Sokan feltesznek olyasféle kérdéseket, hogy ki az erősebb, ha két képregényfigurát, sorozathőst, egyebet összehasonlítunk. A Fantasztikus Négyes lapjain is többször előfordult, hogy a Lény, aki bivalyerős, összeméri az erejét más szuperlényekkel. Hulk-kal is, mert csak… 1971-ben, a képregénysorozat 112. részében már másodszor. Ez a Marvel által mérföldkőnek tartott epizód nálunk is megjelent több formában, más-más kiadóknál. Én a Kingpin-féle Marvel Legendák sorozat Fantasztikus Négyes – Hulk a Lény ellen részét olvastam el most.

Az F4 képregényben rendszeresen visszatérő probléma Ben Grimm (alias a Lény) emberi formába visszaváltoztatása, mert ronda kőszerű óriás lett anno a kozmikus sugárzásnak hála, holott régebben minden ujjára jutott neki vagy 10 nő. Reed (Mr. Fantasztikus) a képregénytörténelemben nem először próbálja meg Bent újra tűrhető kinézetűvé operálni. Itt indul a sztori, 1970-ben, a képregény 107. részében.

Reed a legújabb, 10-ből 9 fogorvos által is ajánlott módszer segítségével Bent olyan képességgel ruházza fel, hogy bármikor, akarata szerint változtathatja a külsejét. Bennek el is száll ettől az agya. A kísérlet egy kalkulált, lehetséges mellékhatása, hogy a Lény agresszív állattá avanzsál, ami természetesen ismét bekövetkezik. Ugyanis ilyenre is volt példa már korábban.

Miközben Reed a negatív zónában bóklászik, Annihilusszal és lovecraft-i szörnyetegekkel teázgatva, elszabadul a pokol New Yorkban, aminek egyetlen megoldása lehet: indul a bunyó a Hulk és a Lény között. Ők eleve nem kedvelték egymást, ezt tetőzte, hogy a Lény egy bunkó műmájer lett.

Stan Lee története a legendás John Buscema rajzain, a Kingpin Kiadónál szép fényes papíron elevenedik meg. John Buscemát nagyon szeretem, gyönyörű embereket rajzol, emellett néha durván befigyel egy-két LSD trip. Természetesen most sem tudjuk meg, hogy ki nyerne egy igazi, vérre menő háborút a Hulk és a Lény között, ebben a fejezetben is maximum egy csatácskát nyer az egyik, mondhatni csellel. Nem tudom, Stan valaha is tett-e pontot ennek az ellentétnek a végére.

Jó kis történet ez. Jó, hogy emberi oldala is van a hősöknek, nem csak valami pátoszos maszlagot kap az olvasó. Szóval ajánlom ezt is.

Bélu

Idén múlt negyven éves a Transformers televíziós rajzfilmszéria. Ennek megfelelően, ahogy az lenni szokott, már jön is az ajánló, tőlem nektek.

A trafó széria nem volt titok, a Hasbro gyűjthető figuráinak reklámjaként indult, és ez nőtte ki magát hatalmas franchise-á. Látszik a sorozaton a kor, és szerintem sokszor nem is tesz neki jót, de összességében egy élvezhető kis sorozatot kap, aki meglesi az autobotok és az álcák évmilliók óta dúló harcának földi eseményeit.

A sorozat a Kibertron bolygón indít, a két frakció közötti konfliktust vezeti fel, majd ennek során, balszerencséjükre az autobotok gépén űrhajótörést szenvednek a Föld nevű bolygón, ahol négymillió évet aluszkálnak, majd a nyolcvanas évek körül éleszti fel őket a Teletraan-1. Ennyi idő alatt egyébként egy teremtett földi léleknek nem tűnt fel a bazi nagy űrhajó, ami egy hegy oldalából állt ki, sebaj. Ugyanennyi ideig várja Shockwave a Kibertronon a főnöke, Megatron telefonhívását, hogy akcióba lendülhet… hát nagyon ráért a szentem, ne adjunk neki mostanában fizetésemelést.

A két csapat két különböző helyen tanyáz le, és innen csapnak össze rendszeresen, hogy Optimusék minden rész végén elpicsázzák Megatront. A kibertroniak egyébként szeretnének hazajutni, és megmenteni szülőbolygójukat a Földön talált erőforrások felhasználásával. Megatron konkrétan ki akarja szipókázni a földből az összes nyers energiahordozót, hogy az univerzum ura lehessen, az autobotok pedig ezt akarják megakadályozni.

Az epizodikus felépítést néha egy több részen átnyúló sztori szakítja meg. Egyébként minden rész kb. ugyanarról szól. Megatron jön egy hatalmas nagy tervvel, kicsit összecsapnak a felek, majd a főgonosz rakéta csapatozik egyet (minden rész végén visszavonulót fúj).

Ez így nem teljesen kerek, ahogy látjátok, de egy öreg, több évtizede alkotott szériánál még elmegy. Viszont van pár nagyon jó mozzanata a sorozatnak. Megatron csatlósa, Starscream (magyarul Üstökös) egy nagyon jó humorforrás, állandóan puccsot tervez főnöke ellen, és természetesen sosem jár sikerrel. Ő egyébként Megatron repülő hadseregének vezetője. A dinobotok létrehozása nagyon jó rész volt, szegények nagyon buták és befolyásolhatók, mivel dinoszauruszokról mintázták őket a csöppnyi agyukkal együtt. Jetfire (itt Skyfire-ként mutatkozik be) szintén az egyik kedvenc trafóm, az ő kiásását bemutató rész is nagyon tetszett. Ezeken kívül egy három részes apokalipszist bemutató sztori is helyet kapott a sorozatban, amikor Megatron földkörüli pályára állítja a Kibertront, és a bolygó mágneses mezeje szét akarja szakítani a Földet. De volt itt Devastator, aki az első combiner, vagyis több robotból (constructicon-okból) áll össze egy gigásszá, és insecticon-ok is, akik lényegében kártevő rovarrobotok.

Az animáció negyven éves, így kell rá tekinteni, sokszor kihagynak benne az effektek, nem folyamatos a mozgás, az ábrázolás, villódzik esetleg, és az is fura, hogy a robotok mérete folyton változik ábrázolásmódtól és perspektívától függően. Egyszer Jetfire-be beszáll több robot, aztán amikor transzformál, már csak kétszer olyan magas, mint ők, de a dinobotok is folyton összemennek és megnőnek. Az is fura, hogy Optimus az egyik jelenetben még repül, aztán egy kézzel kapaszkodik, és Megatron tapossa a kezét, hátha leesik a szakadékba.

Annak ellenére, hogy sokszor önismétlő, a sorozat felétől nagyon kezdtem élvezni ezt az egész miliőt. Nem csoda, hogy a Transformers egy hatalmas, az űrből is látható franchise, de szerintem ennek elsődleges oka nem a tv sorozat. Ezek az akciófigurák rendkívüli mérnöki munka eredményei, még a legegyszerűbbnek tűnő darabok is. Ezt csak akkor érti meg az ember, ha a kezében tart egy transformert. Nem beszélve a komolyabb, gyűjtői darabokról, amiket kiállításokon kellene mutogatni.

Azért, hogy csalódtam kicsit ebben a sorozatban, elsősorban magamat hibáztatom, másrészt a War for Cybertron sorozatot, ami – mivel kb. 37 évvel fiatalabb és számítógépes animáció – kenterbe veri ezt az eredeti sorozatot. Mind látványban, mind sztoriban, mind pedig mitológiaépítésben.

Azért majd folyt. köv. Imádom a Transformerst.

Bélu

Törp Nektek Törpök! Hadd törpöljünk egy törpenetes képregényről ma, ami fantörpikus. Mi nem törpölünk nagy szavakkal. Törpöljünk bele!

Peyo, a belga művésztörp 1958-ban kitörpölte a törpöket. Tudjuk már, hogy törpenetes sikere lett a Hupikékek törpéneteinek. Minden kistörp életének része a törpsorozat, ami a képregények alapján készült. Mindenki együtt törpöli a dalt, amikor megszólal a reggeli gyerekműsorokban. Egyébként az eredeti sorozat kilenc törpévadon keresztül törpölt. Többször megtörpölték a mozikat is, animációs törpéneteikkel.

Amit ma elhoztunk nektek, az a Csodálatos Törpulya, elnézést, Törpfurulya törpénete.

A törpök mindig szorgosak, állandóan törpölnek, és mindenkinek törpölnek. Törpapát megkeresi egy barátja, aki segítséget törpöl tőle, hogy gyógyírt találjon egy beteg ember búskórságára. Törpapa törplete, hogy egy varázslatos törpulyát törpöl, amivel meggyógyíthatja a nem túl törpös kedvében lévő földművest. A törpulya dallamára minden rosszkedv elszáll, az is táncra törpül, akinek esze ágában nem volt ilyesmire vetemedni.

A törpulyának viszont van egy mellékhatása. Ha túl sokáig törpölik, akkor megtörpölhet, aki hallja a dalát. Bocsánat. Kis adagban elalszik, viszont ha hosszú dalt fújnak neki, bárki örök álomra törpölődhet. Eleinte semmi törp nem törpénik, viszont ahogy eltörpölődik a törpulya híre, messzi földre, Torzonmorc Tóbiás fülébe, aki személy szerint egy nagyon gonosz útonálló, már törpölhet a királyság minden lakója. A törpulya először Bibicéhez és Janóhoz, majd pedig Torzonmorchoz törpölődik, aki nem csak kisstílű rablásokra, de a királyság eltörpölésére is szeretné használni.

Ha nem törpöltétek, hogy mit törpöltünk nektek, törpöljetek nekünk egy törpenetet, igyekszünk gyorsan törpölni. 

A cikk apropója pedig, hogy jövőre a Bubi Bolt elhozza nekünk a törpöket. Király.

(B)

Idén év végén a Szukits kiadó befejezi a hazai Star Wars kiadást, egyelőre nincs hír arról, ki folytatja. Év közben többször volt akció emiatt. Így tettem szert a Fejvadászok háborúja – Alvilág kötetre.

A Fejvadászok háborúja azért tör ki, mert Jabba azt hiszi, Boba Fett eladta Han Solo karbonit tömbbe zárt testét, ahelyett, hogy neki vitte volna el (igazából ellopták tőle a testet, és próbálja visszaszerezni). Erre a sztorira egy teljes sorozatot sikerült felépíteni, a különböző szereplők szemszögéből nézve az adott részeket. Változatos, annyi szent.

Az Alvilágban négy fejvadászról olvashatunk (meg Boba Fettről jó sokat). Kicsit kibontja az egyes szereplők múltját, és jelenét. A kedvencem Boussh és IG-88 története volt. Előbbinek csak a maszkját ismerhettük korábban a Jedi Visszatérből (Leia álruhája volt, amikor beszökött Jabba palotájába), de most már azt is, hogy miért takarja az arcát. Külön tetszett, hogy a képregényben egyik számkivetett arcát sem láthattuk.

IG-88 a saját magát legjobb fejvadászként aposztrofáló harci droid pedig hidegen humoros, könyörtelen. Egy Vadertől elszenvedett vereséget követően követhetjük nyomon a kalandjait.

Látványos, akciódús történetek, központban Boba Fett-el, aki személyes kedvencem. Remélem még a sorozat többi részét is be tudom szerezni, mert ez kifejezetten tetszett.

Kiemelném, hogy minden fejezetet más és más rajzolt. Vannak itt hideg ceruzarajzok, és Disney-hercegnő-szerű, mesés ábrázolás. Mind szép. Kellemesen csalódtam benne.

Bélu

Az idei év utolsó filmes évfordulója számomra különlegesség, mivel soha nem láttam ezelőtt a Galaktitkos Küldetést (Galaxy Quest), pedig hatalmas kultusza van és pont ma 25 éve, azaz 1999. december 25-én mutatták be.

A film fantasztikus színészeket vonultat fel, és már rengeteg mémet láttam róla, amik miatt késztetést éreztem, hogy ezt biztosan látnom kell.

A Star Treket és a trekkereket kiparodizáló humorbonbonos doboz nem kisebb nevekkel operált, mint Tim Allen, Sigourney Weaver, Alan Rickman, Tony Shalhoub, Sam Rockwell és Daryl Mitchell, de fontos mellékszerepet kapott a fiatal Justin Long, illetve az Office sorozatból is ismert Rainn Wilson is.

Megmondom őszintén, a Galaxy Quest első fél órája egyáltalán nem jött be. Túl van játszva, bármelyik szereplőt is nézzük, és a Trek első sorozatának néhány mozzanatából csinál viccet, amit nem értek, miért kellett, mert a TOS éppen ’66 és ’69 között futott, viszont az akkori technológia nyilvánvalóan gyenge volt. A túljátszás meg kicsit majomkodásba üt át. Ennyire nem volt rossz a Trek.

Aztán beindul minden. Főszereplőink egy sci-fi sorozat képzeletbeli űrhajós legénysége, akik comic conról comic conra járnak, és már baromira unják, hogy folyton ugyanazt a néhány mondatot ismételtetik velük, és a rajongók is folyton ugyanazokkal a hülye kérdésekkel bombázzák őket. Immáron 20 éve. Közepes teljesítményüknek hála viszont egyikük sem jut tovább az egyetlen sorozat miatt kitartó hírnévnél, bár látható, jól megélnek a haknikból.

Egészen addig, míg néhány fura, magukat thermiánoknak nevező ürge el nem rabolja Nesmith-t ( Tim Allen), hogy a segítségét kérje az őket leigázni készülő gonosz Sarrisszal szemben. A színészek jó kalandnak ítélik a dolgot, és magukat a fiktív űrhajó legénységének kiadva vállalják a küldetést.

A film első fél óráját átevickélve rengeteg tényleg vicces jelenet következik, amikben a legtöbb filmes, többségében Star Trekes klisét kifigurázzák. A legjobb ilyen a piros pólós probléma (akin ilyen van, az biztos meghal), vagy az ilyen történt a 81. részben, vagy ki kellene nyírni aki ezt a jelenetet kitalálta... Ezekért, és Sigourney Weaver direkt arcunkba rakott melleiért megéri kitartani. Ő úgymond a cicababa, aki minden sorozatba kell, mert szexi, bár nincs több feladata annál, hogy a computer által már korábban elmondottakat ismételgesse.

A látványvilág a ’99-es szinthez képest szerintem a közepes felső határát súrolja, néhol szebb, néhol rondább a cgi, a jelmezek viszont nekem nagyon bejöttek. Főleg a főgonosz faj rovarszerű kinézete, ami olyan helyeken tartalmazott mozgó testrészt, ahova el sem képzeltük volna. Zseniális.

A Galaktitkos Küldetés, bár nem olyan tökéletes és ütős paródia, mint az Űrgolyhók volt, szórakoztató, és érdemes megnézni, megismerni, és meg is lehet szeretni. Néha én is újrázni fogom, ha lesz időm, kedvem.

Tegyetek Ti is így.

(B)

A Bubi Boltos Holdlány és Gonoszaurusz képregény beszerzése tipikusan egy hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt a részemről. A képregény borítója, amin egy kis szemüveges lány, csókot hint egy mutáns Tyrannosaurus Rex orrára, egyből megfogott. Az a dög marha jól néz ki.

Nyilvánvaló, hogy ez a képregény nem nekem készült. Az okostojás Lunella nem a kilencévesek átlagos életét éli, mert a szervezetében egy alvó mutagén miatt zsenivé válik (legalábbis nekem az jött le). Életét annak szenteli, hogy a Földet körüllebegő, a mutagénnel fertőzött embereket nememberekké változtató felhő ellenszerét megtalálja. Ugyanis attól retteg, milyen változásokat okozhat majd benne. Talán csápjai nőnek? Esetleg lesz egy ronda harmadik szeme, mint Doktor Strangenek a legutóbbi filmjében? Na azt már nem!

A történet a kisiskolásokat és egyébként általában az eminens tanulókat foglalkoztató dolgokra helyezi a hangsúlyt, tehát, hogy szeretnek tanulni, emiatt a többiek cikizik őket. Lunella még azért is rendesen kapja az ívet, hogy a múltból beszabadul egy tüzes szemű T-rex New Yorkba, ami kiválasztja őt. Hogy mire, azt nem igazán tudni.

De nem csak a T-rex jön vissza a jövőbe, de gyilkos népségből is egy csapatnyi, aki legyakja a helyi genget, majd eluralkodik a káosz. Közben a Holdlány próbál beilleszkedni, hátán a T-rexel, bocs, fordítva, de úgy is nehéz.

Egy gördülékeny, szerethető kis történet, amiben egyetlen kivetnivalót találtam, az önimádó Greg Pak-féle Hulkot (Amadeus Cho), aki csak ront az egész sztori hangulatán. Ez a karakter egy nulla, egy humortalan senki, direktbe nyomja fullba a kretént. Ha őt leszámítjuk, rendben van a képregény. A dinoszauruszos rajzok is nagyon rendben vannak, meg úgy általában a közeli emberalakok. Egyébként elég minimálba fordul át néhol.

Gonoszaurusz egyébként 1978-ban jelent meg először (apukája Jack Kirby), Holdlánynak a Marvel fandom szerint ez az első sorozata, és itt jelent meg először 2015-ben. A sorozat több, mint 40 részen át futott (írói: Brandon Montclare, Amy Reeder, rajz: Natacha Bustos).

Ahhoz képest, hogy ez aztán igen „lányos” sztori, egészen bevonzott. Hatalmas cliffhangerrel ért véget a kötet, szóval jöhet is a folytatás.

(B)

Nem akarom Transformers bloggá alakítani a Geekságokat, viszont az utóbbi néhány hétben eléggé eluralkodott rajtam az autobotok és álcák háborújának nyomon követése. Ádám bátyám javaslatára kezdtem bele a War For Cybertron (Wfc) sorozatba, ami három évadot élt meg, és teljes lezárást kapott, a Netflix saját gyártású animéjeként.

Három évad, egyenként külön címekkel: Siege, Earthrise és Kingdom. Mindhárom évad más, legalábbis nekem másért vált szerethetővé.

Az autobotok és álcák (decepticons) között már eónok óta háború dúl. Ennek egyik kiteljesedése a Wfc első évada, a Kibertron bolygón zajló hatalmas összeütközés a két gárda között. Árulás árulást követ, rendkívül látványos évad, tele király gyűjthető figurákkal. Ekkor Jetfire volt a kedvencem, és Ultra Magnus is élen járt, mert mindketten jól kidolgozott karaktert kaptak, és Jetfire iszonyat hatalmas álca/autobot, morózus, és ezzel ellentétben nagyon laza. Kicsit kapunk a kibertroni mitológiából, Alpha Trion-ról is hallunk, meg mindenféle ősi istenségről. Megatron meg szövi a terveit, hogyan fogja kiirtani az összes autobotot, emiatt az évad végén Optimus hoz egy kétes kimenetelű döntést.

Az Earthrise során megismerhetjük jobban a Quintessonokat, akik rabigába hajtották a kibertroniakat (Megatron egyike volt a modern gladiátoroknak, aki az arénákban volt kénytelen harcolni… csodálkozunk, hogy egy köcsög lett). Optimusék űrhajózása és Megatron látványos infrastruktúrafejlesztése a fő eseményszálak ebben az évadban. Utóbbi egy bazi nagy, Nemezisnek nevezett űrhajót jelent egyébként. Mindketten az elveszett Örök szikra nyomában járnak, és végül egy idegen bolygóra lyukadnak ki. Optimus utazása barátaival rendkívül kalandos és látványos, valamint történelem előtti lényekhez vezet, akik tőlük remélik a megváltást, de vannak, akik csak ki akarják őket belezni. Ilyen a scorponok, akik többen vannak, de mégis egyként léteznek.

Az utolsó évad volt talán a legnyomasztóbb, és – habár a másodikban is megjelent a jövőbeli alternatív Megatron, akit Galvatronnak neveznek – talán ez kapcsolódott leginkább a későbbi eseményekhez, azaz ahhoz a bizonyos Unicronhoz, akit itt még az autobotok legendaként kezelnek, de mégis muszáj lesz beismerniük a létezését. Ehhez még hozzá jött az a néhány jelenet, ami rendesen megríkatott. Unicron egy minden dimenzióban létező lény, aki bolygókat emészt fel, és ha emlékeztek még, a ’86-os mozifilm főgonosza volt.

Nagyon szerethető sorozat. Ha ki kellene emelnem néhány dolgot, ami megfogott: Starscream ritka genyó és nagyon vicces, az örök szikrához kapcsolódó lélekemelő jelenetek, hogy igazából bárkiből lehet bármi. Az első évad kibertroni és a második és harmadik évad űrbéli jelenetei hatalmas látványt nyújtanak, ahogy a Bárka is. Nagyon mélyen belevezet a transformers mitológiájába, és a bolygó és a kibertroni nép történelmébe is. ezen felül megemlíteném, hogy nem zavar a folyamatos időzavar, a párhuzamos létsíkok, valahogy ezt a témát ez a sorozat nagyon jól kezeli.

Látványos, akciódús, fordulatos. Mindenki meghal, de azért később jobban lesznek. És hogy ki lett a sorozat végére a kedvenc? Természetesen Starscream. Egyszer talán tényleg megkoronázzák. Csak győzzük kivárni.

Ezt a sorozatot meg csak nézzétek meg!

(B)

Nem túl nagy a felhozatal. Az ősz az új tanév kezdetét is jelentette, az idő, az alvás és az energia lefelé ívelő görbén nyargal. Volt olyan hónap, hogy nem is került képregény a kezembe. Hmm... Olyan nem volt, de csak lapozgattam, érdemi olvasás nem történt. Kicsit tömbösítve, volt már ilyen, meg lesz is ilyen. De inkább így, mint teljesen elfelejtve. Lesz benne több olyan, amiről már Bélu is írt, de nem mindent látunk egyformán, szóval belefér.

One-Punch Man 27.

Ez éppen csak említést érdemel. Továbbra sem rossz, de nem is az igazi. Túl hosszúra nyúlik a "történés", a főszereplő alig szerepel. Az utóbbi kb. három kötet kicsit elvette a kedvem az egésztől.

Deadwood Dick 1.

Kíváncsian vártam a C.S.A. Comics új sorozatának első kötetét. Párszor eszembe jutott mióta elolvastam, és eddig azt mondtam volna, hogy nem nagy eresztés. De most, hogy leültem írni, másképp érzem. Bár klisés, ponyvás, néha az alpári próbálja a dramaturgiát és a humort kompenzálni, helyettesíteni, de mégis van benne valami. Mintha egy Tarantino filmet néznénk, és ez jó. (Szerintem. Nekem.) Vadnyugat. Az üldözöttek beállnak a seregbe, így a főszereplő is, menekülve a lincselés elől. Aztán egy érdekes helyzetbe kerülnek a vérszomjas indiánokkal szemben. Most megint bizonytalan lettem. Pedig tényleg nem rossz, de majd a folytatásban derül ki, mennyire.

Julia 5. - Szemtanú vagyok

Na, erről viszont már írtam. Jó volt, mint mindig. „Ugorgyunk!” 

A farkas küldetése

Még egy Anagram Comics kötet. Most úgy tűnhet, hogy amikor van idő és alkalom, akkor első sorban fumetti kerül kézbe. Igen, tulajdonképpen. És ebben is érzek egy kis Tarantinót. Mert ott van egy Farkas, Mr. Wolf, aki elintéz dolgokat, úgy, ahogy senki más. Csak történetesen náci. Aztán van benne egy erős Indiana Jones vonal is, mert ereklyéket kell gyűjteni. Ezek vagy bibliai időkből származnak, vagy akár említés is van róluk a Szentírásban. És ezeknek mágikus erőt is tulajdonítanak, vagy legalábbis birtoklásuk olyan erős ösztönzést adhat, amivel akár egy háborút is meg lehet nyerni. De az olasz ellenállásnak is van ehhez egy-két szava! Gigi Simeoni második magyar megjelenése is erős lett (igaz, engem az előző, "A szemek és a sötétség" jobban sokkolt). A rajzok remekek, a sztori néha kusza, talán túl sok szálon is fut, néha még olvasná az ember az adott vonalat, de nem lehet, már rohanunk is tovább. Persze a végére minden szépen összeáll, és happy end... Többé-kevésbé.

Snoopy 12. - A beagle-cserkész

Ez olyan. Tudjátok, mint Garfield. Az ilyen napilapokban megjelenő stripek (napilapcsíkok, ahogy azt a BubiBolt mondja) sokszor kontextus nélküli rövid szövegek, amelyek a szerző fejében élnek igazán. Reflektálnak egy napra, egy helyzetre, egy emlékre vagy bármire, de ebből a mezei olvasó semmit sem tud. Mintha egy-egy gondolatmenetünkből pár perc után megosztanánk egy foszlányt. Persze gyakran be tudjuk ezeket illeszteni a saját életünkbe, és akkor nagyon működnek. De mindig van olyan csík is, ami önmagában is remek. Természetesen ebben a számban is van több ilyen, igazából már csak ezek miatt is érdemes elolvasni.

Gyáva vidék

A huszadik század elején-közepén vagyunk, és Hemingway írt ponyvát. Persze nem, hanem Alessandro Bilotta és Pietro Vitrano, de valahogy a stílus arra hajaz. Van az egésznek egy romantikája, de közben nyomasztó. A két világháború közötti időszak gazdasági helyzete, az emberek modora és nyomora, az anyagi és egyéb függések tömkelege - mind egy olyan helyzethez vezetnek, amit akár hazai kisebb településeken is lehet érzékelni. Valami mindig visszahúz, valami mindig lehúz, és a távolság sem oldja ezt meg. Egy gyilkosság köré épül a történet, de néha úgy tűnik, ez a legkisebb baj ebben a környezetben. Remekül felépített, a végén (is) hatalmas gyomros.

Blacking out

Ez picivel régebbi képregény, Frike Comics kiadvány, és stílusában eléggé hasonlít az előzőre, a Gyáva vidékre. Van nyomozás, van egy rakás unszimpatikus ember, van egy lecsúszott, rendőrségtől kirúgott alkoholista nyomozó. És a jelenkorban vagyunk, meg színesben. Bár ez nem egy Bonelli kiavány, hanem Dark Horse. Néha kusza, ott van a kisvárosi nyomasztó minden is. És a végén nagyon durva csavar, végkifejlet, nevezzük bárhogy. Ezt is kár lenne kihagyni.

Azt nem tudom, mennyire szeretném vagy tudnám újból elolvasni ezeket a köteteket? Főleg az utóbbi kettőt. Mert az egész a végére, a csattanóra van kiélezve, de ha azt megismered... Persze erre is van megoldás: sokat kell olvasni, és sok idő után kell ismét elővenni ezeket. Sokat olvasni!

Robert Kirkman és Lorenzo De Felici neve már ismerős lehet a blog olvasói számára. Kirkman írta a Walking Deadet, az Oblivion Songot, utóbbit pedig De Felici rajzolta. Újabb közös sorozatuk pedig 2023. júniusában indult, immáron két kötetet kóstál a gyűjteményes kiadások sora. Ez a sorozat nem más, mint a Void Rivals.

Az Energon Univerzum első sorozata ez, ami összeköti a Transformerst a G.I. Joe világával, teszi ezt a Trafók energiaforrásának, az energonnak, mint univerzális anyagnak a központi elemmé tételével. Kirkman az apukája a Skybound (Image) és a Hasbro mára franchisezé növő kollaborációjának. Eddig két kötetnyi Void Rivals, két kötetnyi Transformers, egy Duke kötet és egy Cobra Commander kötet jelent meg tudtommal, de koránt sincs vége, mivel előrendelhető a Transformers és a Void Rivals harmadik kötete is.

A Void Rivals egy fekete lyukat körbe ölelő gyűrűn játszódik, ami két világra szakadt. A Zertonia és az Agorria évszázadok óta háborúban áll egymással, már azt se tudják, miért. A zertóniai gyerekeket szüleik kajáért bocsátják áruba, így katonák lesznek belőlük. A gyerekek az agorriai lényekről szőtt rémmesékkel fekszenek és kelnek, míg nem…

Egy ismeretlen planetoidán egy agorriai pilóta, Darak zuhan le, és mi mással találkozik, mint a Zertonia egy kedves gyilkos lányával, akivel kénytelen lesz összefogni a szabadulásukért. Kiderül, a két faj nem is nagyon különbözik egymástól, a technológiájuk kompatibilis egymással, és a sisakjuk levételét követően jönnek rá, hogy a homlokukon lévő kövek színén kívül tök ugyanolyanok…

Természetesen az éppen hatalmon lévő arcoknak pont nem áll érdekében, hogy kitudódjon ez, illetve az önbeteljesítő jóslat se, miszerint eljön az egyesülés pillanata.

Na és akkor mi a helyzet a trafókkal? Meg a Joe-kkal? Hát autobot cameoból az olvasó kap dögivel, illetve a Joe karakterek közül kettő fontos szerepet kap, az egyik a rendszeres humorforrásként funkcionál. Trafók közül Jetfire, Hot Rod és Springer jelenik meg, utóbbi komoly harcba keveredik, és a hideg rázott tőlük. Zseniálisan összerakott jelenetek voltak. Rajtuk kívül még a Handroid, Darak robotikus kesztyűje tök jó arc, jó a dumája, és univerzális.

Kirkman kiszolgálja a fanokat szerintem. Van itt minden, humor, rejtély, akció, trafó mitológia, szépen rajzolt képeken, ízlésesen összerakva. A humora nem direkt, Kirkman nagyon laza, látszik, hogy szereti, amit csinál, Felici pedig továbbra is brutálisan rajzol, és a színezést is nagyon eltalálták.

A helyzet azonban az, hogy ez fanoktól készült, és inkább fanoknak. A Joe-s részeket értem, meg azokat a karaktereket látásból ismertem már, de a Transformer kapcsolódások nagyon a klasszikfantasztik sorozatra, a 86-os filmre, valamint a Netflix War For Cybertron-ára utalnak (ezeket láttam már). Nem tudom, hogy Zertonia nevéről ki jönne rá a Zerta Trionra? Lehet, hogy a fő szál is elég erős önmagában, de átitatja a fanservice, nem tudom, hogy ez nullkilóméteresként mennyire élmény.

Az biztos, hogy én folytatni fogom ezt az univerzumot, legközelebb egy Duke, vagy egy Cobra Commander kötettel. Várjátok már? Remélem.

Bélu