„Willy Wonka, Willy Wonka!

Az övé e pompás gyár!

Willy Wonka, Willy Wonka!

Neki tripla hurrá jár!

Ő mézesmázos, vajszívű,

és édes minden álma.

Ha fájna a bőkezűség,

bizony folyton kiabálna,

kiabál, kiabál, kiabál!

HURRÁ!”

Hurrá persze. Melyik az a film, ahol gyerekeket gyilkolnak halomra, dal kíséretében húzzák le őket a wc-n és mégis megússza a gyilkos?

Ez a Charlie és a Csokigyár 2005-ből. Idén 20 éves ugyanis Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár (1964.) című regényének második filmes feldolgozása.

Ez a film hatalmas sztárparádéval vár, a kétezres évek közepének legfoglalkoztatottabb arcai kaptak benne szerepet. Johnny Depp, Freddie Highmore, Helena Bonham Carter, Sir Christopher Lee, csak hogy a legnagyobb sztárokat említsük.

Ja és az örök kárörvendő Umpa-lumpák megtestesítője, Deep Roy, akinek olyan filmlistája van, hogy kilóg a Wikipédiából.

A film története szerint Picur Charlie és jelentéktelen családja egy omladozó putriban tengetik mindennapjaikat. A nyomorból esélyük sincs kitörni, mivel a családban az egyetlen kereső az apuka, aki egy betanított munkás a helyi fogkrémüzemben, míg velük élnek kisnyugdíjas nagyszülők is, akik sajnos ágyhoz vannak kötve. Charlie a padláson él, ahova a lyukas tetőn át beesik a hó. Csodálkozik is a néző, hol van a gyámhivatal, meg az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Aztán megrebben a család előtt a csoda lehetősége. Willy Wonka, a csokimágnás nyereményjátékot hirdet. Néhány arany bilétát rejtett el csokoládétáblák csomagolásába, a szerencsés megtalálóknak hatalmas nyereményt ígér. Viszont borzasztó titkot is rejt: a jegy belépő a gyárba, és tudjuk, a majdnem biztos halálba.

Ugyanis az arany biléták birtokosait szépen egyenként, módszeresen elteszik az útból, legyen az egy kis kövér orosz gyerek, akit elnyel a csokitölcsér porszívó, vagy egy nagy arcú kislány, akinek a mogyorótörő mókusok nyitják ki a fejét. Arról nem is beszélve, hogy a gumit rágó kislány is egy hatalmas áfonyává hízik, majd kinyomják, mint egy pattanást. Mindeközben a kannibál bennszülött kényszermunkás umpa-lumpák törzsi táncot járnak perverz dalaikra.

És ez még nem is minden. A többit le se merem írni. Tiszta horror.

De az is lehet, hogy rosszul emlékszem az eseményekre...

Charlie persze bejut a gyárba, és leckét ad Wonkának emberségből, akire ez majdnem hatástalan. Aztán minden jóra fordul, mindenki megtalálja a helyét. Charlie és Wonka a szeretteik körében.

A Charlie és a csokigyár persze nem egy horrorfilm, hanem egy színes és szórakoztató modern mese arról, hogy nem minden arany, ami fénylik, hogy milyen fontos a család, és kedvesnek lenni másokhoz. Ha megfogadnánk tanításait, akkor szebb hely lenne a világ.

(B)

A Bubi Bolt nagyüzemi képregénygyártása egyáltalán nem tesz rosszat a képregény olvasóknak. Ebben a hónapban nyomtam egy all int, és minden kiadványukat megvettem, nem mintha nem lennék egyébként sem törzsvásárlójuk. És úgy, mintha lenne helyem a polcon.

Először a Holdlovagot olvastam el, mert talán azt vártam a legjobban, ez a Határtalan Hősök sokadik darabja.

Az előző részben jobban betekintést nyerhettünk egy elmebeteg fejébe, Spector magát az új képregényben gyogyósnak nevezi, de ez nem állja meg a helyét. Azért nem egy csöndes őrült, mivel kiderül, hogy disszociatív személyiségzavara mellett szadista is, amit jótéteményei során él ki. Tehát nem véletlen, hogy szeret bűnözőket kibelezni éles holdsarlókkal.

Holdlovag eredettörténete nem egy megszokott Marvel sztori. A bácsikájáról, aki igazából a rabbija volt, kiderül, hogy egy zsidó náci, aki szeret kéjgyilkolni. A gyerek Marc egy ilyen gyilkosságnak szemtanúja is lesz, így indul el a bolondozós története. Nem feltétlen ez okozta elmebeteg seggét, bocsánat, elmebetegségét, de súlyosbíthatta hajlamát.

A második sztoriban egy agykollektíva jön létre. Elsőre ez hülyén hangozhat, de elmagyarázom. Néhány fiatalember úgy dönt, hogy hátrahagyva illiberális, egyben önálló életüket, letépve fizikai valójukat, egy tudatban kocsonyásodnak össze. Hát... Nem igazán úgy sül el a terv, ahogy azt szerették volna.

A harmadik történet címe lehetne akár Ernst bácsi visszavág is. Az öreg ugyanis Szadi klubot alakít, aminek nem tesz jót, hogy Mr. Lovag rajtaüt. De felkiáltanak, hogy ez egy csapda, és Ernst bácsi már kezdi is Marc kiképzését. Egyébként egy nem várt szövetségesre talál kedves őrültünk, így erős fordulatot vesz a sztori.

Továbbra is lehetetlen követni, mi a valóság és mi a képzelet ebben a képregényben, de pont ez tetszik benne. Zavaros. De rendkívül szórakoztató is. Mindenben megtalálja ugyanis a humorforrást, aminek már Khonshu is hangjává válik.

A képregény képi világa továbbra is színes és sok helyen zseniálisra sikerült. Többen rajzolták ezt a néhány részt is, és jobb is, hogy elütnek egymástól.

Sok elmeroggyant szuperhős van, de Holdlovag csak egy. Érdemes beszerezni. De szólok előre, gyerek kezébe nem való.

(B)

Sziasztok Ragadozók!

Hamarosan 35 éves a Predator 2. Gyertek, nosztalgiázzatok velem!

A sztori az első rész után tíz évvel játszódik. Az ikonikus, tökös Ragadozó most a dzsungel helyett a városi betontengerben pecázgat, és a kiszemelt trófea nem más, mint a mindig fáradt és túl öreg ehhez a szarhoz Danny Glover, alias Harrigan nyomozó.

A város: Los Angeles. De nem az a szörfös-napsütéses fajta, hanem az, ahol épp háború dúl az utcákon a kartellek és a rendőrök között. A rendőrség alig bírja tartani a frontot, erre még megkapják a nyakukba ezt az intergalaktikus hentelőművészt is. Teljes a káosz, és ez az egész ad a filmnek egy mocskosul jó hangulatot.

Harrigan és csapata, egy elég szedett-vedett nyomozócsoport próbálja felgöngyölíteni az ügyet. A döntéseik néha elég neccesek, de pont ettől működik az egész. Ez nem a steril, tökéletes rendőrségi eljárásokról szól, hanem arról, hogy emberek próbálnak túlélni egy városban, amit lassan teljesen felfal az erőszak. Meg egy ragadozó.

A Predator viszont zseniálisan működik ebben a városi közegben. Ahogy a tetőkön ugrál, árnyékból, láthatatlanul támad, és egyik bűnözőt és nyomozót vadássza le a másik után, az egyszerre brutális és lenyűgöző. Tényleg olyan, mintha egy nagyvárosi oroszlán lenne, aki a legkeményebb hímeket akarja eltenni láb alól. Harrigan persze nem hagyja magát, és ettől működik köztük a feszültség.

A filmnek egyébként megvan a saját atmoszférája. Van benne stílus, karakter, és nem fél koszos lenni. Oké, a Predator itt talán kicsit több zajt csap, mint amennyit kéne, de én ezt inkább vagányságnak érzem. Nem bujkálni jött, hanem bizonyítani.

A harcok, a hentelés, a gerinckitépések és a vérpatakok pedig pont azt hozzák, amit várunk ettől az univerzumtól. Nyers, látványos, kegyetlen. És közben rohadt szórakoztató.

Kevin Peter Hall mozgása pedig megint viszi a prímet. Ő nem csak hordja azt a gumijelmezt, hanem élettel tölti meg. Tényleg karaktert ad a Ragadozónak, pedig nem is beszél.

A kosztüm is simán állja az idő próbáját. A Ragadozók gyönyörű lények, még ha ocsmányak, akkor is. Na jó, hát fura kimondani, de mégiscsak egy csáprágós medvedisznópókbékaemberről beszélünk.

Külön ki kell emelnem Willie királyt is, a bekábszizott prófétát. Az a fazon egy külön világ. Totál kattant, de imádtam minden pillanatát. Kár, hogy nem ússza meg, és az ő feje lesz a sebváltógomb a predatorok űrhajóján.

Ja, és igen, az Alien koponya a végén nekem továbbra is fura, de már megszoktam. A predator és az alien univerzuma között már számtalan átfedést láttunk azóta, szóval...

Lehet hogy az első rész egy megismételhetetlen klasszikus, de a második nem érdemli meg, hogy csak úgy legyintsünk rá. Ez egy tökös, hangulatos, akciódús film, amit bármikor újra lehet nézni. Sőt, simán jobb, mint a The Predator vagy az unalomba fulladó újabb próbálkozások. Oké. A Killer of killers nem volt rossz, és hamarosan jön a Badlands is.

Ha kérhetem, mutassatok kicsit több tiszteletet a Predator 2-nek!

Na, ketyegjenek azok a visszaszámlálók!

(B)

Tavaly indult útjára itthon a Szukits Kiadónál a Legyőzhetetlen (Incincible) című sorozat, ami az általam is istenített és magasztalt Robert Kirkman sorozata, a rajzokért Cory Walker és Ryan Ottley felelős. Amerikában az Image (Skybound) adta ki, összesen 144 részben.

A Szukits 12 könyvben gyűjti majd össze a teljes sorozatot, nekem a gyűjtői változata van meg az eddig megjelent 3 kötetnek. Gyönyörű bőrkötés, porgátló védő borítóval. Nagyon extra kivitel. Igazából ennél szebb kivitelezésű darab nemigen van itthon képregény fronton.

A történet szerint Mark 17 évesen azzal szembesül, hogy előjönnek szuperképességei, ami nem is rejtély, mivel apja a Viltrum bolygóról származó idegen lény. Mark a hétköznapi középiskolások életét is élhetné, de inkább szuperhősnek áll, mert a nagy erő nagy... Vagy az egy másik sorozat?

Nyilvánvalóan az egy másik sorozat. Az Invincible-lel Kirkman nem is akarja titkolni, hogy mindenhonnan is inspirálódik (még a szereplők szájába is adja), az a kérdés, hogy sikerül-e ezt gagyiba menetelés nélkül megoldania. Mert van itt DC, Marvel, még 2000AD karakterek is megfordulnak benne, de mind kicsit másmilyenek. Valaki csak töltelék, valaki személyiséget is kap. A szupergonoszok változatosak, és egyedinek mondhatóak, és a Mark és társai elé gördülő különböző problémák is (pl. az igazgató bácsi, sárkányok, idegen dimenziókból, vagy bolygókról származó fenyegetések, vagy a galaktikus kormányhivatal egyik bürokrata hivatalnoka).

Épp ez teszi egyedivé ezt a képregényt. Nem titkolja, hogy a mai képregényes szcéna telítődött, nehéz újat alkotni, szerintem ezt erős iróniával teszi. De azért tény, hogy valóban nem sok új ötlet van ebben, csak „kirkman-esítésre” került sokminden. Lehet, hogy lop valahonnan egy karaktert, de a szituáció , amibe helyezi, teljesen szokatlan, és új. Egyébként jó szituációs humorral is operál. Zseniálisan lavíroz a szuperhős, a tinivígjáték, a dráma, az akció műfajban egyaránt. Igazából egy hullámvasút az elejétől kezdve, egyszer földbe döngöl, máskor felemel. Az Invincible valahogy a világépítésével lesz igazán remek darab.

Robert Kirkman jó író, ezt már számtalanszor bizonyította, de az eddig elolvasott másfél kötet után nehéz elhinnem, hogy ezt a színvonalat lehet tartani ilyen sok részen át. Egyelőre letehetetlen olvasmány, és félek, hogy ha ilyen rohamosan haladok, elfogy, és várnom kell a folytatásokra.

A képi világáról annyit, hogy nincs túlbonyolítva, az előterekre fókuszál, az ott lévő karakterekre, a háttér sokszor egyszínű, de szuperhős cuccoktól ezt már megszokhattuk. A karakterek következetesen jól néznek ki, és mindenkinek egyedi a megjelenése. Tényleg tudod egy huszadik mellékszereplőről is, hogy ez Rick, aki körbekísérte őket az egyetemen, vagy ez a Szabó, aki a ruhákat varrja a hősöknek, vagy ez a pszichopata Hiles tanár úr, aki gyerekekből épít élő bombát, szájbarágás nélkül.

Nálam még mindig a Jupiter Hagyatéka viszi a prímet szuperhős téren. Azért az nagyképű elszólás, hogy az Invincible lenne a legjobb szuperhős képregény (sokan ezt állítják róla). Lehet a karakterekben, hőstípusokban nem hoz sok újat, de a története tényleg egyedinek mondható, ahogy a humora is, és a látványra se lehet egy panaszunk se.

Csak remélem, hogy Kirkman nem esik bele abba a hibába, mint a Walking Deadnél, hogy több lesz benne az üres fecsegés, mint a történés. De itt az is zavaró lehet, ha véletlenül elszabadulnak a klisék... Majd meglátjuk. Remélem marad a szinvonala végéig.

(B)

5Panels-es etapunk következő állomása Ács Zsolt (és sok más kedves és tehetséges ember) képregénye, a Rossz Bőrben.

Továbbra is szorgalmazzuk, hogy olvassatok minél több magyar szerzői képregényt, mert nem csak a Marvel szuperhősök léteznek. A magyar képregények se sárgábbak, vagy savanyúbbak, mint a hanyatló nyugatéi.

A Rossz Bőrben egy rendkívül könnyed, kissé szókimondóbb darab, végig fenntartja a figyelmet, és a megjelenése is szuper. Gondolok itt az igényes papírra, amire készült.

Rajzain többen dolgoztak, így egyes fejezetek nagyon elütnek egymástól, viszont mindnek megvan egy blődli, fárasztóbb humorú hangulata. A szöveget a rajzok rendesen megtámogatják hangulatban, humorban. Szerintem elég abszurd és morbid dolgok történnek a főhőssel, mégis valahogy van a történetben egy ilyen leszarom életérzés.

Történetünk főszereplője Szergej, a futottak még kategóriában indultak a testvérei, Csöcsi és Mócsing (csak ő hívja őket így), anyukája, és Szergej bajkeverő, rendbontó barátai. Szergej egy igazi suttyó, mindenkibe belerúg, soha senkivel se kedves, lébecol, lusta sz@rházi, egy teljesen felesleges alak, csak a baj van vele. Igazából szebb hely lenne nélküle a Föld.

Az egyik este, hogy bevágódjon a kiszemeltjénél, akit ő csak Bigének hív, mily meglepő, egy kínai üzlet kirakatát és az ott lévő tárgyakat (köztük egy varázserejű vázát) poénból megrongálja, és ekkor jelentkeznek a problémák. Szergej ugyanis reggel felébred, megcsúszik egy elejtett szappanon, és amire feleszmél, nem látja magát a tükörben.

Nem akarok bővebben spoilerezni a történetből, de Szergej elég sok átalakuláson megy keresztül, és kérdés, hogy képes lesz-e tanulni a hibáiból (nem), hogy mindenki, akinek csak púp a hátán, könnyebb legyen az élete.

Ja és van a könyvben egy bónusz történet, amiből megtudhatjuk, hogy mi történt Petőfivel az eltűnését követően (másik dimenzióbéli robotokkal találkozik). Egyébként az univerzum megmentéséhez van köze.

Nekem kis kivételekkel tetszettek a képregény rajzai. A történettel kapcsolatban sokáig úgy gondoltam, hogy meg se tudjuk, egyáltalán mi lelte szegény Szergejt, de amúgy de. Végül mindennek pont kerül a végére. Olyan pont, amilyen a képregény is volt.

A misztikum kedvelőinek ajánlom a képregényt, meg aki szereti a könnyedebb, humorosabb történeteket, amik nagyon nem veszik magukat komolyan. Ilyen a Rossz Bőrben.

Abszurd, magyar.

Akit érdekelnek a 5Panels képregényei, látogassa meg a https://5panels.hu/ oldalt.

(B)

Memento mori – emlékezz a halálra

23 évvel ezelőtt Danny Boyle megrendezte a XXI. század első igazán sikeres zombifilmjét, ami utána a zsánert úgy berántotta, mint a szomszéd vasárnap hajnalban a benzines fűnyírót.

A kétezres évek igazi zombiapokalipszis lett, sorra jöttek a rebootok, újragondolások, eredeti sorozatok. Itt a Holtak Hajnalára, Haláli Hullák Hajnalára, Zombielandre, Resident Evilre és a Walking Deadre gondolok, de nyilván volt ennél sokkal több is.

A filmnek volt egy folytatása, ami nekem egyáltalán nem ütötte meg azt a mércét, amit az első. És most jött végre, az első rész után 23 évvel az a film, amiben majdnem 3 évtized telt el az első rész eseményeit követően.

Ha valakinek nem tiszta, mi is a mára franchise-zá növekedett 28-as sorozat, akkor egy gyorstalpaló jön erről a világról.

A képregényből megtudhattuk, hogy igazából nem biológiai fegyvert akartak létrehozni, hanem gyógyszert (T-virus rulez?), csak véletlenül egy olyan vírus jött létre, ami vérengző eszetlenekké változtatja az embereket. Az állatvédők betörnek a laborba, és a tudósok hiába pofázzák, hogy nem kéne, mégis kiengedik a laborcsimpánzokat, amik meg is kóstolják őket. Főszereplőnk 28 nappal később ébred a kómából, és egy kihalt Londonban találja magát. És kezdődnek a kalandok.

És mit láttam most az új részben? Elmesélem.

Danny Boyle és Alex Garland megint leraktak egy rohadt erős mozit a fertőzött-rajongóknak. Nem igazán olvastam utána, mit is fogok nézni, mert nem akartam, hogy lelőjék a poént előre. De az már a nézése közben felmerült (már az elején), hogy ez egy elfuserált coming of age (felnövés) film, később elég sok drámaisággal. Érdekes egy zombifilm, mondhatom. Egy olyan, ami mindezekkel együtt visszanyúl a kétezres évek hangulatához.

Persze éreztem, hogy ez azoknak szól, akik odavoltak az első részért. Mondhatni, az új elemek közül teljesen kitűnt a fancervice, miközben egy-két innen-onnan összekapkodott ötlet is helyet kapott benne. Ilyenek a zombikasztok például, amikkel érdekesebbé lehet tenni ezt az új, domináns fajt, ilyeneket tipikusan pc és konzoljátékokban lehet látni. Vagy találkozhatunk a Holtak Hajnalában csak egy kis ideig láthatóhoz hasonló terhes zombival, aminek még a rendező jelentőséget is ad.

A zeneisége nagyon az első részre hajaz, főleg a utolsó traktusban hallható lüktető, majd felerősödő muzsikára gondolok, ami az új részben nem akciójelenethez, hanem egy drámaihoz kapcsolódott. De amúgy nekem egy jelenet tiszta Trainspotting volt, ami nem csoda, Boyle-rendezés az is.

A történet szerint a Brit-szigetek karantén alá került, hogy a düh-vírus terjedését megakadályozzák. Ezzel egy új világrend épült ki. A szigeteken lényegében megállt az élet, emberek kis csoportokba verődve élnek, egymástól elszigetelve. Főszereplőnk, a 12 éves Spike és családja Lindisfarne szigetén élnek, amit apálykor lehet egy oda vezető úton megközelíteni. Spike és apukája azonban a nagy szigetre mennek, hogy a fiú átessen a beavatáson, vadász és guberáló legyen.

Útjuk során azonban nehézségekbe ütköznek, ugyanis a sziget oda eső részére tette át székhelyét egy Alfa, ami egy olyan egyede az embernek, amire szteroidként hatott a vírus, így rettenetes ellenfél, nyilakkal majdnem lehetetlen kivégezni.

A probléma mégsem ez, hanem a kisfiú édesanyját kínzó fejfájás, amire csak az egyetlen közelben élő orvos, dr. Kelson (Ralph Fiennes) tudhatja a gyógymódot. Kelson viszont a sziget belseje felé él, utoljára 15 évvel korábban látták, és már akkor se volt százas.

A filmben megtudhatjuk, hogy saját magunk legnagyobb ellenségei pont mi vagyunk, ez minden zombifilm sajátja. Boyle filmje viszont néha be-bevillant korábbi háborús jeleneteket, harci morajokat, ezt a mondanivalót erősítve. Nyilvánvalóan a mai háborgó, gyűlölettel teli világ sem tanult semmiből.

A szigeteken olyan világ alakul ki, ahova a karantén miatt semmilyen technológia nem jut be, így lassan minden elrohad, mégis az emberben ott van a túlélni akarás, a filmben pedig a remény.

Aztán megfogta az internet népe a lényeget! A cenzúra kitakarta nálunk a meztelen fertőzöttek csúnyáját. Aztamindenit! Én ezt lerendezném néhány mondattal.

Miközben nálunk egyetlen brütyi se látszik a cenzúra miatt, addig a Redditen már megy a csevej arról, milyen alternatív címeket lehetne adni a filmnek (28 centis slag, Kiszabadult Willie, 28 fertőzött pénisszel később, Dickula gróf támadása, és ehhez hasonlók). Hogy a cenzúra miképpen hatott a filmes élményre, nem tudom megmondani, csak értetlenül állok előtte. De a kommenteket olvasva, valószínűleg komoly arzenál lehet látható. Amúgy annak, hogy a fertőzöttek miért meztelenek, szerintem érthető magyarázata van. 28 évnyi zombulás alatt nyilvánvalóan nem mentek a helyi kínaiba susogós melegítőt venni Hello Kittys pólóval.

Remélem, Boyle tartogat még nekünk hasonló filmet. Ez akár lehetett volna egy epizód egy frankó sorozatból. Egy epizód, amiben egy elbaszott világ és a benne élő néhány élni akaró ember sorsa rajzolódik ki.

(B)

Idén eljött az idő, hogy a Kingpin Kiadó elhozza nekünk Todd McFarlane 1990-ben futott Torment, magyarul Tortúra című történetét, keménykötésben. Ez egy egyáltalán nem megosztó történet, aki olvasta, aszerint ez egy szar. Szerintem is.

Félreértés ne essék. A kötet gyönyörű. Szép a védőborító, szép a fedél. Illik a többi keményfedeles pókhoz, kinézetben, nem tartalomban. Egyszerűen, ismerve ennek a sztorinak a születési körülményeit, teljesen érthető, miért ennyire semmilyen.

Ha jól emlékszem McFarlane Venom sztorija után nagyon nagy májernek érezte magát, hogy íróként is kipróbálja magát. És kit kellett megerőszakolnia? Pókembert. Persze hamar befuccsolt az egész, a lentebb részletezett okokból.

Én imádom McFarlane munkáit, mert szerintem szépen rajzol, azért haragszom rá, hogy mindent ilyen végtelenített, semmitmondó stílusban csinál. Spawnnál is ez megy az utóbbi években. Végtelenített szenvedés, darkos önmarcangolás az örökkévalóságig. De ebben a Pókember sztoriban még csak a rajzok sem néznek ki jól. Sokszor olyanok, mintha bomba robbant volna a panelen, minden szanaszét, felismerhetetlen összeállításban.

Az a baj a Tormenttel, hogy senkinek semmi motivációja nincs benne, a szereplőknek, de még magának az alkotónak sem.

A történet sehova sem lyukad ki, a zs kategóriás főgonosz egy vudu papnő, aki átvuduzta a saját oldalára a Gyíkot, aki meg akarja enni Pókembert, de valahogy mindig visszafogja magát, de azért mérges karomcsapással megmérgezte. Pókember innentől fogva fetreng. Ki sem derül, hogy a szexi vudu papnő miért akarja megkínozni hálószövőnket, és igazából egy csapásra győz a pók. Mindez 120 oldalon?

Ja és nézhetjük a kancsi MJ-t, ahogy bulizgat (miért?) és kapunk néhány oldalas Pók-eredetsztorit (miért?) és egy kicsit Kraven utolsó vadászatából (kitaláljátok? miért?). Ezek sehova se vezetnek, semmiféle többlet tanulságot nem tartalmaznak, csak újra lettek rajzolva néhány panelben, McFarlane stílusban. Sehogy sem kötődnek egymáshoz. Ennyi erővel nézhettük volna azt is, ahogy May néni elmegy a közértbe, vagy Jonah megveszi az asszonynak az éppen kinézett függönyt. Teljen az oldal, végül is 120 oldal az rohadt sok.

Nagyon McFarlane a panelrendezés, az egész oldalas panelek, de egyáltalán nem pókemberesek. Az ő kalandjai valahogy párhuzamosabb panelekben az igaziak. Szépen sorban, csíkokban, vagy nem tudom. Biztos nem így. Ezen kívül a Spawnból is ismert vertikális szaggatott-szabálytalan panelekben csepeg a vér, a nyál, vagy az eső. A rajzok hullámzók, sokszor aránytalanok. A gyík olykor kutyaszerű, hol krokodil, hol sárkány. Összevissza az egész.

Hát ennyit erről.

(B)

Nem voltak nagy elvárásaim a Nick Raider kötettel szemben. LOL, dehogynem! Megszoktam, megszoktuk, hogy ha valamit Antal, az Anagram Comics kiadó vezetője valamit kiválaszt, akkor az csakis a legjobbak közé tartozhat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy tartsuk őt nyomás alatt, és követeljük a legjobbat, de úgyis így lesz. :D

Szokásos: nagyon szép kötet, ráadásul vaskos is, mivel picivel 400 oldal fölötti a terjedelme. Ez négy teljes történetet jelent, két régi, két új. Itt talán nem árt egy kis magyarázat. Bár nem szükséges, csak néha szeretek leírni fölösleges dolgokat. Általában. :D Nick Raider - természetesen - egy Bonelli kiadó karakter, 1988-ban került először papírra. (Sok mindent megtudhatunk a bevezető szövegből is, érdemes és érdekes.) A kötet négy története ketté osztható: az első kettő a múltban zajlik, Nick fiatalkorában, a másik kettő pedig... szintén, de itt a harminc évvel későbbi, napjainkban élő Nick emlékezik vissza. Ja, azt még nem mondtam, hogy a főszereplő egy gyilkossági nyomozó, bár ez a tény a borítóról viszonylag gyorsan kitalálható.

Olvasás előtt-közben-után néha beszéltünk róla Béluval, sok ponton ugyanazt láttuk vagy éreztük, de majd kiabál, ha nem így van. A kötet fele inkább ilyen bevezető jellegű, ismerkedős. Vagyis mi ismerjük meg a szereplőket, tulajdonképpen erről van szó. Az első – Véletlen áldozatok/Vittime per caso - nem nyerte el túlzottan a tetszésem. Néha kusza, a nagyon sok akciójelenet között néha elvesztettem a fonalat. Vagy inkább azt, hogy most ki éppen ki, mi történt vele, vagy akármi. Nagyon rendőrös krimik. De nem a könyvek, hanem a tévésorozatok vagy a filmek, tulajdonképpen az hatvanas és a kilencvenes évek között készültek legjava. Főleg az autós üldözések, amelyek gyakran balesetbe torkollnak. És ezeknél tudtam néha elveszíteni a fonalat. Persze az is lehet, hogy velem van a baj. A második sztori – Sötétség Chinatownban/Buio a Chinatown - már egy lényegesen jobb, szövevényesebb, jobban megírt valami. És akkor jön a fordulat, a kötet fele. (Harminc év múlva/Trent’anni dopo, Kikötői rajtaütés/Agguato al porto.) Nick egy ötvenes hadnagy, akit ellepnek az emlékek és az érzések. De ez csak egy keretet ad, és ebben a keretben helyezkedik el egy-egy harminc évvel ezelőtti nyomozás. És itt már nem volt az a fura érzésem, nagyon működött a dolog, gördülékenyen, jól felfűzött fordulatokkal, wow! Persze ez gyakori a képregények esetében, mert változhat az író, és ott jön egy teljesen új hozzáállás. Viszont egy köteten belül ez nagy váltás. Tulajdonképpen, ha valamiért az ember azt érzi az elején, hogy kár volt belefogni, a folytatás bőven kompenzál, szóval megéri.

Nick Raider egy klasszikus krimihős. Egy tipikus Bonelli képregény. Durván negyven év tévés rendőrködés szinopszisa, persze itt leginkább az amerikai sorozatokra, filmekre gondolva. Amikor a főszereplő pesszimizmusból építi fel a világot, visszaemlékezéssel alámondva, az zseniális noir hangulatot teremt. Na, egy plusz ok, hogy ne hagyjuk ki! És nem hiányozhatnak azok a "signature talk"-ok sem, amiket már több Bonelli karakter esetében megszoktunk. (Vagy nem.) Tudjátok, amikor a szereplő gyakran ismétli ugyanazt a mondatot vagy szófordulatot, ami sokszor baromira idegesítő tud lenni. Van ennek magyar neve? Na, olvassátok el, aztán megbeszéljük!

A kötetért hála és köszönet Antalnak, az Anagram Comics-nak!

Miket kaparintottam meg az év hatodik és hetedik hónapjában eddig? Lássuk... :)

1. Szellemlovas (Határtalan Hősök sorozat by Bubi Bolt, Ghost Rider Vol. 10. #1-#5)

Szörnyek nem léteznek... Vagy mégis?

A Bubi Boltnál júniusban a Határtalan Hősök sorozatában megjelent Szellemlovas ilyen kérdést tesz fel, és meg is válaszolja.

Szörnyek vannak, és Szellemlovas köztük a legrosszabb, aki Johnny Blaze testében raboskodik.

Ez egy sorozat nyitánya, érdekes felütés, 5 füzet után az ember azt érzi, olvasná tovább. 

A történet azzal kezdődik, hogy Johnny otthon (?) lábadozik motorbalesetéből. Egy hatalmas sebhely van a fején, a balesetből semmire sem emlékszik. Pszichiátriai kezelésre jár, mert sajnos a fejfájáson felül rémálmok és hallucinációk is gyötrik.

Johnny két világ között ragadó elméje már azt se tudja eldönteni, mi valós, és mi az ördög kreálmánya, és az első kötet végén maga az olvasó is lóg a sziklán, egy kézzel kapaszkodva.

Egy rendkívül véres, egyben humoros és szókimondó képregény, látványos rajzokon. A vége annyira abszurd, hogy nem is vártam mást egy Szellemlovastól. Ha elolvassátok, tudni fogjátok, mire gondoltam.

Folytatása következik. Csak mikor?

 2. Love me – Egy románc (négy részes minisorozat egy kötetben, Frike)

Francesca Perillo és Stefano Cardoselli képregénye a Love me- Egy románc. Cardoselli frenetikus formáin elevenedik meg egy robot szerelme, egy ismeretlen nő iránt.

Egyáltalán lehet-e szerelmes egy robot? Láthatóan igen. Rambózhat-e egy robot a helyi maffiavezér otthonában? Természetesen! Lehet-e happy end egy Cardoselli-kötet végén? Kiderül, ha elolvasod!

Egy nagyon egyszerű, viszont magával ragadó, és gördülékeny történet a Love me, egy jövőbeli színes-neonfényes metropoliszban, Cardoselli gyönyörű rajzain, élénk színekben. Miközben arra a kérdésre keresi a választ, mi teszi emberré az embert, egy macska narrál, és az ebből fakadó humort teljesen kimeríti, ott és akkor, amikor és ahol kell.

Csak szeretni lehet.

3. Gambit (Bubi extra 31.)

Jó kis füzetek a Bubi extrák. Egyelőre mind megvan, és a többségüket olvastam is. Ez a Gambit egy kis eredetsztori, és jellemrajz, egy kiváló fickóról, aki mellesleg mutáns. Képességével energiát tud összpontosítani tárgyakba, amiket akár elhajítva, robbanást tud okozni.

Remy Lebeau története New Orleans-ből indul, ahol a tolvajok céhének tagjaként beleszeret a bérgyilkos hercegnőbe. Viszont szerelmüket a gyilkos céh egyik tagja nem tartja helyénvalónak, ezért párbajra hívja Remyt, akinek előjön a képessége, és két darabra robbantja szegény párát. Jutalma a száműzetés, mivel csalást kiáltanak.

Ez után még néhány rövid sztorit olvashatunk róla, amikben látható, hogy egyfajta Robin Hood ő, annak ellenére, hogy tolvaj és mindenféle bűncselekményre felbérelhető, próbálja jó cselekedetekkel kompenzálni a karmát.

Jó füzet. Mike Carey írta. Ha két héttel korábban jelent volna meg... Na mindegy. (A comic con egyik vendége ő volt).

4. Lady Crows (Írta és rajzolta: Straubinger Gréta, kiadta: Szebeni Péter, 2025.)

A 5panels csomagban két képregény volt, a Lady Crows-ra esett a választásom először, mivel láthatóan kevesebb benne az olvasnivaló, mint a Rossz Bőrben esetében. Ez nálam a gyerek mellett manapság előnyt jelent.

Igazából a szöveg mennyisége a Lady Crows-nál átlagosnak mondható, viszont a rajzok nézegetése elvitte az egészet, így azért tovább tartott az élmény, mint elsőre gondoltam.

Az alkotó az animációs filmek világából érkezett a képregényekébe, és ha ezt nem tudtam volna meg az imdb-ről (https://m.imdb.com/name/nm12501933/) akkor is feltűnő az a stílus és minőség, amit letett az asztalra. Egyébként Straubinger Gréta dolgozott a Csongor és Tündén (2025.), a „Még Emlékszem”-en (2021.) és a „Kék Pelikan”-on (2023.) is. A Lady Crows rajzai eleve rajzfilmesekre sikerültek, néha kis Disney-hatást véltem felfedezni, de megkérdezném, hogy hogy áll Gréta Stjepan Sejic-csel és annak munkásságával. Ugyanis nekem a stílusról és a hangulatról a Death Vigil is beugrott, de lehet, hogy a hasonlóság csupán a véletlen műve. Ott vannak egyébként ilyen tűpontos, mindig felismerhető, magas szintű karakterábrázolások.

A sztori beharangozója előtt még megemlíteném, hogy nagyon háklis vagyok a helyesírásra, és kiemelném, hogy a Lady Crows olvasása közben egyetlen hibát sem véltem felfedezni. Szeretem az ilyen igényességet.

Marissa a történet főszereplője, akit egy árokban ébreszt egy kicsit sápatag úriember. A lány kicsit meg van tépázva, viszont nem az alföldi tájakra jellemző biciklivel betakarózva részegen alvás esetköre forgott fenn nála. De az amnézia természetesen megszépít mindent, ami szerencsére a lánynak van.

A család megörül a lánynak, viszont Marissa nem olyan már, mint volt. Furcsa hangokat hall, és rémálmaiban egy fehér farkassal randizgat, ami beindít benne valamit.

Egy keserédes kis túlvilági kaland kerekedik ki a képregény végére, amiben még látványos harcokra is számíthat az olvasó. A történet gördülékeny, a rajzok szexik. Szerintem egy folytatást is elbírna. Akit érdekel a művész munkássága, annak itt van Straubinger Gréta instagram oldala, illik bekövetni.

https://www.instagram.com/pinatadoodles?igsh=Y3NrNm9sY3c4d2U0

A 5panels alkotógárdájának oldala pedig:

https://5panels.hu/

Duke és társai végre azzá válnak, amivé kell. Ők lesznek a Joe-k! Hey-ho Joe! Végig kísérhetjük a kiképzés néhány mozzanatát, és hogy hogyan lesz egy maroknyi emberből igazi csapat. Duke annak akar a végére járni, mi volt az a dög, aki megölte a társát (Starscream volt egyébként, aki a pilótát kinyomta, mint egy pattanást).

Közben Kobra Parancsnok a hatalmának és tudományának kiteljesítésén dolgozik. Először egy robot alkatrészt néz ki, majd egy oroszok által kifejlesztett agymosó gépet, amiből agybombát akar létrehozni. Ennek felrobbantásával 5 km-es körzetben mindenkit a Kobra alattvalójává zombiasítana.

Így elkerülhetetlenné vált, hogy a Parancsnok felfedje magát, ennek következtében a G.I. Joe csapat tagjainak száma leredukálódik, köszönhetően az Energon által hajtott szuperfegyvereknek. A Parancsnok még a legkiélezettebb helyzetekben is megőrzi nyugalmát, és muszáj neki felfednie Destro előtt, amit tud, mert fő segítője bizalma, a sorozatos buktáknak hála, erőteljesen megingott benne.

Egy rendkívül fordulatos és sokszor meghökkentő, egyben látványos kötet a Cobra Strikes! Azért már közel sem hibátlan. A főszereplő hoz néhány rossz döntést, ennek meg kell fizetnie az árát. Viszont egy momentum kifejezetten blőd volt: Duke pisztollyal közvetlen közelről fejbelövi a Parancsnokot, de a golyó gellert kap a fém maszkon, és Duke vállába fúródik. Azért volt egy egész nagy felület ami nem volt agyonpáncélozva a Parancsnok testén...

Na mindegy.

Hamarosan folytatódik a történet.

És ebben is van csöppnyi trafó!