Sokszor emlegetjük, hogy a blog személyes hangvételű is lehet, sőt, néha annak is kell lennie. A Trigun (ejtsd: Toraigan) rajzfilmsorozatának bemutatása kapcsán nem is tudok nem megosztani egy életképet magamról. Na nem olyat.

2006-ban kezdtem az egyetemet, és egy viszonylag puruttya albérletet sikerült kivenni. Kitakarítottuk, de eléggé alulbútorozott volt, és van olyan kosz, amit lehetetlen kimosni innen vagy onnan.

Mai napig látom magam előtt nagymamám mini tv-jét, amit sajnos nem sokkal korábban örököltem tőle, amint este 10 órakor a Minimax Animax-re vált. Kódolatlanul jött ugyanis a kábel tv az albérletben.

Így ismerkedtem meg a Cowboy Bebop és a Trigun animékkel. Utóbbiról lesz szó.

Pisztoly csillan, majd felcsendül a gitárzene. Ma már Kristóf táncol mellettem rá ütemesen. Nem gondoltam volna 19 éve, hogy ez lesz. Ebben fog felnőni a gyerek, remélem nem lesz akkora kocka, mint az apja, bár nagy rá az esély.

A Trigun sorozat 1998-ban ment japánban először, nálunk az A+ adta 2005-től szinkronosan, majd Animax lett a csatorna férjezett neve. Én már ott láttam, 19 évesen. Esténként, egy totál kiült kanapén fekve.

Távoli bolygó, western, pisztolyok, pjú-pjú és minden, mi a geek szem és szájnak ingere. Egy humoros, és akciódús sorozat a Trigun, amiben a pacifista mesterlövész Vash próbálja elkerülni az uton-útfélen rá leselkedő bérgyilkosokat. Miközben rá vadásznak ezerrel, mindenféle kaliberrel a bicskától a rakétavetőig, ő el sem süti a fegyverét egy általa szeretett nőnek tett ígérete miatt.

Eleinte a fejére kitűzött vérdíj miatt, majd pedig a rejtélyes Knives megbízásából próbálják kinyírni az emberiség története során elsőként természeti csapásnak kikiáltott férfit. Persze azt is tudjuk már a képregényekből, hogy Vash-ról az a hír járja, hogy egymaga elpusztított egy egész várost, itt sincs ez másként. Csak kicsit megkavarodott az idővonal.

A Trigun anime időrendben kicsit megkavarja a szálakat a képregényhez képest, de amennyire a Maximumba beleolvastam (eddig 400 oldalnál járok), nagyjából egyeznek az események és a szereplők, csak más jelentőséget tulajdonítanak nekik az alkotók. Így egy nagyon pörgős 26 részes sorozatot kapunk. Nincs túlhúzva, nincs szájbarágva. Nincsenek felesleges körök.

Van viszont feszültség, vadnyugati romantika, sci-fi, kis drámázás, de szerencsére sok benne a bumm-bumm.

Ha a Maximum képregényben is ezek a dolgok történnek, akkor sajnos egy-két poént lelőtt a sorozat, de kutya bánja. Egy szép animáció (hiába színes, Naito képregénye sokkal szebb), jó zenékkel, balga humorral. Én szeretem, ahogy van. Talán az utolsó párbaj lehetett volna valahogy több. Nekem Legato vitte a sorozatban a főkolomposok közül a prímet, és nem Knives, de nyilván a történet kiindulópontja miatt elkerülhetetlen volt, hogy Knives legyen a főgonosz. De nem én vagyok az alkotó, jól van is így.

Különösen tetszett a szinkronnál, hogy a tücsökciripelős esti jelenetben Vash és Meryl dalát meghagyták japán hanggal. Igazán hangulatos. De nyilván mindenki másra esküszik.

Jó szórakozás volt végignézni a kb. 10 órányi sorozatot, és a Maximumot is folytatni fogom.

Jó ezen a névtelen bolygón elkalandozni, Eszeveszett Vash-sal és társaival.

Lehet még az újragondolt sorozatot is megkóstolom, hátha... Bár ránézésre ott a rajz mérföldekkel gagyibbnak hat a képregény első feldolgozásánál.

(B)

Idén 30 éve, hogy elindult Japánban Naito Jaszuhiro shonen mangája, a Trigun (japánul valahogy úgy ejtik: Toraigan), ami számomra a kedvenc, és ennek most hangot is adok néhány bejegyzésben a blogon.

A Trigun főszereplője Eszeveszett Vash, aki az emberiség történetének első regionális természeti csapásának lett nyilvánítva, biztosítási okokból, természetesen.

Egy ismeretlen bolygón járunk. Valahol a beláthatatlanul távoli jövőben. Az emberiség a Seed (mag) Project keretében kolóniákat küld ki az űrbe, életre alkalmas bolygók felé, és valószínűleg ez a sivatagos pokol nem volt ilyennek tekinthető, mégis ledobták ide az embereket. Az űrhajók már több, mint 100 éve érkeztek, rajtuk sok ezer emberrel, köztük két olyannal, akik alig változtak ennyi idő alatt.

De a lényeg, hogy Eszeveszett Vash híre messzire eljut, ebben a western hangulatú világban, és ahol felbukkan, ott kő kövön nem marad.

Eleinte egy July nevű városkában történtek miatt körözik, ugyanis azt állítják, Vash valahogy eltörölte a bolygó színéről. 60 milliárd dupdollár vérdíjat tűztek Vash fejére, majd amikor már rájönnek, hogy ez az ember hatalmas mázlista, majdhogynem meg se lehet ölni, inkább visszavonják a vérdíjat, csak ne okozzon több kárt. Ennek ellenére egy csapat, a Legato által vezetett Lelkes Fegyverek, azaz Gung-Ho-Guns (de inkább ejtsük ganhoganzu-nak) a fejére ácsingóznak. Vash a támadásokat sorra hárítja, körülötte viszont hullanak az emberek, mint a legyek.

Vash nem emlékszik, mi is történt July-ban, viszont egy lény képe lebeg szeme előtt, akit nem tud eleinte hova tenni. Vándorútja során rengeteg ellenséggel, és néhány baráttal is találkozik. Meryl, Milly, és Wolfwood, no meg még néhányan lesznek a társai, és senki sem érti, hogy felelhet egyetlen ember ezrek haláláért, ha egyszer se süti el a fegyverét. Szerelem és béke a jelmondata ugyanis, és megrögzött pacifista.

A képregény végére kiderül, kicsoda is Vash, és ki bérelte fel a gunhoganzut, hogy megkeserítse életét. Majd pedig 2 évre kiírja magát a történelemből.

A képregény sci-fi és western elemeket vegyít, néha kis thrillerrel megfűszerezve. Gyönyörű rajzok, pörgős történet jellemzi. Itthon két kötetben jelent meg anno (Delta Vision, 2010.), szerencsére mindkettő megvan. Folytatása pedig a Trigun Maximum, a sor idén lesz teljes az utolsó kötettel, ugyanis 2024-től a teljes sorozatot újra kiadták díszkötésben.

Ezen kívül az anime sorozat is bemutatásra fog kerülni általam, ami először 1998 áprilisa és szeptembere között futott 26 részen át, és itthon is bemutatták anno (2005-től), magyar szinkronnal. És még ezen kívül is vannak feldolgozások. Lehet, hogy még...

Folyt. köv.

(B)

Megnéztük a Mennydörgőket*.

Összességében én Marvel rajongónak tartom magam, a Végjátékon kívül egyikről sem jöttem ki úgy, hogy utálnám zsigerből.

Ez a temus bosszúállókra is igaz. Alapvetően ez nem rosszabb, mint a Végjáték, vagy egy átlagos Marvel film. Kérdés, hogy tényleg arra van-e szüksége egy filmstúdiónak, hogy egy rajongó ilyen véleménnyel jöjjön ki egy filmről. Mert eddig úgy éreztem, hogy az F4-re nagyon de nagyon be szeretnék majd ülni, de ez a mostani élmény megint elvette a kedvem kicsit.

A Mennydörgők* egy mozi a rossz emlékek, a hibák, az abúzusok feldolgozásáról, vagy az erre tett kísérletekről. Éppen ezért teljesen súlytalan és klisés, felületes és érdektelen.

Az ilyen filmek sem a képregények iránt rajongókat, sem pedig a totál vakon beülőket nem fogják képregények vásárlására ösztönözni. A szereplők másolatai a korábbi karaktereknek, és ezt többször hangsúlyozzák is. Ők csak lúzerek, semmit nem érnek el az életben, nem úgy, mint sikeresebb társaik. A karakterek látszólag fel vannak építve, de a legjobban bemutatott Jelena csak Natasha fiatalabb és szőkébb kiadásban, U.S. Agent egy tescos Kapitány, a Vörös őr egy gyerekes lúzer, a szellem meg. Hát izé. Mi is ő? Sehogy sem működik a többiekkel a kémia, de azért ott van.

A két oroszt játszó színész, Florence Pugh és David Harbour próbálják a maximumot adni a karaktereikből, nem tehetnek róla, hogy csak klónok. Arról nem is beszélve, mennyire hiteltelen Őrszem Lewis Pullman. Félreértés ne essék. Nagyon jó Bob, bár köze nincs neki se az eredetihez, viszont a skizofréniája teljesen rosszul van ábrázolva szerintem, legalábbis nem úgy, mint a képregényekben.

Bob és Őrszem ugyanabba a testbe zárt két személyiség. A képregényekben ott van még az Árny, aki Őrszem legnagyobb ellensége, akivel élet halál-harcot vívnak. Nem lövöm le a poént.

A Marvel filmek a Mennydörgőkkel* eljutott arra a szerintem legalja szintre, amikor a skizofréniát meggyógyítja a szeretet, a barátság ereje. Ez komoly? Ennyire tellett? Az Őrszem kibelezte Árészt a képregényben, és rendkívül tragikus a sorsa, erre kapjuk ezt. Egy ilyen Disney hercegnős maszlagot.

Az a baj, hogy negyed óra alatt összerakott sztorikkal akarnak itt dollárcsilliárdokat szakítani, ami megy is nekik. Minek dolgoznának többet egy sztorin, ha ennyivel is beéri a nép. Az akciók gyengék, semmi nagy volumenű, miközben a sztori jelentős része befejezetlen maradt. Gondolok itt Bucky politikai karrierjére és az áruló titkárnő sztorijára. Mintha elfeledkeztek volna szegényről. Olyan, mintha nem lett volna idő ezekre sem már.

A baj az még, hogy az összes humorbonbont eljátszották a bemutatókban. Szóval semmi sem ütött úgy, mint amikor először láttuk.

Ezt a filmet, aki ismeri a képregényeket, azért, aki meg nem, azért nem fogja még egyszer megnézni. Én csalódtam ebben a lebutított akármiben, aki pedig nem olvasott ezekről, sehova se tudja tenni a sokadik senki karaktereket.

Hát ennyire futotta mára.

(B)

Nagyon szeretem a 2012-es Dredd filmet. Szerintem jobb, mint az elődje, jobban eltalálta azt a képregényes fílinget, és Karl Urban sem veszi le a sisakját.

A Dredd film Megája tényleg egy lezüllött, lepusztult szeméttelep. Jól érezhetik az ott lakók, hogy nagy ívben letojja a fejüket a rendszer. A Dredd előzmény képregény erre helyezi a hangsúlyt, mind a maga súlyos 10 oldalával.

Itt ismerhetjük meg Madeline-t, Lester, a sokadrangú strici egyik pénzkereseti forrását. Lester igazi seggarc, piti csaló, és többször drogügyletbe is keveredett. Rendszeresen veri, fenyegeti a nőt, ő csúfította el az arcát is egy sebhellyel.

Madeline viszont ezúttal nem a szokásos utcai munkahelyére megy, hanem egy jóképű senkiházihoz egy droglaborba. A párocska egy nagyon addiktív, viszont olcsón előállítható kábítószerrel rukkolna elő, ezzel a hierarchia élére ugorva.

Közben a bírák harcot hirdetnek a kábítószerrel és a prostitúcióval szemben, és az utcákat járva takarítják ki a söpredéket. Lester nem véletlenül pipa, hogy rontják az üzletét.

Lester, amint megtudja, hogy a nő nem a számára meghatározott becsületes munkát, hanem egy kis romantikát választott, kibelezi a nő szerelmét.

Maddie beadja Lesternek a Slo-mot, aminek a hatása, hogy mindent tizedszeres sebességgel él meg a páciens, így azt, hogy a nő szépen lassan kasztrálja egy nem túl éles konyhakéssel.

Lester hulláját Dredd találja meg, és már érzi, itt valaki nagy dobásra készül a drogfronton.

Így emelkedik fel Ma-ma, aki a Dredd film főgonosza.

A képregény áldozatként mutatja be a rossz körülmények közül származó, később rendszeresen bántalmazott és prostitúcióra kényszerített, majd drogbáróvá avanzsáló nőt. Valamilyen szinten igaz is lehet az, hogy nem minden fekete vagy fehér, de na. Ma-ma csak saját magára gondol, amikor terjeszteni kezdi a slo-mot, és az sem kérdés, hogy csak a profitért. Semmi jó nincsen ebben a döntésében, és motivációja eleve erkölcstelen.

Ettől még nem vitatom azt, hogy személyes tragédiája vezeti arra, hogy ilyen deformált módon próbáljon hatalmat szerezni, hogy többé ne nyomják el a Lesterhez hasonló agresszív seggarcok.

(B)

Nagyon szeretek lecsapni az olyan Dredd kötetekre, amik webshop exclusive kivitelt is kapnak. Szép borítók, kemény kötésűek, hamar elfogynak, cserébe jó drágák is. A mai alanyra ez extrán igaz, ugyanis a királyi posta rányomott egy ötezres pluszköltséget, viszont én tanultam korábbi hibámból. Tehát nem panaszoltam, amúgy sincs sose értelme, hanem tudomásul vettem a sarcot.

A Better World képregény egy igen akciódús és nyomasztó darab, gyerekek kezébe nem igazán adnám, főleg a darabokra hulló, vagy cafatokra lyuggatott emberek miatt.

A főszereplő Maitland könyvelő, aki az irodisták mindennapi életét éli a kis analitikus szobájában a gép előtt. Egy falomlás miatt kell a Mega város költségvetését átvariálnia, de vesztére ő nem csak erre talál megoldást.

Addig számolgat, amíg rájön, ha az igazságügyi rendszertől forrásokat csoportosítana át az oktatásra és a szociális ellátásokra, valószínűleg csökkenne a bűnözés a megában. Ezt nem kellett volna neki nagy dobra vernie, de megbízik a tanács bölcsességében.

Maitland-re többen is utaznak már ekkorra, ezért rengeteg látványos akció közepette Dredd sokszor kényszerül megmenteni az életét. Főleg, mert az egyik adócsaló egy egész kivégzőosztagot bérel fel válogatott bűnözőkből.

Maitland végül megkapja a lehetőséget, hogy egy szektorban kipróbálja a modelljét, persze jelentős ellenszélben, ugyanis egy nyíltan diktatórikus rendszerben nehezen engedik ki a hatalmat az uralkodó kaszt tagjai a kezükből.

Egy ízig-vérig politikai thrillert ígértek nekünk, és azt is kaptuk. A diktatúrában a hatalmon lévő nem akarja a közjót, ha abból hátránya származik. Helyette szépen megfúrja, ellehetetleníti ellenfelét, eleve vert helyzetbe kényszerítve, hogy a végén, amikor elbukik, mutogatni lehessen, hogy bizony én megmondtam.

Egy diktatúrában minden fronton az ellenfél bemocskolása és lejáratása a fő cél a médiában, a hatalom megtartása érdekében. Láthatjuk, hogy ebben a kitalált világban mind a tévét, mind a közösségi platformokat egyszerre használja az elnyomó hatalom, csak a saját igazát hangoztatva, a másiknak esélyt sem adva.

Nagyon jó képregény a Better World, akkor is, ha teljesen reménytelen a főhős helyzete. Dredd itt csak egyfajta hamis jelkép az elején, majd valamilyen szinten kijózanodik, de a rendszerben való hite sose rendül meg teljesen. Végül is ő a törvény, őt erre hozták létre.

A kötetről:

Judge Dredd - A better world

Alkotók: Boo Cook, Henry Flint & Jake Lynch, Arthur Wyatt & Rob Williams (író)

2000A.D., 144 oldal, megjelenés éve: 2025.

A Bubi Bolt egyik friss megjelenése – múlt havi – a Vadóc és Gambit, ami egy önállóan is élvezhető minisorozatot tartalmaz. Első szembetűnő dolog ez a rettenetes borító, pedig a kötetből is látható, hogy voltak sokkal szebb variánsok is. A borzasztó borító azonban ne riasszon el senkit, a belső rajzok gyönyörűek (Pere Pérez). A képregényt Kelly Thompson írta, és igencsak romantikus munkát végzett.

Gambit és Vadóc régi szerelmesek már, a kapcsolatukat mutatja be ez a kötet, szerintem jól. Egy képregénybe oltott párterápia ez, rengeteg akcióval, egy másodlagos, szerintem totál jelentéktelen és jellegtelen „szupergonosszal”, tényleg gyönyörű rajzokon. Elég is lenne erről ennyi, de azért nem hagyom itt abba.

Vadóc egy olyan X-woman, aki akaratlanul szívja el a hozzá érő emberek életerejét, vagy mutáns képességeit. Ezért gyengédségre nem igazán számíthatott senkitől. Gambit meg egy nagyarcú műmájer szépfiú, akinek van elég vér a pucájában, hogy egy kis légyottért akár az életét is kockáztassa. Ja és telekinetikus erőt összpontosítva dolgokat robbant szét.

Kapcsolatuk se veled, se nélküled, elvesztették egymás iránt a bizalmukat, amihez hozzájárul az is, hogy folyton valaki az agyukban turkál. Valahogy nehéz is megőrizni az épelméjűséget, ha sokszor azt se tudod, mi a valóság.

A képregény hangvétele sokszor nagyon laza, kellemes, amikor meg kell, bevadul mindenki. Egy hatalmas átverés az egész szituáció, amibe főszereplőink csöppennek, de az út, amit megtesznek közben, az felbecsülhetetlen. Jó, hogy a szerelem nem egy rózsaszín köd itt, hanem valós problémákkal küzdő párt látunk, akik rendes karakterfejlődésen esnek át.

Igazi felnőtteknek szóló darab, valamiféle olyan tanulsággal, hogy az ember az évek alatt nem csak jó, de rossz emlékekkel is gyarapszik, és ezek összessége adja magát a személyiséget. Amit a másik vagy elvisel, vagy tipli van. Ja, hogy ez közhely? Lehet. Lehet, hogy kicsit Esmeraldás is a történetvezetés, de annyi előnye van, hogy itt csak kimondják, ami bántja a lelküket, nem csak néznek a semmibe üres tekintettel. Én azért élveztem, bár nem lett a kedvenc darabom.

A képeket netről szedtem, mert szépen fényképezni ezeket a fényes papíros képregényeket nagyon nehéz.

(B)

Alex Garland megírta, Danny Boyle megrendezte a 21. század első igazán nagysikerű zombi filmjét, a 28 nappal későbbet, ami saját elmondásuk szerint sem zombifilm. Ez 2002-ben került mozikba. Idén, azaz 23 évvel később, 28 évvel később címmel folytatást is kap ez az eposz. Nagyon várom is.

Régóta fájt a fogam a 28 nappal később képregény változatára. A 2009-ben indult sorozat még várat magára, viszont Gyuri barátomnak hála az Utóhatás (Aftermath) a kezem ügyébe került, ami 2007-ben jelent meg.

A képregényt Steve Niles írta, aki igazi élőhalott specialista (neki köszönhetjük a 30 days of night sorozatot is). A képregény 4 fejezetét 4 arc rajzolta, közülük Diego Olmos Batmant, Nat Jones Spawnt és a már emlegetett 30 days of night-ot firkálgatott.

A képregény első három fejezete egy-egy szereplő önálló sztoriját taglalja, míg az utolsóban ezek a túlélők találkoznak.

Clive egy tudós, aki részt vett a „rage virus” létrehozásában. Amúgy poén, de dühkezelő gyógyszert szerettek volna létrehozni, de egy, az ebola vírusba oltott gátló anyag mutációt hozott létre, és az alanyt fékezhetetlen dühöngő őrültté változtatta.

A második fejezet a vírus kitörése után játszódik közvetlenül, talán ez a legbrutálisabb. Egy laborszökevény majom okádja telibe az egyik parkban játszó gyereket vérrel, aki így természetesen, ismerve a vírus működését, dühöngő őrültté változik. Kezdődik is a party...

A harmadik fejezetben Hugh, az egyik túlélő harcol egy másikkal, hogy kié legyen a kihalt város. Kicsit betekintést nyerhetünk a zombik viselkedésébe.

A negyedik fejezetben pedig összezárnak karanténba néhány, az előző fejezetekből megismert karaktert. Annyit elárulhatok, hogy nem a vért okádó majmokat.

Jó véres, sötét cucc ez. Én szeretem a zombis dolgokat, ez sokak számára érthetetlen. Ez a képregény nem több egy ilyennél, de azért nem egy Marvel zombik blődség. Ez ilyen 28 nappal később baromság.

Végezetül álljon itt egy idézet a zombikról:

„Ezeknek az anyab@#$&óknak olyan a szaga, mintha valaki belehugyozott volna egy pint agyonrohasztott Guinnessbe.”

Jó étvágyat.

(B)

20 éves idén a Sithek Bosszúja, ezért újra moziba küldték. Ahol én jártam, úgy tűnik, nem hiába. Félig volt a nagy moziterem, ami elég nagy érdeklődésnek mondható.

A film 20 év után is szuper. Sőt. Felnőtt fejjel valahogy máshogy látja az ember. Jó, az elmúlt 20 évben is már többször láttam Anakin Vaderré válásának történetét, de most valahogy Palpatine szenátor császárrá válásának története tárult elém. Ian McDiarmid viszi ezt a filmet a hátán, mindenki csak mellékszereplőnek tűnik.

A Sithek Bosszúja Palpatine felemelkedése, ahogy a köztársaságból birodalmat épít, az áhított béke jegyében. Béke! Kiáltja a tömegbe, és a demorkácia ünneplés és tapsvihar közepette szűnik meg. Közben egy jóreményű fiatalember élete megy tönkre azzal, hogy bizonytalanságában és a haláltól való félelmében átáll a sötét oldalra, míg végül csak egy hatalom éhes kis köcsög lesz.

Összességében egy jól megírt, és látványos, 20 év után is rendkívül élvezhető film, és ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem. Jó párbajokat, harcokat láthatunk benne, szerintem az előzmény trilógia egyetlen része, ami végig leköti a figyelmet. A szerelmi szál szépen kicsúcsosodik a végére, illetve ez vezet Vader személyes tragédiájához. Kell ez a szál, hogy megértsük a karaktert. Bár, hogy innen hogy van benne bármi jóság, az kérdéses, mivel mindenki tudja, hogy egy óvodás csoportot minimum kivégzett, a főnökeiről nem is beszélve. Szóval még ezután is van út a mennyekbe.

A háború szar, azóta sok SW sorozatból és filmből is megtudhattuk ezt, bár itt ez annyira nem érződik. Simán hullanak a klónok és a droidok, lényegében tárgyként, díszletként kezelve őket a történetben. Talán ez egy hiba, de nem is háborús filmre ültünk be. Ez a semmibe vétel azért azóta megszűnt, láthattunk már sorozatot a nyugdíjazott klónkatonákról is. Tehát minden SW szereplőnek van lelke, érzései.

Azért a maga korában ez a film igazi sztárgárdával dolgozott, akik közül sokan visszaértek a messzi-messzi galaxisba régi szerepeikhez. Gondoljunk csak a Mandalori/Boba Fett duóra Temuera Morrisonnal, Obi-Wanra Ewan McGregorral és Hayden Christensennel, vagy az Ahsoka sorozatra szintén utóbbival. Ian McDiarmid pedig sajnos visszatért a császár klónjaként az utolsó moziban. Szerencsére van még teje ennek a Disney tehénnek, szóval várható még itt több minden is.

Egyébként szívfacsaró a főszereplő bukása, nem vagyunk ehhez szokva egy hollywoody kalandfilmnél. És a végén, ahogy Padme utolsó leheletével elnevezi gyermekeit, szintén nem egy happy end.

Így nem csoda, hogy a Binary Sunset felcsendülése könnyeket csalt a szemembe.

A Sithek Bosszúja egy majdnem remekmű. Nagyon jó volt újra moziban látni.

(B)

2000. karácsonyán anyukámék megleptek minket egy Playstation 1-el. Nem ez volt az első konzolom, előtte volt egy Sega Master Systemem, és nyilvánvaló, hogy a sárga kazettás Nintendo is a háztartásunk részét képezte. Így ismertem már az ilyen ketyerék kezelését.

Szóval megérkezett a Playstation, és egy játék hozzá, a Star Wars - Jedi Power Battles. Ez lesz a feltámasztott Hétköznapi Gémságok szekció mai alanya.

Szóval azon a karácsonyon rengeteget csépeltük a droidokat, eleinte egyesével, később pedig párban, két kontrollerrel, és hatalmas élmény volt, amikor már memóriakártyára tudtunk menteni, és tényleg ki tudtunk akasztani egy-egy játékot rendesen. Mert játékokat is kaptunk dögivel.

A Jedi Power Battles az első rész eseményeikor játszódik, kis mértékben követi azokat, inkább csak helyszínekben, főbb eseményekben és szereplőkben. Igazából csak olyan események kerültek bele, amikből akciójeleneteket lehetett kerekíteni. Egyébként nem az Episode 1-szerű történetmesélés a fő szempontja, hanem az összetett harcrendszer, a kombók, a pontgyűjtés és egyes plusz dolgok feloldása.

Több Jedivel volt játszható a játék, Qui-Gon, Obi-Wan, Adi-Gallia, Plo-Koon, Mace Madafaka Windu mester mind helyet foglaltak a tanácsteremben, ahol ki lehetett őket választani. Végül még az egypengés Maul-ra is emlékszem, hogy vele is végig lehetett tolni. Nem csak harcos, de platform elemekkel is tarkított darab volt, amiben sokszor a mélybe zuhanás volt a legkegyetlenebb és leggyakoribb halálnem.

Minden karakternek sajátos erőhasználó kombói, és egyedi harcmozdulatai voltak. És egy kivételével végig is tudtam játszani. Plo Koon annyira lassú-lomha volt, hogy a két pengés Darth Maul mindig feladta a leckét, így vele nem értem fel a csúcsra.

 Rohadt jól nézett ki az egész abban az időben. Rendkívül hangulatos volt a zenéivel, hangjaival. John Williams hatalmasat alkotott ebben az időszakban is, és az ő zenéje köszön vissza. Most, hogy visszaemlékezem, a Naboo erdejében is nagyon jó dzsungel hangok voltak. Imádtam.

2025-ben remake-et kapott a játék, ami több platformon elérhető már. Ha lenne időm, meg pénzem, meg életem, talán. Majd egyszer a gyerekkel játszunk ezzel a majdnem remekművel, ami bevezetett a 3D játékok világába.

(B)