Nem ismerem a Sárlény (eredetileg Man-Thing…) eredeti valóját, viszont a Bubi Bolt kiadványaiban bízom. A Bubi Extra 10-14. számaiban jelent meg, idei befejezéssel a zöldizé eredetileg 2017-ben indult ötödik sorozata. Öt füzet, a megszokott jó minőségben.

Egy könnyed kis sztori ez a Sárlényes móka. Teljesen másra számítottam, egy kicsit depisebbre, horrorisztikusabbra, mivel Ted a kinézete és egyéb jellemzői (pl. hogy büdös) miatt a társadalom perifériájára szorul. Azt, hogy kirekesztik, humorral próbálja meg oldani, és el is hisszük neki, hogy ez nála őszinte önirónia. Aztán beüt a Conanből már ismert Serpent War. A Föld ugyanis veszélyben van, a minden világon átívelő Nexus (vagy mi) kapuja kitárult, az őrzőjét pedig elrabolták. És mivel Liam Neeson nem ért rá, Ted indul útnak.

A képregényben a valóság és a képzelet kicsit összekeveredik. Nem igazán tudni, mi történt meg, és mi játszódott csak a főszereplő fejében. Nekem ez a Holdlovagban jobban bejött, de itt sem volt zavaró. Ted ugyanis nem elmebeteg, vagy mégis?

Tetszik a történet humora. Minden oldalra jut egy-két humorbonbon, és nem tolja fullba a kretént. Annyi bajom van az egésszel, hogy az utolsó füzet után is olvastam volna tovább…

A füzetekben a Sárlény sztoriján kívül egy-egy szoft horror történet is helyet kapott. Ezek a néhány oldalas kis szösszenetek elég hatásosak voltak. Némelyik tényleg elég hátborzongatóra sikeredett, valamelyik pedig egy totál abszurd vicc, a végén egy durva csattanóval.

Szóval érdemes lecsapni a Sárlény füzetekre, amíg még kaphatók a Bubi Boltban. Ahogy írtam, a Bubi Extra 10-14. számaiban jelent meg.

A képeket netről szedtem, mert nem akartam, hogy kifolyjon a szemetek a telefonos alulexponált képektől, amiket sikerül néha rittyentenem. A Bubi Bolt facebook oldaláról is vettem kölcsön, de többségében a Marvel Fandomról.

Bélu

U.i.: Ott a szörny! És viszi a nőt!

Todd McFarlane, Spawn apukája a figuragyűjtők számára hatalmas bejelentést tett a McFarlane Toys fennállásának 30. évfordulója alkalmából a hétvégén. Képsorozatok és videók hirdették, hogy ebből az alkalomból több gyűjtői darabot is piacra dob a cég.

A galériára kattintva végignézhetitek a képsorozatot. A képek forrása a McFarlane Toys facebook oldala. No de mik is ezek?

Toddfather és Spawn dupla pakk - első ránézésre az istenkomplexusos Todd a kedvenc cosplayesével pózol ebben a dupla figurapakkban. Nekem legalábbis úgy tűnt. Aztán kijött egy videó (imádom Todd videóit, betekintést enged a művészetébe) ennek a Spawnnak az eredetéről. Ugyanis McFarlane ezt 16 évesen rajzolta, mondhatni egy concept art Spawn. Így már érthető az egész. Nekem nagyon megtetszett, elfogyott előrendelésben (egyelőre?).

Spawn #311 alapján készült Al Simmons figura - Nekem ez a Wakanda forever beállásos Al Simmons Spawn első látásra szerelem. Oké, ez egy prototípus, de megalapozottan bízhatunk benne, hogy a végső figura is így fog kinézni. Nagyon bejön, ő az igazi Spawn.

Hellspawn - Ashley Wood képregényének egyik borítójáról inspirálódtak, amikor megalkották ezt a géppityus Pokolivadék figurát. Kicsit manökenes a beállás, de az eredeti arthoz nagyon hasonló, így teljesen elfogadható ez a kinézet. 

A figurák dedikált változatban, kártyával együtt is kaphatóak, az alapok mellett természetesen. Én Al Simmons Spawn alap variánsára és a Hellspawn dedikált változatára fizettem be, mert már csak ezek voltak kaphatók sajnos. Azért nem érzem magam rosszul. :D

(B)

1938 július 26-án egy New York-i banktisztviselő a Gotham Hotel 17. emeleti párkányára kimászva egy fél napon át tartotta izgalomban a Manhattanieket. És 300 rendőrt készenlétben. De a "Feszült órák" ("Ore sospese") nem az ő története. Bár egyfajta "tribute" vagy megemlékezés, illetve a történések több ponton is egyeznek. De sem az alaptörténet, sem a végkimenetel nem ugyanaz. Vagy...

A helyszín Garden City, a hotel kilencedik emeletén zajlik az esemény. (Én csak a negyediken kezdtem el olvasni a képregényt, és ez teljesen véletlen, nem foglalkoztam előre a témával.) A rendőrök legjobb tudásuk és belátásuk szerint próbálják megoldani a helyzetet, ebbe az is beletartozik, hogy felkérik Julia Kendall kriminológust is, segítsen nekik. Próbálkozik pár dologgal, de nem jut sokkal előrébb. Ezért először is a férfi személyazonosságát próbálják kideríteni, majd egy minél pontosabb és részletesebb profilt felállítani, ami rávilágít az indítékra, esetleg annak hiányára.

Ahogy a valóságban is, a kötetben is sokan és sokszor próbálkoznak valamilyen módon lecsalogatni a "főszereplőt". Rendőrök, egy... pap, a férfi nővére (erről egy kép is van a Wikipédián, John William Warde neve alatt). Próbálkoztak vízzel, kávéval, cigarettával közelebb és bentebb csalogatni, de ezek mind ott vannak az említett bejegyzésben. Több elemet az írók - Giancarlo Berardi, Giuseppe De Nardo és Maurizio Montero - átemeltek a képregénybe is, ezzel kicsit dokumentarista jellegűvé is varázsolva az egészet. De nem jobban, mint kellene vagy illene, csak éppen megtartva azt a hangulatot, miszerint akár valóságos esemény is lehetne. Majd valamikor a fele után, a kötet átmegy filmszerűbe, és az egész dinamika megváltozik. Bár a férfi javarészt csak áll a párkányon, de a háttéresemények nagyon felgyorsulnak, a helyszínek párhuzamos ábrázolása és váltakozása remekül gerjeszti a feszültséget. Ehhez természetesen kellenek Luigi Siniscalchi rajzai is, a "szokásos olasz minőségben". Igen, szokásos, mert (ahogy erről már sokszor írtunk) a legtöbb fumetto - legalábbis Bonelli vonalon - mindig pontos, szép, látványos, szemet gyönyörködtető, néha erősen kompenzálva akár egy gyengébb sztorit is.

Mondhatnám, hogy ez egy szokásos Julia történet, és valahol tényleg. De mégis más, mert itt egy meg nem történt esemény indítja be a profilozást, a nyomozást. Hogy aztán mikre derül fény, az más lapra tartozik. Vagyis hát... nem, de nem szeretném elvenni a felfedezés élményét. Olvasás előtt vagy után ajánlom picit átnézni J. W. Warde történetét, de sajnos csak angol nyelvű források vannak, szóval így álljatok neki a keresésnek. Egy izgalmas, fordulatokban bővelkedő képregény az Anagram Comics-tól, nem mintha bármelyikből is hiány lett volna az eddig magyarul kiadott Julia kötetekben.

Most a költözést követően szelektálásra kerül a sor, mert az új lakásban nem biztos, hogy minden cuccom elfér. A mai bejegyzésnek viszont nem ez az apropója. Régóta terveztem egy dedikálásokkal teli bejegyzést, és ehhez most a pakolászás-szortírozás pont kapóra jött. Lássuk is, milyen kincsek lapultak a dobozokban (és ez korántsem a teljes kör, mert még nem mindent pakoltam ki).

Katt a galériára. :)

Mik vannak még bedobozolva?

Stan Lee által 2015-ben dedikált, CGC hitelesített Pókember, Todd McFarlane által dedikált, CGC hitelesített Spawn, és egy Charlie Adlard aláírással ellátott Walking Dead, ami most eszembe jutott hirtelen.

És nektek mi lapul a polcotokon?

Bélu

Szerk. Ha valakinek nem jelenik meg a szöveg a képek mellett, annak itt a facebook bejegyzés linkje.

https://www.facebook.com/share/p/C37PzEVnSEkz884j/

A Spawn univerzum első csapatépítős (Spawn-Teamup) képregénysorozataként került beharangozásra anno a Scorched. A képregény első hat füzetét tartalmazó kötetet sikerült most elolvasni.

A Spawnok nagy slamasztikába kerülnek, ugyanis a Menny és Pokol háborújába belép egy totálisan felesleges fél, aki mindenki ellen is harcol, aki a Földön ragadt, de nem ide való. Spawnjaink sajnos itt ragadtak többen is, különböző korokból. A Pisztolyhős, a Középkori, a Némber, az eredeti Spawn, csatlakozott hozzájuk egy Megváltó, más néven Anti-Spawn. A Pestis Spawn meg gonoszkodik.

A háború, és a hatalomért vívott harcban már azt se tudni, ki kivel van. És jól esett volna, ha nagyjából is, de sikerült volna megértenem. McFarlane viszont továbbra sem a történet miatt alkot képregényt. Gyönyörű karakteralkotásainak egyetlen önző oka van továbbra is, ami nem más, mint a játékgyártás. Minél többféle ugyanis a szereplőgárda, annál több játékot lehet gyártani belőlük.

A képregény marha jól néz ki. A karakterek gyönyörűek, dinamikusak a rajzok, és kiegyensúlyozottan jó minőségűek. Viszont teljesen üresnek hat az egész, mivel nem más, mint látványorgia. She-Spawn szexi, a pasik kemények, mind különböző, és szerethető kinézetű. Az eredetüket itt nem tudjuk meg (azt a fősodor árulta el nagyjából, ha jól emlékszem).

A párbeszédek lagymatagok, a sztori Spawnhoz képest nem annyira vontatott, viszont a szereplők motivációi totál ismeretlenek. Egy sokadik háborúban való helytállás, és ezúttal összefogás, egy jóslat, mely szerint a felperzseltek között egy Júdás is leledzik. Ez szerintem már volt máshol. Todd papa szerint viszont mind jó ötletnek tűntek.

Mi zavart a legjobban? Hogy mindenki a modern kori angolt beszéli. És ez nem csak a vadnyugatról szalajtott kalapos idegennél, vagy a középkori sárkányölőnél hat furcsán, de még az orosz terroristáknál is igen érdekesnek mondható momentum. Pont ez adná a sava-borsát, de nem hogy ezt a hatalmas ziccert sikerült kihagyni, még néha ragozási, helyesírási hibát is találtam benne, pedig közel sem anyanyelvi szinten művelem az angolt.

Az a helyzet, hogy a karakterek kinézetén kívül sok különbséget nem lehet köztük felfedezni. Mind Spawn, és ennyi, csak más gúnyában. Néha leverik egymást is, mert a vita náluk csak így rendezhető le. És attól sem lett színesebb a képregény, hogy megjelent egy számomra új fajta hibrid gépszörny, a Bűnfalók kasztja. Az egyikkel meg is gyűlik a baja az ivadékoknak, de szerencsére ismerték a forgatókönyvet, és hamar megtalálták a sebezhető pontját az istenölő szerkentyűnek.

Ez így leírva szörnyű, de elolvasva nem volt ennyire rossz. Folytatni biztosan nem fogom a sort.

Bélu

Egy "kicsit" biztosan elfogult vagyok, mivel nagyon szeretem Koska Zoltán képregényeit. Tudom, sokszor olyan érzése lehet az embernek, hogy némelyik nem szól semmiről. Vagy pont arról szól. De szerintem ez nem igaz. Hiszen az életünk sem csupa kaland, égből potyogó szuperhősök, versenyautóban száguldozás vagy stb. Az életünk nagy kihívása általában nem más, mint túlélni a napot, a lehetőségekhez mérten valami hasznosat csinálni, néha elmerülni a gondolatainkban, anélkül, hogy beléjük fulladnánk. Jobban belegondolva: ez nem is olyan könnyű.

Volt már arról szó, hogy a folytatások, a második részek általában nem a legjobbak, viszont van jelentős mennyiségű alkotás a "nagyon jó" és "kiemelkedő" kategóriákban is. Mi a helyzet a "Lyolyabi és Rizmiráng 2."-vel? Okés, a címe nem lett túlgondolva, de legalább egyértelmű, hogy az előzőt folytatja. Szerintem szükséges az előzmény ismerete, mert ez egy utazás folytatása, már bemutatott szereplőkkel. Kár lenne azon agyalni, hogy "ez vajon ki?" vagy "ezek hogy kerülnek ide?" és társaik.

Mit kapunk ebben a kötetben? 60 oldalnyi, RISO-géppel nyomtatott színes koskazoli képregényt. (A technikából adódóan ez fejezetenként egy vagy pár színt jelent, nem pedig a teljes színskála felvonultatását.) Négy történetet, ezek közül három új, az első - a Vajákvasárnap - már megjelent a kiadó Coven című antológiájában. Melyik kiadó? A 5Panels, természetesen. Na, vissza. Az új sztorik egy része utazás az emlékek körül. Ez nemcsak érdekes és fájdalmas, hanem több olyan dolog is kiderül, ami segít jobban megérteni a szereplőket, a fejlődésüket, meg egyáltalán, a létezésüket. Eljutunk egy naaagyon fura iskolába is, ahol igen érdekes dolgok történnek. Persze utólag összeáll a kép, és ismét kiegészül a szereplőkről alkotott kép. És folytatódik a tengeri utazás, sokak örömére, de valakinek nehéz döntést kell hoznia (ez egy nagyon komoly és váratlan fordulat!).

Nagyjából végig mosoly ült az arcomon, gyakran könnyekkel küszködve. Ebben nyilván benne van az utóbbi időszak mindene is: saját emlékek, érzések, idegek - minden. De eleve ilyen az egész hangulat. Elgondolkodtató, kellemes, nem erőltetetten vicces, melankolikus. Továbbra is nagyon szerethető képregény, amit most sikerült még jobban elmélyíteni. Szóval simán megkapja a "nagyon jó" és "kiemelkedő" folytatások címkéjét.

Mel Brooks számtalan díjat bezsebelt eddigi, szerencsére hosszúra nyúlt élete során (a neves filmrendező, színész, humorista most 97 éves). Szatirikus paródiafilmjei, vígjátékai közül hármat minden idők legjobb vígjátékai közé választottak. Ezek közül a legsikeresebb filmje, a Fényes Nyergek (Blazing Saddles) immáron 50 éves. A legjobb western paródiának tartják. Erre a filmre emlékezünk ma.

A film stáblistájában olyan nevek szerepelnek, akik külön-külön is hülyék, nem hogy együttvéve. Forgatókönyvírói között Richard Pryor, szereplői között Gene Wilder, csak hogy a legismertebbeket említsem hirtelen. De a Bűnvadászokból ismert David Huddleston, vagy a Magnum sorozatban Higginsként hírnévre szert tett John Hillerman is a gárdát erősíti. Nekem ők tűntek fel leginkább. Őszintén megvallom, jó őket fiatalon látni.

Mel Brooks senkinek nem kegyelmez. 50 év sok idő, rengeteget változott a világ a film megalkotása óta, és azt kell hogy mondjam, elég kényes téma lett erről a filmről beszélni. De Brooksnak tényleg mindent lehetett, és ez ezen a filmen is meglátszik. Vitatható, hogy ma egy ilyen filmet le lehetne-e  forgatni. Mindenki döntse el maga.

A történet kiindulópontja a vadnyugaton zajló vasútépítés, amin főként afroamerikai embereket dolgoztatnak. Itt dolgozik Bart (Cleavon Little) és barátja, akik közül Bartot kötél általi halálra ítélik, mert lapáttal fejbecsapja a munkafelügyelőt. A vasút futóhomokmezőbe ér, ezért másik útvonalat kell választaniuk… viszont pont ott fekszik Rock Ridge, a kellemes kis koszfészek, telis tele istenfélő fehérbőrű, ízig-vérig rasszista népével együtt. Amikor tehát úgy alakul, hogy a falu lakóit kilakoltatnák, Bartot megteszik sheriffé, hátha meglátva a csillagos ingbe bújtatott szerencsétlent, önszántukból elhagyják a lakóhelyüket. Bartot eleinte – és a film során végig – lenézik, de Jimben (Gene Wilder), aki a legrettegettebb pisztolyforgató bandita az egész nyugaton, igaz barátra és segítőjére lel.

A film, ahogy mondtam, senkit nem kímél. Folyamatosan rasszista, antiszemita, egyéb megnyilvánulásokkal tűzdelt, amikkel néhányszor sikerült átlépni a jó ízlés határait. Viszont sok jó pillanata is volt. Rengeteg western klisét összehord, kifiguráz, és számos popkulturális utalás is el van benne bújtatva. Vannak itt német indiánok (a törzsfőnök éppen Brooks), totál idióta amerikai döntéshozók (a kormányzó, aki semmiben sem tud önállóan dönteni, szintén Brooks), és igazi vidéki bunkók. De a legdurvább fordulat, amikor a reményvesztett főgonosz felbéreli a vadnyugat leghitványabb söpredékét, soraikban nem csak mexikói banditák, de ku-klux klán tagok, egy náci szakasz, és egy motoros banda is helyet kap.

Összességében jó szórakozást nyújt ez a film, és a túlzott megnyilvánulásait is annak tudhatjuk be szerintem, hogy ezzel akarta felvenni a harcot a gyűlöletkeltés ellen. Vagy nem. Lehet csak én látok bele többet, mint kellene.

Mel Brooks hatalmas forma, elvont egy figura. Filmjeit érdemes legalább egyszer megnézni. A Fényes Nyergeket is, csak a lezárása lenne egy fokkal jobb.

Bélu

Bár ez volt Zerocalcare első képregénye, itthon ez a második. De úgy érzem, ez jó sorrend. A Torokszorítósdi koherensebb volt, jobban megismerhette az olvasó a szerző stílusát, jellegzetességeit. Meg egyáltalán. A "friss" kötet, "Az Óriástatu jóslata" több képregényből áll, változó terjedelemmel. Persze van köztük összefüggés, szintén változó: hol szorosabb, hol lazább, de igazából mindegyik kell az összképhez. Ha nem gond, nem fogok belebonyolódni különféle elemzésekbe, ezt meghagyom másoknak. Inkább röviden elmondom, miről is van szó, aztán majd lesz valami. Próbáltam csak minimális külső információt szerezni a szerzővel és a kötettel kapcsolatban, hogy a száraz tények ne vegyék el az érzéseket.

Az alapsztori mondani egyszerű, de nagyon nem az. Adott a főhősünk, minden bajával. Van egy lány, akit régóta ismer. Egy éjszaka jön egy üzenet, hogy a lány nincs többé. És innen beindul a hullámvasút. Hol a jelenben, hol a múltban, hol a szorongásban, hol a fájdalomban. A legtöbb szereplőt valamilyen karakter helyettesíti, a helyettesítő pedig lehet pl. valamilyen állat vagy egy ismert filmes karakter. Bár azt olvashatjuk, hogy a karakter megjelenítése nem tükrözi a személyiséget, mégis biztosak lehetünk benne, hogy: de. Ugyanígy az érzelmek, érzések, szorongások is megtestesülnek.

A szerző alig pár évvel fiatalabb nálam. Bár a nyolcvanas években gyerekeskedtünk, de lényegében a kilencvenes években nőttünk fel, lettünk tudatos emberek, tapasztaltuk meg a világ dolgait. És bár Calcare nyugaton, én pedig keleten töltöttem ezeket az éveket, nagyon durvák a hasonlóságok. Nem is gondolná az ember, hogy különböző országokban, különböző kultúrákban mennyire hasonló módon élik az életüket a gyerekek, a fiatalok. Jó, biztos nem talál be ennyire mindenkinél, nem vagyunk egyformák, de ha mégis, akkor üt. De mindenkinek vannak érzékeny pillanatai, bizonytalan gondolatai. Vagy a megfelelő jelekre, felkészültségre várva átmegyünk az ismert "még nem jó... még nem jó... már nem jó..." stádiumokon.

Számtalan helyzet mellett elmentem életem során. Nem ismertem fel, nem mertem, szégyelltem valamit, ott volt egy inhibíció, egy fóbia, egy komplexus. Ezek egy része - jelentős része - örökség. A környezet, a család "ajándéka". Mivel az élet és a mindennapok része, borzasztó nehéz kilépni ebből a körből, idővel egyre rosszabb, a "jó" alapok miatt a legnagyobb akadály te magad leszel. Csak jóval később ismersz fel dolgokat, amikor már bőven mindegy. Nos, ebben a kötetben ezek könnyedén és viccesen vannak tálalva, de ez a lazaság csak addig tart, amíg olvasom a képregényt. Utána jönnek az érzések és az emlékek. Van jó hír is: ha sikerül ilyen módon szembenézni félelmeinkkel, szorongásainkkal, a végén még tanulhatunk is belőlük. Talán.

A De Agostini számos sorozatot indított már kis hazánkban. Ha úgy adja kedvük, időgépet, Ezeréves Sólymot, vagy Optimus Prime-ot építhetnek, Star Wars sisakokat, Ferrarikat, Legendás teherautókat, és ki tudja már nyomon követni, mi minden mást gyűjthetnek az ilyen dolgok iránt érdeklődők. A teherautós sor első száma 1.500,- jó magyar forintért zsákolható be. Nem igazán mondhatom magam a teherautók rajongójának, de a reklámok annyira felkeltették az érdeklődésem, hogy ezt saját szememmel is látnom kellett.

Az első számban a Rába darus mentő 1:43 méretarányú másolatát vehetjük kézbe (teljes hossza kb. 18 cm, magassága kb. 7 cm). A felnőtt változatát 1969-ben kezdték el gyártani ennek a gépállatnak. A kisautó pedig teljesen rendben van. Többségében fémből készült, és vannak műanyag elemei, a kerekei guminak tűnnek. Elég részletes kialakítása, és az alkatrészeinek sérülékenysége miatt ez nem gyerekjáték, tényleg egy gyűjtői darabnak tekinthető. A kisautó alváza és alsó elemei is igen részletesen kidolgozásra kerültek, én nem vagyok egy nagy gépész, így a hiteles kidolgozottságát nem tudom megállapítani, de nyilvánvalóan részletesebb egy átlagos bolti darabnál. Szépen gurul a kerekein, bár nem ez az elsődleges rendeltetése (ennek vitrinben a helye).

A Rábához a hozzá járó magazinon felül jelentős mennyiségű reklámanyagot csomagoltak, amik alapján könnyebben meg tudja az egyszeri vásárló állapítani, hogy kell-e neki a sorozat, és ha igen, előfizet-e rá. A kiadóhoz hűen ismét elég sok extra jár az előfizetéshez (és két féle előfizetés közül lehet választani).

A magazinban a Rába gyártásának története mellett néhány rendszerváltás előtti fényképet, a modell néhány elemét bemutató kétoldalas képet nézegethetünk. Ezek mellett egy kis sztorit is olvashatunk, amiben a Rába vezetője egy csuklós busz megmentésére indul. Ez utóbbi történet nekem nem annyira jött át. Érződik, hogy a retro hangulatra építkeznek az írók.

A történeti rész érdekes volt, viszont rengeteg felsorolás-szerű szövegrészt tartalmaz, amik önmagukban nekem semmit nem mondtak, ahogyan a jármű műszaki paraméterei sem, mivel nem ez az elsődleges érdeklődési köröm. Ez nyilván nem a kiadvány hibája. Viszont némelyik adattól tényleg leesett az állam, itt főleg a kocsi teljes súlyára (több mint 10 tonna), terhelhetőségére (több mint 11 tonna), hengerűrtartalmára (több mint 10 ezer köbcenti) és fogyasztására (30 liter százon) gondolok. Ez azért egy impozáns monstrum volt.

Eszembe jutott a mondás, hogy beállhatsz a kapumba, mert a Rábával így is, úgy is ki fogok állni.

Bélu

A CSA Comics elkényeztet minket továbbra is az olasz megjelenésekkel. 2023 decemberében ugyanis elhozták nekünk Nathan Nevert, akivel anno a Maximum Bonelli sorozatban is találkozhattunk. Ezúttal egy nagyobbacska TPB-ben tálalták nekünk a cyber-hekus kalandjait.

Felemás érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban. Tetszik. De… Nathan Never világának építésekor az alkotók rengeteg helyről inspirálódtak, ha szépen akarunk fogalmazni. Az első kötet két története eredetileg 2012-ben jelent meg, így lehet is némi igazság abban, amit most le fogok írni.

Nathan Never kb. 200 évvel a mi időnk után él, egy névtelen megapoliszban. Ő és társai ügynökként hivatkoznak magukra, és tényleg többek ők egyszerű magánhekusnál. Az ügynökség pénzért segít be imitt-amott, ahol szükség van rájuk. Nathan, a szexi Legs, és Sigmund a főszereplői az első két történetnek.

Most jön, aminek jönnie kell. Véleményem szerint az alkotók lényegében pofátlan módon „vettek örökhaszonbérletbe” más képregényekből egy-egy részletet, vagy karaktert (lehet-e ennyi véletlen?). Oké, olasz képregényektől ezt már valamilyen szinten megszokhattuk, de ne forduljunk már kliséhalmazba. Szeretem, ha ízléses marad valami. Vegyünk valami inspirációt máshonnan, de csipetnyit, amit fel lehet turbózni, mint a Zagornál, a Texnél, vagy a Dragoneronál.

Nathan terminátorokkal harcol (ez szerintem teljesen önkényesnek hat, mert a harci robotok nézhettek volna ki akárhogy), Legs úgy néz ki, mint Kusanagi őrnagy a Ghost in the Shellből, a hajviselete is nagyon közelít hozzá, egy alkalommal még a pózolás is tök ugyanolyan, mint az őrnagyé. Az egyik fő harcjelenet is azt a képregényt idézi (bár az az esős jelenet pont rohadt menőn néz ki, és lehet csak én érzem ennyire erősnek a GitS hatást), valamint a gépi protézisek léte is, bár ez már sok helyen előfordult.

A névtelen város tisztára a Blade Runner/Álmodnak-e az androidok… Los Angelesére hajaz, ugyanis itt is különböző szintekre van osztva, és eléggé neonfényes, néhol pedig igen lepukkant. Ezek mellett voltak még ismerős jelenetek, Tibi szerint az egyik kisebb sztorit is mintha nyúlták volna valahonnan, de nem jöttünk rá, honnan. Az időszámításos ötlet, tehát, hogy mikortól számítják a saját idejüket, teljesen elhalt dolog, mondhatni a történet szempontjából lényegtelen. Lehet, hogy később ennek lesz valamiféle jelentősége.

És mégis… Miért lehet ezt a képregényt szeretni? A rajzok tökéletesek, nem tudok bennük hibát találni. Minden kép részletgazdag, legyen az bel- vagy kültér, az arcok kidolgozottak, minden panelen felismerhetőek, karakteresek, érzelemteliek. Nagy fumetti fan vagyok, de ilyen minőséget rajzokban kevesen tudnak hozni, mint a Nathan Never alkotói. A harcok nagyon dinamikusak, mintha egy filmet/rajzfilmet nézne az ember, és a nők nagyon szexik (indokolatlan dekoltázsok mindenütt). Néhol elég erőszakos is, előfordul egy-két lövöldözés, vagy félbevágás, de emellett azért a békésebb panelekre (pl. egy pálmafákkal teli tengerpart) is rengeteg energiát feccöltek. Szóval minden van benne, ami, ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, egy férfi olvasónak kell.

Továbbá a háttérben húzódó szál nagyon érdekesnek tűnik, és a szereplők dilemmái, személyisége is, így a gyönyörű rajzok mellett ezek is hozzájárulnak, hogy bizony ezt a sorozatot nem szabad engedni még egyszer befuccsolni. Tényleg kíváncsi vagyok, mi lesz a nagy egész történet vége. És talán meg tudom bocsátani a terminátorokat karabéllyal kaszáló Kusanagi őrnagyot is. :D

A képregénykötet megjelenése is pofás. 200 oldalas masszív TPB, jó minőségben. A képregény mellett magyarázatokat is olvashatunk Nathan Never világáról, és magáról a főszereplőről is.

A képregény 18-as karikát kapott a hatályos jogszabályok szerint.

Bélu