Olyan nagy a dömping sorozatokban, hogy az ember lányának véletlenül sincs lehetősége, hogy mindent megnézzen idejében. Viszont néha eszembe jut egy-két cím, amik kimaradtak, de érdekeltek volna. Mi lett volna, ha megnéztem volna?

Így jutottam el a Disney/Marvel cégóriás 2021-ben bemutatott What if...? című sorozatának első évadához. Ami egy animációs izé.

Jól néz ki a What if...?. És ez nem kérdés, ott a pont a végén. De tud-e valami többletet nyújtani, vagy ez is csak százhuszadik lenyúzott bőr? Igazából tud plusszal szolgálni némelyik része. Ugyanis ez egy antológia, látszólag. Minden rész más alternatív univerzumot mutat be nekünk, amíg nem... Multiverzum! De rühellem úgy általában, de most nem sikerült.

Láthatjuk, összességében ez nem egy hatalmas kockázatvállalás. Viszont egész szórakoztatóra sikerült a sorozat. A Szemlélő mesél nekünk a multiverzumról, és minden részben kiemel egy döntést, ami más irányba tereli hőseink történetét, az adott univerzumban persze.

A legfontosabb tanulsága az egésznek a „bízz a kacsába’, vagy menj a ’csába”, amin megvallom, felröhögtünk. De amúgy érdekes máshogy látni a karaktereket, mint ahogy megszoktuk őket.

Szerintem egyik rész sem egy túlzott happy endes valami. Kicsit sötét, vagy keserédes mindegyik, és a legtöbb helyzet elég reménytelen.

Na de mire is számítson, aki ennek a megnézésére vetemedik? Többek között olyanra, mint:

Mi lett volna, ha Steve Rogers helyett Carter ügynök kapja meg a szuperkatona szérumot?

Mi lett volna, ha a bosszúállókat megalakulásuk előtt egyenként kinyírják?

Mi lett volna, ha Peter Quill helyett Yondu emberei véletlenül T’challát rabolják el. (A balherék)

Mi lett volna, ha a Végtelen Háború egy bezombult világban játszódott volna?

Persze Marvel Zombik is vannak, ki se hagyhatták az alkotók a legrosszabb történetet, ami a Marvelnél megjelent. Vagyis története sincs, csak zombivírus. Ilyet bárki tud. Aztán ennek is lehet jelentősége.

De azért nem ennyire rossz a helyzet, a zombis rész is tartogat némi meglepetést, csavart. Bár nem estem hanyatt tőle.

A másik rész, a Wakandás, amiben rengeteg bizalomba férkőzés, gyilkosságba ágyazott fordulat és cselszövés lett beültetve, de összességében borzasztó lett a végeredmény. Mindenkit kinyírnak, és senkinek se gyanús, sehol egy kamerafelvétel, minden törlődött. Na mindegy.

Az egyik részben Thor a bulibáró, de a másnapi takarítást követően megjelenik nála maroknyi csapatával Infinity Ultron, és valszeg nem békével jöttek, itt már bizsergett a pókösztönöm, hogy valami nagyobb dolog lesz. Egyébként az a figura a kedvence Kristófnak a polcon. Ultron ebben a formájában képes felismerni, hogy létezik a multiverzum, ami hatalmas veszélyt jelent mindenre.

A látvány pazar. A mozgások természetesek, a harcoktól leesik az ember álla. Van némi humora, de nem nyomja fullba a kretént. Viszont elég sok kölcsönzött ötlet van, amikre az alkotók utalnak is enyhén, vagy nyilvánvalóan ( Időgép című film, Terminator).

Aztán ott van egy jobb végjáték , mint az eredeti volt. Az első évad 9 önállónak tűnő fél órás rész, de... Kukkantson rá, akit érdekel, engem megvett. Jöhet a folytatás. Ettől tartottam.

(B)

A Bubi Bolt Határtalan Hősök sorozata rengeteg jó címet tartogat. Buborék klubtagként kötelességem, hogy havonta egy bizonyos összeget elköltsek náluk, ami nem nagy kihívás, mivel minden hónapban van valami, ami érdekel a kínálatból, vagy a csomagot rakom a kosaramba.

A Határtalan Hősök új kötete a Holdlovag – Őrült egy család című története, ami 6 füzetet tartalmaz a dilinyós éjbenjáró kalandjaiból (Moon Knight vol. 1. #188-193. számait). A csomagajánlatban be lett húzva ez is. Kezdjük egy alapvetéssel a kötetből.

„Nem egyszerű, ha egy egyiptomi félisten él a fejedben (másokkal együtt).”

(Ford.: Kóbor Róbert)

A Holdlovag nem a kedvenc elmebeteg szuperhősöm. A disszociatív személyiségzavaros Marc Spector korábbi kalandjaiban, amit a Bubi Bolttól szintén olvastam, személyiségei, élményei összekavarodnak, nem tiszta, hogy mi a valóság és mi a képzelet, egy LSD trip volt az egész. Kicsit túl volt az tolva, bár egyszer elolvastam, de kiemelem, hogy ez az én véleményem. Ízlések és pofonok.

A Határtalan Hősök sorozatban megjelent Holdlovag viszont már más. Marc személyiségei kiforrottak, igazi egyéniségek, és látszik, hogy ezzel az állapotával Marc megbékélt, és viszonylag tudja is kezelni. Egyébként pont a személyiségcserékből van egy irtózat nagy fordulat a kötet felénél, amin lehidaltam.

Marc ezúttal egy másik személyiségzavaros ptsd-s katonával csap össze, aki sorozatgyilkossá vált, mert megitatták vele rendszeresen a klozet tartalmát a seregben. A 86-os egy ismeretlen beteg, aki egy kezelés hatására megbékél állapotával, és Ré őrült avatárjává válik, mert benne találja meg élete célját, és a tudata egységét. Ré pedig Khonshu édesapja, aki Marcot tette avatárjává, így a gyagyás család cím adja magát. Ré pedig elég pipa Khonshura.

Külön tetszett még a kötetben, hogy semmi sem fekete vagy fehér, az élet is ilyen, ez hatalmas közhely, viszont az Igazságon keresztül ide lyukadtam ki. Az Igazságot nem véletlenül írtam nagy betűvel. Hiszen ez egy tulajdonnév.

Ez a kötet kicsit Spawnos lett, mind cselekményben, mind látványban, mivel elég sok a véres ököl, meg a belekkel körberajzolt fal. A rajzok nem capulloi magaslatok, de egészen szépek. A kötet akciódús, kevesebbet kapunk az elmebetegségből fakadó bizonytalanságokból és lázálmokból, viszont a humora pazar és laza. Egy igazán szórakoztató darab. Ezen kívül mondanivalót is kapunk Khonshutól, aki korábban is szolgált bölcsességekkel. Kicsit az őrületet megfűszerezve a hitről való elmélkedéssel. De szerencsére ezt sem viszik túlzásba.

Tényleg nem mindegy, hogy egy adott történetet ki is írt. Így van a Holdlovagnál is.

(B)

Van egy gyerekkori emlékem az Amazing Spider-man #129 borítójáról. Mégpedig az első Pókember játékból, ami még PS1-re jött ki, 2000-ben. Bakker, eltelt azóta is 25 év. Ott lehetett gyűjtögetni képregényeket, azt hiszem 50, Póki életében fontosnak számító darabot, amik egy-egy eldugott helyen voltak a pályákon.

Az ASM 129. száma 1974-ben jelent meg először, nekem a 2023-as facsimile edition van meg. Ami azt jelenti, hogy ez eredeti kiadás pontos másolata, csak ez kb. 2.000,-Ft, nem pedig... De nagyon komoly. Benne vannak a levelezések, az akkori hirdetések is.

Ez a képregény tartalmazza a Megtorló első megjelenését, és ezért is fontos képregény történeti mérföldkő.

Itt még nem sokat tudunk meg róla, csak hogy bűnözőkre vadászik, és a Sakál, ez a zöld szőrös grincsutánzat béreli fel, vagy uszítja, hogy megölje Pókembert, aki Norman Osborn haláláért felelős (szerinte, de ez átverés). Természetesen a Sakál lelepleződik, egy általa elkövetett gyilkosság miatt, így Megtorló és Póki ha nem is barátok lesznek, de megtűrik egymást. Pókember rákérdez, miért olyan dühös a koponyapólós alak, de az csak annyit mond, hogy „nem kötöm az orrodra”. Később megtudjuk, hogy a tengerészgyalogos családját brutálisan meggyilkolták, ezért fogad bosszút minden bűnöző ellen.

Nekem a kedvenc megtorlós képkockám a polgárháború idején játszódik, amikor kézben viszi haza a bosszúállók bázisára a szanaszét vert Pókembert. Az valami zseniális. De itt is van egy jó panel, amikor egyszerre két emberrel végez. Azért ő nem az a lacafacázó alak. Inkább először lő, és utána se kérdez figura.

A képregényre visszatérve. Azért is fontos nekem ez a darab, mert anno a már említett játékban valamilyen szinten feldolgozták az egyik jelentsort, amikor is Megtorló elvéti a Pókemberre leadott lövést. Egyből beugrott az a jelenet, meg a jó játékos emlékek.

Összességében rohadt jó volt olvasni Gerry Conway és Ross Andru közös munkáját. Kár, hogy csak ez az egy képregényem van ebből a korból.

(B)

Immáron lassan 24 éve, hogy Bridget Jones először a mozivászonra lépett, és minden romantikus filmek iránt érdeklődő egyből a szívébe zárta. A magát büszkén szinglinek valló, de mégis állandóan férfitársaságra vágyó lány csetlés-botlásai nagyon szerethető, humoros, könnyed szórakozást tartogattak és tartogatnak a mai napig is. Én bármikor meg tudom nézni bármelyik részét.Renée Zellweger, Hugh Grant és Colin Firth triója, a szereplők évődései ikonikussá váltak az évtizedek alatt. És mára a Bridget Jones tetralógiává nőtte ki magát, és talán le is zárták a most mozikban futó negyedik résszel.

Nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni erről a részről sem, mert imádom a szereplőket. A mellékszerepekben is minimum brit színész óriásoknak nevezhető, szerethető alakok tűnnek fel, nincs felesleges rizsa, mindennek megvan a helye és ideje. Csak Bridget talált nehezen szerelemre a harmadik részben.

Bridget tudjuk, végül Mark Darcy mellett kötött ki, mivel a lejárt szavatosságú delfin kotonnak hála véletlenül összehozott gyerkőcnek ő az apukája. Aztán jött ez a fránya negyedik rész.

A negyedik rész tökéletesen bemutatja, mennyire szar tud lenni az élet. És ez elsőre furcsa, hiszen a Bridget Jones sose erről szólt. Most viszont durván szembesíti a nézőt a csúnya valósággal. És nem ereszt. Végig szorongat, nyüstöl, jön azzal a szomorú zenéjével, és talán a végén is csak kicsit kapunk feloldozást.

A Bolondulásig a gyászról, annak feldolgozásáról, a gyerekeit egyedül nevelő nő mindennapos nehézségeiről, az egyedüllétről szól. Bridget már nem fiatal, Daniel is meg van rottyanva, de lélekben még mindig ők azok, akiket 24 éve szeretünk. Mert hiába öregszik a test, a lélek tud fiatal maradni.

Az idő múlik, és mivel mi is öregszünk, Bridget Jones, Mark Darcy és Daniel Cleaver is velünk öregszik, holott számunkra ők örök fiatalok! Ott van az első két rész, aztán szembesülünk a valósággal, hogy rajtuk is meglátszik a kor. Kin jobban, kin pedig kevésbé.

Kicsit közhelyes tartalmúnak tűnik ez a film, mégis valahogy jól van tálalva az egész. Nagyon jól van megírva, bár a fiatal szexi macsó szálat nem értettem, miért kellett, de egye fene. A srácnak majdnem van olyan jó teste, mint e sorok írójának, szóval elfért.

Valahogy amikor az embernek gyereke születik, átértékeli az életét, más lesz a fontos, mint előtte volt, és szerintem ez tök normális. Kicsit érzelgősebbé válik, más fogja meg egy filmben, mint korábban. Lehet én is ennek az áldozata vagyok.

Bridget Jones jeleneteiben sok helyen visszatekint a régi filmekre, és ez egyből leesik, mert pofátlanul teszi. Mégis olyan lelki állapotban néztem végig, hogy nagyon nem zavart a dolog. Ez egy lassabban csordogáló film, rengeteg érzelgősséggel, nosztalgiával. Rám ez gyakorolt némi hatást, viszont nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán újra fogom-e nézni ezt az utolsó részt, mert túl szomorú. Inkább az első kettőt.

Ott még mindenki szép volt és fiatal.

(B)

Manapság, a közösségi utálat médiában divatos mindent leszarozni. Nincs ez másként a Marvel filmekkel sem, amikre azért így is milliószám ülnek be az emberek, annak ellenére, hogy a fotelból erőteljes nyálcseppek kíséretében ordibálnak a reklámokkal.

A Szép új világ nem a könyvekben létezik már csak, hanem éppen abban élünk. Az elmúlt húsz évben rengeteg változás történt, és az is biztos, hogy más hatások befolyásolják az életünket, mint régebben. Én a Pókember – Nincs hazaút óta egyetlen Marvel filmet, vagy sorozatot sem néztem meg, mert minek. Mondhatni, Marvel filmes detoxot tartottam.

Erre jöttek megint a Miki egeres óriáscég ügynökei ezzel a piros Hulkos trailerrel, meg a Szép Új Világ dumával. Befészkelték magukat ezek az agyamba. De akkor sem voltam benne biztos, hogy látnom kell ezt a filmet, mígnem ki nem jöttek a mainstream média martalócai és a facebookos kardkivont kommenthuszárok rejtekhelyeikről, hogy nekimenjenek. Szóval elértétek, beültem egy Marvel filmre, több, mint három év után.

A Marvel filmeknek továbbra is a legnagyobb hibája szerintem, hogy ahhoz, hogy értsd, mi a fene folyik a vásznon, mindent látnod kell. Minden film mindennel összefügg, ezt már épeszű ember követni sem tudja. Valamilyen szinten az Amerika Kapitány negyedik része is ebben a hibában szenved, de mégis… képregényes ismereteimnek hála valamilyen szinten összeraktam a kiindulópontot, így nem éreztem magam hatalmas ökörnek már az elején.

A probléma az, hogy a kritikusok úgy adják elő, hogy Ross táborn… khm… Ross Elnök a főgonosz ebben a filmben, pedig rohadtul nem. Rohadtul nem ő, hanem pont ő az a karakter, akit nagyon jól középpontba helyezve, többlettel felruházva simán beáldozhat a Marvel, hogy történjen valami egy ilyesmi, mindenki által tudottan átvezetőnek számító filmben.

Harrison Ford szerintem tökéletes volt a szerepre, imádom ezt az embert. az alkotók a Hihetetlen Hulk eseményeire mutogatnak vissza rendszeresen, sejtetve, ha nem is láttad a trailert, számíthatsz valami Hulkos mókára. De ki nem látta a trailert? Tegye fel a kezét!

Mindenki látta azt a fene nagy vörös Hulkot a trailerben, mivel ott táncikált hiányos öltözetben. Kinek nem tűnt volna fel? Na de rajta kívül van-e még valaki említésre méltó ebben a filmben?

Anthony Mackie szerintem nagyon jó Sólyom, aki mindenféle kisebbségi komplexussal veszi át a Kapitány pajzsát, és valamilyen szinten párhuzamot lehet vonni az általa játszott Sam Wilson és közte. Ugyanis ő nem Steve Rogers, és Mackie sem Chris Evans, akiről tudjuk, hogy Amerika legszebb férfi segge. Ez pedig frusztrálja Mackiet. Nyilvánvalóan.

Na de a viccet félretéve. Ez a film valóban inkább egy lightos thriller, mint szuperhős akció. Tele fordulattal, és az elején nem igazán tudtam, ezt hogy fogják kibogozni, de sikerült. A film lényegi mondanivalója szerintem továbbra is az a pátoszos maszlag, ami az összes Amerika Kapitány képregényt áthatja. Ha igazán szereti valaki az amerikai államot és a népet, ha jót akar cselekedni, bárkiből lehet kapitány. Persze néhány wakandai hiperűr-cucc is elkél, mert leszakítja a tökét a Hulk. Aki ezúttal piros, mint már említettem, és a trailer is elspoilerezte. Már az elején. Hogy rohadna meg.

Amúgy igaz, hogy kissé földhözragadtabb a hangvétele, de akkor is, ott van egy büdös nagy Hulk! És zúz!

Szóval nekem összességében tetszett.

Filmre fel! Kapitányok gyülekező! Vagy valami ilyesmi.

(B)

• „Amikor felnősz, a szíved meghal.”

Vannak olyan filmek, amik hatalmas hatással vannak rám, viszont kevés olyan film van, ami pofán ver, kitépi a szívem, és a tátongó ürességet csak azzal tudnám enyhíteni, ha azonnal újranézném. De ez egy végtelen ciklus lenne.

40 éve, 1985. február 15-én mutatták be a Breakfast Club (Nulladik Óra) című coming of age (felnövés) filmet. Ezek a filmek általában tinédzserekről szólnak, viszont John Hughes zseniális műremeke nem csak hozzájuk, de mindenkihez is szól. A rendező személye egy vígjátékot sejtet, viszont ez egy kőkemény dráma, főszerepben a brat pack-nek nevezett fiatal színészgárdával. Ők Emilio Estevez, Judd Nelson, Molly Ringwald, Ally Sheedy és Anthony Michael Hall.

A Nulladik Órában néhány büntetésben lévő középiskolást ismerhetünk meg, no meg Mr. Vernont, az őket felügyelő tanárt. Ők szombatonként is az iskola lakói. Dögunalmas lehetne, de mégis, tesznek róla, hogy ne legyen.

Látszólag tökéletes gyerekek szereplőink, jó élettel, viszont a másfél óra végére mindenkiről kiderül, milyen démonokkal kell nap mint nap megküzdeniük. A sportolóban, a jó csajban, az okoskában, a fura lányban és a mókamesterben van valami közös.
Mindannyiuknak szétcseszik az életét a szüleik. Akkor is, ha jót akarnak nekik.

Az iskolai túlzott elvárásoknak, a barátok/barátnők kívánalmainak nagyon nehéz megfelelni, ráadásul a tizenéveseket senki sem készíti fel a legijesztőbb dologra, a felnőtt életre. Ezen kívül felmerül a családon belüli erőszak problémája, ami sajnos állandó, amióta világ a világ.

Éppen ezért örök ennek a filmnek a mondanivalója, amellett, hogy a nyolcvanas évek tökéletes díszletét adja. De... Annak ellenére, hogy ez egy drámai hangvételű film, mégis humorában sokszor kiszakít a nyugtalan, már-már zaklatott hangulatból, így sok helyütt könnyed. Megjegyezném, nálunk a kilencvenes években is hasonlóan nézett ki az általános suli, így sok képe rengeteg pillanatot elevenített fel ebből a korszakomból. Ezt a filmet lényegében a legnagyobb hatású Hughes rendezésnek tartják. Persze, nincs karácsony Kevin nélkül sem... de hagyjuk már.

Én csak kb. 20 évre rá voltam középiskolás, viszont a problémáink totál ugyanezek voltak, mint a filmbéli brancsnak. Imádom ezt a filmet. Remélem meghoztam a kedveteket hozzá.

Bélu 

U.i.: Judd Nelson egyébként geek körben is ismerős lehet, ugyanis ő volt a ’86-os Transformers mozifilmben Rodimus Prime hangja. Ezt csak úgy idepöktem.

Tavaly a Vad Virágok Kiadó ajándékkal lepett meg minden olyan embert, aki egy fél vagyont elköltött náluk képregényre. Egyébként nem volt nehéz ezt teljesíteni, mivel nagyon jó címeket hoznak nekünk hónapról hónapra.

Az ajándék Rozsomák második megjelenése, a Hihetetlen Hulk 181. számának full magyar változata, szuper minőségben. Volt neki ezelőtt egy cameo-ja.

Rozsomákot Len Wein alkotta meg Herb Trimpe-al karöltve, Roy Thomas ötletéből, akinek az volt a furcsa kérésre, hogy legyen végre egy olyan szuperhős, aki gyors és kitartó, mint a rozsomák, és kedves, mint egy kanadai.

Hát ez így sikerült, mondhatnánk a térdünkre csapva. Rozsomák ma már történelem… de mi is áll ebben a 20 oldalas füzetben?

Hulkot Kanadába csalják, ahol egy Wendigo garázdálkodik, ez a lény olyan, mint egy medvedisznóember, csak ez félig ember, félig meg farkas, félig meg egészen szőrös. A valódi indián mitológiában is létezik ez a lény, ami egy gonosz, ártó, kannibál szellem, aki hobbi szinten száll meg embereket.

Nos Hulk bepipul a Wendigora, közben még jön ez a mitugrász kisember, a Rozsomák, aki itt pattog neki. A történet pörgős, szuperhős csihi-puhival tarkított, hogy a végére egy komoly szerelmi dráma alakuljon ki. Hát ezt így kell csinálni.

Köszönöm a Vad Virágoknak, hogy elolvashattam ezt a rövid, de szerintem remekművet. A magyar fordítást kiemelném, benyalok kicsit a kilencedikes Kóbor Róbert barátomnak, aki ezt a füzetet (is) fordította… ugyanis annyira el van találva Hulk szókincse, hogy tisztára kőbunkó. Meg az átvezető szövegek is változatosak, pedig azok tudnak igazán unalmasak is lenni.

Szóval kösz! 

(B)

Daniel Warren Johnson Eisner-díjas sorozatának első néhány számáról már írtam. A Skybound égisze alatt futó széria az Energon Universe része, amiben nem kisebb feladatot vállaltak, mint összehozni a Hasbro két sikertörténetét: a Transformers-t és a G.I. Joe-t. Az egész ötletgazdája Robert Kirkman, akinek már rengeteg jó sorozatot köszönhetünk.

Szóval a Transformers második kötete a sorozat 7-12. számait tartalmazza. A sztoriban Shockwave és Soundwave együtt terrorizálják a Kibertront és a Földet is. Mert ráérnek. Ezeknél a gépszörnyeknél ugyanis néhány millió év se számít... Vagyis...

A Kibertronon Elita továbbra is Optimus harcát vívja, és kiszabadítja az egyik legnagyobb harcosukat, a ronccsá kínzott...

Ez a képregény enyhén szólva is tökéletes. A képi világa pazar, a történetet megszínesítik olyan mozzanatok, amiket akár az élet is írhatna. A háború borzasztó, hullik itt mindenki, mint a döglegyek a Chemotoxos illatfelhőben. Aki nem hal meg, az megnyomorodik, ha nem testben, akkor lélekben.

Miközben színes szagos képeken csodálod ezt a pjú-pjú bummos lövöldözést, közben a lelkedből is szakad ki valami. Ez a cucc nem csak azért király, mert gyönyörű az egész, hanem mert talán a legjobb Trafó sztori, amit valaha írtak, ténylegesen kialakult mondanivalóval.

A bejegyzés apropója pedig, hogy a múlt héten a Szukits Kiadó bejelentette, hogy kiadja az Energon Univerzumot, időrendi sorrendben, gyűjteményes kötetekben. Ezt megspékelték azzal, hogy előjegyezhető is már.

Szóval aki nem akar lemaradni erről a nyilvánvaló remekműről, az jegyezze elő marha gyorsan.

Éljen Megatron!

(B)

Fenegyerek volt mostanában? Vagy egyáltalán? Miért nem? Pedig Daredevil az egyik kedvencem. Persze nálam ez nem jelent sokat. Azt nem mondom, hogy semmit, de nem vagyok az a fajta rajongó, aki nagyon rákattan egy karakterre, és akkor mindent be kell szerezni, ami hozzá köthető. Ahhoz túl sok kedvencem van. Még akkor sem megyek bele ebbe a játékba, ha Fenegyerek nekem top hármas. (Abba most ne menjünk bele, hogy van pár olyan író, akik könyvei betöltenek pár polcot, és szinte minden magyarul megjelent kötetük megvan.)

Pár mondatot mindenképp "muszáj" ejteni, ha még nem járt itt. (Még évekkel ezelőtt írtam egy rövidet saját blogomon, de másképp.) Persze semmi újat, csak frissíteni. Stan Lee és Bill Everett fejéből illetve ceruzájából került papírra, egy kis Jack Kirby fűszerezéssel. Ez még jó 60 évvel ezelőtt volt, az első szám ugyanis 1964 áprilisában jelent meg. Matthew Michael "Matt" Murdock - ú, ezek a tipikus és fájdalmas Marveles alliterációk... - ügyvéd, aki gyerekkorában vesztette el látását, viszont ugyanakkor különleges képességeket nyert. Erről ennyit.

Amit most olvastam, az a Fumax gondozásában megjelent "Daredevil - A fenegyerek: Pokolból a mennybe 1." Gyönyörű kötet. Daredevilnek jól áll a füzet vagy a TPB formátum is, amitől hétköznapi érzése van. Mert nem is az a tipikus szuperhős, aki repül, mosógépet dobál, lepattan róla a golyó, szeméből akármit tudna kilőni. Inkább az, aki az emberek közt él, dolgozik, közben igazi "street-level hero", aki a napi kisebb-nagyobb problémák ellen küzd, nem kozmikus vagy inter- vagy akármilyen-dimenzionális szinten. Persze előfordul. De megint elkalandoztam. Szóval ez a kötet gyönyörű, egy olyan HC, ami nem limitált, de mégis olyan hangulatú. A szürkeárnyalatú épületeken némi piros is akad, és a főelemek - cím, főszereplő - UV-lakkozást kaptak. És akkor még ki sem nyitottuk. Mert ha kinyitjuk, rögtön egy duplaoldalas Fenegyerekkel nézünk szembe.

Ezt a runt Chip Zdarsky írta, eredetiben/-leg 2019 és 2021 adták ki, 36 füzetben. Ez az első kötet az első 10 füzetet tartalmazza, tehát még három lesz. Az első ötöt Marco Checchetto rajzolta, 6-9 Lalit Kumar Sharma, a tizedik pedig Jorge Fornés műve. Az első két rajzoló között az átmenet viszonylag könnyű, nagyon szépen dolgoznak (persze a színezők is, ott sincs gond), szép rajzok, jó dinamikák, tényleg tuti. Fornés kicsi David Aja (a Matt Fraction Hawkeye run rajzolója, itthon a BubiBolt köteteiben olvashattuk) stílusát hozza. Mindketten spanyolok, nagyjából hasonló korúak, nem tudom, lehet valami közös "iskola" mögötte. Nekem bejön, igazából a második oldaltól már "el is felejtettem" az addigi stílust.

Az évek során megszokhattuk, hogy a teljes Fenegyerek világ - a képregényekről beszélek - valahogy összefüggésben van. Akárki írja, valamennyire figyelembe veszi az előzményeket. Itt is tényként kezelünk olyan dolgokat, hogy Matt volt már alpolgármester, polgármester, államügyész helyettes, Vezér, stb. Eleve úgy pottyanunk a sztoriba, hogy Murdock éppen felépült egy komoly balesetből, amit hosszas terápia követett, és most tért vissza a Pokol konyhájába. És mégis olvasható előismeretek nélkül is, mert regényszerű vagy akár tévé, akarom mondani streaming sorozatszerű (én sem nézek tévét a klasszikus értelmezésében már évek óta), hogy visz magával, szépen építkezik, várod a következő eseményt, de akkor egy rövid átmenettel átmegy egy másik szálba, és így tovább. Kapunk szuperhős jeleneteket is, de ez egy rehab utáni, minden szempontból sérült és törékeny hős, aki próbál új életet kezdeni, vagy egyáltalán életet. "Szerencsére" éppen üldözött vad, ráadásul egy új rendőr akarja elkapni, szóval nem lesz ez olyan egyszerű. És mindig ott az egyházi, a katolikus vonal. Matt valahogy mindig a templom lépcsőin vagy padjain köt ki, de hogy mi vezeti oda, az valahogy nem mindig ugyanaz. Majd amikor nehezen - nyilván nem szpojlerezek, amúgy is sok minden történik - elhatározásra jut, és civilként kerül egy, nem is tudom, romantikus helyzetbe?, akkor ismét (tudtán és akaratán kívül) darázsfészekbe nyúl. Maffia.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon bejött ez a kötet. És ha a sztori és a rajzok nem lennének elegek (nem értem, hogy...), akkor pár vagy több jelenet erejéig megjelennek Jessica Jones, Luke Cage, Pókember, Megtorló. Nem tovább, mint kellene, és eléggé komoly morális és nem csak morális témákat feszegetve, megkérdőjelezve. Én azt mondom, érdemes belevágni. Hamarosan jön a második kötet is, így már fele meg is lesz. Mire ezt a sok zagyvaságot leírtam, megjött a kedvem, hogy újra elolvassam! :)

Végre tudtam ismét kicsit filmezni, és ezúttal a Transformers – Power of the Primes-ra esett a választásom. A több, mint másfél órás animációs minisorozatot a YouTube-on is megnézheti, akit nem zavar a borzasztó gagyi felbontás (720p, ami már egy modern tv-n max közepesnek mondható).

Összekuszálódnak a szálak cefetül ebben a filmben/miniben. A trafó alkotói mindent olyan magától értetődőnek tartanak, és nagyon nem magyaráznak el semmit, ezért nehéz felvenni a Power of the Primes fonalát. A Titan’s Return végén már találkozhattunk Megatronus-szal, aki egyike a tizenhárom Prime-nak, és nagyon szeretné uralni a Kibertront. Kicsit a Power elején szofisztikálják még a karakterét. Nem csak egy tömeggyilkos neonáci, de a szerelméért teszi mindezt, aki már az örök szikrában/mennyországban leledzik.

A film elején máris harc jön, ugyanis Megatron csapata összeszólalkozik a Dinobotokkal, akik mérhetetlen dühükben Volcanicus-szá kombinálódnak. Na már itt leesett az állam.

Nagyon beleugrik ez az egész a közepébe, viszont a végére nagyon összeáll. Ugyanis az autobotok és álcák közti háború lényegében véget ért, egyrészt, mert Optimus nincs már, másrészt van nekik nagyobb bajuk is Megatronus megjelenésével, plusz azzal, hogy a mérges köcsög Overlord összeszövetkezik a Rodimust (Hot Rod) megszálló Unikronnal. Ez nem túl nagy segítség a családoknak.

Így lesz az, hogy Megatron összehaverkodik Grimlock-kal, a dinobotok vezetőjével, hogy többedmagukkal megakadályozzák bolygójuk és egyben fajuk teljes megsemmisítését.

Egy rendkívül látványos, és teljes egészében epikus mutatvány, amit ezzel a 2018-as minisorozattal műveltek az alkotók. Egyébként nyilvánvaló számomra, hogy a karakterdizájn itt elviszi a showt a közepesnél kicsit erősebb, és sokszor túlhúzott sztorival. De azzal, hogy kedvenceinket rendre megölik, átállítják, megszállják, tömegpusztító fegyvernek használják, valamiért elindul egy bizsergés az ember bőrén. Ennek egy magyarázata lehet: sosem nőttünk fel igazán.

És a Transformers örök. És éljen Megatron. Majd ha egyszer újra izé... Feltámad. Na tudjátok. Ilyen ez.

(B)