Rég volt már Spawn, ezért ma elhoztam egy igen jól sikerült kötetet Nektek. Akinek túl jó a kedve, és szeretné, ha valami elrontaná, de úgy rendesen, akkor ideje elolvasnia a Spawn – Az élőhalott című kilenc fejezetes történetet.
A képregényt Paul Jenkins írta, aki szerintem remek munkát végzett. Minden kis fejezetben (összesen nyolc, mivel van egy dupla füzetes) egy-egy depresszióra hajlamosító sztorit olvashatunk átlagemberekről, akik szerintem „élő halottak”. Szóval nekem nem Spawn volt az élőhalott, hanem inkább ők. Mindenki más okból (Spawn itt feltámadottként utal magára).
Al Simmons besokallva a menny és a pokol háborújából önálló útra lép, és meglátogat pár embert, akiknek az élete más és más okból csőd. Ebben a kötetben a félelmeink, a függőségeink, a tehetetlenségünk a főszereplők, mindenki döntse el maga, hogy felvágja-e az ereit a kötet végére.
Családon belüli erőszak, alkoholizmus, kábítószerek, gyilkos és öngyilkos hajlam, alaptalannak tűnő fóbiák, folyamatos örlődés a taposómalomban, bűntudat a megbocsáthatatlan bűnök miatt. A történeteknek már az elején tudod, hogy a vége sem lesz jobb, itt mindenki halára ítélt, vagy tényleg, vagy csak átvitt értelemben. De hogy melyik lenne a jobb?
Dwayne Turner rajzai nagyon „Capullosak”, egy-egy apró különbséget tudtam azért felfedezni. (amit az instán is kiemeltem, a kígyószemű Spawnt például). Turner rajzait már ismerhetjük a Spawn fősodrából, vagy az Ivadék Átkából is. Nagyon erős, végig kiegyensúlyozott minőségben alkot, és az Ivadék történetei az ilyen stílusú rajzokon néznek ki nekem a legjobban. Elnézést, de ezt az utóbbi időben divatos photoshop meisterkedést, amit művelnek némelyek, akár a Spawn-nal is, nem tudja bevenni a gyomrom.
Ez a kötet is tökéletes példája annak, hogy mennyire sokszínű tud lenni egy karakter, akár a Spawn is. Lehet inkább a hasonló projekteket kellene/kellett volna erőltetnie Todd faternek, nem a végtelenített egymásra épülő „szerezd meg hát mind” fő és mellékszálakat. Az olyan önálló sztorik, mint az Istenölő, a Pokolivadék, az Átok, a Violátor, vagy ez az Élőhalott ugyanolyan hangulatosak, mint a rég homályba vesző eleje az eredeti szálnak. McFarlane-nek be kellett volna látnia, hogy nem ördögtől való (ha-ha) dolog másnak átadni a stafétát, hogy csináljon azt, amit akar egy karakterrel. Ja, akkor nem lehetne végtelenítve pénzt kunyerálni a középszerűnek is nehezen mondható, önismétlő történetekért.
Továbbra is azt mondom, hogy az Infinity kiadványai nagyon igényesek, Laci for President. Ez a kötet is nagyon szépen lett összerakva. A kilenc fejezetes történeten felül borítókban is gyönyörködhetünk ismét, szép, vaskos, keményfedeles kiadásban.
Bélu
