Manapság, a közösségi utálat médiában divatos mindent leszarozni. Nincs ez másként a Marvel filmekkel sem, amikre azért így is milliószám ülnek be az emberek, annak ellenére, hogy a fotelból erőteljes nyálcseppek kíséretében ordibálnak a reklámokkal.

A Szép új világ nem a könyvekben létezik már csak, hanem éppen abban élünk. Az elmúlt húsz évben rengeteg változás történt, és az is biztos, hogy más hatások befolyásolják az életünket, mint régebben. Én a Pókember – Nincs hazaút óta egyetlen Marvel filmet, vagy sorozatot sem néztem meg, mert minek. Mondhatni, Marvel filmes detoxot tartottam.

Erre jöttek megint a Miki egeres óriáscég ügynökei ezzel a piros Hulkos trailerrel, meg a Szép Új Világ dumával. Befészkelték magukat ezek az agyamba. De akkor sem voltam benne biztos, hogy látnom kell ezt a filmet, mígnem ki nem jöttek a mainstream média martalócai és a facebookos kardkivont kommenthuszárok rejtekhelyeikről, hogy nekimenjenek. Szóval elértétek, beültem egy Marvel filmre, több, mint három év után.

A Marvel filmeknek továbbra is a legnagyobb hibája szerintem, hogy ahhoz, hogy értsd, mi a fene folyik a vásznon, mindent látnod kell. Minden film mindennel összefügg, ezt már épeszű ember követni sem tudja. Valamilyen szinten az Amerika Kapitány negyedik része is ebben a hibában szenved, de mégis… képregényes ismereteimnek hála valamilyen szinten összeraktam a kiindulópontot, így nem éreztem magam hatalmas ökörnek már az elején.

A probléma az, hogy a kritikusok úgy adják elő, hogy Ross táborn… khm… Ross Elnök a főgonosz ebben a filmben, pedig rohadtul nem. Rohadtul nem ő, hanem pont ő az a karakter, akit nagyon jól középpontba helyezve, többlettel felruházva simán beáldozhat a Marvel, hogy történjen valami egy ilyesmi, mindenki által tudottan átvezetőnek számító filmben.

Harrison Ford szerintem tökéletes volt a szerepre, imádom ezt az embert. az alkotók a Hihetetlen Hulk eseményeire mutogatnak vissza rendszeresen, sejtetve, ha nem is láttad a trailert, számíthatsz valami Hulkos mókára. De ki nem látta a trailert? Tegye fel a kezét!

Mindenki látta azt a fene nagy vörös Hulkot a trailerben, mivel ott táncikált hiányos öltözetben. Kinek nem tűnt volna fel? Na de rajta kívül van-e még valaki említésre méltó ebben a filmben?

Anthony Mackie szerintem nagyon jó Sólyom, aki mindenféle kisebbségi komplexussal veszi át a Kapitány pajzsát, és valamilyen szinten párhuzamot lehet vonni az általa játszott Sam Wilson és közte. Ugyanis ő nem Steve Rogers, és Mackie sem Chris Evans, akiről tudjuk, hogy Amerika legszebb férfi segge. Ez pedig frusztrálja Mackiet. Nyilvánvalóan.

Na de a viccet félretéve. Ez a film valóban inkább egy lightos thriller, mint szuperhős akció. Tele fordulattal, és az elején nem igazán tudtam, ezt hogy fogják kibogozni, de sikerült. A film lényegi mondanivalója szerintem továbbra is az a pátoszos maszlag, ami az összes Amerika Kapitány képregényt áthatja. Ha igazán szereti valaki az amerikai államot és a népet, ha jót akar cselekedni, bárkiből lehet kapitány. Persze néhány wakandai hiperűr-cucc is elkél, mert leszakítja a tökét a Hulk. Aki ezúttal piros, mint már említettem, és a trailer is elspoilerezte. Már az elején. Hogy rohadna meg.

Amúgy igaz, hogy kissé földhözragadtabb a hangvétele, de akkor is, ott van egy büdös nagy Hulk! És zúz!

Szóval nekem összességében tetszett.

Filmre fel! Kapitányok gyülekező! Vagy valami ilyesmi.

(B)

• „Amikor felnősz, a szíved meghal.”

Vannak olyan filmek, amik hatalmas hatással vannak rám, viszont kevés olyan film van, ami pofán ver, kitépi a szívem, és a tátongó ürességet csak azzal tudnám enyhíteni, ha azonnal újranézném. De ez egy végtelen ciklus lenne.

40 éve, 1985. február 15-én mutatták be a Breakfast Club (Nulladik Óra) című coming of age (felnövés) filmet. Ezek a filmek általában tinédzserekről szólnak, viszont John Hughes zseniális műremeke nem csak hozzájuk, de mindenkihez is szól. A rendező személye egy vígjátékot sejtet, viszont ez egy kőkemény dráma, főszerepben a brat pack-nek nevezett fiatal színészgárdával. Ők Emilio Estevez, Judd Nelson, Molly Ringwald, Ally Sheedy és Anthony Michael Hall.

A Nulladik Órában néhány büntetésben lévő középiskolást ismerhetünk meg, no meg Mr. Vernont, az őket felügyelő tanárt. Ők szombatonként is az iskola lakói. Dögunalmas lehetne, de mégis, tesznek róla, hogy ne legyen.

Látszólag tökéletes gyerekek szereplőink, jó élettel, viszont a másfél óra végére mindenkiről kiderül, milyen démonokkal kell nap mint nap megküzdeniük. A sportolóban, a jó csajban, az okoskában, a fura lányban és a mókamesterben van valami közös.
Mindannyiuknak szétcseszik az életét a szüleik. Akkor is, ha jót akarnak nekik.

Az iskolai túlzott elvárásoknak, a barátok/barátnők kívánalmainak nagyon nehéz megfelelni, ráadásul a tizenéveseket senki sem készíti fel a legijesztőbb dologra, a felnőtt életre. Ezen kívül felmerül a családon belüli erőszak problémája, ami sajnos állandó, amióta világ a világ.

Éppen ezért örök ennek a filmnek a mondanivalója, amellett, hogy a nyolcvanas évek tökéletes díszletét adja. De... Annak ellenére, hogy ez egy drámai hangvételű film, mégis humorában sokszor kiszakít a nyugtalan, már-már zaklatott hangulatból, így sok helyütt könnyed. Megjegyezném, nálunk a kilencvenes években is hasonlóan nézett ki az általános suli, így sok képe rengeteg pillanatot elevenített fel ebből a korszakomból. Ezt a filmet lényegében a legnagyobb hatású Hughes rendezésnek tartják. Persze, nincs karácsony Kevin nélkül sem... de hagyjuk már.

Én csak kb. 20 évre rá voltam középiskolás, viszont a problémáink totál ugyanezek voltak, mint a filmbéli brancsnak. Imádom ezt a filmet. Remélem meghoztam a kedveteket hozzá.

Bélu 

U.i.: Judd Nelson egyébként geek körben is ismerős lehet, ugyanis ő volt a ’86-os Transformers mozifilmben Rodimus Prime hangja. Ezt csak úgy idepöktem.

Tavaly a Vad Virágok Kiadó ajándékkal lepett meg minden olyan embert, aki egy fél vagyont elköltött náluk képregényre. Egyébként nem volt nehéz ezt teljesíteni, mivel nagyon jó címeket hoznak nekünk hónapról hónapra.

Az ajándék Rozsomák második megjelenése, a Hihetetlen Hulk 181. számának full magyar változata, szuper minőségben. Volt neki ezelőtt egy cameo-ja.

Rozsomákot Len Wein alkotta meg Herb Trimpe-al karöltve, Roy Thomas ötletéből, akinek az volt a furcsa kérésre, hogy legyen végre egy olyan szuperhős, aki gyors és kitartó, mint a rozsomák, és kedves, mint egy kanadai.

Hát ez így sikerült, mondhatnánk a térdünkre csapva. Rozsomák ma már történelem… de mi is áll ebben a 20 oldalas füzetben?

Hulkot Kanadába csalják, ahol egy Wendigo garázdálkodik, ez a lény olyan, mint egy medvedisznóember, csak ez félig ember, félig meg farkas, félig meg egészen szőrös. A valódi indián mitológiában is létezik ez a lény, ami egy gonosz, ártó, kannibál szellem, aki hobbi szinten száll meg embereket.

Nos Hulk bepipul a Wendigora, közben még jön ez a mitugrász kisember, a Rozsomák, aki itt pattog neki. A történet pörgős, szuperhős csihi-puhival tarkított, hogy a végére egy komoly szerelmi dráma alakuljon ki. Hát ezt így kell csinálni.

Köszönöm a Vad Virágoknak, hogy elolvashattam ezt a rövid, de szerintem remekművet. A magyar fordítást kiemelném, benyalok kicsit a kilencedikes Kóbor Róbert barátomnak, aki ezt a füzetet (is) fordította… ugyanis annyira el van találva Hulk szókincse, hogy tisztára kőbunkó. Meg az átvezető szövegek is változatosak, pedig azok tudnak igazán unalmasak is lenni.

Szóval kösz! 

(B)

Daniel Warren Johnson Eisner-díjas sorozatának első néhány számáról már írtam. A Skybound égisze alatt futó széria az Energon Universe része, amiben nem kisebb feladatot vállaltak, mint összehozni a Hasbro két sikertörténetét: a Transformers-t és a G.I. Joe-t. Az egész ötletgazdája Robert Kirkman, akinek már rengeteg jó sorozatot köszönhetünk.

Szóval a Transformers második kötete a sorozat 7-12. számait tartalmazza. A sztoriban Shockwave és Soundwave együtt terrorizálják a Kibertront és a Földet is. Mert ráérnek. Ezeknél a gépszörnyeknél ugyanis néhány millió év se számít... Vagyis...

A Kibertronon Elita továbbra is Optimus harcát vívja, és kiszabadítja az egyik legnagyobb harcosukat, a ronccsá kínzott...

Ez a képregény enyhén szólva is tökéletes. A képi világa pazar, a történetet megszínesítik olyan mozzanatok, amiket akár az élet is írhatna. A háború borzasztó, hullik itt mindenki, mint a döglegyek a Chemotoxos illatfelhőben. Aki nem hal meg, az megnyomorodik, ha nem testben, akkor lélekben.

Miközben színes szagos képeken csodálod ezt a pjú-pjú bummos lövöldözést, közben a lelkedből is szakad ki valami. Ez a cucc nem csak azért király, mert gyönyörű az egész, hanem mert talán a legjobb Trafó sztori, amit valaha írtak, ténylegesen kialakult mondanivalóval.

A bejegyzés apropója pedig, hogy a múlt héten a Szukits Kiadó bejelentette, hogy kiadja az Energon Univerzumot, időrendi sorrendben, gyűjteményes kötetekben. Ezt megspékelték azzal, hogy előjegyezhető is már.

Szóval aki nem akar lemaradni erről a nyilvánvaló remekműről, az jegyezze elő marha gyorsan.

Éljen Megatron!

(B)

Fenegyerek volt mostanában? Vagy egyáltalán? Miért nem? Pedig Daredevil az egyik kedvencem. Persze nálam ez nem jelent sokat. Azt nem mondom, hogy semmit, de nem vagyok az a fajta rajongó, aki nagyon rákattan egy karakterre, és akkor mindent be kell szerezni, ami hozzá köthető. Ahhoz túl sok kedvencem van. Még akkor sem megyek bele ebbe a játékba, ha Fenegyerek nekem top hármas. (Abba most ne menjünk bele, hogy van pár olyan író, akik könyvei betöltenek pár polcot, és szinte minden magyarul megjelent kötetük megvan.)

Pár mondatot mindenképp "muszáj" ejteni, ha még nem járt itt. (Még évekkel ezelőtt írtam egy rövidet saját blogomon, de másképp.) Persze semmi újat, csak frissíteni. Stan Lee és Bill Everett fejéből illetve ceruzájából került papírra, egy kis Jack Kirby fűszerezéssel. Ez még jó 60 évvel ezelőtt volt, az első szám ugyanis 1964 áprilisában jelent meg. Matthew Michael "Matt" Murdock - ú, ezek a tipikus és fájdalmas Marveles alliterációk... - ügyvéd, aki gyerekkorában vesztette el látását, viszont ugyanakkor különleges képességeket nyert. Erről ennyit.

Amit most olvastam, az a Fumax gondozásában megjelent "Daredevil - A fenegyerek: Pokolból a mennybe 1." Gyönyörű kötet. Daredevilnek jól áll a füzet vagy a TPB formátum is, amitől hétköznapi érzése van. Mert nem is az a tipikus szuperhős, aki repül, mosógépet dobál, lepattan róla a golyó, szeméből akármit tudna kilőni. Inkább az, aki az emberek közt él, dolgozik, közben igazi "street-level hero", aki a napi kisebb-nagyobb problémák ellen küzd, nem kozmikus vagy inter- vagy akármilyen-dimenzionális szinten. Persze előfordul. De megint elkalandoztam. Szóval ez a kötet gyönyörű, egy olyan HC, ami nem limitált, de mégis olyan hangulatú. A szürkeárnyalatú épületeken némi piros is akad, és a főelemek - cím, főszereplő - UV-lakkozást kaptak. És akkor még ki sem nyitottuk. Mert ha kinyitjuk, rögtön egy duplaoldalas Fenegyerekkel nézünk szembe.

Ezt a runt Chip Zdarsky írta, eredetiben/-leg 2019 és 2021 adták ki, 36 füzetben. Ez az első kötet az első 10 füzetet tartalmazza, tehát még három lesz. Az első ötöt Marco Checchetto rajzolta, 6-9 Lalit Kumar Sharma, a tizedik pedig Jorge Fornés műve. Az első két rajzoló között az átmenet viszonylag könnyű, nagyon szépen dolgoznak (persze a színezők is, ott sincs gond), szép rajzok, jó dinamikák, tényleg tuti. Fornés kicsi David Aja (a Matt Fraction Hawkeye run rajzolója, itthon a BubiBolt köteteiben olvashattuk) stílusát hozza. Mindketten spanyolok, nagyjából hasonló korúak, nem tudom, lehet valami közös "iskola" mögötte. Nekem bejön, igazából a második oldaltól már "el is felejtettem" az addigi stílust.

Az évek során megszokhattuk, hogy a teljes Fenegyerek világ - a képregényekről beszélek - valahogy összefüggésben van. Akárki írja, valamennyire figyelembe veszi az előzményeket. Itt is tényként kezelünk olyan dolgokat, hogy Matt volt már alpolgármester, polgármester, államügyész helyettes, Vezér, stb. Eleve úgy pottyanunk a sztoriba, hogy Murdock éppen felépült egy komoly balesetből, amit hosszas terápia követett, és most tért vissza a Pokol konyhájába. És mégis olvasható előismeretek nélkül is, mert regényszerű vagy akár tévé, akarom mondani streaming sorozatszerű (én sem nézek tévét a klasszikus értelmezésében már évek óta), hogy visz magával, szépen építkezik, várod a következő eseményt, de akkor egy rövid átmenettel átmegy egy másik szálba, és így tovább. Kapunk szuperhős jeleneteket is, de ez egy rehab utáni, minden szempontból sérült és törékeny hős, aki próbál új életet kezdeni, vagy egyáltalán életet. "Szerencsére" éppen üldözött vad, ráadásul egy új rendőr akarja elkapni, szóval nem lesz ez olyan egyszerű. És mindig ott az egyházi, a katolikus vonal. Matt valahogy mindig a templom lépcsőin vagy padjain köt ki, de hogy mi vezeti oda, az valahogy nem mindig ugyanaz. Majd amikor nehezen - nyilván nem szpojlerezek, amúgy is sok minden történik - elhatározásra jut, és civilként kerül egy, nem is tudom, romantikus helyzetbe?, akkor ismét (tudtán és akaratán kívül) darázsfészekbe nyúl. Maffia.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon bejött ez a kötet. És ha a sztori és a rajzok nem lennének elegek (nem értem, hogy...), akkor pár vagy több jelenet erejéig megjelennek Jessica Jones, Luke Cage, Pókember, Megtorló. Nem tovább, mint kellene, és eléggé komoly morális és nem csak morális témákat feszegetve, megkérdőjelezve. Én azt mondom, érdemes belevágni. Hamarosan jön a második kötet is, így már fele meg is lesz. Mire ezt a sok zagyvaságot leírtam, megjött a kedvem, hogy újra elolvassam! :)

Végre tudtam ismét kicsit filmezni, és ezúttal a Transformers – Power of the Primes-ra esett a választásom. A több, mint másfél órás animációs minisorozatot a YouTube-on is megnézheti, akit nem zavar a borzasztó gagyi felbontás (720p, ami már egy modern tv-n max közepesnek mondható).

Összekuszálódnak a szálak cefetül ebben a filmben/miniben. A trafó alkotói mindent olyan magától értetődőnek tartanak, és nagyon nem magyaráznak el semmit, ezért nehéz felvenni a Power of the Primes fonalát. A Titan’s Return végén már találkozhattunk Megatronus-szal, aki egyike a tizenhárom Prime-nak, és nagyon szeretné uralni a Kibertront. Kicsit a Power elején szofisztikálják még a karakterét. Nem csak egy tömeggyilkos neonáci, de a szerelméért teszi mindezt, aki már az örök szikrában/mennyországban leledzik.

A film elején máris harc jön, ugyanis Megatron csapata összeszólalkozik a Dinobotokkal, akik mérhetetlen dühükben Volcanicus-szá kombinálódnak. Na már itt leesett az állam.

Nagyon beleugrik ez az egész a közepébe, viszont a végére nagyon összeáll. Ugyanis az autobotok és álcák közti háború lényegében véget ért, egyrészt, mert Optimus nincs már, másrészt van nekik nagyobb bajuk is Megatronus megjelenésével, plusz azzal, hogy a mérges köcsög Overlord összeszövetkezik a Rodimust (Hot Rod) megszálló Unikronnal. Ez nem túl nagy segítség a családoknak.

Így lesz az, hogy Megatron összehaverkodik Grimlock-kal, a dinobotok vezetőjével, hogy többedmagukkal megakadályozzák bolygójuk és egyben fajuk teljes megsemmisítését.

Egy rendkívül látványos, és teljes egészében epikus mutatvány, amit ezzel a 2018-as minisorozattal műveltek az alkotók. Egyébként nyilvánvaló számomra, hogy a karakterdizájn itt elviszi a showt a közepesnél kicsit erősebb, és sokszor túlhúzott sztorival. De azzal, hogy kedvenceinket rendre megölik, átállítják, megszállják, tömegpusztító fegyvernek használják, valamiért elindul egy bizsergés az ember bőrén. Ennek egy magyarázata lehet: sosem nőttünk fel igazán.

És a Transformers örök. És éljen Megatron. Majd ha egyszer újra izé... Feltámad. Na tudjátok. Ilyen ez.

(B)

A Humanoids csomag utolsó képregénye a Retina, ami összesen 144 oldal tömény akciókrimi.

A nem túl távoli jövőben járunk, 2050. körül. Főszerepben Milo Deckman különleges ügynök, aki mindenre bevethető. Egy simának tűnő bevetést közben azonban jön egy hívás, gyilkosság történt fényes nappal a nyílt utcán. Egy nő az áldozat.
A rejtély itt kezdődik, ugyanis a nő retinavizsgálata alapján két személyazonossága van. Két férje közül mindkettő felismeri a hullában az asszonykáját. Hát nem lesz könnyebb.

Deckmant a gyilkossági ügyről leveszi a főnöke, segítenie kell a narkó osztályon egy üzlet megakadályozásában... Ugyanis egy Nesbitt nevű alak egy szintetikus heroin képletét szeretné eladni annak, aki a legtöbbet fizet érte. Azt Deckman se sejti, hogy a két ügy valamilyen módon összefügg.
A Retina egy nagyon jó olvasmány. Minden kötete kicsit más hangulatú. Éppencsak füstös noir, de közben átitatja a ’80-as, ’90-es évek akciósorozatának hangulata. A város látképe zseniális, az arcok minden panelen felismerhetők, érzelmeket sugároznak. A táj, az utcaképek élnek, nem mondható egyáltalán sterilnek.

A képregény kicsit hirtelen lett lezárva, viszont mindent frankón elmagyaráztak, nem túl szájbarágósan. Sokszínű karakterek, egyéni tragédiák vannak itt, és ennyi után még olvastam volna tovább, de nincs mit.

Szóval ha egy jó kis narkós gyilkosságos krimit olvasnátok, amiben nem rugaszkodnak el annyira az alkotók a jelentől, akkor ez egy jó darab lehet.
Ha bármelyik eddig bemutatott Humanoids képregény érdekel Titeket (Retina, Armies, Orion’s outcasts), a pdf-ért írjatok rám. Szívesen elküldöm az angol változatot.

(B)

Kicsit máshol volt/van a fókusz mostanában, eléggé kevés idő jutott a képregényekre. Belefogtam párba, de még messze bármelyik vége. De legalább a december közepén elkezdett "Mister No - Az utolsó cangaceiro" kötetet ma sikerült befejezni. És nagyjából még emlékszem is az elejére.

Nem szeretnék nagyon belemenni a szavakba, azok eredetébe. Minimális alatti portugál nyelvtudással rendelkezem, kár lenne. Annyit tudok, hogy a XIX. század végén, a XX. elején volt egy "cangaço" jelenség Braziliában, pontosabban annak északkeleti, száraz, sivatagos és szegény részein, amely "keretein belül" az emberek bandákba verődtek, a kormány és annak szervei ellen fordultak, pénzt, ételt, italt és bosszút keresve. (Ezt mi is ismerjük, csak nagyjából 100 évvel korábban voltak betyárjaink, rózsasándoraink meg sobrijóskáink.) A cangaceirók egy specifikus faja a brazil betyároknak, akik a forróság ellenére is díszített bőrszerkóban, illetve egy különleges fejfedővel ellátva járták a világot. Erről ennyit, bár ez az egész lényege. Szép hosszú mondatok lettek, bocsi.

Mister No. A kilétét jótékony homály fedi, de valami nagyon képzett gyilkológép volt, és ennek emlékeit alkohollal próbálja elnyomni. Kis repülőjével szállít ide-oda embereket, néha kap pénzt, néha nem, néha csőbe húzzák, és olyasminek lesz tanúja és részese, amit egyáltalán nem akar. Most is így történik. És ennek egyáltalán nem örül. Viszont megismeri a károsultakat, akik jelen esetben a cangaceirók. Megismeri, majd barátja és bajtársa lesz Raimundónak, aki Capitão Corisco név alatt fut, és így a saját kis bosszúját is be tudja teljesíteni. Talán.

Nagyon fura érzés, mert tudod, hogy banditák. Lehet ezt szépíteni, de akkor is. Az is tiszta, hogy a gazdag birtokosok nem tiszta úton jutottak vagyonukhoz, földjeikhez, és a kormány/hadsereg munkálkodása sem... khm, etikus. Illetve, ahogy azt a Mister No képregényekben lassan megszokjuk, a gyilkolás is gyakori, ami szintén nem egy jó dolog. Itt pedig mindkét oldal műveli. Szóval van a rossz, meg a kisebbik rossz? És tudod, hogy ez így nem jó, és minden sejted tiltakozik a vérontás ellen, de látod és belátod, hogy elkerülhetetlen.

Biztos vagyok benne, hogy amikor eredetileg kiadták a képregényt, még 1975-ben, amikor az események még jóval közelebbiek voltak, jóval nagyobbat ütött. Meg hát más idők is voltak. Azóta eltelt 50 év, és talán inkább a vadnyugati sztorikon és/vagy történelmen nevelkedett olvasókat fogja meg leginkább egy ilyen történet. De egyáltalán nem azt mondom, hogy csak nekik szól. Mert egy eléggé jól megírt, a ponyva határain néha túllépő, filmszerű, de mégis majdnem egy regény szintjére emelkedő kötetet olvashatunk. Kicsit olyan, mint a "spaghetti western", amiben az olaszok gyakran sokkal jobban elmesélték az amerikai vadnyugatot, mint az amerikaiak maguk. Így jártak a brazil betyárok is.

Az Armies sorozattal együtt sikerült digitális formában beszerezni az Orion’s Outcast sorozatot is, azaz ez is benne volt az 1 Eurós Humanoids csomagban.

Két kötet, összesen 96 oldalnyi olvasnivalót tartogat ez a sci-fi sorozat. A borító képeken olvashatók az alkotók nevei.

Az Orion bolygón járunk, ahol egy közel 3 milliós emberi lakosság tengeti mindennapjait, egyfajta kasztrendszerben. Van itt klerikális kaszt, uralkodó, meg minden, de a főszereplő egy harcos. Érdemes tudni, hogy aki a rendszer ellen vét, abból számkivetett lesz. Jobb esetben száműzik, még jobb esetben rabszolgaként hasznosítják.

Kolhen épp a helytartó feleségét mammogtatja, amikor rátörik az ajtót a ráküldött katonák. Az asszony elárulta, és erőszakkal gyanúsítja meg, ami miatt rövid úton tömlöcbe vetik, hiába mond ő bármit is. Azonban kapóra jön neki Tyrana, akivel közösen szökést, majd pedig bosszút forral.

Na de hol a francban van itt a tudományos fantasztikum? Hát ott, hogy egy fejlettebb emberi faj két képviselője megjelenik az Orionon. Egyikük a hirtelen gazdagodásra, másikuk a világ megmentésére irányuló szándékkal.

96 oldalban nehéz felépíteni egy kerek sztorit, de a képregény alkotóinak ez sikerül. Van bőven fordulat, barbárkodás, vér, kínzás, verejték. Ja csecsek is vannak, de én az ilyen faragatlan dolgokra fel sem figyelek, sőt, átlapozom őket direkt. Kérdés, hogy a metoo botrányba keveredett Kolhen beteljesíti-e a bosszúját azokon, akik elárulták.

Jó sztori volt ez, a rajzok is több, mint rendben vannak. Szóval megérte ezt is elolvasni.

(B)

Már mindenki unásig tudja, hogy Pókember első megjelenése az Amazing Fantasy #15-ös számában volt, 1962 augusztusában. Aztán, néhány hónapra rá, olvasói nyomásra elindult a saját sorozata, az Amazing Spider-man.

1995-ben, Kurt Busiek író kapta a feladatot, Paul Lee festővel karöltve, hogy meséljék el, mi történt Pókemberrel a két képregénysorozat között. Az Amazing Fantasy #16-#18 számait a Kingpin Kiadó jóvoltából magyarul is olvashatjuk, a Pókember Kötetek 4. részében.

A Pók a kedvenc szuperhősöm. Egy rendkívül összetett karakter. Problémákkal küzdő tinédzser, mellette pedig inkognitóban falra mászó idegbeteg. Ja nem. Falmászó szuperhős.

Az eredettörténetét is már sokan, sokféleképpen elmesélték. Ebben a sorozatban is, habár közvetett módon, de az ő hibájából hal meg Ben bácsi, aki apja helyett apja volt.

Ezzel egy romhalmazzá válik a civil élete. May nénivel éhkoppon vannak nap, mint nap, mint nap... Aztán barátai sem nagyon akadnak, mert egy stréber kockafej.

Ne felejtsük el, hogy Peter Parker egy középiskolás gyerek, így teljesen normális, hogy nem normális szegény. Errefel még Uncle Ben’s-re sincs pénz.

Komolyra véve a szót. Pókember a szuperhősök hajnalán egy majdnem szuperhős, és most láthatjuk, ahogyan a személyes tragédiáját, bár nem teljes mértékben, de sikerül feldolgoznia. Ha úgy nézzük, megtanul vele együtt élni.

Ben bácsi halála mindent visz ebben a képregényben, és jöhet itt akármilyen szupergonosz a saját baromságaival, nem zökkenti ki sem hősünket, sem az olvasót ebből a gyászos érzésből. Ez teszi Pókembert azzá, ami. A kedvenc hősünkké.

Paul Lee festményei zseniálisak. Egyszerűen nem lehet betelni ezekkel a kicsit elfolyósabb ábrázolásokkal. Talán egy May néni nézett ki kriptából szökött múmiának, egyébként rendben volt itt minden.

(B)