Amikor ezeket a sorokat írom, február másodika van. A népi hiedelem szerint a medve (Hogy melyik, az jó kérdés. Mindegyik?!) előbújik a barlangjából, körbenéz, és amennyiben meglátja az árnyékát, még hosszú tél előtt állunk. Egy másik legenda szerint a pennsylvaniai Punxsutawney (vagy ilyesmi) kisvárosában élő mormota cselekszi ugyanezt. 1993 februárjának második napján egy tévés stáb ment el a világvége után pár mérfölddel megtalálható helyre, hogy megörökítse, és ezáltal igazolja vagy megcáfolja a hiedelmet. A mormota neve Phil, és a pittsburghi tévés (időjós-bemondó) neve is Phil. Phil Connors. Ám a mormota nem bújik elő, a forgatás bukik, az időjárás elromlik, az erős havazás miatt senki, így a stáb sem hagyhatja el a várost.
Na jó, ez nem egy dokumentumfilm, hanem Bill Murray egyik legjobb főszerepe. Amiben lehet utálni, szeretni, sajnálni, szánni, szurkolni neki, meg minden. SPOILERek jönnek, bár részeletekbe nem másznék. Mert a film ezen a ponton kezdődik el, tulajdonképpen, majd teszi ezt még nagyon sokszor. Phil reggel felébred, a rádióban elhangzik pár mondat, felcsendül egy dal. A hó sehol, a kinti világban pedig várja az idétlen kisváros, a fura lakosai, és a stáb, hogy felvegyék a mormotát, amint előbújik, és... Mi van? Mormota nap, az van. Február másodika. Majd megint ottragadnak, Phil reggel felébred, a rádióban elhangzik ugyanaz a pár mondat, felcsendül ugyanaz a dal. És megint mormota nap. És megint, és megint... Őrület. Logikus, hogy Phil orvoshoz megy, utána pszichológushoz is. Az már nem, hogy újra és újra ugyanazon a napon ébred. Viszont ez azt is jelenti, hogy bármit tesz, reggelre nincs következménye.
Talán mi is kipróbálnánk dolgokat, ha ez történne velünk. Lehet féktelenül zabálni, rombolni, csajozni, bankot rabolni. Ezen a ponton már nem annyira kedveljük Philt. Megpróbálja elcsábítani csinos kolléganőjét, Ritát (Andie MacDowell), de nem jár sikerrel. Elkeseredésében öngyilkos lesz, de reggel a szállodai szobában ébred, ahogy máskor is. Aztán megpróbálja másképp felfogni az egészet: életet ment, hajléktalanon segít, zongorázni tanul, és... egyre közelebb kerül Ritához, de mindig elfogy az idő, reggel újra kell kezdeni az egészet.
Harmincéves ez a film. Azt mondjuk nem értem, az amerikai premier miért nem február másodikán volt, hanem tíz nappal később? A magyar bemutató pedig augusztus végén, de ez teljesen más téma. És jó kérdés, hogy adott helyzetben mihez kezdenénk magunkkal, a világgal? De talán mindenki életében volt már olyan időszak, amikor úgy érezte, ez egy véget nem érő, folyamatosan ismétlődő nap. Az iskola, a munka, a tanárok, az osztálytársak, a szülők, a testvérek, a kollégák, a reggeli közlekedés vagy bármi egyéb miatt. Talán a Groundhog Day/Idétlen időkig segíthet kicsit átgondolni és átértékelni ezeket a helyzeteket, és - mondjuk nem is rablás vagy egyéb hasonló után - megpróbálni más úton járni. Néha kell. Szóval nagyon szeretjük ezt a filmet.