A The Dark Knight Returns-ről ma már igazán nehéz beszélni. Részben azért, mert Frank Miller Batman-epilógusának óriási hatása volt a médiumra, másrészt pedig azért, mert maga Miller gondoskodott róla, hogy későbbi műveivel – mint a The Dark Knight Strikes Again vagy az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder – alaposan lebontsa saját, egykor meghatározó Batman-történetét. Lehetetlen úgy közelíteni ehhez a műhöz, hogy ezeket a valóságokat teljesen figyelmen kívül hagyjuk, és ez különös, drámai örökséget eredményez az egyik legikonikusabb Batman-történet számára. Mindezek ellenére máig kihagyhatatlan olvasmány bárki számára, akit akár távolról is érdekel a Denevérember, a szuperhősműfaj vagy maga a képregény médiuma. Klasszikus – még ha néha nehéz is pontosan meghatározni, miért.
Természetesen a The Dark Knight Returns nem volt az egyetlen képregény, amely jelentős hatást gyakorolt a szuperhősműfajra a nyolcvanas évek végén. Alan Moore Watchmen című műve éppoly meghatározó volt, és érdemes röviden összevetni a kettőt. Mindkettő történet egy nyomasztó, alternatív jelenben játszódik. A Watchmen-ben a világ eltérésének oka egyértelműen a szuperhősök jelenléte. A The Dark Knight Returns-ben ez inkább csak sejtve van. Úgy tűnik, Superman radikálisan befolyásolta a hidegháború alakulását, agresszívabb amerikai katonai politikát eredményezve – amely aztán további következményekkel járt. Mindkét világ sokkal rosszabb a miénknél, talán éppen a „szuperhősök” hatása miatt. Az olvasók ekkorra már nagyon messzire kerültek az Ezüstkor ártatlanságától.
Mindkét történet a szuperhősi ideált bontja le. Alan Moore Watchmen-szereplői diszfunkcionálisak, és mint kosztümös igazságosztók többnyire tehetetlenek. Miller Batmanje szinte bizonyosan őrült, Supermant pedig kormánybábként ábrázolja. Mindkét műben a hősök tetteit a realpolitik felülírja. Érdekes, hogy ebben a két történetben a szuperhősök már egyenesen illegálisak, valóban ki vannak tiltva, szemben a mainstream képregények hősideáljával, ahol őket általában megtűrik vagy akár támogatják is.
Talán Miller és Moore egyfajta kommentárt fogalmazott meg arról, hogy a szuperhősök „felnőnek”. Azt sugallva, hogy minden igazán érett narratíva túllép azon a gyerekes képen, ahol harisnyás férfiak ütik egymást. Vagy talán azt akarták érzékeltetni, hogy a szuperhősök – akik ekkorra már évtizedek óta létező műfajt alkottak – elérkeztek szavatossági idejük végére, és ideje volna félretenni őket. Az is lehet, hogy Miller egyszerűen csak tréfát űzött a Seduction of the Innocent című könyv kárára, amely annak idején majdnem kiherélte a szuperhősképregényeket azzal, hogy azt állította: ezek rossz hatással vannak a gyerekekre.
Superman monológja arra utal, hogy a történet hősei hasonló üldöztetés áldozatai voltak:
„Te voltál az, akit ellenünk használtak, Bruce. Az, aki keményen játszott. Amikor beidéztek minket kihallgatásra — te voltál az, aki nevetett… azzal a rémisztő nevetéseddel… ‘Persze, hogy bűnözők vagyunk,’ mondtad. ‘Mindig is bűnözők voltunk. Bűnözőknek kell lennünk.’”
Ez különösen érdekes, mert Fredric Wertham, a Seduction of the Innocent című könyv szerzője hírhedten azzal vádolta Batmant, hogy ragadozó jellegű szexuális kapcsolatot tart fenn Robinnal. Ez az állítás ma már popkulturális poénnak számít, ugyanakkor Wertham legerősebb és legismertebb kritikája volt. (A történet egyébként több alkalommal gúnyt űz a poppszichológiából, például a hasonlóan germán hangzású nevű visszatérő pszichiáter, Dr. Volper figuráján keresztül.)
Beszédes, hogy Miller a kaland elején a kék-sárga jelmezt adja Batmanre — azt, amelyet a karakter az Ezüstkorban viselt —, majd visszatéríti Batmant az eredeti, Aranykori dizájnhoz. Batman végső öltözékében már nincs kék szín, és a sárga ovális is eltűnt a mellkasáról. Talán Batman egyre brutálisabb módszerei (és még a fegyverhasználattal kapcsolatos kényelme is) értelmezhetők úgy, mint kísérlet arra, hogy „visszavezesse a karaktert a gyökereihez” ebben a hős karrierjének epilógusaként szánt történetben.
Nem tudom, nem vagyok benne teljesen biztos. Azt viszont igen, hogy ezek a történetek bebizonyították: bőven van hely érettebb témáknak, merész ötleteknek és innovációnak a klasszikus szuperhős-archetípus keretein belül is. Sajnos a médium mintha inkább azt tanulta volna meg, hogy a közönség szexet és erőszakot akar. Persze igazságtalan lenne a The Dark Knight Returns és a Watchmen örökségét az alapján megítélni, hogy a következő évtizedekben a gyengébb utánzatok milyen sötét irányba sodorták a műfajt.
A történetek újraolvasásakor nem tudok elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy Miller és Moore között határozott hangvételbeli vagy értékrendbeli különbség van. Furcsa módon, Miller morgós hírneve ellenére sokkal optimistábbnak és nosztalgikusabbnak tűnik a kosztümös szuperhősökkel kapcsolatban. Moore egyik „hőse” többet tesz a világbékéért egy tömeggyilkosság elkövetésével, mint bármilyen hőstettel. Ezzel szemben Miller – kétségei ellenére – Batmanre hősi szimbólumként tekint. A férfi hibázik, erőszakos és képmutató, de Batman eszméje szó szerint összetartja Gotham városát a történet csúcspontján.
Ne érts félre: Frank Miller The Dark Knight Returns című műve talán az első igazán cinikus Batman-ábrázolás volt, amely a karaktert egy mélyen sérült és hibákkal teli emberként mutatta be, nem pedig egy kiegyensúlyozott figuraként. Ám úgy tűnik, Miller azt állítja, hogy Batman fogalma – a szimbólum, amely minden oldalon és a popkultúrában is jelen van, a hős eszméje – nagyobb jót tehet, mint maga a hús-vér ember.
A The Dark Knight Returns egy pontján Gordon felteszik élete legfontosabb kérdését. Szerintem könnyű elsiklani Gordon jelentősége felett a Batman-mítosz egészében, mert nem egy harsány karakter. Nem követel figyelmet. Csak egy átlagos fickó, aki legtöbb történetben egyszerű, funkcionális szerepet tölt be. A legtöbb író pusztán Batman ügyetlen expozícióforrásaként használja. Pedig ennél sokkal fontosabb.
Gordon támogatja Batmant. A Denevér-jel megtartása és működtetése, valamint az, hogy valós segítséget nyújt Batman küldetéséhez, merész lépés részéről. Bruce-t olyan engedékeny figurák veszik körül, mint Alfred, akik segítenek neki felvenni a „játékarcot”, hogy tegye, amit tennie kell. De Gordon egyedi, mert nem kötődik Bruce-hoz. Gordon megőrzi azt az objektivitást, amely más szereplőkben Batman kapcsán nincs meg.
Alfred tudja, hogy Bruce nagyon nincs rendben. Egy ponton Bruce lemond egy megbeszélést a könyvelőivel. „Mondd nekik, hogy beteg vagyok” – utasítja Alfredet. Alfred csípős választ ad: „Nem kell majd hazudnom.” Mindezek ellenére Alfred mégis tovább szolgálja Bruce-t. Talán a munkáltatójához való hűségből. Talán szívességként annak a férfinak, akit fiának lát, vagy amolyan adósságként a fiú apja felé. Talán egyszerűen azért, mert Alfred nem tudja, hogyan lehetne jobb pótapa.
Gordont nem terheli mindez. Nincs hűsége Bruce-hoz, sem oka arra, hogy támogassa annak megszállott háborúját a bűn ellen. A The Dark Knight Returns egyik pontján Gordont felteszik a legfontosabb kérdést, amelyet csak feltehetnek neki. Miért? Miért bízta Gotham rendőrbiztosa a város biztonságát egy komor, önjelölt igazságosztóra, aki denevérjelmezben járja az utcákat? Gordon alaposan meggondolja válaszát, és elmesél egy történetet arról, hogy állítólag Roosevelt előre tudhatott a Pearl Harbor elleni támadásról, mégis hagyta megtörténni. Összeesküvés-elmélet persze, de Gordon eltűnődik azon, hogyan lehetne ezt erkölcsileg megítélni. „Ide-oda pattogott a fejemben, míg rá nem jöttem, hogy nem tudom megítélni. Túl nagy volt.”
Gordon számára Batman „túl nagy.” Nagyobb, mint Bruce Wayne. Nagyobb, mint az az ember, aki egy díszes köpenyben rohangál Gotham utcáin, drogdílereket ver össze, miközben sötét monológokat mormol arról, mennyire gyűlöli a bűnözőket. Batman nagyobb, mint a tévés kommentátorok, akik ál-tudományos ostobaságokat dobálnak egymásra főműsoridőben, mind a saját véleményüket hangoztatva a karakter pszichózisáról. Akárcsak The Dark Knight végén, Batman itt is „túl nagy” a hagyományos erkölcs számára. Túl nagy ahhoz is, hogy politikai címkék közé szorítsák, mint „jobboldali” vagy „baloldali.” (Gondoljunk csak arra a vitára, hogy The Dark Knight milyen politikai ideológiát képvisel – egyszerre mindkettőt és egyiket sem.)
Még maga Miller is elismerte, hogy bárki más, aki azt művelné, amit Batman tesz, elfogadhatatlan lenne. Batman csak azért ússza meg, mert ő Batman:
„Azt hiszem, ahhoz, hogy [Batman] működjön, olyan erőnek kell lennie, amely bizonyos értelemben túl van a jón és a rosszon. Nem lehet azokkal a kifejezésekkel megítélni, amelyeket arra használnánk, amit egy ember tesz, mert nem gondolhatunk rá egyszerű emberként. […] Számomra teljesen világos, hogy a társadalmunk öngyilkosságot követ el azáltal, hogy hiányzik egy ilyen erő. Hiányzik az a képesség, hogy kezelni tudjuk a problémákat, amelyek miatt mindenünk darabokra hullik. Ami pedig a fasizmust illeti, az érzésem az, hogy… csak akkor lenne az, ha politikai tisztséget vállalna. Ha egy csapat ilyen fickó rohangálna és verné a bűnözőket, az komoly gondot jelentene.”
Ez Batman egyik paradoxona, és erre reflektál The Dark Knight Returns. Batman a törvényen kívül működik. Amit tesz, az illegális, és néha erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Ennek ellenére ikon és a remény jelképe. Nem arról van szó, hogy a tettek akkor lesznek rendben, ha Batman csinálja őket, vagy bármi ennyire egyszerűsítő dologról.
Ehelyett Batman képes kompromisszumokat kötni úgy, hogy közben ikon és szimbólum marad. Bár Bruce Wayne kétségtelenül zavart lélek, Miller Batman ábrázolását Gothamre gyakorolt jótékony hatásként mutatja be. Persze, néhány őrültet is inspirál, akik szörnyű dolgokat tesznek, és ez óriási médiavisszhangot kap – de Miller szerint ezek úgyis megtörténtek volna, csak kevésbé „batmanes” formában. Ugyanakkor Batman az átlagembereket is arra ösztönzi, hogy összefogjanak és erősebbé váljanak.
Egy EMP-robbanás után Batman az, aki összetartja a várost, inspirálva az embereket, hogy segítsenek, tüzet oltsanak és életeket mentsenek. A Batman Fiai pszichotikus utánzók, akik könyörtelenek még azután is, hogy átveszik Batman hatását. Ennek ellenére Batman képes őket sokkal dinamikusabbá és hasznosabbá formálni, olyan erővé, amely jóra törekszik korábbi brutalitásuk ellenére. Miller nézőpontja kétségtelenül cinikus és józan, de még így is viszonylag optimista.
Alan Moore azt sugallta a történethez írt bevezetőjében, hogy ami megakadályozza a szuperhőstörténeteket abban, hogy kulturális mítosz szintjére emelkedjenek, az az, hogy a szuperhősök nem halnak meg. Még Robin Hoodnak is volt saját haláltörténete. Ebben az értelemben talán azt mondhatjuk, hogy Miller segít felemelni Batmant a nevetséges kosztümöt viselő emberből amerikai kulturális mítosszá. Nagy rajongója vagyok annak a gondolatnak, hogy a szuperhősképregények egyfajta közös amerikai mitológiát alkotnak, és azt gondolom, hogy The Dark Knight Returns ennek elengedhetetlen része. Miller hangsúlyozza a szimbólum fontosságát – a sárga oválist, benne a denevérrel, évekkel azelőtt, hogy Burton Batmanének brandingje globális jelképpé vált volna.
Bruce megmagyarázza, hogy a jelviselet funkcionális és létfontosságú része, de valami több annál. A média ezt használja Batman szimbólumaként, és a Denevér-jel felragyogása hatalmas pillanat Gotham számára, még akkor is, ha Miller azt sugallja, hogy maga Batman már szinte városi legendává halványult. Találó módon a minisorozat úgy ér véget, hogy Bruce egy másik amerikai mítosz eszközeit sajátítja ki: a lovat és a legendás amerikai cowboy lasszóját. Talán Miller azt sugallja, hogy Batman ugyanúgy megszelídítheti a bizonytalan huszadik század végét, ahogy a cowboyok megszelídítették a Vadnyugatot.
Még maga Bruce is ellentmond saját mítoszának – megszegi Batman néhány alapszabályát, miközben azokhoz akar hű maradni. Ahogy Bruce a The Dark Knight-ban a szabadságot védi, miközben lehallgatja egész Gothamet. „Ez az ellenség fegyvere” – mondja a Batman Fiai előtt, miközben egy puskát tart. „Nincs rá szükségünk. Nem használjuk.” A gyakorlati valóság azonban legalább kétszer kompromisszumra kényszeríti. A Bat-tank gépágyúit nem számítva, Bruce-t egy mesterlövészpuskával látjuk Kétarc konfrontálásakor. Még ha kapaszkodólövedékes fegyver is, furcsán hat, amikor Batman azt mondja: „Szerencse, hogy hoztam a puskát.” A dizájn szándékosan inkább valódi fegyverre hasonlít, mint a szokásos bat-kütyükre, ami erős kommentárnak tűnik.
A második példa még jelentősebb: Bruce egy mutáns kezében lévő fegyvert fordít egy másik mutáns ellen, hogy megmentsen egy túszul ejtett gyermeket. Nem tudjuk meg, halálos-e a lövés, de elég súlyosnak tűnik. Ez némileg képmutatóvá teszi Batman fegyverellenes álláspontját, de érezhető, hogy ez a lényeg. The Dark Knight Returns tele van olyan szereplőkkel, akik a gyakorlati valóság miatt kompromisszumokat kötnek, miközben ikonikus jellegükhöz ragaszkodnak. Kétarc például mereven ragaszkodik a „kettő” témájához, mégis ötmilliót követel váltságdíjként. Majdnem bocsánatkérő: „Kettőt kértem volna — de számlákat kell fizetnem.” A valóság egyes helyzetekben legyőzi az ideált, de ez nem jelenti azt, hogy az ideál értéktelen.
Ezért gondolom azt, hogy Miller The Dark Knight Returns műve legalább egy kicsit optimistább, mint Watchmen. Míg a Watchmen azt sugallja, hogy dinamikusabb szereplői szigorúan amorálisak, és hogy túl kell lépniük a hagyományos szuperhősi kereteken, hogy valódi változást érjenek el, addig Miller megerősíti a hős archetípusának fontosságát, még akkor is, ha a valóság kompromittáltabb és vitatottabb. Bruce Wayne zavart és veszélyes ember, de Batman szimbólum, amely képes túllépni Bruce hibáin. A Watchmen világában Adrian Veidtnek és Jon Ostermannak túl kell lépnie szuperhősi identitásának egyszerűségén, hogy valódi, kedvező változást hozzon.
Bár a két mű tematikusan nyilvánvalóan átfed, érdekes megfigyelni a formai hasonlóságokat is. Mindkét sorozatot általánosan a szuperhősnarratíva radikális átalakítójaként tartják számon, mégis meglepően hagyományosak technikailag. A Watchmen-ben Alan Moore és Dave Gibbons szigorúan ragaszkodtak a kilencpaneles oldaltervhez, az egyik legkonvencionálisabb képregényoldal-szerkezethez. Amikor hosszabb vagy nagyobb panelre volt szükségük (sőt, néha egész oldalas képekre), összekapcsolták a rácsmezőket, de a mintázat így is könnyen követhető a könyv lapozása közben.
A The Dark Knight Returns hasonló megközelítést alkalmaz. Ahelyett, hogy az oldalt kilenc részre osztaná, tizenhat részre osztja. Az eredmény – egy négyesével tagolt rács – sokkal klausztrofóbabb és feszültebb hatást kelt. Olyan érzést teremt, mintha a szereplők be lennének zárva – különösen a történet elején Bruce Wayne. Valójában Bruce-t gyakran maguk a panelvonalak zárják csapdába: ablakkeretek, árnyékcsíkok, rácsok. Egyértelmű benyomást kelt arról, hogy Bruce egy olyan rácsszerkezetben rekedt, amely nem is különbözik annyira egy képregény oldaltól.
Ez egy okos stilisztikai elem, amely arra utal, miért kell a Sötét Lovagnak visszatérnie. Ez egy szekvenciális médium, egy folytatásos történet, amely soha nem adhat Bruce-nak békét. Bruce soha nem fejezheti be igazán a Batman-létet, mert szó szerint egy képregényben van csapdába esve. Ez egy remek ötlet, egy frappáns formai megoldás. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Miller sokkal rugalmasabb a rácsszerkezet használatában, mint Moore és Gibbons. Bár a rács mindig jelen van, Miller sokkal bátrabban játszik és torzítja: néha csak a sarkot használja, nem egy teljes sort; néha átfedi a paneleket; néha eltörik a mintát.
A The Dark Knight Returns híres Batman sötét és komor ábrázolásáról. Gyökeresen újradefiniálta a karaktert, olyannyira, hogy ma már nehéz elképzelni, milyen lehetne Batman e történet nélkül. Érdekesnek találom, hogy Bruce eredettörténetének több fontos eleme is itt jelent meg először, nem az általam jobban kedvelt – bár kevésbé hatásos – Year One-ban. Martha gyöngysora jó példa.
Ott van azonban a denevér történetének egyszerű, de jelentős frissítése is – annak a denevérnek, amely egykor berepült Bruce dolgozószobájába. A klasszikus történetben a nyitva hagyott ablakon érkezik be: szó szerint belesodródik Bruce életébe. Miller változatában azonban betöri az ablakot, áttörve az üveget. Ez a változtatás gazdag jelentéstartalommal bír, és tökéletesen körülírja Miller Batman-értelmezését. A Denevér nem csillapodik. Nem véletlenül sodródik Bruce életébe – erőszakkal tör be Bruce pszichéjébe, és gyökeret ver benne.
(Egy másik változtatás, amely itt jelen van, és később bekerült a Year One történetébe, az az ötlet, hogy Gordon ismeri Bruce kilétét. Itt régi barátként találkoznak, együtt isznak. Gordon nosztalgiázik: „Te a gyömbérsöröddel, úgy téve, mintha pezsgő lenne – mindenkit becsaptál… majdnem.” Egyértelmű, hogy Gordon rájött Bruce titkára, amit a Year One már nyíltan is kimond. Ez nem változtat azon, hogy továbbra is ő az egyetlen épeszű ember, aki bízik Batmanben, mivel érzelmileg nem kötődik Wayne-hez. Ugyanakkor Gordont sokkal kompetensebb rendőrnek mutatja, amit én nagyra értékelek.)
A denevér megjelenése azonban a legfontosabb és a legmaradandóbb változtatás. Ez a jelenet mindent elmond Miller Bruce Wayne-jéről. Ahelyett, hogy a személyiség két fele harmóniában élne, Miller világossá teszi: Bruce és Batman két különálló entitás, amelyek ugyanazért a testért vívnak háborút. „Hálás vagyok, hogy túlélte a visszavonulást” – jegyzi meg Gordon Batmanről. Bruce válasza: „Nem élte túl. De Bruce Wayne… életben van, és jól van.”
A történet első fejezetében megtudjuk, hogy Bruce nemcsak először iszik életében, de már-már alkoholistává vált. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez okozza a tudatalatti fellángolását: részeg kihagyások, amelyek Crime Alley-be sodorják, vágy a régi idők után. Később azonban egyértelművé válik, hogy Bruce az alkohollal próbálja elnyomni a benne élő szörnyeteget. A szörny figyelmezteti: „Nem állíthatsz meg – nem borral, nem fogadalmakkal, nem az öregedés terhével.”
A lény felkavarodik, és agresszívan, konfrontatívan szólal meg:
„Eljött az idő. A lelked mélyén tudod. Hiszen én vagyok a lelked… Nem menekülhetsz előlem…
Gyenge vagy, kicsi vagy –
Semmi vagy — üres héj, rozsdás csapda, amely nem tarthat vissza engem—”
Gyűlöli Bruce-t, és el akarja pusztítani, hogy kiszabadulhasson.
A történet első részében többször is úgy tűnik, hogy Bruce több személyiséggel küzd. Bizonyos helyeken vagy helyzetekben találja magát, anélkül hogy emlékezne, miként került oda. Amikor Crime Alley-ben áll, így gondolkodik: „Megint ő hozott ide.” Amikor Alfred ráakad a Bat-barlangban, aggasztja valami, amit Bruce maga sem vett észre: „Uram… hová lett a bajsza?” Persze, a bajuszt le kellett borotválni – a csuklya máshogy nevetségesen állna.
Érdekes, milyen gondosan és hatásosan tükrözi Miller Harvey Dent alakját Bruce-szal. Bár írók, mint Denny O’Neil, már rég tragikus figuraként állították be Dentet – aki nem tud dönteni a pénzérme nélkül –, Miller egy újabb tragikus síkot ad neki, amely még erősebben kapcsolja Batmant a karakterhez. A Year One-ban Miller visszamenőleg is Batman szövetségesévé teszi Dentet, fokozva a bukás tragikumát. Itt azonban Dent kettősségét Bruce kettősségének tükreként használja. Bruce maga is elismeri: ő is csak „egy tükörkép.”
Miller Batmanje pszichotikusan morog és élvezi a fájdalom okozását, mégis figyelemre méltó, mennyire naiv Bruce Harvey Denttel kapcsolatban. Miután Dentet „meggyógyítják” és eltűnik, Gordon gyorsan körözést ad ki ellene és vádakat fogalmaz meg. Bruce nyilvánosan rendre utasítja a barátját, és szokatlanul reménykedő és optimista. „Gordon megjegyzései túlságosan pesszimisták – nem is beszélve arról, hogy udvariatlanok” – mondja Bruce. „Hinnünk kell Harvey Dentben. Hinnünk kell, hogy legyőzhetjük a saját démonainkat.”
Ez a ritka pillanatok egyike, amikor Bruce tényleg reménykedik, és könnyű látni, miért. Kétarc nyilvánvalóan Bruce tükörképe. Dent és Wayne egyaránt emberi hordozói valamilyen alapvetőbb, archetípusszerű erőnek, amellyel küzdeniük kell saját testük birtoklásáért. „Harvey hosszasan és keményen küzdött a másik énjével” – mondja Bruce Gordonnak. „Hogy most felfalja őt…” Gordon persze azonnal átlát rajta: „Harvey Dentről beszélünk…”
Nehéz nem sajnálni „Bruce-t”, amikor az első fejezet végére végül felemészti a Denevér. Bruce azért hagyta abba Batman-létét, mert egy borzalmas tragédia érte Jason Toddot – vagyis Miller tulajdonképpen megjósolta az A Death in the Family történetét is. Mégis van az egészben valami tragikus: Bruce végül képtelen ellenállni a késztetésnek, amely arra hajtja, amit tennie kell.
„Hatéves voltam, amikor ez megtörtént. Amikor először láttam a barlangot… hatalmas, üres, templomcsendű, várakozó, ahogy a denevér is várt. És most pókháló nő, por telepszik mindenre, ahogy rám is —
és ő nevet rajtam, átkoz és bolondnak nevez. Álmaimba furakszik, rászed. Idehoz, amikor hosszú az éj és gyenge az akaratom. Szűnni nem akaró, gyűlölködő küzdelemmel törtet szabadulni —
Nem engedem. Szavamat adtam.
Jasonért.
Soha.
Soha többé.”
Érdekes, hogy Bruce nemcsak a Batman-lét kényszerének nem tud ellenállni, hanem annak sem, hogy új Robint toborozzon – annak ellenére, hogy Alfred kifejezetten figyelmezteti. „Nos, uram. Kénytelen vagyok kimondani… Elfelejtette, mi történt Jasonnel?” Bruce hiteltelen magyarázkodással söpri félre a kérdést.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy Bruce valaha is valóban egészséges volt volna. Megtudjuk például, hogy minden kapcsolatát felégette Dick Graysonnal. „Beszéltél mostanában Dickkel?” – kérdezi Gordon. „Hét éve nem, Jim. Tudod jól.” A denevér talán nem is téved: Bruce valóban üres héj Batman nélkül. „Zombi vagyok” – gondolja. „A bolygó hollandi. Egy halott ember, tíz éve halott…” A történet első négy panelje után világos, hogy Bruce Wayne egyáltalán nem egészséges. Amikor az autója meghibásodik, narrálja: „Forró tűket szúr az arcomba, meg akar vakítani. Most én irányítok, és tetszik.”
Ennek ellenére Batman sem jobb. Kapunk egy remek „Batman, mint Piszkos Harry” pillanatot, amikor egy bűnöző reagál a felbukkanására. „Jogaim vannak!” tiltakozik a fickó. „Jogai vannak” – feleli Bruce. „Rengeteg joga. Néha számba veszem őket, csak hogy teljesen megőrüljek.” Ez majdnem olyan rémisztő, mint az a monológja az Évszázad bűnözőiben, ahol a fájdalom megosztásáról beszél. Ez a Batman nem vacakol. Miller népszerűsítette azt a gondolatot, hogy Batman szó szerint háborút vív a bűnözés ellen – „katonákkal” és „parancsokkal”. Még Superman is rászól emiatt az együgyű megszállottsága miatt. „Neked semmi sem számít – csak a szent háborúd” – mondja Superman.
Bruce megszállottja ennek a háborúnak, és mindent ennek rendel alá. A Batmobile hirtelen tankká válik. Bruce még a nevet is elutasítja. „Batmobile – ezt te hívtad így, Dick. Olyan név, amit egy gyerek találna ki…” Amikor Gordon nyugdíjba megy a rendőrfőnöki posztról, jól tudja, hogy ezzel nagyjából kiírta magát Batman életéből, mert már nem jelent taktikai előnyt. „Nem fogom már látni őt többet. Persze, látni fogom – van benne annyi udvariasság. De én már nem vagyok a képben. Az ő képében.”
És persze ott van Batman hozzáállása Supermanhez. Tudom, hogy ezt a témát már szétcsépelte a popkultúra Miller óta, de tetszik az ötlet, hogy kettejük között valódi feszültség húzódik. A két hős olyan elveket képvisel, amelyek dinamikusan ellentétesek. Superman sosem alkalmazna félelmet Metropolis megmentésére, és én sem szeretem azokat a Batman-ábrázolásokat, ahol Batman nappal sétálgat Gotham utcáin, és mindenféle közösségi ügyek nagyköveteként viselkedik. (Bruce Wayne csinálja ezt nyugodtan, de Batman nem olyan nyilvános figura, mint Superman.)
Természetesen Miller Batmanje különösen lekezelő Supermannel. Amikor egy atombomba EMP-je sötétbe borítja Gothamot, Bruce rögtön azt feltételezi, hogy Superman nem gondolt erre a lehetőségre, és saját magát vállon veregeti, amiért ő figyel az ilyenekre. „Én követem ezeket, Clark. Valamelyikünknek kell.” Mintha ez nem lenne elég vádló, Bruce az atomtámadás kapcsán így morog: „Te hagytad, hogy megtegyék.” Később Bruce elereszti a legmaróbb és legmaradandóbb kritikát az Acélemberrel szemben – egy olyan mondatot, amely azóta is meghatározza Superman megítélését. És ez még csak nem is egy Superman-történet. „Te mindig igent mondasz – bárkinek, akin egy jelvény vagy egy zászló van…”
Ez egyáltalán nem igazságos. Ha megnézzük a korai Superman-képregényeket és összehasonlítjuk a korai Batman-sztorikkal, az Aranykori Superman sokkal társadalmilag érzékenyebb volt, mint Batman. Ironikus módon szerkesztőségi nyomásra tették a Superman-történeteket kevésbé társadalomkritikussá, hogy inkább Batmanre hasonlítsanak. Úgyhogy különösen vakmerő, hogy Miller így állítja szembe a két ikont. Úgy tűnik, Denny O’Neil és Neal Adams Green Lantern/Green Arrow sorozatából is merít, amelyben a két hős Amerika-szerte utazott, miközben politikai-társadalmi témákat érintettek.
Green Lantern az egyértelmű Superman-analóg: földöntúli erők, kozmikus fenyegetések, világmegmentés. O’Neil szerint azonban teljesen elszakadt az átlagembertől. Ezzel szemben Green Arrow-nak nem voltak szuperképességei, csak rendkívüli atletikussága és néhány menő kütyüje; ráadásul milliárdos volt, mégis „közelebb állt” a hétköznapi emberekhez. Miller ezt idézi meg azzal, hogy Zöld Íjász Batmannel szövetkezik, miközben Batman elismeri: „Talán Olivernek igaza volt… végig… őrülten hangzik…”
Ez az ábrázolás azóta is táptalaja Superman kritikájának: úgy jelenik meg, mint az amerikai rezsim gyalogja, egy idealista, aki vakon követi Ronald Reagan utasításait, aki lekezelő atyai dicséretekkel („jó fiú”) tartja sakkban. Kár, hogy Superman sosem kapott olyan ikonikus vagy kultikus történetet, mint ez. Tudok persze számos nagyszerű Superman-történetet említeni – az All-Star Superman talán a legjobb párdarabja ennek a sagának –, de egyik sem érzett rá ennyire erősen a popkultúra pulzusára, mint ez a Frank Miller-féle Batman-óda.
Az egyetlen másik DC-karakter, aki igazán jelentős szerepet kap, Joker. Bár Miller Jokere nem olyan meghatározó vagy ikonikus, mint Superman vagy Kétarc ábrázolása, mégis érdekes megközelítés. Miller újra és újra felveti a személyes felelősség kérdését, és a poppszichológus tévés elemzők azon állítását, miszerint Batman felelős a bűnözésért vagy erőszakért. Egyikük például azt állítja, Batman „úgynevezett gonosztevőit nárcisztikus helyettesítőként használja”.
Meta-szempontból ez valamelyest igaz – a gonosztevők Batman miatt léteznek, és ellene vagy érte működnek –, de Miller rámutat, hogy Gotham Batman távollétében süllyedt káoszba. A mutáns banda nélküle emelkedett fel, és semmi jel nem utal arra, hogy a jelenléte váltotta volna ki őket. Sőt, a tipikusan „milleres”, morgó öregember-hangulatban Bruce azt sugallja, hogy az új mutáns bűnözők sokkal rosszabbak, mint az ő idejében voltak – ami tükrözi Miller kiábrándultságát a nyolcvanas évek Amerikájából.
Batman Joe Chillre gondol, amikor a modern bűnözőket mérlegeli. „Rángatózott az ujja, amikor meghúzta a ravaszt. Csak pénzt akart. Én pedig elég naiv voltam, hogy őt tartsam a legaljasabb embernek. Ezek – ezek az ő gyerekei. Egy tisztább fajta… és ez a világ az övék.” Érdekes, hogy Bruce itt együttérzést mutat Chill iránt, mintha az idő talán megszelídítette volna. (Bár a későbbi történetek ezt cáfolják.)
Ez is azt sugallja, hogy Miller az újkori fiatal bűnözőket eleve rosszabbnak tartja, mint a „régi” bűnözőket – mintha azt látná, hogy az utcai erőszak sokkal nihilistábbá vált.
Miller ugyanakkor elismeri, hogy bár Batman nincs nagy hatással az utcai bűnözésre, létrehozza a maga külön kasztját a bűnözők között. Egy korai arkham-i jelenetben például utalnak arra, hogy Gothamnek már nagyon rég nem volt dolga maskarás gonosztevővel. Az egyik pszichiáter kijelenti: „Rég nem volt pillanatuk ezeknek.” Joker katatón állapotban van. Kétarc gyógyultnak tűnik. Figyelemre méltó, hogy Batman és Kétarc egyszerre térnek vissza. Az egyik váltja ki a másikat? Vagy valamiféle erősebb, láthatatlan kapcsolat köti őket össze – egy közös őrület?
Miller Jokere üres edény. Kapunk néhány homályos bepillantást a pszichéjébe, de semmi igazán forradalmi – messze nem olyan mély, mint Alan Moore Gyilkos tréfája. Joker természetesen a káosz motiválta lény. Nem tud aludni a végső gyilkos ámokfutása előtt. Miller utal arra is, hogy Joker egyfajta uniformizáló erő, Batman brutális individualizmusának ellentéte. Miután egy teljes tévéstúdió közönségének arcára karcolja a mosolyát, ezt gondolja: „Ennyi mosoly — ennyi arc — mind ugyanaz…”
Miller Jokere Batman ellentéteként létezik. Batman távolléte katatóniába taszítja. Ez az elképzelés későbbi történetekben is visszatér. Joker felhagy az őrülettel Batman halála után a Going Sane-ben, míg Grant Morrison Jokerje gyászba borul Batman R.I.P. után, feketét visel és visszahúzódó „detektívvé” válik, beteg tiszteletadásként. Itt Joker narrációja végig azt hangsúlyozza, hogy a történet kizárólag róla és Batmanről szól. A többi ember csak járulékos veszteség. Ez sokatmondó és nagy hatású ábrázolás.
Sokat írtak Joker Batman iránti szexuális fixációjáról. Amikor meghallja, hogy a Sötét Lovag visszatért, így sóhajt: „Batman. Drágám.” Miller alatt Joker határozottan szexuális figura. Folyton rúzst ken – ami itt mintha valamilyen mentális manipuláció eszköze lenne. Amikor Volper doktor azt sugallja, Batman problémáinak gyökere a szexuális elfojtás, Joker így válaszol: „Igaza van. Nem szabad visszafognunk magunkat.” És ráveti magát a hozzá legközelebb álló vendégre.
Joker szimbolikus szerepet is betölt. Az összes ellenfél helyett állva Joker eszközzé válik Batman kritikájában és dekonstrukciójában. Nyilvánvaló számunkra és Miller számára is, hogy Joker megváltására nincs esély. (Kivéve ha Batman meghal – és még akkor sem biztos.) Így Batman megfogalmaz egy megállapítást, amellyel nehéz vitatkozni. Batman felelősnek tartja magát Joker tetteiért. „Hozzáadom őket a listához, Joker” – mondja egy brutális összetűzés után. „Ahhoz a listához, amelyen minden ember rajta van, akit megöltem — azzal, hogy hagytalak élni.” Majd felteszi magának a kérdést: „… Még mennyi — míg végül megteszem?”
Ez a gondolatkör régóta szolgál alapot Batman kritikájához, és itt tisztán és élesen fogalmazódik meg. Darwyn Cooke a Batman: Ego egészét erre építette. Bruce láthatóan hisz ebben a logikában, de nehéz eldönteni, vajon Miller vagy maga a történet is így gondolja-e. Noha Batman jelenléte hozza vissza Jokert a semmiből, Dr. Volper engedi ki. És Miller egész történetében erős a személyes felelősség hangsúlya. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Miller szerint Batman valóban közvetett gyilkos.
Különösen mert Miller nem engedi meg Brucénak, hogy megszegje az egyetlen szabályát. Joker azt mondja, hogy csalódott, de valójában Batman fosztja meg őt a végső győzelemtől azzal, hogy nem öli meg. (Persze Bruce végleg megbénítja – és mindenki értelmezze ezt, ahogy akarja.) Végül Joker maga öli meg magát, hogy a világ úgy higgye, Batman tette. A végén Batman lesz az egyetlen, aki tudja, hogy a morális kódex még ezt a próbát is kiállta – és úgy tűnik, Miller számára ez éppen elég.
A The Dark Knight Returns nem csak Batmant mutatja be. Miller sötét társadalmi kommentárja a modern Amerikáról, amely nem is áll olyan távol attól, amit Moore és Gibbons csinált a Watchmenben. Míg Moore és Gibbons Richard Nixont tették meg elnöknek, Millernek volt bátorsága Ronald Reagan valódi személyét beleírni a történetbe. Bár Miller talán túl szigorú vele, tisztelem azért, mert mert valódi politikai szereplőt használni, ahelyett, hogy egy szokásos, gonosz és mindenki által gyűlölt archetípust.
Azonban tény, hogy Reagan némelyik jelenete – ahol zavartan, nehezen fogalmaz – kissé bántó lehet, tekintve, hogy a politikus Alzheimer-kórban szenvedett élete vége felé (és egyesek szerint már hivatali idejében is). Sokan próbálták Miller művét különféle politikai ideológiákhoz kötni. Szerintem az olvasónak kell eldöntenie, mit lát bele, és Miller egyaránt mérgében ostorozza a bal- és jobboldalt. Különösen tetszik, hogy Reagan szinte mindig amerikai zászlót visel, mintha hazafiságát akarná bizonygatni.
És bár a történet mögötti politikai üzenet vita tárgya lehet, egy dologban nincs vita: Miller gyűlöli a tévés beszélő fejeket, a pszeudó-intellektuális elemzőket és pop-pszichológusokat, legyenek bármely oldalon. Volper doktor talán a történet legnagyobb gazembere, aki Kétarcot és Jokert is szabadon engedi, miközben Batmant hibáztatja. „A páciensem Batman pszichózisának áldozata” – jelenti ki.
Be kell vallanom, hogy nem szerettem – és ma sem szeretem – Miller Selina Kyle-ábrázolását. Itt egy escort-szolgálatot vezet, lényegében egy elit prostitúciós hálózatot. Önmagában nem volna olyan zavaró, de Year One-beli szerepével együtt hozzájárul ahhoz a kellemetlen benyomáshoz, hogy Millernek gondja van a női karakterekkel, akik nem prostituáltak. Kár érte, mert ez egy komoly folt a művön, és ráadásul kevéssé járul hozzá a cselekményhez: Selina főleg magányos öreg nőként tűnik fel (Bruce magányos öregemberének párjaként), és főleg azért szerepel, hogy Joker bántalmazza.
Ennek ellenére a The Dark Knight Returns bemutatja a csodálatos női Robint, Carrie-t, aki talán inspirálta a DC-t, hogy elfogadjon egy női Robint a fő kontinuitásban is. Carrie talán a legbecsületesebb, leghősiesebb figura az egész történetben. A szülei mintha nem is vennék észre a létezését (vagy a hiányát), de őt nem a haláluk vagy a bosszú motiválja. Ő a legjobb példája Batman hatásának – annak, hogy Batman inspirál. Bár Miller finoman sugallja, hogy Batman talán nem helyesen teszi, hogy gyerekkatonát toboroz, vitathatatlan, hogy Carrie a történet legnemesebb alakja. Még Gordon is kissé szexistának tűnik mellette.
A vizuális megoldások fantasztikusak. Nyersek, karcosak, durvák. Különösen tetszik, ahogy Batman a történet során lassan felismerhető figurából egy tipikus Miller-karikatúrává válik, mintha a Sin City világából tévedt volna át egy Batman-jelmezben. Rengeteg emlékezetes képi elem van – például a lecsontozott Supermané, aki a nukleáris robbanás után a Föld energiájából próbál életben maradni.
Nehéz elválasztani a The Dark Knight Returns-t annak kulturális és történelmi kontextusától, de szerintem szinte bármilyen olvasói szempontból lebilincselő. Bár személy szerint jobban kedvelem a Year One-t, tagadhatatlan, hogy a The Dark Knight Returns alapjaiban formálta át Batman karakterét, és legalább egy teljes generáció számára meghatározta őt. Nem rossz teljesítmény egy négyfüzetes minisorozattól, amely máig az egyik legkönnyebben befogadható képregény.
Ben
2025-ben a Star Wars hazai kiadásának jogai a Maxim Könyvkiadóhoz kerültek, így most már náluk kell keresni a réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban játszódó történeteket. Mostanra már 11 kiadványt lehet náluk bezsákolni. Én most egy pár képregényt vettem a kezembe, és jól meg is óvastam őket. Az első, a Mandalóri Második Évad Második Kötete, ami a népszerű sorozat alapján készült, és a régi, megszokott formátumban kapható (keményfedeles borítóval). A borítóján Ahsoka Tano éppen abálja Din Djarint.
