A Robotzsaru előtt volt egy olyan film, amit nem is illik néven nevezni. Ez az 1986-os kanadai sci-fi, a Vindicator, ami a nyolcadik utas országában az Acélemberek háborúja címet kapta, aminek köze nincs a filmhez természetesen.

Ez a film akkora trash, hogy mindenkit óva intek tőle. Egy meme oldalon találtam róla képeket, hogy egész jól néz ki (megtévesztő volt), és hogy valakinek ez tetszett. Jean-Claude Lord filmje igazi VHS szökevény, magyar vonatkozású változatot csak hangalámondásos verzióban találtam, amit meg is értek. Noname színészekkel van tele, és iszonyat blőd az egész. És még csak nem is néz ki jól. Hiába Stan Winston School a jelmez, és a szörny kinézet, ami alatta van, utóbbi alig látszik a filmben. A ruha meg egyszerű gumi, egyáltalán nem fémes hatású.

A vindikátor úgy kezdődik, hogy gonosz tudósok labormajmokat macerálnak elektródákkal, meg játékrobotokkal, hogy bemutassák, valamiféle majomrobot hibrid tudatmódosító eszközzel tudják irányítani a gyilkológépekké alakított állatokat. Adott még egy tudós, Carl, aki szeretné, ha a kutatását nem darálnák be, és potom 1.6 millió dollárt kunyerál a főnökétől, ami nincs. Ez az indikáció nekem valahogy kevésnek tűnik, de a főnök csak berág, és Carl-t egy laborbalesetnek álcázott robbantásban elteszi láb alól.

Ezt követően a főnök akkora barom, hogy az állatkísérleteket, amelyek nem mentek valami fényesen, sutba vágja, és átugrik az emberre. Carl szétolvadt hulláját konzerválja, és valami fehér nyúlós szmötyibe áztatva ismét működésre bírja, ez az ő Frankenstein kísérlete. Csak hát mekkora hülyeség egy ellenségünkből legyőzhetetlen, golyóálló, és rohadt erős robotot készíteni? Hát elég nagy.

Carl testét egy jó szándékkal is egyszerű, ámde aranyszínű laborruhának nevezhető cuccba öltöztetik, és elfelejtik, hogy kontrollálni kellene azt, akit kinyírtak, és ezért zabos lehet egy csöppet. Na ez nem igazán megy, és Carl kiszabadul. Az első áldozatát majmokkal tépeti szét, majd egyet összenyom a kocsijában, meg egyet kidob az ablakon, hadd repüljön.

Közben a főnök nagyon megijed, felbéreli az aikido mestert is leverő Huntert, akinek a feje be van kötve egy csík lepedővel, mert az kemény, hogy tegye el láb alól ismét Carl-t, aki haragos, mert egy gép-hulla hibrid szörny lett. Közben Carl asszonyát is ki akarják nyírni, hogy miért, ne kérdezzétek, csak nem sikerül, mivel gagyi dulakodásba és esés kelésbe még nem halt bele senki.

Hunter valamilyen csoda folytán el tudja rabolni Carl nőjét, akit így ki kell szabadítani. Hát ha láttatok már érdekes befejezést, akkor mindet elfelejthetitek... Most jön az ultimate, a legnagyobb befejezés evör, amit láttam.

Carl betör a laborba, ahol Huntert sarokba szorítja, és hiába mondja neki, hogy a nőért cserébe szabadon elmehet, Hunter átadja a nőt és utána fejbe lövi magát! Erre varrjál gombot!

Közben a főnök még két hullát akar rendbe hozni, de Carl és harcos amazon felesége megoldja a problémát. A főnök végül szintén szuperruhát húz, aminek semmi előjele nem volt, hogy működne élő emberen, és egy negyed órás kínos dulakodás, szekrény és polcdöntögetés, lökdösődés és rombolás után végül megfullad a fehér szmötyiben, amit Carl pumpál bele. Ez furán hangzott.

A film végén Lauren elmondja fiának, hogy az apja egy hős volt. Az persze.

Igazából én vagyok a hős, hogy ettől a szartól megkíméltelek benneteket.

Szívesen.

(B)

George A. Romero 2005-ben visszatért ahhoz a zsánerhez, amit ő teremtett. A mester az életművének megkoronázására készítette a Holtak Földjét (Land of the Dead), és igazából nem is lehet rá haragudni ezért a filmért.

A film olyan nevekkel operál, mint Dennis Hopper, John Leguizamo, illetve a Mentalista című sorozattal befutott Simon Baker, de fontosabb szerepet kapott Robert Joy, aki a CSI Miami egyik főszereplője volt.

Azért vettem elő ezt a filmet, mert idén 20 éves, és egyszer láttam, vagy 15 éve, és csak annyi maradt meg, hogy izzasztóan blőd az egész.

Azóta viszont felnőttem, de a zombik a kedvenceim maradtak, és lehet, hogy ennek a filmnek (pontosabban a másfél órás film utolsó 20 percének) megvannak a blődségei, de összességében egy teljesen nézhető darab.

Egy újfajta világrendbe csöppenünk, ahol az emberek a nagyvárosokba tömörülve harcolnak a városon kívüli élőholtakkal. A város két részre szakadt, van a nyomornegyed, és a Green House, ahol azok élhetnek, akik meg tudják fizetni. A város Kaufmann kezében van, aki egy ádáz pénzsóvár köcsög. Szóval itt sem a zombik a fő probléma, hanem az emberi gyarlóság.

Főszereplőnk Riley és csapata Kaufmannak dolgozik, a városba hordanak ezt azt kintről. Igazából lazán hozzászoktak ehhez az újfajta élethelyzethez, és gyilkolják a zombikat cefetül, viszont az egyik tag, Cholo arra vágyik, hogy a Greenben éljen ő is, mint a nagy kutyák.

Sajnos Kaufmann máshogy gondolja, és beleszarik a levesébe, hiába viszi neki Cholo a ritka szivarokat és italokat. Ezért Cholo berág, és elköti a város szuperfegyverét, egy zombihentelő, mindenféle kaliberrel ellátott kamiont, hogy azzal szorongassa meg rendesen a vén tahó mogyoróit.

Eközben a zombik valamiben settenkednek, és nem csak abban, hogy néhány ember belét ki kellene húzni és falatozni belőle. Ez csak a hobbijuk. Igazából szerveződni kezdenek.

Vezetőjük lesz, aki valamilyen módon szót tud érteni a foszladozó emberi maradványokkal, ezért útnak indulnak, egyenesen a város felé.

Így egyszerre két fenyegetés irányul Kaufmann birodalmára, a csalódott Cholo a rakétáival, és a benzinkutas zombi éhező és bomló veteránjaival.

Összességében ez a film nem, csak az utolsó 20 perce iszonytatóan zavarba ejtően trash. Szerintem hangulatos a táj, a vágóképek, a ködös erdőben bóklászó hullák, az, hogy romokban áll minden. A világa valahogy magával ragadott. A maszkok klasszikusak, az effektek között főként a praktikusak kerülnek előtérbe. Fröcsög a vér a gumibelekből. Egyébként változatos halálnemeket mutat be, ebben szerintem ötletesnek számít. Szóval tényleg a klasszikusokat idézi meg.

A cselekmény egyáltalán nem rossz, a színészi játék kicsit közepesre sikerült, de még nem kínos. A párbeszédek, a szereplők motivációi is teljesen rendben vannak.

Viszont a film vége borzasztó blőd. Addig szuper, amíg a zombik átkelnek a folyón (rájönnek, hogy jé bámeg, nekem nem kell levegő a halottnak maradáshoz). Utána viszont, hogy mennyire lassú az őrség és az emberek reakciója, az iszonyat. Ezek lassan sétáló hullák, mégsem sikerül elkerülni őket, és a végén egy drótkerítés választja el a túléléstől a bentragadt embereket. Persze, villany van benne, de senki meg se próbálta hatástalanítani valahogy. Ezen kívül van egy jelenet, ahol az embereket a napernyő alatt, uzsonnájukat falatozva kóstolják meg az éppen arra bóklászó kriptaszökevények. Hogy a picsába nem látták meg őket? Meg a menekülő társaikat? Meg nem hallották, hogy lőnek?

Persze az is furcsa, a Papa zombi mindig az élvonalban harcol, mégse kap a fejébe golyót. Nyilván ő egy kulcsfontosságúnak szánt karakter, de ez nagyon direkt.

Amikor a végén a maroknyi túlélő elindul egy szebb világ felé, a tömegmészárlást kivitelező zombi hadseregre Riley nem ad ki tűzparancsot, mert szerinte az ártatlan lelkek csak a helyüket keresik ebben a kibaszott világban. Hát igen miután jól laktak, megérdemlik a pihenést, valóban.

Na hát na. Az a fránya utolsó 20 perc. Én mondtam.

(B)

A jelenleg futó Skybound-os Transformers sorozatban Optimus jobb karja hiányzik, és egy ismerős végtagot applikál a helyére. Bizony, Megatron letépett, ágyús jobb karját. Mondjuk szegény Megatron ebben a sorozatban rosszabbul is jár, ugyanis érzékelőit (szemei) kiszurkálják a Kobrák, így kénytelen Soundwave egyik kaziját (Laserbeak-et) a kábeleihez kötni, hogy az ő szemén keresztül lásson.

A sorozat és a most érkezett figura is tökéletesen mutatja, hogy a háború szar. A Transformerek földi háborújában is már sokan megnyomorodtak. Starscream félig tank, Megatron darabokban, Optimusnak bontott alkatrész a karja, és a többiek is csupa kavicsfelverődés és horpadás. Így nehezen fognak átmenni a műszakin.

Na de hogy a figuráról is essék néhány szó. A Newage Legendary Heroes David figura (KO, szebben mondva Third Party Optimus) kb. 10 centi magas, kamion formájában érkezett, hozzá egy csomó egyéb alkatrész. A kínaiak elég hamar meglépték ezt a figurát, meg is értem. Szerintem elég karakteres kinézete ez a fővezérnek.

A zacsit kibontva látható a cserefej, két pár csere kéz, egy energia balta, Megatron plazmaágyúja és egy puska. Ez így mind rendben is van.

A leírás a Newage figuráknál általában rohadt részletes, és számomra kivehetetlen, átláthatatlan. Igazából hozzászoktam már, hogy mindenre van egy youtube videó, amin hét perc alatt összepattintanak mindent, ami nekem órákig tartana, így most is egy kedves kockánál kerestem a megoldást.

A figura anyaga abs, imitt-amott fényes alkatrészekkel. Nagyon nehezen alakítható át, mert rendkívül részletes, és ha egy kicsit is eltolsz valamit, ha nem úgy áll egy kis fül, már nem illeszkedik. Izzadtam és anyáztam rendesen. De megérte. Bár nem teljesen úgy illeszkedik, mint egy eredeti trafó, de lényegében hézagmentes, amin rendesen elcsodálkoztam. Kiváló mérnöki munka azért egy ilyet összehozni.

Optimus mellkasában ott van egy icipici Mátrix, ami, kapaszkodjatok meg, a panelek kinyitása után kivehető. Legalább könnyű elszórni.

A pozícionálása nagyon pöpec. Simán megáll, úgy maradnak az ízületei, elég részletes amúgy e tekintetben is. Értem itt a lábfej-sarok tengely több részből állását, így tényleg stabilan áll a lábán. Megatron ágyúja egy legós rápattintós megoldással kerülhet a helyére.

Ez a figura amúgy tök jól mutatja, hogy néha tényleg nem a méret a lényeg.

(B)

„Willy Wonka, Willy Wonka!

Az övé e pompás gyár!

Willy Wonka, Willy Wonka!

Neki tripla hurrá jár!

Ő mézesmázos, vajszívű,

és édes minden álma.

Ha fájna a bőkezűség,

bizony folyton kiabálna,

kiabál, kiabál, kiabál!

HURRÁ!”

Hurrá persze. Melyik az a film, ahol gyerekeket gyilkolnak halomra, dal kíséretében húzzák le őket a wc-n és mégis megússza a gyilkos?

Ez a Charlie és a Csokigyár 2005-ből. Idén 20 éves ugyanis Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár (1964.) című regényének második filmes feldolgozása.

Ez a film hatalmas sztárparádéval vár, a kétezres évek közepének legfoglalkoztatottabb arcai kaptak benne szerepet. Johnny Depp, Freddie Highmore, Helena Bonham Carter, Sir Christopher Lee, csak hogy a legnagyobb sztárokat említsük.

Ja és az örök kárörvendő Umpa-lumpák megtestesítője, Deep Roy, akinek olyan filmlistája van, hogy kilóg a Wikipédiából.

A film története szerint Picur Charlie és jelentéktelen családja egy omladozó putriban tengetik mindennapjaikat. A nyomorból esélyük sincs kitörni, mivel a családban az egyetlen kereső az apuka, aki egy betanított munkás a helyi fogkrémüzemben, míg velük élnek kisnyugdíjas nagyszülők is, akik sajnos ágyhoz vannak kötve. Charlie a padláson él, ahova a lyukas tetőn át beesik a hó. Csodálkozik is a néző, hol van a gyámhivatal, meg az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Aztán megrebben a család előtt a csoda lehetősége. Willy Wonka, a csokimágnás nyereményjátékot hirdet. Néhány arany bilétát rejtett el csokoládétáblák csomagolásába, a szerencsés megtalálóknak hatalmas nyereményt ígér. Viszont borzasztó titkot is rejt: a jegy belépő a gyárba, és tudjuk, a majdnem biztos halálba.

Ugyanis az arany biléták birtokosait szépen egyenként, módszeresen elteszik az útból, legyen az egy kis kövér orosz gyerek, akit elnyel a csokitölcsér porszívó, vagy egy nagy arcú kislány, akinek a mogyorótörő mókusok nyitják ki a fejét. Arról nem is beszélve, hogy a gumit rágó kislány is egy hatalmas áfonyává hízik, majd kinyomják, mint egy pattanást. Mindeközben a kannibál bennszülött kényszermunkás umpa-lumpák törzsi táncot járnak perverz dalaikra.

És ez még nem is minden. A többit le se merem írni. Tiszta horror.

De az is lehet, hogy rosszul emlékszem az eseményekre...

Charlie persze bejut a gyárba, és leckét ad Wonkának emberségből, akire ez majdnem hatástalan. Aztán minden jóra fordul, mindenki megtalálja a helyét. Charlie és Wonka a szeretteik körében.

A Charlie és a csokigyár persze nem egy horrorfilm, hanem egy színes és szórakoztató modern mese arról, hogy nem minden arany, ami fénylik, hogy milyen fontos a család, és kedvesnek lenni másokhoz. Ha megfogadnánk tanításait, akkor szebb hely lenne a világ.

(B)

A Bubi Bolt nagyüzemi képregénygyártása egyáltalán nem tesz rosszat a képregény olvasóknak. Ebben a hónapban nyomtam egy all int, és minden kiadványukat megvettem, nem mintha nem lennék egyébként sem törzsvásárlójuk. És úgy, mintha lenne helyem a polcon.

Először a Holdlovagot olvastam el, mert talán azt vártam a legjobban, ez a Határtalan Hősök sokadik darabja.

Az előző részben jobban betekintést nyerhettünk egy elmebeteg fejébe, Spector magát az új képregényben gyogyósnak nevezi, de ez nem állja meg a helyét. Azért nem egy csöndes őrült, mivel kiderül, hogy disszociatív személyiségzavara mellett szadista is, amit jótéteményei során él ki. Tehát nem véletlen, hogy szeret bűnözőket kibelezni éles holdsarlókkal.

Holdlovag eredettörténete nem egy megszokott Marvel sztori. A bácsikájáról, aki igazából a rabbija volt, kiderül, hogy egy zsidó náci, aki szeret kéjgyilkolni. A gyerek Marc egy ilyen gyilkosságnak szemtanúja is lesz, így indul el a bolondozós története. Nem feltétlen ez okozta elmebeteg seggét, bocsánat, elmebetegségét, de súlyosbíthatta hajlamát.

A második sztoriban egy agykollektíva jön létre. Elsőre ez hülyén hangozhat, de elmagyarázom. Néhány fiatalember úgy dönt, hogy hátrahagyva illiberális, egyben önálló életüket, letépve fizikai valójukat, egy tudatban kocsonyásodnak össze. Hát... Nem igazán úgy sül el a terv, ahogy azt szerették volna.

A harmadik történet címe lehetne akár Ernst bácsi visszavág is. Az öreg ugyanis Szadi klubot alakít, aminek nem tesz jót, hogy Mr. Lovag rajtaüt. De felkiáltanak, hogy ez egy csapda, és Ernst bácsi már kezdi is Marc kiképzését. Egyébként egy nem várt szövetségesre talál kedves őrültünk, így erős fordulatot vesz a sztori.

Továbbra is lehetetlen követni, mi a valóság és mi a képzelet ebben a képregényben, de pont ez tetszik benne. Zavaros. De rendkívül szórakoztató is. Mindenben megtalálja ugyanis a humorforrást, aminek már Khonshu is hangjává válik.

A képregény képi világa továbbra is színes és sok helyen zseniálisra sikerült. Többen rajzolták ezt a néhány részt is, és jobb is, hogy elütnek egymástól.

Sok elmeroggyant szuperhős van, de Holdlovag csak egy. Érdemes beszerezni. De szólok előre, gyerek kezébe nem való.

(B)

Sziasztok Ragadozók!

Hamarosan 35 éves a Predator 2. Gyertek, nosztalgiázzatok velem!

A sztori az első rész után tíz évvel játszódik. Az ikonikus, tökös Ragadozó most a dzsungel helyett a városi betontengerben pecázgat, és a kiszemelt trófea nem más, mint a mindig fáradt és túl öreg ehhez a szarhoz Danny Glover, alias Harrigan nyomozó.

A város: Los Angeles. De nem az a szörfös-napsütéses fajta, hanem az, ahol épp háború dúl az utcákon a kartellek és a rendőrök között. A rendőrség alig bírja tartani a frontot, erre még megkapják a nyakukba ezt az intergalaktikus hentelőművészt is. Teljes a káosz, és ez az egész ad a filmnek egy mocskosul jó hangulatot.

Harrigan és csapata, egy elég szedett-vedett nyomozócsoport próbálja felgöngyölíteni az ügyet. A döntéseik néha elég neccesek, de pont ettől működik az egész. Ez nem a steril, tökéletes rendőrségi eljárásokról szól, hanem arról, hogy emberek próbálnak túlélni egy városban, amit lassan teljesen felfal az erőszak. Meg egy ragadozó.

A Predator viszont zseniálisan működik ebben a városi közegben. Ahogy a tetőkön ugrál, árnyékból, láthatatlanul támad, és egyik bűnözőt és nyomozót vadássza le a másik után, az egyszerre brutális és lenyűgöző. Tényleg olyan, mintha egy nagyvárosi oroszlán lenne, aki a legkeményebb hímeket akarja eltenni láb alól. Harrigan persze nem hagyja magát, és ettől működik köztük a feszültség.

A filmnek egyébként megvan a saját atmoszférája. Van benne stílus, karakter, és nem fél koszos lenni. Oké, a Predator itt talán kicsit több zajt csap, mint amennyit kéne, de én ezt inkább vagányságnak érzem. Nem bujkálni jött, hanem bizonyítani.

A harcok, a hentelés, a gerinckitépések és a vérpatakok pedig pont azt hozzák, amit várunk ettől az univerzumtól. Nyers, látványos, kegyetlen. És közben rohadt szórakoztató.

Kevin Peter Hall mozgása pedig megint viszi a prímet. Ő nem csak hordja azt a gumijelmezt, hanem élettel tölti meg. Tényleg karaktert ad a Ragadozónak, pedig nem is beszél.

A kosztüm is simán állja az idő próbáját. A Ragadozók gyönyörű lények, még ha ocsmányak, akkor is. Na jó, hát fura kimondani, de mégiscsak egy csáprágós medvedisznópókbékaemberről beszélünk.

Külön ki kell emelnem Willie királyt is, a bekábszizott prófétát. Az a fazon egy külön világ. Totál kattant, de imádtam minden pillanatát. Kár, hogy nem ússza meg, és az ő feje lesz a sebváltógomb a predatorok űrhajóján.

Ja, és igen, az Alien koponya a végén nekem továbbra is fura, de már megszoktam. A predator és az alien univerzuma között már számtalan átfedést láttunk azóta, szóval...

Lehet hogy az első rész egy megismételhetetlen klasszikus, de a második nem érdemli meg, hogy csak úgy legyintsünk rá. Ez egy tökös, hangulatos, akciódús film, amit bármikor újra lehet nézni. Sőt, simán jobb, mint a The Predator vagy az unalomba fulladó újabb próbálkozások. Oké. A Killer of killers nem volt rossz, és hamarosan jön a Badlands is.

Ha kérhetem, mutassatok kicsit több tiszteletet a Predator 2-nek!

Na, ketyegjenek azok a visszaszámlálók!

(B)

Tavaly indult útjára itthon a Szukits Kiadónál a Legyőzhetetlen (Incincible) című sorozat, ami az általam is istenített és magasztalt Robert Kirkman sorozata, a rajzokért Cory Walker és Ryan Ottley felelős. Amerikában az Image (Skybound) adta ki, összesen 144 részben.

A Szukits 12 könyvben gyűjti majd össze a teljes sorozatot, nekem a gyűjtői változata van meg az eddig megjelent 3 kötetnek. Gyönyörű bőrkötés, porgátló védő borítóval. Nagyon extra kivitel. Igazából ennél szebb kivitelezésű darab nemigen van itthon képregény fronton.

A történet szerint Mark 17 évesen azzal szembesül, hogy előjönnek szuperképességei, ami nem is rejtély, mivel apja a Viltrum bolygóról származó idegen lény. Mark a hétköznapi középiskolások életét is élhetné, de inkább szuperhősnek áll, mert a nagy erő nagy... Vagy az egy másik sorozat?

Nyilvánvalóan az egy másik sorozat. Az Invincible-lel Kirkman nem is akarja titkolni, hogy mindenhonnan is inspirálódik (még a szereplők szájába is adja), az a kérdés, hogy sikerül-e ezt gagyiba menetelés nélkül megoldania. Mert van itt DC, Marvel, még 2000AD karakterek is megfordulnak benne, de mind kicsit másmilyenek. Valaki csak töltelék, valaki személyiséget is kap. A szupergonoszok változatosak, és egyedinek mondhatóak, és a Mark és társai elé gördülő különböző problémák is (pl. az igazgató bácsi, sárkányok, idegen dimenziókból, vagy bolygókról származó fenyegetések, vagy a galaktikus kormányhivatal egyik bürokrata hivatalnoka).

Épp ez teszi egyedivé ezt a képregényt. Nem titkolja, hogy a mai képregényes szcéna telítődött, nehéz újat alkotni, szerintem ezt erős iróniával teszi. De azért tény, hogy valóban nem sok új ötlet van ebben, csak „kirkman-esítésre” került sokminden. Lehet, hogy lop valahonnan egy karaktert, de a szituáció , amibe helyezi, teljesen szokatlan, és új. Egyébként jó szituációs humorral is operál. Zseniálisan lavíroz a szuperhős, a tinivígjáték, a dráma, az akció műfajban egyaránt. Igazából egy hullámvasút az elejétől kezdve, egyszer földbe döngöl, máskor felemel. Az Invincible valahogy a világépítésével lesz igazán remek darab.

Robert Kirkman jó író, ezt már számtalanszor bizonyította, de az eddig elolvasott másfél kötet után nehéz elhinnem, hogy ezt a színvonalat lehet tartani ilyen sok részen át. Egyelőre letehetetlen olvasmány, és félek, hogy ha ilyen rohamosan haladok, elfogy, és várnom kell a folytatásokra.

A képi világáról annyit, hogy nincs túlbonyolítva, az előterekre fókuszál, az ott lévő karakterekre, a háttér sokszor egyszínű, de szuperhős cuccoktól ezt már megszokhattuk. A karakterek következetesen jól néznek ki, és mindenkinek egyedi a megjelenése. Tényleg tudod egy huszadik mellékszereplőről is, hogy ez Rick, aki körbekísérte őket az egyetemen, vagy ez a Szabó, aki a ruhákat varrja a hősöknek, vagy ez a pszichopata Hiles tanár úr, aki gyerekekből épít élő bombát, szájbarágás nélkül.

Nálam még mindig a Jupiter Hagyatéka viszi a prímet szuperhős téren. Azért az nagyképű elszólás, hogy az Invincible lenne a legjobb szuperhős képregény (sokan ezt állítják róla). Lehet a karakterekben, hőstípusokban nem hoz sok újat, de a története tényleg egyedinek mondható, ahogy a humora is, és a látványra se lehet egy panaszunk se.

Csak remélem, hogy Kirkman nem esik bele abba a hibába, mint a Walking Deadnél, hogy több lesz benne az üres fecsegés, mint a történés. De itt az is zavaró lehet, ha véletlenül elszabadulnak a klisék... Majd meglátjuk. Remélem marad a szinvonala végéig.

(B)

5Panels-es etapunk következő állomása Ács Zsolt (és sok más kedves és tehetséges ember) képregénye, a Rossz Bőrben.

Továbbra is szorgalmazzuk, hogy olvassatok minél több magyar szerzői képregényt, mert nem csak a Marvel szuperhősök léteznek. A magyar képregények se sárgábbak, vagy savanyúbbak, mint a hanyatló nyugatéi.

A Rossz Bőrben egy rendkívül könnyed, kissé szókimondóbb darab, végig fenntartja a figyelmet, és a megjelenése is szuper. Gondolok itt az igényes papírra, amire készült.

Rajzain többen dolgoztak, így egyes fejezetek nagyon elütnek egymástól, viszont mindnek megvan egy blődli, fárasztóbb humorú hangulata. A szöveget a rajzok rendesen megtámogatják hangulatban, humorban. Szerintem elég abszurd és morbid dolgok történnek a főhőssel, mégis valahogy van a történetben egy ilyen leszarom életérzés.

Történetünk főszereplője Szergej, a futottak még kategóriában indultak a testvérei, Csöcsi és Mócsing (csak ő hívja őket így), anyukája, és Szergej bajkeverő, rendbontó barátai. Szergej egy igazi suttyó, mindenkibe belerúg, soha senkivel se kedves, lébecol, lusta sz@rházi, egy teljesen felesleges alak, csak a baj van vele. Igazából szebb hely lenne nélküle a Föld.

Az egyik este, hogy bevágódjon a kiszemeltjénél, akit ő csak Bigének hív, mily meglepő, egy kínai üzlet kirakatát és az ott lévő tárgyakat (köztük egy varázserejű vázát) poénból megrongálja, és ekkor jelentkeznek a problémák. Szergej ugyanis reggel felébred, megcsúszik egy elejtett szappanon, és amire feleszmél, nem látja magát a tükörben.

Nem akarok bővebben spoilerezni a történetből, de Szergej elég sok átalakuláson megy keresztül, és kérdés, hogy képes lesz-e tanulni a hibáiból (nem), hogy mindenki, akinek csak púp a hátán, könnyebb legyen az élete.

Ja és van a könyvben egy bónusz történet, amiből megtudhatjuk, hogy mi történt Petőfivel az eltűnését követően (másik dimenzióbéli robotokkal találkozik). Egyébként az univerzum megmentéséhez van köze.

Nekem kis kivételekkel tetszettek a képregény rajzai. A történettel kapcsolatban sokáig úgy gondoltam, hogy meg se tudjuk, egyáltalán mi lelte szegény Szergejt, de amúgy de. Végül mindennek pont kerül a végére. Olyan pont, amilyen a képregény is volt.

A misztikum kedvelőinek ajánlom a képregényt, meg aki szereti a könnyedebb, humorosabb történeteket, amik nagyon nem veszik magukat komolyan. Ilyen a Rossz Bőrben.

Abszurd, magyar.

Akit érdekelnek a 5Panels képregényei, látogassa meg a https://5panels.hu/ oldalt.

(B)

Memento mori – emlékezz a halálra

23 évvel ezelőtt Danny Boyle megrendezte a XXI. század első igazán sikeres zombifilmjét, ami utána a zsánert úgy berántotta, mint a szomszéd vasárnap hajnalban a benzines fűnyírót.

A kétezres évek igazi zombiapokalipszis lett, sorra jöttek a rebootok, újragondolások, eredeti sorozatok. Itt a Holtak Hajnalára, Haláli Hullák Hajnalára, Zombielandre, Resident Evilre és a Walking Deadre gondolok, de nyilván volt ennél sokkal több is.

A filmnek volt egy folytatása, ami nekem egyáltalán nem ütötte meg azt a mércét, amit az első. És most jött végre, az első rész után 23 évvel az a film, amiben majdnem 3 évtized telt el az első rész eseményeit követően.

Ha valakinek nem tiszta, mi is a mára franchise-zá növekedett 28-as sorozat, akkor egy gyorstalpaló jön erről a világról.

A képregényből megtudhattuk, hogy igazából nem biológiai fegyvert akartak létrehozni, hanem gyógyszert (T-virus rulez?), csak véletlenül egy olyan vírus jött létre, ami vérengző eszetlenekké változtatja az embereket. Az állatvédők betörnek a laborba, és a tudósok hiába pofázzák, hogy nem kéne, mégis kiengedik a laborcsimpánzokat, amik meg is kóstolják őket. Főszereplőnk 28 nappal később ébred a kómából, és egy kihalt Londonban találja magát. És kezdődnek a kalandok.

És mit láttam most az új részben? Elmesélem.

Danny Boyle és Alex Garland megint leraktak egy rohadt erős mozit a fertőzött-rajongóknak. Nem igazán olvastam utána, mit is fogok nézni, mert nem akartam, hogy lelőjék a poént előre. De az már a nézése közben felmerült (már az elején), hogy ez egy elfuserált coming of age (felnövés) film, később elég sok drámaisággal. Érdekes egy zombifilm, mondhatom. Egy olyan, ami mindezekkel együtt visszanyúl a kétezres évek hangulatához.

Persze éreztem, hogy ez azoknak szól, akik odavoltak az első részért. Mondhatni, az új elemek közül teljesen kitűnt a fancervice, miközben egy-két innen-onnan összekapkodott ötlet is helyet kapott benne. Ilyenek a zombikasztok például, amikkel érdekesebbé lehet tenni ezt az új, domináns fajt, ilyeneket tipikusan pc és konzoljátékokban lehet látni. Vagy találkozhatunk a Holtak Hajnalában csak egy kis ideig láthatóhoz hasonló terhes zombival, aminek még a rendező jelentőséget is ad.

A zeneisége nagyon az első részre hajaz, főleg a utolsó traktusban hallható lüktető, majd felerősödő muzsikára gondolok, ami az új részben nem akciójelenethez, hanem egy drámaihoz kapcsolódott. De amúgy nekem egy jelenet tiszta Trainspotting volt, ami nem csoda, Boyle-rendezés az is.

A történet szerint a Brit-szigetek karantén alá került, hogy a düh-vírus terjedését megakadályozzák. Ezzel egy új világrend épült ki. A szigeteken lényegében megállt az élet, emberek kis csoportokba verődve élnek, egymástól elszigetelve. Főszereplőnk, a 12 éves Spike és családja Lindisfarne szigetén élnek, amit apálykor lehet egy oda vezető úton megközelíteni. Spike és apukája azonban a nagy szigetre mennek, hogy a fiú átessen a beavatáson, vadász és guberáló legyen.

Útjuk során azonban nehézségekbe ütköznek, ugyanis a sziget oda eső részére tette át székhelyét egy Alfa, ami egy olyan egyede az embernek, amire szteroidként hatott a vírus, így rettenetes ellenfél, nyilakkal majdnem lehetetlen kivégezni.

A probléma mégsem ez, hanem a kisfiú édesanyját kínzó fejfájás, amire csak az egyetlen közelben élő orvos, dr. Kelson (Ralph Fiennes) tudhatja a gyógymódot. Kelson viszont a sziget belseje felé él, utoljára 15 évvel korábban látták, és már akkor se volt százas.

A filmben megtudhatjuk, hogy saját magunk legnagyobb ellenségei pont mi vagyunk, ez minden zombifilm sajátja. Boyle filmje viszont néha be-bevillant korábbi háborús jeleneteket, harci morajokat, ezt a mondanivalót erősítve. Nyilvánvalóan a mai háborgó, gyűlölettel teli világ sem tanult semmiből.

A szigeteken olyan világ alakul ki, ahova a karantén miatt semmilyen technológia nem jut be, így lassan minden elrohad, mégis az emberben ott van a túlélni akarás, a filmben pedig a remény.

Aztán megfogta az internet népe a lényeget! A cenzúra kitakarta nálunk a meztelen fertőzöttek csúnyáját. Aztamindenit! Én ezt lerendezném néhány mondattal.

Miközben nálunk egyetlen brütyi se látszik a cenzúra miatt, addig a Redditen már megy a csevej arról, milyen alternatív címeket lehetne adni a filmnek (28 centis slag, Kiszabadult Willie, 28 fertőzött pénisszel később, Dickula gróf támadása, és ehhez hasonlók). Hogy a cenzúra miképpen hatott a filmes élményre, nem tudom megmondani, csak értetlenül állok előtte. De a kommenteket olvasva, valószínűleg komoly arzenál lehet látható. Amúgy annak, hogy a fertőzöttek miért meztelenek, szerintem érthető magyarázata van. 28 évnyi zombulás alatt nyilvánvalóan nem mentek a helyi kínaiba susogós melegítőt venni Hello Kittys pólóval.

Remélem, Boyle tartogat még nekünk hasonló filmet. Ez akár lehetett volna egy epizód egy frankó sorozatból. Egy epizód, amiben egy elbaszott világ és a benne élő néhány élni akaró ember sorsa rajzolódik ki.

(B)

Idén eljött az idő, hogy a Kingpin Kiadó elhozza nekünk Todd McFarlane 1990-ben futott Torment, magyarul Tortúra című történetét, keménykötésben. Ez egy egyáltalán nem megosztó történet, aki olvasta, aszerint ez egy szar. Szerintem is.

Félreértés ne essék. A kötet gyönyörű. Szép a védőborító, szép a fedél. Illik a többi keményfedeles pókhoz, kinézetben, nem tartalomban. Egyszerűen, ismerve ennek a sztorinak a születési körülményeit, teljesen érthető, miért ennyire semmilyen.

Ha jól emlékszem McFarlane Venom sztorija után nagyon nagy májernek érezte magát, hogy íróként is kipróbálja magát. És kit kellett megerőszakolnia? Pókembert. Persze hamar befuccsolt az egész, a lentebb részletezett okokból.

Én imádom McFarlane munkáit, mert szerintem szépen rajzol, azért haragszom rá, hogy mindent ilyen végtelenített, semmitmondó stílusban csinál. Spawnnál is ez megy az utóbbi években. Végtelenített szenvedés, darkos önmarcangolás az örökkévalóságig. De ebben a Pókember sztoriban még csak a rajzok sem néznek ki jól. Sokszor olyanok, mintha bomba robbant volna a panelen, minden szanaszét, felismerhetetlen összeállításban.

Az a baj a Tormenttel, hogy senkinek semmi motivációja nincs benne, a szereplőknek, de még magának az alkotónak sem.

A történet sehova sem lyukad ki, a zs kategóriás főgonosz egy vudu papnő, aki átvuduzta a saját oldalára a Gyíkot, aki meg akarja enni Pókembert, de valahogy mindig visszafogja magát, de azért mérges karomcsapással megmérgezte. Pókember innentől fogva fetreng. Ki sem derül, hogy a szexi vudu papnő miért akarja megkínozni hálószövőnket, és igazából egy csapásra győz a pók. Mindez 120 oldalon?

Ja és nézhetjük a kancsi MJ-t, ahogy bulizgat (miért?) és kapunk néhány oldalas Pók-eredetsztorit (miért?) és egy kicsit Kraven utolsó vadászatából (kitaláljátok? miért?). Ezek sehova se vezetnek, semmiféle többlet tanulságot nem tartalmaznak, csak újra lettek rajzolva néhány panelben, McFarlane stílusban. Sehogy sem kötődnek egymáshoz. Ennyi erővel nézhettük volna azt is, ahogy May néni elmegy a közértbe, vagy Jonah megveszi az asszonynak az éppen kinézett függönyt. Teljen az oldal, végül is 120 oldal az rohadt sok.

Nagyon McFarlane a panelrendezés, az egész oldalas panelek, de egyáltalán nem pókemberesek. Az ő kalandjai valahogy párhuzamosabb panelekben az igaziak. Szépen sorban, csíkokban, vagy nem tudom. Biztos nem így. Ezen kívül a Spawnból is ismert vertikális szaggatott-szabálytalan panelekben csepeg a vér, a nyál, vagy az eső. A rajzok hullámzók, sokszor aránytalanok. A gyík olykor kutyaszerű, hol krokodil, hol sárkány. Összevissza az egész.

Hát ennyit erről.

(B)