Minden képregényes esemény előtt megfogadom, hogy vásárolok magyar képregényt is, támogatva ezzel a magyar alkotók munkáját. A Szegedi Képregényfesztiválon viszont most csak magyar alkotói képregényt sikerült szerválni, főként ezek miatt mentem. Így került a képzeletbeli kosaramba Pilcz Roland YKX – Yorn Kayrah Xemovrah című képregénye. Annak ellenére, hogy bizarr a címe, a cucc nem az. Sőt.

Mind a négy füzetet megvásároltam Rolitól, mert már rég tartoztam neki ezzel (ő nem tud róla, de milliószor megfordult a fejemben, hogy beszerzem őket). Négy kis alapos füzet, mellé ajándék Kalyber Joe matricák. Roli másik, mára legendássá vált figurája Joe, anno valamelyik egyetemi lapban olvashattam agyzsibbasztó kalandjait, de azóta már saját sorozata is megjelent.

De hogy ne csak rólam szóljon megint minden... Az YKX jó minőségű képregénynek tűnik már első látásra, kézbevételre is. Masszív, vastag papíron jelent meg mind a négy rész, tűzött kötésben, ez nem egy lenge szellőtől szétesős valami.

A főszereplő, Kay élete csupa kaland, az egyik ezek közül, hogy senki sem érti a nevét. De amúgy tényleg eseményből eseménybe csöppen, és a történetet úgy néz ki, nem annyira ő befolyásolja. Kicsit a körülmények áldozata, és mintha kicsit mellékszereplője lenne a sztorinak. Így esik, hogy nőmentésből hirtelen egy kincsvadászatba, egyik gonosz karmai közül a másik gonosz (?) karmai közé keveredik, és a negyedik füzet végére sem tiszta, hogy kinek mik a céljai, ki használná a „szent grált” jóra, vagy épp rosszra. Elég izgalmas a történet ahhoz, hogy várjam a folytatást.

A karakterek eredettörténetei nagyon szépen ki vannak dolgozva, viszont a cselekményeik írják körül őket, nem esnek át túl nagy karakterleíráson, vagy fejlődésen. Van hallgatag titokzatos muki, a manipulatív gazdag megbízó, a főszereplő humoros segítője, erős, szexi, elutasító nő. A főszereplőnkre is igaz, hogy könnyen körülírható. Egy jó humorú, és sokszor túl laza ereklyevadász. A jelleméről is lerí Roli célja, ami egyértelműen a szórakoztatás. És nekem letehetetlen olvasmánynak bizonyult ez a képregény.

A kalandokra tényleg nem lehet panasz. Gyorsan történik minden, mintha egy filmet néznél, és szerintem ez is lehetett az elsődleges koncepció. A képek nagyon összetettek, engem azok tényleg megfogtak. Nem hullámzik a minőség, végig pazar. Külön tetszik, hogy a hátterek is szépen ki vannak dolgozva, hogy a figurák arcai tükrözik az aktuális érzelmeiket, és hogy nagyon dinamikus az egész. Mondhatni, hogy élettel teli. A belső és külső terek egyaránt. Nekem a dzsungeles rész tetszett talán a legjobban, de a sivatagi homoklapátolásnak is volt hangulata.

Továbbra is azt mondom, hogy érdemes belekóstolni egy-egy magyar alkotó képregényébe. Egyáltalán nem sárgább és savanyúbb, viszont a miénk. Ne menjünk el a képregényes rendezvényeken a magyar alkotók asztalai mellett, mert igazi kincsekről maradhatunk le. Roli hihetetlen igényes képregényei is megérdemlik a nekik kijáró figyelmet.

Már megint elkalandoztam. Hamarosan egy másik szegedi képregény, az X-embörök új epizódja kerül terítékre. Azt is nagyon várom már, hogy elolvassam.

Bélu

 Tavaly októberben a(z addig ismeretlen) C.S.A. Comics kiadó bejelentette, hogy kiad egy klasszikus Tex történetekkel megtöltött kötetet. A borítón egyes szám szerepelt, ami egyben azt is jelentette, hogy lesz folytatás. És lett is! Négy kötet jelent meg eddig, egyik szebb, mint a másik! (Egyformán szépek.) Azért jutott mindez eszembe (és még sok minden egyéb is), mert éppen mostanában lapozgatom a Tex Classic negyedik kötetét, illetve találkoztam a kiadó bejelentésével, miszerint hamarosan megjelenik a Nathan Never (náluk) első kötete. És ez még nem minden... Viszont pár dologra kíváncsi is voltam, ezért inkább megkérdeztem. Tehát: következik beszélgetésünk Kertész Lászlóval, a C.S.A. Comics atyjával.

H.G.: C.S.A. Comics. Honnan a névválasztás? Ez a Confederate States of America rövidítést jelöli, ezzel utalva Tex Willer (eredetileg texasi és unionista) konföderációs álláspontjára? Nagyon mellé lőttem? 

K.L.: A név valóban a Konföderációs Államokra utal, de a választáshoz nincs köze Texnek. Tex egyébként texasi és déli, de számomra sajnálatos módon az északiakkal szimpatizál. Az amerikai polgárháborúhoz, azon belül a déli államokhoz fűződő erős vonzalom már legalább két évtizede kialakult. Az elmúlt 20-25 évben többször jártam az Egyesült Államokban, ahol célirányosan meglátogattam jó néhány, számomra kedves, gondosan megőrzött egykori csatateret. Az évek során rengeteg mindent összegyűjtöttem már az amerikai polgárháborúból. Vannak relikviák, pl. ágyúgolyók, puska- és pisztolygolyók, ritka fém kabátgombok, melyeket csataterekről ástak ki. Egy uniós ezredes kardja, övcsatja és fotója, amit egy múzeumtól vásároltam meg. Korabeli nagy formátumú, díszes vonatjegyek, eredeti aláírások híres polgárháborús tábornokoktól. És természetesen rengeteg könyvem, magazinom. Szinte minden, ami a témával kapcsolatban szóba jöhet. Mindemellett van egy nagy történelmi makett- és figuragyűjteményem. Teljesen élethű, kézzel festett mini figurák a világ legnagyobb figura készítő, figura festő mestereitől. Többségében amerikai polgárháborús alakok, de vannak más történelmi korszakokból valók is. 

H.G.: Viszonylag friss kiadó, eddig négy kötetes. Honnan az ötlet és az elhatározás? Régre nyúlik vissza a kapcsolat a fumettivel?

K.L.: Gyerekkorom óta gyűjtöm a képregényeket.  A 70-es évek közepén a Pajtás, a Füles és a Népszava folytatásokban megjelenő képregényeivel kezdtem. Ezeket a Pif, a Mozaik, az Alfa, a Kockás, valamint a skandináv országok részére nyomtatott Pókember, Fantasztikus Négyes és a Hulk hazánkban fellelhető számai követték, amelyeket az általános iskolában egymás közt cserélgettünk. Fumettivel először szintén a 70-es években találkoztam, úgy 9-10 éves lehettem. Szélesebb családi körben van egy nálam 2-3 évvel idősebb másod-unokatestvér, akinek akkoriban voltak jugoszláv kiadású Zagorjai, és amikor mindez a tudomásomra jutott, azonnal felcsillant a szemem. Meg is lovasítottam néhányat, amikor egyszer vendégségben voltunk náluk. Apám nem sokkal utána felfedezte nálam a füzeteket és nagyon megszidott érte. Vissza kellett adnom és én nagyon szomorú voltam emiatt. Zagor figuráját akkor, egyszer s mindenkorra a szívembe zártam. A kiadás ötlete pedig konkrétan onnan ered, hogy néhány éve, amikor tudomást szereztem arról, hogy nálunk is lesz magyar Zagor és Tex, folyamatosan próbáltam meggyőzni az Anagram és a Frike kiadókat, hogy a számomra legjobban tetsző epizódokat jelentessék meg. Amikor rájöttem, hogy hiába minden, mert az ő elképzelésük nem egyezik az én ízlésemmel, elhatároztam, hogy saját magam fogom kiadni a nekem tetsző történeteket. Így az én könyvespolcomra jobbára olyan a történetek kerülnek majd, amelyek számomra kedvesek. 

H.G.: Az olasz képregények nagy kedvelője vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez itthon nem annyira menő vagy kelendő, ennek ellenére már többen is belefogtak. Nem figyelmeztették, hogy ez egy költséges hobby? Mennyire megterhelő anyagilag, durva a mínusz? Illetve (ha már volt róluk említés): milyen a viszony, az együttműködés a Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal?

K.L.: A Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal maximálisan korrekt a kapcsolat. Mielőtt belevágtam volna, természetesen kikértem a véleményüket. Mindkét helyről figyelmeztettek, hogy itt jóval nagyobb az esélye a bukásnak, mint a sikernek. Magyarországon a képregények világában kis túlzással szinte csak a Marvelből és a DC-ből lehet megélni, mert nálunk csak ezeknek van számottevő piaca. Giovanni (Frike Comics) kezdettől fogva nem a konkurenciát látta bennem. Szerinte az egész magyar képregényes világnak csak jót tehet, ha megpróbálom. Segítsége nélkül nem tudtam volna elkezdeni. Sajnos vagy nem sajnos, de az életfelfogásom szerint csak a szépet és a jót szeretem, legyen az akár egy munka, akár egy termék. Nálam mindig a minőség az első, az ár másodlagos. Ebből kifolyólag a kívánt eredmény eléréséhez szükséges munka ideje, mennyisége és minősége az átlagnál magasabb, ezért a befektetett összeg nálam soha nem lesz megfelelően alacsony. Hogy mekkora így a mínusz? Jelenleg hatalmas, mert a költségek magasak, az eladások pedig még nincsenek vele egyensúlyban. De annyi minden másra elszórjuk a pénzt az életben, és ezzel legalább valami maradandót alkothatok. Vagy legalábbis reménykedem benne. És igen, megterhelő, mert én máról holnapra bérből és fizetésből élek. Már egy kötet kiadása is komoly pénz számomra, ami lehet, hogy soha nem fog megtérülni. Elcsépeltnek tűnhet, de elsődlegesen nem a nyereségért csinálom, hanem magáért a képregényért, annak szeretetéért. És hogy ezt az örömöt másokkal is megoszthassam. Ezzel együtt jó lenne, ha ez a vállalkozás nem lenne veszteséges, mert hosszú távon csak így tudom a folyamatot fenntartani. Tudom, nem lesz egyszerű, mert külföldön is rendre csökkennek az eladások, a fumetti olvasóinak nagy része pedig kint is az idősebb korosztályból kerül ki. És ez a jövőt tekintve sajnos nem adhat okot a bizakodásra. Mindenesetre rajtam nem fog múlni, lehetőségeim szerint mindent megteszek a siker érdekében. Bízok magamban, az ítélőképességemben, a megérzéseimben. Nem az a típus vagyok, aki könnyen feladja, amibe egyszer belefog.

H.G.: Tex - szerintem - jó választás volt. Egy igazi klasszikus, a western továbbra is kedvelt műfaj itthon, talán nem lehet mellé nyúlni. De mégis: miért pont Tex? És kicsit a jövőbe tekintve: hamarosan megjelenik az új sorozat első kötete, Nathan Never főszereplésével. Eddig itthon egy kis kötetben találkozhattunk vele, eléggé megosztó volt a karakter, felemás a fogadtatás. Ezért ugyanaz a kérdés: miért pont Nathan Never?

K.L.: Hogy miért pont Tex? Mert Zagort nem adta az Anagram Comics, a Texre viszont rábólintott a Frike, ilyen egyszerű. Világ életemben szerettem az amerikai vadnyugatot, a cowboyos-indiános történeteket, engem a fantasy, meg a modern kori horroros történetek általában hidegen hagynak. A polgárháború iránti vonzalmam már részletesen taglaltam és bár Tex történetei a konfliktust követő időszakban játszódnak, visszaemlékezéseiben időről időre megjelennek az észak és a dél között zajlott testvérháború eseményei. Ezeket a háborús epizódokat mindenképpen szeretném a jövőben a magyar olvasóknak is bemutatni. Az első kötet megjelenése után pedig levontam a konzekvenciát: ha kiadóként sikeres akarok lenni, akkor a Texen kívül valami másra is szükségem van, amivel bővíthetem, színesíthetem a palettát. Mivel a Tex árusítása közben a vásárlók leginkább Nathan Nevert említették, mint akit a jövőben szívesen látnának és olvasnának, így nem volt kérdéses, melyik cím lehet a másik. Úgy gondoltam, hogy amúgy is kell a piacra valamilyen tudományos-fantasztikus sorozat klasszikus fekete-fehérben, Nathan Never világa pedig megéri a befektetést. Két dolog szólt ellene: a vezérfonal bonyolultsága, szerteágazósága, amely alaposan feladja a leckét annak a szerkesztőnek, aki nem folyamatában akarja az összes részt megjelentetni, hanem a nagy egészből csupán egy válogatást szeretne kiadni. Gyakorlatilag két Nathan van: a 2012 előtti régi, meg az onnan indított új. NN nem csak nálunk megosztó, hanem az olaszoknál is. Azok az igazi fanok, akik kezdettől fogva olvassák a történeteket, igencsak elkeseredtek, mert nagyon nem tetszett nekik az új irány. A valódi értékkel bíró, elgondolkodtató, több mondanivalót magukban hordozó történetek a többség szerint egyértelműen a régiek voltak. Azonban a korai Nathan rajzolóinak munkái sajnos - kevés kivétellel - távol állnak a számomra elfogadható szinttől, ez a másik fő probléma. Márpedig én nem tudok száz százalékig elköteleződni valami mellett, ami – hogy is fogalmazzam - nem igazán tetszik. Az „új Nathan” már sokkal inkább fogyasztható a mai közönség számára, mivel igencsak "elmarvelesedett". Ezt nem feltétlenül kell negatív dologként értelmezni, egyszerűen csak más lett, mint azelőtt volt: populárisabb, a mai igényeknek megfelelően eladhatóbb. Ebből kifolyólag, mi itt most a 2012 utánival kezdünk. Már csak azért is, mert ezek az epizódok, amelyekkel indulunk, kimondottam új olvasók bevonására készültek. Néhány szám elolvasása után szinte mindenki „képbe kerülhet”, hiszen a teljes NN univerzumot meg lehet ismerni bennük. De megnyugtatok mindenkit, aki a klasszikusra várt, hogy a későbbiek során minden fontos korábbi történet meg fog jelenni, már amennyiben lesz elég olvasója hosszabb távon is ennek a - véleményem szerint - csodálatos sorozatnak.

 És ha már van két ilyen klassz sorozatom, mint a Tex és a Nathan Never, miért ne lehetne akár három is? A még szabad címek közül Mister No karaktere volt messze a legszimpatikusabb, így lett az egykori második világháborús pilóta a harmadik választottam. És elárulom, itt sem fogok megállni. A jövőbe menekülni - számomra ez lehet a fennmaradás, a siker egyik kulcsa. Az idő pedig majd választ ad, hogy csupán hiábavaló erőfeszítés volt-e mindez.

H.G.: Remélem, még sok ilyen szép kötet kerülhet a polcainkra, ezért: köszönjük a beszélgetést, az eddigi és a jövőbeli munkát, és - természetesen - sok sikert a továbbiakban!

A történelmi ihletésű képregényeknek nincs akkora keletje itthon, mint egy-egy nagyobb kiadó cuccainak. Így kerülhetett arra sor, hogy a Davy Crockett képregény a Nero Blanco Comicsnál mindösszesen 150 példányban készült el.

Davy Crockett a 18. század végén, a 19. század elején élt a vadnyugaton, és az amerikai történelem egyik legendás alakja. Brit és francia képregényekben is megjelent, ezt Bayer Antal utószavából tudom, nem saját kútfőből. Bayer Antal magyarázatait nagyon szeretem olvasni, és sokszor rávesz engem arra, hogy bővebben utánanézzek egy adott történelmi személynek. Ezúttal a creek és texasi polgárháborúba sikerült beleásnom magam.

Davy Crockett történeteiből négyet kapunk egy 70 oldalas kötetben. Kicsit sajnálom, hogy csak ennyi jutott nekünk, de ki a kicsit nem becsüli, ugye. Nagyon bejött ez a kis könyvecske is.

Aki szereti a westernt, csipetnyi humorral, sok bunyóval, annak ez a képregény is be fog jönni. Igazából a Nero Blanco olyan képregényt még nem adott ki, ami nekem ne jött volna be. Ezek a régi képregények (van benne közel 70 éves) egy másik világba kalauzolnak el. És itt nem csak a 19. századi vadnyugatra gondolok.

Sokszor a régi képregényalkotók szóhasználata, az általuk felépített szituációk azok, amik megfognak. Akkoriban nem volt ciki leírni olyat, hogy indián, vagy felvállalni azt, hogy korábban volt a népek között ellentét, háború, gyűlölet, hogy a másikat patkánynak nevezték.

És éppen ez az érdekes. Az, hogy Davy Crockett jelentős szerepet vállalt az indiánok elleni harcokban, annak ellenére, hogy pozitív szereplőként mutatják be nekünk, mégis negatív árnyalatot kaphat az utókortól. Vagy csak én érzem így?

Nem biztos, mivel az amerikai kolonizálás és annak hatásai vezettek a Creek háborúhoz, amikor is az őslakosok fellázadtak, hogy asszimilálni akarták őket. Ilyen viszonylatban nekem Davy nem annyira frankó gyerek. Persze, a képregény lapjain nem gyilkolta halomra az ellenséget, inkább a csalafintasága kerül előtérbe, ezért vicces és szórakoztató kalandok ezek.

A Davy Crockett képregény is marad a polcon, minden európai képregény iránt érdeklődő olvasó kedvét lelheti a képregénytörténelem eme szeletkéjében.

Élmény volt olvasni, és olvastam volna tovább.

Bélu

1998. február és április között jelent meg az Aliens: Survival a Dark Horse Comics gondozásában. Guy Davis rajzolta és James Vance írta. Egy igazán zavaros (a szó jó értelmében), és szerintem gyomorforgató történet.

Az Aliens történetekben az tetszik a legjobban, hogy teljesen zárójelbe teszik az élet értékét. A Weyland Yutani Társaság kapzsisága fittyet hány erre, és szereplőink általában ennek az áldozataivá válnak. A Weyland Yutani az emberi nagyravágyás görbe tükre, és nem csak erre a képzeletbeli, de igen valóságos cégekre és emberekre is igaz az, hogy beáldoznak bárkit és bármit a profit érdekében.

A Túlélés című képregény végig kétségbeesett és elkeseredett hangulatú. Vic Thompson és családja életét mutatja be. A képregényben a képzelet és a valóság keveredik össze, végig Vic szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Egy idegen bolygóra (Sargon-IV) leszállt felderítőcsapat a bolygó nyersanyagainak kiaknázásának lehetőségeit volt – elvileg – hivatott vizsgálni, amikor is meglátogatja őket a helyi őslakosság, egy horda idegen bogár. Az embereknek nem csak a bogarak léte a legnagyobb problémájuk, de egy rejtélyes, ismeretlen eredetű betegség is ledönti a csapat tagjait a lábukról, ami még kilátástalanabbá teszi a helyzetüket.

A képregény elején megtudjuk, hogy Vic az egyetlen túlélője az egész haddelhaddnak, és ő is lázzal, és hallucinációkkal tűz. Élete minden dilemmája megtestesül a szeme láttára, és személyes háborút vív nem csak az idegenekkel, de saját magával is. Miközben a túlélő kapszula falán kívül kaparászik valami.

A három füzetes képregény rendkívül fordulatos, sose tudhatja az olvasó, éppen valóság-e az, amit lát. Feltevések és tévedések, majd tragédiák sorozata az egész, hogy a végén rendesen pofán vágjon a keserű tanulság. Szart sem ér az emberi élet. James Vance író nagyon eltalálta.

Guy Davis munkáit sokan ismerhetik, rajzolt ő P.K.V.H.-t (talán ez a legismertebb magyarul megjelent műve), de Dreddet is. Nagyon lazán vezeti azokat a vonalakat, olyanok a rajzok, mintha fel sem emelné egy panelen belül a cerkát. Elnagyoltnak tűnő szkeccseknek látszanak, de egy-két oldalon azért megcsillogtatja tehetségét (nézzétek a hallucinált repülős képeket). Illik a stílusa ehhez a zaklatott hangulatú képregényhez.

Jó olvasmány volt ez is.

Bélu

Anno már volt szó a Tick sorozatról, ami az Amazon Prime Videon nézhető. Nekem az első találkozásom a Kullanccsal ez a széria volt, viszont sikerült megszerezni egy füzetet, a 2015-ös Free Comic Book Day-re kiadott válogatást.

A füzet három agyament történetet tartalmaz a Kullancs és Arthur kalandjaiból. Kettőt közülük Jeff McClelland írt, és Duane Redhead rajzolt, míg a középsőt Benito Cereno írta és Les McClaine rajzolta. Nekem a McClelland-Redhead páros sztorijai jobban bejöttek, és a rajzok is valahogy szerethetőbbek.

Így 7-9 oldalas történetecskékben nem is annyira fárasztó a Tick, bár én szeretem azt is, de a fejezetek pont megfelelnek egy-egy hosszabb, csattanóval kivárós viccnek. A Tick írói valahogy máshogy vannak bekötve, így néha annyira abszurd megoldásokkal állnak elő, hogy csak a fejedhez tudsz kapni.

A várost éppen felzabáló szörnnyel szembeni harc előtt Tick egy, csak általa látott szellemmel folytat bájcsevejt. Tudjuk, nála van baj szatyorral, szóval elnézzük ezt neki. A második történet a Tick első füzetéhez kapcsolódik, amikor egy képszakadás történt (?) főszereplőnknél. Így lehetünk szemtanúi, hogy az eszméletlen kék maskarást gördeszkapályának használják, hozzávágják különböző szörnyekhez, és még a cethal gyomrában is látogatást tesz, ami kitüsszenti. Esemény eseményt követ, míg végül a hajléktalanok teapartiján vendégeskedik, amit a rendőrség, engedély hiányában, feloszlat. Kell még?

Az utolsó történetben Tick és Arthur múzeumba menne, de, mivel állandóan meg kell menteni a világot, így ki kell állniuk a sorból, és nem haladnak előre az egész napos sorban állásban. A slusszpoén meg ezután jön persze…

Igazi agyament cucc a Tick, és nagyon sajnálom, hogy alig lehet találni eladó példányokat, vagy, a magas postaköltségek miatt csak nagyon borsos áron. Esetleg, ha valakinek lapul eladó darab a fiókjában, az keressen meg. ;)

Bélu

Az Anagram Comics 2023-as újdonsága a Zagor negyedik kötete, a Rejtélyes lápvidék, szerencsémre sikerült megszerezni és elolvasni. Zagor ezúttal egy western-thrillerbe csöppen.

Megszokhattuk, hogy Zagor történetei, egy jó fumettohoz illően más-más stílusúak, és a magyar kiadó nagyon változatosan jelenteti meg a kőbaltás szellem kalandjait. Zagornál is kölcsön vesznek innen-onnan, ezúttal Edgar Allan Poe lesz az útitársa arra a bizonyos lápvidékre.

Ez a történet részben vérbeli western, néhol pedig átvált belezős horrorba, és emellett igen szexi és rejtélyes is, ahogyan azt a címe is elárulta már. Túl sokat nem akarok lelőni a poénból, de annyit elárulok, hogy Zagor kicsit „diabolikosra” vette a figurát, ugyanis hullanak az emberek, mint a legyek egy jó Kobra támadás után.

Furcsa volt nekem, hogy a sorozat negyedik kötete ilyen Dragonero méretűre sikerült. Gondolom az infláció, a nyomdai költségek emelkedése tette rá a kézjegyét a kötetre, hogy nem az a hatalmas alapú TPB lett, mint nagy testvérei. Megnéztem, az első kötet 2019-ben csak 600,-Ft-tal került többe ennél a kötetnél, ami durva, mert az vastagabb is és nagyobb is.

Na de az olvasási élményen ez vajmi keveset változtat. Imádtam ezt a sztorit is, mint az elődeit. A képregényen felül ismét olvashatunk a főbb karakterekről, az olasz kiadóról, és Zagor apukáiról. Kiemelném, hogy a magyar kiadó remek munkát végzett. Pócza Lilla fordító munkáját nem tudom, kellett-e lektorálni, ha igen, ha nem, a magyar szöveg hatalmas dicséretet érdemel. Egyetlen helyesírási hibát, vagy bármiféle elütést nem lehet találni a kötetben. Furcsa, hogy ilyesmit megemlítek? Ne legyen. Azt hiszitek, ez alap? Nem mindenütt.

Ez nem fizetett hirdetés továbbra sem, csak szívügyemnek tekintem az ilyen remek kiadók munkájának segítését. Szóval, ha valaki kedvet kap, akkor az alábbi linken megtalálja a kiadó oldalát, olvashattok rajta az egyes sorozatokról, és a rendelési lehetőségekről is.

https://www.anagramcomics.hu/

Jó böngészést.

Bélu

Idén augusztusban Szicíliában jártunk. Idegenvezetőnk azzal kezdte mondandóját, hogy reméli, mindenki járt már Olaszországban, mert aki most szeretné megismerni, az rossz helyen kezdi. Nem teljes mértékben volt igaza. Amit nehezen tudtam elképzelni, hogy Szicíliában (és úgy általában Olaszországban) a mai napig a mafia* uralkodik a háttérben. Csak ők engedhetik meg, hogy üzletet nyithass, hogy bármiféle kereső tevékenységet folytass, védelmi pénzek rendszere működik, és még azt is szabályozzák, hogy az adott faluban leparkolhatsz-e az autóddal.

Az egész ország fel van osztva a családok között, így minden területen más fogja megmondani, hogy hol is van a helyed. A rendőrség lényegében dísznek van. A legnagyobb hatást rám Agrigentoban, a Templomok Völgyében berendezett „sírkert” gyakorolta a kopjafákkal, amiken egy-egy a mafia által legyilkolt bíró neve szerepelt.

A körút során idegenvezetőnk kitért Giuseppe „Pino” Puglisi atyára, aki nyíltan a mafia ellen harcolt, mondhatni lázított. Ennek ugye nem is lehetett jó vége. Pino atya történetét pedig egy képregény fel is dolgozta, amit kinn meg is vásároltam.

A Don Puglisi című képregényt Marco Sorseri írta és Riccardo Pagani rajzolta. Pino atya életét dolgozta fel, a fiatalkorának egy kis szeletétől egészen a meggyilkolásának pillanatáig. A képregény minimalista rajzokkal készült, és a 90 oldalból az utolsó 20 oldal volt a legjobb. Pino atya a szeretet erejével (tudom, hogy ez közhelynek hangzik) harcolt, hogy a mafiának kitett gyerekeknek életcélt adjon. Könnyen megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, kirándulásokat, sportrendezvényeket szervezett, és akkor rúgta el a pöttyöst igazán, amikor iskolát akart nyitni Palermoban.

A képregény egy riport köré épül, amit az atyával és diákjaival készítettek. Az interjút a konkrét események váltják fel mindig. Megtudjuk, hogy ez hívta fel igazán a Graviano család figyelmét az atya áldásos tevékenységére, és hogy emiatt rendelték meg végül a megölését. 1993. szeptember 15-én ölték meg, az 56. születésnapján. A képregény végén a gyilkosa áll bíróság előtt, és beismerő vallomást tesz 1997-ben.

Gyilkosai és a megrendelők mind életfogytiglani szabadságvesztést kaptak.

Pino atya története azért megrendítő, mert csupa jót tett a világgal, és mégis az történt vele, ami, és pontosan tudta, hogy nagy rá az esélye, hogy pontosan így fogja végezni. Nekünk, akiket megrendít a története, jelent valamit a mártírhalála, és a bűnösök is megkapták, ami járt nekik. Mégis. Szicíliában továbbra is ugyanezekkel a módszerekkel működik az élet. Megállapíthatjuk, hogy nem Pino atya bukott el, hanem a világ, amiben élt.

Bélu

* a mafia egy betűszó, ebből a mondatból ered: Mazzini Autorizza Furti Incendi Avvelenamenti (Mazzini engedélyezi a rablást, gyújtogatást és a merényleteket)

Sajnos túl sok Kenner retro figurám nincs (csak néhány Star Wars, és egy Terminator még gyerekkoromból). Viszont néha essen már szó nem csak a képregényekről, hanem pár említésre méltó akciófiguráról is. A Kenner Aliens: Hive Wars (Kaptár Háborúk) figura sora következik 1998-ból.

A Hive Wars figurasorban Alien, Predator és tengerészgyalogos figurákat találunk, köztük androidszerű lényeket. A legérdekesebb egy alternatív Hicks tizedes figura, ami igen ki van gyúrva. A figurasor mindkét idegen fajból különböző formájú/fajtájú figurákat tartalmaz, nyilvánvaló, hogy több fajtából többet lehetett volna eladni. Van itt savas Alien, vagy légyszerű szárnyas dög, és Prediből is van néhány alternatív kinézetű/színű darab. Predatorból mára már több fajtát ismerünk, a bogarakból viszont nem sokat, sőt.

 Ez a sor hamar befuccsolt, a második kiadást nem érte meg (utóbb jött ki egyébként a Necánál Hive Wars Predator, de a Necánál már minden is kijött, szóval ez nem újdonság). Ezek a Kenner figurák szerintem nagyon jól néznek ki, főleg az idegen lények sikerültek szerintem, a hibrid rajzfilmes fröccsöntött kinézetű katonák sosem voltak a kedvenceim. Szerencsére olyan áron mennek már ezek a különböző online piactereken, hogy sajnálnám rájuk a pénzt. :D

A Hive Wars figurákhoz promóként született egy képregény is, amiben a tengerészgyalogosok azt a feladatok kapják, hogy egy idegen fajok által elözönlött bolygón abálják a lényeket. Egész jól érzik magukat, belecsapnak a lecsóba, és a történet végét Te alakítod, a saját akciófiguráiddal… A képregény soha nem jelent meg hivatalosan, néhány éve oldalanként kikerült a facebookra, és most már a Xenopedia is hozza, ha rákerestek. Érdekesség, és egy kis csipetnyi történelem. Nagy dolgokat nem kell tőle várni. Szép, rajzfilmszerű az egész, bár hogy egyáltalán ez a franchise mennyire való gyerekeknek, arról nyithatnánk vitát, még akkor is, ha finomítottak rajta.

Bélu

Úgy gondolom, soha nem sokallunk be a Predatorból, szóval ismét egy ilyen képregényt hoztam el nektek. A Predator – The hunted city egy három részes minisorozat, ami a Dark Horse Comics lapjain jelent meg 1993-1994 között.

A képregényben 1947. New Yorkjában járunk, egy bandaháború kellős közepén. Főszereplőink Tony Vincenzo, egy pitiáner kis maffiózó, és Max, az újságíró, aki gyilkosságokról szeret a leginkább tudósítani. A fő cselekményszál hajaz kicsit a Predator 2. részének eseményeire, amikor a Ragadozó a maffiát kezdi el irtani, hogy közelebb kerüljön fő célpontjaihoz.

Igazából ez a történet nem hozott semmi újdonságot azon felül, hogy a negyvenes évekbe helyezte magát. Charles Moore írta, de írhatta volna akárki. A rajzok szerintem rendben vannak, illeszkednek a megszokott Avp színvonalba, nekem tetszettek. Rob Hayesnek és Jasen Rodrigueznek köszönhetjük ezeket.

Totál kihagyható darab, ha nem ragaszkodik ahhoz a rajongó, hogy neki minden kell. Olvastam már ennél jobb Predi képregényt is (sőt, majdhogynem csak jobbakat).

Bélu

Dunát lehetne rekeszteni a különböző Marvel sorozatokkal. És ez nem is baj. A Vad Virágok Könyvműhely Mi Vagyunk A Galaxis Őrzői című kötetét azért vettem meg, mert egy új sorozat kezdete volt, és kíváncsi voltam a megvalósítására. A Mi Vagyunk a Marvel sorozat részeiben egy-egy fontosabb szuperhős/banda történetét ismerhetjük meg jobban. És tényleg. Az Őrzők tizenhat történetét, és egész sokoldalnyi magyarázó szöveget olvashat az, aki erre a kötetre teszi a voksát, és a képregényekre költhető keretének egy részét.

Oké, boomer vagyok, most is tökéletesen bebizonyosodott. Ugyanis a kötet régi képregényei jobban tetszettek, mint a 2013-as, rebootolt részek, összekavart, megújított, újragondolt szereplőkkel.

A hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig megjelent részeknek hatalmas a varázsa, míg a 2008-as történetben is van potenciál, Dan Abnett nagyon tud írni. Régen minden jobb vót, pedig azoknak a régi képregényeknek a megjelenésekor még tervben sem voltam.

Valahogy a Galaxis Őrzői mára egyet jelent a cselekmény elhumorizálásával, kicsit komolytalanná vált az egész, és Brian Michael Bendis sorozata számomra meg sem közelíti a Bosszúállóit például. Valahogy a bérmunka nem mindenkinek, vagy nem mindig áll jól.

Viszont, hogy írjak nagyon jót is a képregényekről. A kötet több mint 2/3-a nekem nagyon bejött. A régi Őrzők valahogy komplexebbek, és imádom, hogy milyen emberi problémáik voltak, és hogyan akarták azokat megoldani.

Az eredeti Galaxis Őrzői az ezer éves ember, Vance Astro őrnagy, aki örökre rabja az őt védelmező ruhának, Martinex, a tudós kristálylény, Charlie-27, a Jupiter népének utolsó tagja, akin genetikai módosításokat kellett végrehajtani, hogy túlélje a bolygón uralkodó körülményeket, és Yondu, akit csúnyán kiheréltek a mozifilmekben, pedig sokkal több van benne.

Mind igen komoly tagok, és olyan arcokkal vesznek részt közös kalandokban, mint Amerika Kapitány, vagy Ben Grimm, alias a Lény. Időutaznak, harcolnak a galaxist leigázni akaró gyíklények ellen, mindezek mellett önzők, mivel emberek. Durva, hogy egy-egy füzetnyi tartalomban mennyire tudnak árnyékolni akár több karaktert is (egyébként Thanost és lányát, Gamorát, aki később kerül a képbe, mint őrző, a kilencvenes években megjelent karácsonyi történetben nagyon eltalálták). A kedvencem, amikor az egyik főszereplő a fiatalkori énjét szeretné rávenni, hogy ne lépjen arra az útra, mint ő, és ezzel meg akarja változtatni a saját jövőjét. Mivel ez nem sikerül, levonja a tanulságot: legalább létezik egy olyan világ, ahol az egyik énje nem áldoz fel mindent. És ilyen keserédes dolgokat olvashatunk majd’ minden történet végén, én ezt imádom. Végre nem hepi mindenki folyton, vannak azért egyéni tragédiák is.

Ez egy marha igényesen összerakott kötet, és ha a többi is hasonló lesz, tehát a régebbi képregények, esetleg első megjelenések kerülnek inkább bemutatásra, akkor kihagyhatatlan darabok lesznek. Sok infót lehet olvasni a képregények megjelenési problémáiról, a hősök fogadtatásáról, az esetleges változtatások okáról, és hogy épp kiknek a munkáit olvashatjuk, nézegethetjük. Személyes kedvencem Mike Mignola rajzaival a Mordály történet, ami inkább valami Disney mesére hajaz, mint komoly történetre. Nagyon cuki.

A kötet nagyon szép, a Marvel Omnibusok megjelenésére hajaz. Elegáns fekete védőborítót kapott, amin a régi őrzők a háttérben, mint valami istenek állnak az újak mögött, akik viszik tovább az örökségüket. A kötet elolvasása után realizáltam ennek a borítónak az üzenetét, pedig anno én is a belső borító mellett tettem le a voksomat.

Szerintem szép munka ez ismét, az ízlésekről meg kár vitatkozni. Nyilvánvalóan valakinek az üdébb, mozifilmekből ismert őrzők jobban bejönnek, el tudom fogadni. De én már megváltozni biztosan nem fogok.

Bélu