Sziasztok!

Az nem titok, hogy nagyon szeretem a magyar képregényeket. Szerintem érdemes is támogatni a magyar alkotókat, mert a hazaihoz semmi sem fogható. A mi íróink, rajzolóink valahogy máshogy látják a világot, ami nekünk ismerős, másoknak pedig lehet nagyon idegen.

Egy bejegyzésben lehetetlen bemutatni az összes képregényemet, ami magyar alkotók keze munkája, de az idők folyamán majd tervezek ilyen témájú bemutatókat. A héten ebből kettőt olvashattok. Ma a szerintem itthoni képregényes körökben már kultikussá vált Lencsilány kerül sorra.

A Szépirodalmi Figyelő 2019-ben ismét megjelentette Lakatos István hiánycikknek mondható Lencsilány képregényét. Egyételmű volt, hogy egy ilyennek lennie kell a polcon, mert Lakatos.

A Művész Úr neve garancia a minőségre. Ami engem illet, én beleszerettem a karaktereibe, rajzaiba, történeteibe. Először a Mesék az Ágy Alól című kötetével találkoztam, ami kellemes kesernyés humorú. Ebben a kötetben találkozhatunk a tökéletes chilis bab receptjével, ami nem fingat, bár a rajzolt István meg sem tudja kóstolni a főztjét, mert megeszi a T-Rex, ami beszabadult a konyhába. Amióta ismerem a Mester műveit, két eredeti rajzot is beszereztem tőle. Az egyik rajzon beszívott Spongyabob látható a szét-technokolozott Patrikkal, a másik pedig egy eredeti Lencsilány rajz, ami a képregényben is látható (a Pókos történet egy oldala).

A Lencsilány második kiadása egy nagyon csalogató akció keretében került a birtokomba, az alkotó dedikálta mindenkiét, aki rendelt a kiadótól, és mindenki kapott bele valami „Lakatosos” rajzot is.

A képregényben több rövid történetet olvashatunk Lencsilány kalandjaiból. A címéből arra következtetnél, hogy ez valami mesekönyv-szerű dolog lehet, de rendkívül nyomasztó, keserédes hangulatú alkotás. Az alkotó rajzait egyébként messziről fel lehet ismerni, annyira egyedi a stílusa (az Utolsó Előtti Huszár borítótervei között is láthatunk Lakatos borítót, hát mit van mit mondani, ránézel, és egyértelmű a dolog, hogy ki rajzolta).

Lencsilány és Lencsibabája kalandjai olyanok, mintha az író elméjében barangolnának, mindenféle mesehőssel találkoznak, hogy aztán olyan vége legyen a történeteknek, amire végig számítottunk, csak bíztunk benne, hogy elkerülhető.

Lencsilány gyermeki naivitással, bizalommal fordul az őt körülvevő veszélyesnek tűnő lényekhez, akikről mindig kiderül, hogy annyira nem is, vagy egyáltalán nem gonoszak. Legyen szó a kisgömböcről, a ronda szőrös pókkirályról, a filmben ragadt szörnyetegről, mind szerethető, de meg nem értett lényeknek bizonyulnak. Lencsilány a nyitottságával, elfogadásával viszont megváltoztatja a róluk alkotott képet, még ha csak saját maga és az olvasó számára.

A Lencsilány utolsó fejezete pedig annyira depressziós képet mutat, hogy muszáj volt elolvasni az azt ihlető novellát is (Csáth Géza: A fekete csönd). Engem ezek a kis finomságok mindig hozzáolvasásra késztetnek, most sem volt ez másként.

Mondanom sem kell, ajánlom a képregényt, ahogyan a Mesék az Ágy Alólt is. Minden perce élmény, amíg az ember ilyen szép képregényeket tarthat a kezében, és elkalandozhat a mesék e torz világában.

Zárásként pedig csak kis idézet a képregényből:

„Miért sírsz, Lencsilányka?
Ma is meghalt egy kis barátod?”