A fesztiválos megjelenések közül a legjobban a Chanbarát vártam, amit itthon a Frike Comics adott ki. A képregényt Gabriella Contu írta, és a zseniális Walter Venturi rajzolta. A képregény előrendelői kaptak egy saját rajzot a mestertől a könyvecskébe, és egy dedikált printet.
A képregény erőssége a rajzaiban rejlik. Venturi hihetetlen részletgazdagon ábrázolja a világot, és a karaktereket is. Látszik, hogy a fejében és a kezében van minden, aminek ott kell lennie. A szereplők nagyon a realitás és a „mangásodás” határán mozognak, miközben az akciók néhol eléggé eltúlzottak, imitt-amott Kill Billre hajazó vérengzést véltem felfedezni (a képregény 2019-es, és ismerve az olaszokat, még lehet is benne valami).
Ha egy összetett szamurájos történetet szeretne az ember olvasni, akkor ne a Chanbarát vegye a kezébe. Arra ott az Usagi Yojimbo. Én speciel nagyon szeretem ezeket a sztorikat, viszont a Chanbara vonzereje nem ebben van. De nem is lehet minden olyan, mint az Usagi. Usagiból és Sakai mesterből is csak egy van, és hihetetlen magasra tette a lécet minden kötettel. A Chanbaránál Venturi gyönyörűen rajzol, viszont Contu nem vitte túlzásba a mesélést. A képregény maga is „tudja ezt”, vannak oldalak, ahol speciel semmi szöveg nincs. Nem is kell, ne rondítson bele a rajzokba a fránya betű.
A történet szerint egy daimjó, japán nagyúr becsülete kerül önmaga miatt veszélybe, amikor ahelyett, hogy bátran harcba vonulna esküdt ellensége, a szomszéd hűbérúr ellen, zsoldosokat bérel. Fia viszont ezt nem hagyhatja, megkeresi Icsit és rónin barátait, hogy segítsenek jobb belátásra bírni édesapját. Vagy sikerül, vagy nem.
Harc, harcot követ, hullanak a töltelék karakterek, lefejezés, félbevágás, szemkinyomás, karóba húzás, van itt minden, mint a jó búcsúban. Viszont az szerintem elég fura, hogy valaki fél nap alatt felgyógyul a veseszúrásból… Utóbbit nem értettem, miért volt erre szükség. Valahogy ott az időérzék elveszett… Jó, képregény, meg mese, úgy mesélnek az alkotók, ahogy akarnak, de akkor ennyi erővel a lenyakazottaknak visszaműthették volna a fejét a helyére, jó lesz az úgy.
SPOILER
A képregény végén pedig egy keserédes tanulságot kapunk, hogy van-e egyáltalán értelme harcolni bármiért is, mert mindenki hajlamos rossz irányba változni.
SPOILER VÉGE.
Na de Venturi mester rajzai tényleg gyönyörűek, és tökéletes világot épít. Jók a karakterábrázolásai is, nindzsák, démonmaszkos őrök, és a főszereplők is jellegzetes alakok, szamurájokra jellemző kinézettel.
Ha olasz, akkor a nosztalgiára épít, ismerős karakterekkel, ahogy a sokat látott bölcs Tibi koma mondta nekem. A Chanbara a Tenchu című játékot juttatta eszembe, ahol Rikimarut és Ayamét irányíthattad, akik nindzsa orgyilkosok voltak. Gyerekkorom egyik legjobb játékos emléke a Tenchu, no meg a fantasztikus második része is, az volt ennyire hentelős véres. Összességében azonban Usagi hozta meg a feudális japán iránti érdeklődést. Nem rajongás, de közel áll hozzá. Főleg a szellemisége, a szamurájok becsületessége, hűsége. Biztosan egy szebb világ lenne, ha mindenki kicsit hordozná magában ezeket a tulajdonságokat.
A képregényről megint nem sok szó esett. Egy próbát mindenképpen megér, nálam mindenképpen a polcon marad, mert Venturi rajza nem sokaknak van, és megtisztelem, ahogyan ő is megtisztelt azzal, hogy időt szánt az én könyvem dedikálására.
Bélu
