Nagyon régóta vártunk egy képregény folytatására, pontosan 2015 óta, amikor is a nagy képregénydömping előtt megjelent egy magyar Mad Max koppincs. Kicsit sárgább és savanyúbb, de a miénk volt. Szerettük is. Bár cseppet sem volt tökéletes a Café Postnuclear, mégis finoman adagolta a nosztalgiát, a poénokat, amellett, hogy a kocsikázós elődjéhez mérten sem volt semmi értelme.
Vannak ilyen öncélú dolgok, amik magukért léteznek, és nem kell bennük többet látni, mint amik. Szűcs Gyula és Budai Dénes képregénye egyáltalán nem a kedvencem, viszont meg sem fordult soha a fejemben, hogy ne lenne a polcra való. „Mesztelen nök”, „kiha..lni .es.élyes”, meg egyéb jól elszórt humorbonbonok, és néhány kivételtől eltekintve sokszor tényleg jók a rajzai.
Úgy voltam vele, ha csak kicsit olyan képregényt kapok így 7 év után, mint az első rész, bánja a fene az árát, megveszem a Café Postnuclear második részét. Egy vaskosabb kötetet kaptunk, előrendelőknek készült fénykép extrákkal, tényleg pofás kinézet, a papír is kellemes vastagságú, ez nem szakad szét egy könnyen.
De eléggé csalódott vagyok. Egyrészt ebben a részben nyomokban sem tapasztalható az első rész humora, másrészt a rajzok erőteljesen hullámzók lettek.
Sikerült-e elkapni a korábbi hangulatot? A karakterek által random emlegetett retro kifejezések szerintem erőteljesen lehúzzák a képregény mondanivalóját, és bizony ezekből van dögivel. Folyton csak bosszankodik az egyszeri olvasó, hogy ez már megint mi. Néhány példa:
„Végül az országút harcosa Budán lenyomja a tűzhegy varázslóját.” (utalva a feltámasztott lapozgatós könyvekre, amiket Gyula ad ki újra itthon, hiánypótló kezdeményezés, az biztos)
„Ezt a zacskó szotyit Tito láncos kutyáitól loptam…” (Tito volt az imperialisták láncos kutyája a szovjet propaganda szerint)
„Azt ne mondd, hogy a kukorica gyermekeivel is összebalhéztál!” (Stephen King regény)
„… Ti meg piknikeztek az árokparton.” (a Stalker regényre utal)
„Minden ellenállás hasztalan…” (Star Trek, a borg mondta ezt az asszimilálni kívánt egyedeknek)
Ezek a direkt szájbarágós poénnak szánt mondatok, és a folyton-folyvást előkerülő dalszöveg-idézetek egyáltalán nem viszik előre a sztorit, nehézkessé teszik az olvasást, és szerintem nem túl sok eredetiséget hordoznak. Igazából a kötet nagy részében egy nagy idézetgyűjteményt olvashatunk, a végén a karakterek már nem is beszélnek, csak egy régi dalszövegre gyepálják egymást. Majd végül csak a főgonosz gondolatait „halljuk”, amik szép cirádás betűkkel vannak felvésve a panelek valamelyik sarkába.
Az első rész erőssége a vizualitásban nyilvánult meg szerintem, hogy az olvasó felfedezi a képeken elrejtett húsvéti tojásokat. A második részben meg kapjuk a fentieket, meg az emberfeletti embert legyártó kommunista nácikat, akik Gagarinoknak és Tyereskováknak nevezték el a klónozott emberek prototípusait, miközben már nincs Mad Maxezés, sem „gyere ide Szűcs Judit, hadd húzzam le a bugyid”.
Az első rész rajzai sem voltak tökéletesek, viszont korántsem voltak annyira hullámzóak, mint ebben a kötetben. Az első harmadát kifejezetten szépnek találtam, mintha észlelhető lett volna valamiféle fejlődés a rajzokban, de ez elhamarkodott megállapítás volt. Vannak olyan egész oldalas rajzok, amiket simán feltetováltatnék másnak a hátára (allergiás vagyok a tűre), máskor meg az előtérben lévő karakterek elválnak a háttértől, mintha nem jutott volna már rájuk tinta. Színtelenek, és kihúzva sincsenek rendesen. Máskor meg a fekete filces kihúzás, zavaróan, túl erősre sikeredett néhány rajzon.
Nyilván nekem semmi sem jó, iszok is egy fél liter pitralont, hátha attól majd jobb lesz.
Bélu voltam, sziasztok!