Regényekről viszonylag ritkán írunk bejegyzést, pedig mind a ketten szeretünk regényeket (is) olvasni. A közösségi finanszírozásból megvalósult Dobozvárosra 2022. októberben lehetett „előfizetni”, és több szempontból is geek cucc ez a gyönyörűen illusztrált könyv.
Lakatos István talán legnagyobb rajongójaként mondhatom, hogy majdnem minden általa készített képregény megvan a polcon, és néhány eredeti rajzot is sikerült becápázni anno tőle. Így tettem szert eredeti Lencsilány oldalakra és a csilis bab receptjének egyik oldala is a gyűjteményem része.
Így egyértelmű volt számomra, hogy a megújult Dobozvárosra is előfizetek, amint lehet. A projekt sikeres lett, viszonylag gyorsan összejött is a célul tűzött pénzösszeg, és kis csúszással, de meg is kaptuk a várva várt regényt.
Megérte várni rá. Sajnos hamar a végére értem, és nem azért, mert rövid (280 oldalnál több a regény terjedelme), hanem mert nem tudtam egyszerűen letenni. Annyira megfogott Zalán és Székláb kalandja. Szerintem egy igazán értékes történet, ami rengeteg tanulságot tartogat az olvasónak.
Zalán békésen éli átlagos életét szüleivel, amikor egy napon bekopogtat hozzá Székláb, egy csapzott öregember, aki a segítségét kéri… Vagyis csak annyit kér, hogy álljon be mellé inasnak, mert olyanja pont nincs, és egyébként is a szüleit már régen elrabolták a dobozvárosiak, és felfújható gumiszülőkre cserélték őket, így nem igazán kellene otthon maradnia.
A regényben csodát csoda követ, Zalán Székláb mellett sok furcsaságnak lesz a szemtanúja, és annak ellenére, hogy az öreg kifejezetten megtiltja, hogy Dobozvárosba menjen, mégis szülei kiszabadítására szövögeti tervét.
Nem szeretnék többet elárulni a történetből, de igazán fordulatos, izgalmas, és csattanókkal teli. Lakatos humora fárasztó, de a szó jó értelmében (én is pont ilyennel vagyok megáldva). A poénjai nem mindig egyértelműek, nem direktek, sok rejtett bonbont kell kihámozni a szövegből. Valami csak egy fejezet elolvasását és a könyv becsukását követően esett le, de akkor nagyon.
Gyerekkönyvnek aposztrofált mű ez, viszont néhány fejezet nálam átlépte egy gyerekkönyv erőszak, illetve realizmus szintjét. De az egész elolvasását követően inkább mondanám mégis annak. Bár aki ismeri a Mester műveit, pontosan tudja, hogy melankolikus, sokszor abszurd, és thrillerbe, horrorba fordulók. A könyv rajzai viszont egyáltalán nem ezt hangsúlyozzák. A történet sokszor King Setét Torony című regényfolyamának egy-egy részéhez hasonlított, ott is történtek viszonylag abszurd dolgok, amik semmilyen módon nem kerülnek megmagyarázásra, mert minek is. Egyszerűen úgy van, és kész. Lépjünk túl rajta.
A Dobozváros szereplői mind-mind szerethető, aranyos, kedves kis lények, legyen akár átlagos(nak tűnő) mosómedve, vízimanó, patkány, hisztis kecske, vagy hatalmas sárkány. Egyértelműen a legfontosabb tanulsága a könyvnek, hogy mindenki egyedi, csodálatos, és megismételhetetlen. A másik a környezetvédelem fontossága, de nem egyszerűsíteném le ennyire, mert ez sokkal bonyolultabb. Ezeken kívül szerintem még az emberek elhidegülése, az igazán fontos dolgoknak silány, rövid életű, felszínes dolgokra cserélése ellen is tiltakozik, amit a mai viszonyok között még inkább meg tudok érteni.
A könyvben helyet kapott egy folytatás, képregény formátumban, ami hihetetlen jó, nem gondoltam volna, hogy néhány oldal (14) majdnem akkora hatással lesz rám, mint a regény maga. A képregényen felül néhány vázlatrajzot, magyarázatot, és egy alternatív történetszálat kapunk két oldalban, ami kicsit eltér a végleges regényváltozattól.
Hogy rákerül-e a könyv az évente újraolvasós könyveimet tartalmazó listára? Egyértelműen igen. Nagyon jó élmény volt.
Bélu
