy igazi hajszának lehetünk tanúi. Tiszta retro akciófilm fíling volt az egész.

Fordulatos egy cucc ez, viszont látványosan erőszakos és háborús. Fekete-fehér létére is gyomorforgató néha. Az arcok, a tájak, a harci járművek, a partizán csajok combfixe mind nagyon szép látvány, szóval csak erős idegzetű olvasóknak ajánlott.

Egyébként letehetetlen. Csak ajánlani tudom.

(B)