A Fumax kötetei magukért beszélnek. Ha ránézel egy-egy impozáns keményborítású kötetre, máris látod, hogy ez valami különleges cucc, valami extra történetet rejtegethet számodra. Vagy nem, ízlések és pofonok, a külcsín természetesen nem minden. Amúgy se szeretek nyálazni. Az X-men – Mutánsok Genezise képregényre nagyon nehezen vettem rá magam, mondhatni csak miattatok történt ez meg, hogy változatos legyen az oldal. A borítója szép, a belsejét kinyitogatva rengeteg szöveg tárult elém. A rajzok is olyan izék voltak. Ez a kilencvenes évek szaga. Kellett ez nekem? Kellett.

Szóval összességében nézve Chris Claremont és Jim Lee nevével fémjelzett képregény nagyon jó. Az 1991-ben indult X-men első hét számát tartalmazza. Itt vége is lehetne az ajánlómnak.

De nincs vége, olvassatok csak tovább. Ezúttal is spoilermentesen tárom elétek a Marvel mainstream legmélyebbnek egyáltalán nem nevezhető bugyrait. A könyvben két történetet olvashat az X-menre szomjazó geek.

Az egyikben Magneto megalomániáskodik, a másikban egy Vörös Omega nevezetű fószer. Mindkét sztori más, a rajzokat kivéve (Jim Leet dícsérik). A képregény olvasása szerintem előismereteket igényel. Ami nekem egyből beugrott, az X-fegyver történet, mivel a második sztorival erősen korrelál. Engem ez nemigen zavart, mert a legtöbb karaktert ismertem, vagy rendesen szájbarágósan el lett magyarázva, ki kicsoda (egy-két kivétellel). Összességében mindkét történetnek jó brutális csattanó van a végén, ami lehet elviszi az egészet. Az első inkább Magnetora, a második pedig Rozsomákra és a képességeire fókuszál.

Nem tudom, ez a kötet mennyire állja meg a helyét mondjuk egy X-men szűz esetében, aki soha nem olvasott egyetlen kötetet sem. Ha van köztetek ilyen, aki olvasta a képregényt, várom a válaszát kommentben. Szerintem furcsa ez a Fumaxra jellemző látásmód, hogy kiadjuk valaminek a közepét, vagy valaminek a végét. Mert attól, hogy valami egy sor eleje, mert ugye ez egy első hét számot magában foglaló könyv, még nagyon a közepe egy történetfolyamnak. Eszembe jut a Transformers kötet, ami egy történet vége volt, nagyon meg is bántam, hogy megvettem. Nem alakult ki kötődés, pedig gyerekként rajongtam a rajzfilmsorozatért.

Az X-men nem fog így járni, és ezt csak annak köszönheti, hogy néhány előzményt azért olvastam, és Tibi mondta, hogy a nem mondjuk ki a nevét (Képkocka Kiadó) féle X-men Claremont sor előzményként működik ennél, szóval előnyben van az, akinek az a sor a polcán kucorog. A Transformersnél arra építeni, hogy anno, huszonnéhány éve megjelent néhány füzet magyarul, meg, ha érdekel, majd elolvasod angolul, szerintem nem volt szép. Ez megint csak egy megjegyzés, és eltértem a tárgytól…

Visszatérve: Jim Lee rajzai hullámzóak, néhol nagyon részletesek, néha meg nagyon alibis szkeccsek. Igazából jó élmény volt nézni, mert a nosztalgiafaktor, a kilencvenes évek hangulata köszönt vissza ezekben. Lee Magnetoja nagyon tetszett, viszont a második történet Windsor-Smith örökségének, az X-fegyvernek a durva lenyúlásának tűnhet látványban és történetben is, annak ellenére, hogy az alkotók vittek bele egy tömérdek humort. Sokszor elmosolyodtam, azért nem röhögtem fel, de tényleg jó poénok voltak. Főleg Gambit és Bestia heroldkodik olyanokról, hogy ha valaki lófarokban hordja a haját, az biztosan rosszfiú, vagy ha valaki túl sokat pofázik, akkor annak szólnak be. Gambit néha túltolja a sovinizmust és a hosszúcombú mutánslányokra való kegyetlen rányomulást is, ami ugyancsak humorforrást jelentett (általában elkenték a száját).

Szóval jó kötet lett ez a Mutánsok Genezise, csak aki kézbe veszi, szólok, hogy előismeret nélkül nem biztos, hogy érteni, élvezni fogja.

Bélu voltam, sziasztok!