Bár annyira nem tiszta, és annyira nem is fogok utánanézni, hogy ki, mennyit, hogy stb. írt és rajzolt az egészből, de annyi biztos, hogy a Perkeros Jussi-Pekka Ahonen és Kalle-Pekka Alare műve. KP Alare nem igazán ismerős, viszont JP Ahonen annál inkább. Pár évvel ezelőtt magyarul is megjelent a Belzebubs, ilyen-olyan formátumban. Az egy black metal strip, illetve azok gyűjteményes kiadványa, amit mostanában úgy neveznek: mockumentary. Mert a Belzebubs egy kitalált banda, így az életükről szóló bármilyen publikáció is kitaláció. A szerző viszont tényleg zenész, a képregényei pedig tényleg viccesek, és aki valamilyen szinten találkozott már a metal szubkultúra tagjaival, netán valamilyen szinten érintett is, bizony sokszor valakire ismer. Vagy saját magára.
Nos. A Perkeros is egy kitalált metal zenekar. Mondhatjuk, na, tessék, nem is tudnak mást ezek a srácok! Lehet, de ezt legalább nagyon jó. És annyira nem terítik vagy telítik a piacot a kiadványaikkal, szóval nincs gáz. És alapvető különbség, hogy a B. strip(ek), a P. pedig egy bő 180 oldalas köteten átívelő történet. Ami eléggé komoly váltás. A rajzok szépek, hangulatosak, a színek használata pazar. Kicsit az egész olyan, mint egy nagyzenekari mű, minden hangulaton és tempón, érzésen és érzéken játszva. És ekkor még csak a látványelemekről beszélek. Párszor - na jó, többször - csak ide-oda lapozgattam, élvezve a látványt. Főleg az egy vagy akár kétoldalas jelenetek azok, ahol igazi látványorgia bontakozik ki, de nagyon gyakran akad máshol is ilyesmi. De az is lehet, hogy csak nekem tetszik ez a stílus.
Azért mondanék pár szót a történetről is. A főszereplő Akseli, aki gitáros, zeneszerző és... khm... énekes. Zeneileg nagyon komplex, jó ismeretekkel rendelkező, a zeneszámok összképét remekül látja a srác, de ezen kívül vannak gondok bőven. Hogy párat említsek: az énekhangja, a design és marketing területe, a kommunikáció, az emberekhez való viszonya. Nem rossz ember, nem erről van szó, csak magasan vannak az elvárásai. A banda billentyűse Lilja, aki tanul, dolgozik, ő a PR és marketing, tulajdonképpen a zenekar lelke és mozgatója. Ott van még Kervin, a basszusgitáros, aki egy "pár" évvel idősebb, és minden szituációra van egy története a múltból, amikor XY híres zenekarral dolgozott, turnézott stb. A dobosuk eléggé szőrös, és beszéd helyett brummog, de egy medvétől mást nem is várhatunk el. Kicsit később pedig (szerencsére) csatlakozik hozzájuk a kebabos Aydin, aki ténylegesen tud énekelni is. Szeretnének komolyabb fellépéseket is elcsípni, fesztiválokon megjelenni, de ez nem annyira egyszerű.
Nem kell azért nagyon nagy sztorira számítani. Tulajdonképpen hétköznapi helyeken és helyzetekben léteznek a karakterek. Általában. Viszont ahogy az egészet elmesélik és lerajzolják a szerzők, az nagyon ott van. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki a banális dolgokat is fantasztikusan tudja elmesélni, egy kenyér vásárlása is három kötetnyi fantasy, és igazából nem is várja senki a lényeget vagy a mondóka végét, csak élvezi a mesélést. Ez a képregény nem váltja meg a világot, de nem is akarja. Viszont szép, szórakoztató, néha elvont és meghökkentő. És egynél többször levehető a polcról, ha másért nem, legalább belelapozni, rajzokat nézegetni. Aztán úgyis olvasás lesz a vége.
