Első ránézésre az 1986-os Eliminators pontosan úgy fest, mint egy modern paródia egy túltolt ’80-as évekbeli akció/sci-fi őrületről. Csakhogy — és itt a csavar — ez a film valóban a ’80-as években készült, az Empire Films felügyelete alatt. Már egy ideje próbáltam beszerezni megtekinteni, miközben titkon attól féltem, hogy a felhype-olt elvárásaimat maga a film majd nem váltja be.

Lehet, hogy kemény a napközbeni munkád, de az semmi Mandroidhoz (Patrick Reynolds) képest — ő egy lezuhant pilóta, akit egy Reeves nevű gonosz tudós (Roy Dotrice — valószínűleg a legismertebb A jég büvölete edzőjeként) kiborg szolgává alakított, és időutazó küldetésekre küldött, hogy tárgyakat szerezzen neki.

Miután egy küldetés után „elavultnak” minősítik és leselejteznék, Mandroid beugrik a „mobil egységébe” (nehézkes tank-lánctalp), és megszökik. Hihetetlen páncéllal, kétes mobilitással és egy olyan karral, amelyre lézer, láthatatlan kötélkilövő, altatógáz, torpedók, mágnes vagy rakétavető is szerelhető, Mandroid nem éppen a legkönnyebben leállítható szolga.

Persze azt hinnéd, hogy egy mexikói dzsungel egy tankember végső vesztét okozza — de hé, vannak lábai is. Ráadásul összebarátkozik egy újgenerációs tudóssal, Col. Hunterrel (Denise Crosby, Trekkies), aki egy saját repülő felderítő robotot is magával hoz. Nyilván az akciófigura-játék készlethez. Hőseinkhez csatlakozik még Harry (Andrew Pine, Grizzly), a vagány folyami hajóskapitány, aki bizony nagyon erősen Han Solo-mintára készült, valamint Kuji (Conan Lee, Gymkata), Mandroid régi tudós barátjának nindzsa fia.

Egy hosszú út után a csapat célja, hogy visszatérjen Reeves laborjába, és végleg megállítsák az őrült tudóst. Ott aztán rájönnek, hogy Reeves időközben egy még fejlettebb kiborggá alakította magát, páncéllal felszerelve, és azt tervezi, hogy visszamegy az időben, és uralkodni fog a Római Birodalom felett. Ezt persze nem lehet engedni, így kezdetét veszi a múltért vívott csata.

Ez a Charles Band által producerként jegyzett film ugyan nem rendelkezett az Industrial Light and Magic varázslatával vagy Spielberg irányításával, de a stáb a szerény költségvetésből is kihozott mindent. Mandroid különösen jól sikerült: lecserélhető alkatrészei vannak, és úgy néz ki, mint Robocop tisztességes másod-unokatestvére (pedig ez a film egy évvel korábban jelent meg!).

Az az érzésed támad, hogy az alkotók egy nagy csapat geekből álltak, akik mindent bele akartak zsúfolni, amit csak menőnek tartottak. Kiborgok? Nindzsák? Időutazás? Ősemberek? Csónakos üldözések? Robotok? Pimasz kalózfigurák? Gyilokmotorok? Elektromos kötélkilövők? Római centuriók? Persze, csináljuk mindet, sőt még többet is! Ennek a filmnek az a hivatalos mottója, hogy „Egyetlen mókás ötletre sem mondunk nemet.”

Az Eliminators pontosan olyan remek lett, mint amilyennek reméltem — sőt, még jobb. Teljes szégyen, hogy a ’80-as években semmi komolyabb figyelmet nem kapott, mert gyerekként simán felvettem volna a sci-fi kedvenceim listájára. Nem A-kategória, de erős B? Ó, igen. Abszolút. Elejétől végéig élveztem a sci-fi kütyüket, a csípős párbeszédeket, és persze azt is, hogy Denise Crosby meglepően jó.

Ennek kultklasszikussá kellett volna válnia — és talán egyszer még be is teljesíti a sorsát, ahogy egyre többen fedezik fel a valaha készült egyik legjobb ’80-as évekbeli B-filmet.

Ben voltam, sziasztok!

Fogalmam sincs, hogyan, miért vagy mikor kattant rá pontosan Japán ennyire a robotokra, a mechákra és főleg az óriási halálgépekre. Tényleg így történt? A világ országai összeültek, kiosztották egymásnak a jellemzőiket, és Japánt megviccelték a Hello Kittyvel, a zsebszörny-harcokkal és a dübörgő robotokkal, mint valami tréfás ajándékkal?

Nem mintha panaszkodnék, mert így kaptuk meg a Voltront, a Transformerst és a Robotech-et — a geek menőség tökéletes hármasát. Számos más mecha-projekt is érkezett Japánból, és ezek között az egyik elfeledettebb darab az 1989-es Gunhed volt.

Az anime helyett a Gunhed élőszereplős irányba ment el, ami meglepett, tekintve az időszakot (ez volt az első élőszereplős mecha-film, jegyzetelőknek infó). A történet 2025-ben játszódik — a filmben és miközben ezt írom —, és egy heves csata zajlik egy apró csendes-óceáni szigeten, amely hihetetlenül értékes erőforrásnak ad otthont. Csakhogy ez nem emberi frakciók harca, hanem az emberek vezette Gunhed-erők csatája egy Kyros nevű, megőrült MI ellen.

A háború után úgy egy évtizeddel — nyertünk, hurrá — egy jól felfegyverzett fosztogatócsapat visszatér a szigetre, hogy megnézzék, kifoszthatják-e maguknak a jövőjüket. Amit azonban találnak, az az, hogy Kyrost a háború során nem sikerült teljesen kiiktatni (komolyan, senki sem ellenőrizte?), és a jelenlétük újra lángba borítja a régi ellenségeskedést.

A fosztogatókat gyorsan lemorzsolja a helyzet, és végül egy Brooklyn nevű szerelő és Brenda Bakke (Hot Shots! Part Deux), az amerikai ranger marad életben. A romok között persze egy-két koravén kölyök is felbukkan, mert japán filmben így kívánja a törvény.

Nem ragaszkodtam túlzottan egyik szereplőhöz sem, kivéve Bakkét, aki elszánt és rátermett akciósztárként tűnik ki. Kezdek egyre nagyobb rajongója lenni, mióta több filmjébe is belebotlottam, és keresek is újabb példákat a munkáira.

A film nagy része arról szól, hogy ez a vegyes társaság szintenként halad felfelé a „Toronyban” — Kyros erődítményében —, és szépen levadásszák őket, miközben az automata védelmi rendszerekkel küzdenek. És bár a film jelentős része olyan, mintha egy cyberpunk szerepjátékos dungeon crawl kampányt néznénk, végül azért kapunk némi édes, édes mecha-akciót is a végjátékhoz.

Kellően lenyűgöztek a vizuális megoldások, melyek rettentően menővé teszik a filmet. A makettezés, a díszletek és a cyberpunk kütyük kiváló gyakorlati effektek. Kit érdekel, hogy a Gunhed története borzasztóan alap és a szinkron sokszor értelmetlen? Sok mindent megbocsátok, ha stílusban és technóban úszik a film. Nyilvánvaló, hogy a készítők „ihletet merítettek” az Aliens gyarmati tengerészgyalogosaiból és telep-környezetéből, valamint a Terminator jövőbeli háborújának világából — és őszintén szólva nem zavar, hogy Cameron mesterműveinek hangulatát másolták.

A Gunhed végig lekötötte a figyelmem, mert sosem tudtam, épp milyen őrült, kattant fejlemény vagy halálos szerkezet bukkan fel a következő jelenetben. És amikor a túlélők rábukkannak egy 48 órás visszaszámlálóra és egy működő (sőt: beszélő!) Gunhed mechára, tudod, hogy valami hatalmas dolog készül.

A faszaság-faktor teljes erővel jelen van a Gunhedben, és én is továbbadom ezt neked: maximálisan ajánlom, ha egy szórakoztató sci-fi filmre vágysz. Szenvedéllyel és hozzáértéssel készült, és ez már önmagában is sok hasonló, de szürke próbálkozás fölé helyezi.

Ben voltam, sziasztok!

Sose elég a magyar képregényből, így jöhet a következő, friss darab, a Good Boy (5panels, 2025, írta: Déri G. Ben, Hável Krisztián, és Molnár Tamás, illusztrálta: Hartman Anikó és Hartman Judit, borító: Ghyczy Csongor).

Na mindenkit felsoroltam nagyjából jöhet a képregény első fejezetének kivesézése.

A Good boy borítója gyönyörű. Van rajta valami rejtélyes, mintha egy kis Stephen King életérzés jönne le róla, gondolok itt az olyan állatos thrillerekre, amikben a drága jószágok szeretnek gyilkolni.

A hátlapon Vuk néz ránk aggódó tekintettel, bocsánat, ezt nem tudom másnak nézni.

A képregény nagy fejtörést okoz nekem. Egyrészt a történet nem egy szájbarágós darab, és a magyarázó oldalak ellenére sem tiszta ennek a világnak a működése. Nem mondom, hogy következetlen a szisztéma, de akkor sem egyértelmű.

Egy olyan világban járunk, ahol egy gomba rejtett tulajdonságait kiaknázva az emberek maximalizálják teljesítőképességüket, csak egy bizonyos, gombakivonatot tartalmazó energiaitalt kell rendszeresen fogyasztani.

Ennek hatására azonban olyan feromonok termelődnek a férfiak testében, amitől kívánatosabbak lesznek a ragadozók számára. Na nem úgy, hanem étvágygerjesztőbbek lesznek, az állatok megvadulnak, és kajálnak, és eluralkodik a pokol a földön és az állatok hirtelen evolúciós ugrásokat hajtanak végre és végül is ők uralják le a földet, az embert rabigába hajtva!

Ha ez nem lenne már eleve borzasztó, folytatom. Az emberiség maradéka egy szigeten éli mindennapjait, ahol a szigmálokkal együtt (ezek a mutáns állatok) élnek békében, már akivel lehetséges. Főszereplőnk, a manga arcú, lebénult, kerekesszékbe kényszerült fiú itt él boldogtalanul a kentaur dadával meg egy szintén manga arcú gondozóval.

Aztán kitör a PÁNIK ÉS MINDENKINEK ANNYI MERT BETÖR A SZIGETRE SIR KÁN ÉS IZÉ! Na a gyerek kap egy kutyát is, ami cuki, meg minden. Kezdetben.

Ha nem értitek, mi folyik itt, írjátok annak számlájára, hogy én sem nagyon. Ez még csak az első fejezet, de akkor is remélem, hogy ennél jobban ki lesz dolgozva a világa, vagy az egymás mellé pakolt szereplők. Kicsit gyorsak az események is, és a legtöbb karaktert csak a HÁBORÚ(!) azonosít, azaz, hogy ember, vagy állat, tehát melyik oldalon áll, ki akarja-e irtani a másikat. Ha lassabban csordogálna az események sora, talán több idő jutott volna a karakterekre, és nem csak kajabálásra meg vadul pofozkodásra futná. Számomra a legjobban kidolgozott karakter a kentaur dada, aki egyrészt kiválóra sikerült, humoros a megjelenése, és vad is egyszerre, nagyon bizarr. A többiek kicsit egysíkúra sikeredtek, és a karakterek egymáshoz való viszonya is kérdéses. Egyáltalán nem értem, hogy a postás jellemének kidolgozására miért jutott több idő, mint a fő antagonista nagymacskáéra.

Ez egy állatos sci-fi-szerű mangahibrid, vagy fogékony vagy rá, vagy neked kapáltak.

Mindemellett a rajzok is elég hullámzók. Vannak kifejezetten gyönyörű panelek, karakterek, és vannak olyanok, amik hagynak némi kívánnivalót maguk után. A harcok mangásak, elnagyoltak, ami szerintem direkt, az arcokon is látszik a manga hatás, az állatos rajzok között pedig vannak művészi szintet is megütők, kifejezetten szemet gyönyörködtetők, olykor viszont nagyon furán kinézők is. Nekem a kutyás képek kifejezetten tetszenek, vagy ahogyan már említettem, a kentaur nyanya megjelenítése.

Ha a második fejezetre több időt szánnak az alkotók, építik kicsit a karaktereket, akár lehet ebből valami szuper dolog is. Szerintem a potenciál benne van, mivel a vége igencsak brutálisra sikerült.

(B)

A DC Comics és a Legendary Comics közös kiadásában megjelent, hét részes Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong minisorozatban a DC Univerzum első számú szuperhőrcsapata találkozik Godzillával, King Konggal és a Monsterverse több óriásszörnyével.

Lex Luthor és a Végzet Légiója betör Superman Magány erődjébe, hogy ellopjanak egy Anya-dobozt, amelynek segítségével egy másik dimenzióba küldhetnék az Igazság Ligáját. Luthor terve azonban balul sül el, amikor a tolvajlelkű Toyman elemel egy misztikus Drágakövet, az Álomkövet, ezzel riasztva az erőd védelmi rendszereit. A Liga megjelenik, hogy megállítsa a Légiót, és a kialakuló harc során az Anya-doboz véletlenül aktiválódik, a csapatot pedig elszippantja egy másik valóságba.

A Légió a Monsterverse világának Koponya-szigetén landol. Toyman – még mindig az Álomkő birtokában – azt kívánja, bárcsak játszhatna ezen világ óriási szörnyeivel, és tudtán kívül visszatranszportálja Koponya-szigetet és minden lakóját a DC Univerzum Földjére. A szörnyek hamar szétszóródnak a bolygón, Godzilla pedig egyenesen Metropolis felé veszi az irányt, hogy összecsapjon Supermannel.

Hasonlóan a nemrég bemutatott Godzilla x Kong: The New Empire filmhez, a Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong minisorozat is afféle nagyköltségvetésű, akciódús, pattogatott kukorica mozi képregényes megfelelője. Nem éppen kifinomult, magasművészeti alkotás… de nagyon szórakoztató, főleg ha valaki – hozzám hasonlóan – egyszerre rajong a DC képregényekért és a kaidzsufilmekért.

A sorozatot Brian Buccellato írta. A történet egy kvázi „Elseworlds” vagy „Black Label”-szerű valóságban játszódik, amely nagyon hasonlít a mainstream DCU-hoz, de mégis különálló. Ebben a világban Clark Kent és Lois Lane már együtt járnak, Lois tudja, hogy Clark Superman, de még nem házasok. Sőt, Clark éppen meg akarja kérni Lois kezét, amikor Godzilla feltűnik a horizonton, harcra készen.

Buccellato rengeteg akciójelenetet ír. Superman vs. Godzilla mellett a Liga a világ számos pontján csap össze különféle szörnyekkel, ráadásul a Végzet Légiója és szövetségeseik is bekapcsolódnak. Számos epikus pillanat akad – például amikor Batman megépít egy óriás Bat-robotot, hogy megküzdjön a Luthor által irányított Mechagodzillával, vagy amikor Kong kézbe kap egy zöld lámpás gyűrűt.

Ugyanakkor a cselekmény néha kissé széteső. Időnként túl sok karakter és mellékszál jelenik meg egyszerre. Különösen ilyen volt Ra’s al Ghul és az Orgyilkosok Ligájának mellékszála, akik óriási Lázár-vermeket használnak, hogy feltámasszák az elpusztult szörnyeket, és csontváz-kaidzsukat hozzanak létre. Ötletes volt, de tovább zsúfolt egy amúgy is kaotikus történetet. Ráadásul, ha jól emlékszem, sosem derül ki, hogyan menekült meg a Zöld Íjász, miután az Orgyilkosok Ligaja a nyílt tenger közepére dobta őt.

Emellett, a cím ellenére Godzilla és Kong alig lépnek interakcióba egymással, ami kicsit csalódás. Legalább néhány oldalon szívesen láttam volna egy komoly összecsapást kettejük között.

Buccellato jól kezeli az Igazság Liga karaktereit. Különösen Batman ábrázolását kedveltem. A Sötét Lovag mesterstratéga, de nem titkolózó, paranoiás neurotikus, hanem együttműködő, és szorosan dolgozik a Liga többi tagjával és a „Bat-családdal” is. Ez a Batman őszinte barátja és bajtársa Supermannek, és valóban megrendíti, amikor Superman súlyosan megsérül Godzilla támadásában.

A minisorozat első három részének rajzait Christian Duce készítette. Nem ismertem korábban, de nagyon szilárd munkát végez. Jól jeleníti meg a DC hősöket és a szörnyeket is. Néha kicsit nehéz követni az akciót – talán többet kellett volna távolítani a „kamerán”, hogy jobban lássuk a jeleneteket. De összességében különösen az akciódús, dupla oldalas „szélesvásznú” jelenetek voltak nagyon erősek.

Úgy tűnik, határidős problémák adódtak (minden rész 30 oldalas!), mert a 4–7. számokon Duce megosztotta a munkát Tom Derenick-kel. Én kedvelem Derenick stílusát, így ez nem zavart. Luis Guerrero színezése pedig sokat segített abban, hogy az összkép egységes maradjon, így nem ütött el egymástól látványosan a két művész.

Talán csak képzeltem, de mintha Derenick némi Neal Adams-hatást is beleszőtt volna a stílusába. Akár így van, akár nem, Derenick továbbra is az egyik legtisztább, legáttekinthetőbb stílusú alkotó a mainstream képregényekben.

A belső oldalak betűzését Richard Starkings és a Comicraft munkatársa, Jimmy Betancourt készítették.

A Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong rengeteg variáns borítóval jelent meg. Az első számhoz Francesco Mattina borítóját vettem meg – ez volt az egyetlen, ami nem fogyott el! Nem baj, mert bár nem ismertem Mattinát, fantasztikus munkát végzett: a teljes Igazság Liga néz szembe a dühöngő Godzillával, aki épp elszabadítaná az atomleheletét.

A többi számnál a Drew Johnson & Romulo Fajardo Jr. által készített normál borítókat választottam. Néhány esetben Johnsonnak gondot okozott a karakterek radikálisan különböző méretarányait harmonikus kompozícióban elrendezni. Emellett néhány emberi alakja kissé merev pózban állt, különösen a 7. szám borítóján. Ennek ellenére remekül rajzolta a szörnyeket, és minden borítón igyekezett dinamizmust és mozgalmasságot teremteni.

Összességében, bár nem hibátlan, a Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong egy kifejezetten szórakoztató minisorozat. Ahogy már említettem: ha szereted a szuperhősöket és a kaidzsukat, jó eséllyel élvezni fogod.

Ben voltam, sziasztok!

Rengeteg cikkem született már Transformers témában, de a franchise egy fontos szegmensével még nem foglalkoztam elég behatóan, ezert szeretném áttekinteni a különböző Transformers-képregénysorozatokat. Most a teljes G1-G2 képregényes érára szeretnék egy átfogó áttekintést adni, természetesen az amerikai kiadás kapcsán. Négy kényelmes kategóriára bontottam a nagy korszakokat.

A minisorozat

A The Transformers eredetileg egy négy részes minisorozatnak indult. Azonban a történetek – és a játékfigurák – olyan népszerűek lettek, hogy a Marvel folytatta az 5. számmal. Emiatt a befejezést is módosítani kellett, bár nem tudom, pontosan mikor került képbe Shockwave, aki átvezette a történetet az ongoing sorozatba. Tekintve, hogy a Hasbro eredetileg azért kereste meg a Marvelt, hogy segítsenek kidolgozni a háttértörténetet – akárcsak a G.I. Joe esetében –, nem meglepő, hogy ilyen jó munkát végeztek, még több író bevonásával is.

A minisorozatnak volt néhány érdekes eleme. Pókember például a harmadik részben (a nálunk kiadott 2. számban) szokásos vendégszereplést kapott – ez gyakran előfordult akkoriban Marvel-sorozatokban. Ugyanebben a számban Nick Fury és Dum-Dum Dugan is cameózott, mielőtt retconok révén tönkretették volna ezt a folyamatos univerzumkapcsolatot, beleértve a már lezárult Godzilla sorozatra való utalást is, ami szintén a Marvel-féle 616-ban játszódott. Shockwave-et és a Dinobotokat pedig a Savage Landen találták meg. Ezeket a kapcsolódásokat később elvágták, de érdekes volt elképzelni, mit műveltek volna az Autobotok és Álcák a jó öreg 616-os univerzumban.

A minisorozat egy bizonyos karakternek külön ívet is adott: Mirage-nak (nálunk Délibán), az Autobotnak. Ő kezdetben semmit nem akart kezdeni a Földön zajló háborúval, de Ravage-dzsel való második találkozása után ráébredt, hogy harcolnia kell. Eközben Bumblebee találkozott először az emberi szövetségesekkel, Sparkpluggal (Gyertya) és Busterrel – utóbbi a rajzfilmsorozat Spike-jának alternatívája volt, egészen addig, amíg Fortress Maximus figurájának biosza meg nem követelte, hogy a képregényben is legyen egy Spike. A párbeszédek néha kissé darabosak, de ez korának sajátossága.

Amit igazán szerettem és bárcsak megtartottak volna, az a játékfigurákhoz sokkal hűbb karakterdizájn. Floro Derynek úgy kellett átdolgoznia a játékmodelleket, hogy működjenek egy esetlegesen teljes sorozattá bővülő animációs miniszériában – de gyerekként csalódás volt, hogy Windcharger és Bumblebee alig hasonlítottak a figurákhoz. Hozzászoktunk már a Dery-stílushoz – főleg Bumblebee esetében, Windcharger pedig alig szerepelt –, de szívesebben láttam volna a játékdizájn letisztított, átdolgozott változatát, mint a dobozgrafikán. Igen, ez a Ratchet és Ironhide figurákat is érinti.

A Budiansky-korszak

Bob Budiansky – aki szerkesztőként dolgozott, és Jim Shooter korai ötleteit kibontva megalkotta a nevek és személyiségek jelentős részét – átvette a stafétát az 5. számnál. Valószínűleg ő tette bele Shockwave-et és az alternatív befejezést, hogy a minisorozatból folyamatosan futó sorozat válhasson. Senki sem tudott annyit a Transformersről akkoriban, mint ő. A lore és a karakterprofilok többségét ő alkotta… amit néha ő maga sem követett minden történetben. De természetes volt, hogy átvegye az irányítást.

Bár egyik korszak sem tökéletes, Budiansky megközelítésének sok elemét szerettem. Nem söpörte félre a Földet, mint helyszínt – gyakran használta ki a bolygónk sajátosságait Kibertronhoz képest, például Shockwave hangenergiát akart gyűjteni egy koncerten, vagy Bumblebee próbálta megtanítani a frissen érkezőknek a földi kultúrát. Erősebben jelen volt a „robots in disguise” koncepció is: az emberek és a robotok nem mindig jöttek ki, ami egyszerre volt előny és hátrány. Erre majd később visszatérek.

A Transformers nem járkálhatott szabadon vissza Kibertronra, próbálták megérteni a Földet, miközben technológiai korlátaink visszafogták őket, és a saját technológiájukat kellett az itteni anyagokhoz igazítaniuk. Ez visszafogta, de egyben meg is különböztette a sorozatot a rajzfilmszéria sokkal őrültebb fordulataitól.

A frakciókon belüli és közötti személyes konfliktusok is nagyobb hangsúlyt kaptak. Megatron és Shockwave a vezetésért harcolt, miközben Starscream háttérbe szorult – de a rajzfilm úgyis bőven foglalkozott már az ő árulásaival. A Dinobotok kezdetben nem voltak ostobák, mint a rajzfilmben… legalábbis az elején. Grimlock idővel butább, makacsabb lett, saját vezetői ambíciói miatt Blasterrel és Goldbuggal is összetűzésbe került, végül pedig ráébredt tévedéseire. Bár sok karakter háttérbe szorult, Budiansky rengeteget tett a Hasbro által erőltetett új figurák népszerűsítéséért: Skids sokkal nagyobb szerepet kapott, a Throttlebots is ragyoghatott, a Headmasters koncepció nálam érdekesebb volt, és összességében sok nagyszerű Transformers-történet született.

Érdekesség, hogy a kedvenc történetem egy beugró író, Len Kaminsky munkája volt – és ez az oka annak, hogy Bumblebee a kedvenc Autobotom. Ekkoriban Budiansky a filmadaptáción és a Transformers Universe kézikönyvön dolgozott, így elfoglalt volt, és szükség volt egy kitöltő történetre. Nagyjából beleillik a kontinuitásba… ha egy kicsit hunyorítunk.

Nem mintha tökéletes lett volna. Tudom, hogy a rajongók szeretnek gúnyolódni a „Végzet Autómosóján” vagy azon, amikor az Autobot Micromasterek csatlakoztak a profi birkózáshoz, de ez inkább csak Budiansky játéka volt a földi kultúrával. Elméletben és még a megvalósításban is tetszett, ha túlléptél az alapötleten. Circuit Breaker, vagyis az Áramkörszaggató érdekes fenyegetés volt… de csak az Autobotokra jelentett veszélyt. Az egyetlen alkalommal, amikor Álcát támadott, az éppen teljesen szabályosan szerzett energiahordozót. Az egész ötlet, miszerint a kormány elutasította az Autobotokat mint potenciális szövetségeseket, szintén eléggé ostobának mutatta őket a sorozat nagy részében, és miután végre elfogadták az igazságot, soha többé nem próbáltak meg együttműködni velük. A G.I. Joe-keresztmetszet jó kiindulópont lehetett volna – és az is volt, főleg amikor Bumblebee-t Goldbuggá építették át –, de úgy tűnik, a crossover írója nem egyeztetett Budianskyval, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyta a történet többi részét, hogy a sajátját folytathassa, miközben a Joe-k és így a hadsereg már tudta volna, hová küldje a Rapid Anti-Robot Assault Teamet (RATT—nem összekeverendő a metálbandával), hogy megpróbáljanak szövetségeseket találni az Álcák ellen. Aztán amikor a Headmasterek ellátogattak Nebulosra, ugyanaz a történet ismétlődött meg. Tudom, ez a Marvel-univerzum, és a civilek ostoba módon elutasítják a hőseiket (kérdezd csak meg Pókembert vagy az X-Ment), de valamikor csak ki kellett volna alakulnia egy szövetségnek. Ehelyett a RATT rájön az igazságra… majd egyszerűen eltűnik a történetből. És ennek csak egy része Budiansky távozásának tudható be.

A Furman-évek

Nem vagyok rajongója Furman Transformers-munkásságának, és nem csak a mókás „Furmanizmusok” miatt. Az csupán az írásstílusával kapcsolatos gond. Nem, nem tetszik, amit az amerikai sorozattal művelt. Ha neked tetszik, rendben, de engem sok minden zavart az ő munkájában.

A fő probléma a változtatásokkal volt, amelyeket a Marvel UK-s munkái során talált ki, és amelyek ütköztek azzal, amit Budiansky csinált. Furman szeretett a Transformers: The Movie elemeiből meríteni, annak ellenére, hogy magából a rajzfilmsorozatból nem használt elemeket. Talán úgy gondolta, hogy mivel volt egy képregényadaptáció, az a képregény-univerzum része, annak ellenére, hogy még az is gyakran ütközött a folyamatos történettel – például Cyclonus és Scourge eredete, vagy a Teremtés Mátrixa kontra a Vezetők Mátrixa. A Teremtés Mátrixa eredetileg egy számítógépprogram volt, amely életet adott a Transformereknek, közelebb állt Vector Sigma koncepciójához, és robotika alapú eredetet hangsúlyozott, nem organikusat.

Furman alatt – amit Andrew Wildman emberszerű jelmezes karakterekként ábrázolt rajzai sem segítettek – a Transformerek organikus lényekhez kezdtek hasonlítani robotok helyett. Emberibbnek látszottak, nem robotoknak, akik próbálják megérteni az emberiséget – ez mondjuk csak kisebb kifogás. A Teremtés Mátrixa nála inkább hasonlított az Autobot Vezetők Mátrixára, Optimus testében található tárggyá téve azt, ahelyett, hogy egy program lett volna. Félig misztikus erőt tulajdonított neki, mert Furman úgy döntött, hogy felerősíti a fantasy-elemeket Primus és Unicron bevezetésével, mint az élet és halál isteneivel. Elfogadom őket – kelletlenül – mert később hatással voltak a Transformers multiverzumra, ikonikus elemmé váltak, de ettől még nem tetszik az ötlet. Elveszi annak lehetőségét, hogy azt vizsgáljuk, mi jelent robotikus életformának lenni, ha közben fém-embereknek ábrázolják őket.

Aztán ott van a „kedvenc karakter” probléma, amit Grimlock esetében különösen elkövetett. Furman imádta a saját Grimlock-interpretációját, én pedig épp az ellenkezőjét érzem. Bármit elront Grimlock, mindig jutalmat kap. Ő a legokosabb a szobában, még Prowlnál is okosabb, és Furman LÁTHATÓAN utálta Prowlt. Mindig ellenszenves seggfejként írta, és ez más kontinuitásokban is így maradt. Grimlock mindig felsőbbrendűként volt kezelve – a bizalmatlansága, az erőszakossága, és hogy látszólag semmit nem tanult Budiansky alatti szerepléseiből. És akkor ott vannak a Neo-Knights. Utálom a Neo-Knights-ot. Furman ezzel próbálta bizonyítani a Marvel US-nek, hogy tudna dolgozni a mutáns címeken (talán az Alpha Flightot kapta meg egy időre – úgy hallottam, nem ment jól neki, mint brit írónak, aki Kanada „premier” szupercsapatáról írt), és egyszerűen nem illenek a Transformers világába. Circuit Breaker legalább technológiát viselt. A többiek csak úgy hirtelen szupererőkre tettek szert, holott a Marvel–Transformers szétválás után ilyesmit soha nem láttunk… És még Pókember is tudományos úton kapta a képességeit, nem pedig a „Higgyük-el-hogy-nem-X-gén” módon. Szóval nem, nem kedvelem Furman futását.

Generation 2

Képzeld el, milyen csalódott voltam, amikor visszatért a Transformers: Generation 2-höz. Láttam egy eredeti, brit történetet, amely megpróbálta megmagyarázni a dolgokat a második G.I. Joe-crossover nélkül, és az nem is volt rossz – de sajnos nem ez lett az amerikai irány. Sok ugyanaz a hiba visszatért, különösen Grimlock „kivéreztetett kedvenc” státusza és a Furmanizmusok, amelyek ekkorra már önparódiává váltak – de még ennél is rosszabb volt. Ez egy kilencvenes évekbeli képregény volt.

Az Autobotok őrült 90-es évekbeli fegyverekkel, túlzott vérszomjjal – már ezzel el lehetett űzni. A bolygó félresöprése a végén sem volt sokkal jobb. (Úgy tűnik, teljesen eltávolodtak a G.I. Joe-univerzumtól, annak ellenére, hogy a Joe-k gyakran feltűntek még az után is, hogy Megatron új testet építtetett magának a Cobrával… őszintén szólva ezek voltak az egyetlen jó történetek a G2-időszakban, szóval természetesen ezeket nem Furman írta.) Az ötlet, hogy a Transformerek szaporodjanak – valami sejtosztódás útján –, új robotok építése és életre keltése helyett, egyszerűen ostoba volt, és azt mutatta, mennyire rosszul írta Furman robotikus életformákat: mintha pszeudo-organikus fajok lennének. Geoff Senior Wildman hagyományát folytatta a rossz vizuális döntésekkel, csak még eltúlzottabban és laposabban, és mindmáig nem értem, hogyan kaphat ez bármilyen dicséretet. Csúnya, a 90-es évek képregényművészetének legrosszabb elemei egy komor történettel vegyítve, amit egyszerűen képtelen vagyok élvezni. Nem is háborús történet-komorság, ami még értelmezhető lenne. Ez csak… az ellenkezője annak, amit boldognak hívnék.

A második Álca-csoport ötlete nem volt rossz. Valójában Furman néhány ötlete jó volt – például a G1 „Matrix Quest” történetív, amely különböző műfajokkal játszott. De ez nem volt a játékvonal célja, és Furman volt talán az összes Transformers-író közül a legkevésbé érdekelt a játék gimmickek használatában. A Headmasterek és Targetmasterek elvesztették partnereiket valahol az út során, az átalakulás mindig másodlagos volt, és ez G2-ben sem változott, és egyik G2 gimmick sem kapott életet a rövid ideig visszatérő Budiansky kezében. Furman ugyanazokat a karaktereket akarta használni, és ha szerencséd volt, kapott egy félmondatos említést valami – főleg olyan karakterek, akik még a vonal részei sem voltak, mint Bludgeon. Olyan volt, mintha egyszerűen folytatná a G1-et – csak éppen nem túl jól.

És Furman nem felejtett. Kétszer próbált G1-folytatást csinálni, és az egyik, amit olvastam, nem volt valami jó. Ismét bolygópusztítás, Spike tönkretétele azzal, hogy Circuit Breaker-utánzattá teszi „Circuit Smasher” néven, Sparkplug és Buster megölése bolygóágyúzással, Megatron… nos, megcsinált mindent, amit csak lehetett, és az egész olyan borúlátó volt, amennyire csak lehet. Azt hiszem, maga Furman sem szerette, mert próbálkozott még egyszer – és azt már végképp nincs kedvem elolvasni.

Ben voltam, sziasztok!

Szia, a nevem Ben, és szeretem a ’90-es évek képregényeit! Most, ha véletlenül csak egy random olvasó vagy, aki semmit sem tud a képregénytörténelemről, ez valójában elég nagy vallomásnak számít a képregényrajongók körében. A képregényekkel kapcsolatban általánosan elfogadott bölcsesség ugyanis az, hogy a ’90-es évek rosszak voltak: sötét, de üres történetek a The Dark Knight Returns utóhatásaként, a spekulációs buborék, valamint a szupersztár rajzolók és az Image Comics felemelkedése miatt.

Csakhogy én nem azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, miért rosszak a ’90-es évek képregényei — azért vagyok itt, hogy beszéljek az elképesztően jó ’90-es évekbeli képregényekről, amelyeket hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A ’90-es évek azon képregénye, amelyre ma fókuszálok, az utóbbi időben újra bekerült a köztudatba, mivel a DC és a Marvel is nagy erőkkel lovagolja meg a ’90-es nosztalgia hullámát. A mű, amelyre gondolok, az Incredible Hulk: Future Imperfect, Peter David és George Pérez 1992/1993-as, két részes grafikus regénye.

A Future Imperfect egy nagyobb trendet testesít meg, amely áthatotta a ’90-es éveket: én “gonosz klón szindrómának” hívom. Ez egy gyakori történetklisé volt, amelyben a főhőst valamilyen módon lecserélték, vagy képességeit lemásolták egy gonosz változat számára. Mindez Mark Gruenwald 1985-ös történetívével kezdődött, amikor Captain Americától megvonták rangját és címét, és helyére John Walker, egy pszichotikus, nacionalista őrült került. Ezek a történetek mindig is népszerűek voltak, mert rengeteg új kosztümöt és karaktert tettek lehetővé, amelyek gyakorlatilag maguktól íródtak.

A két legsikeresebb példa talán a Knightfall a Batman-univerzumból, amelyben Batmant egy gépesített vallási fanatikus váltotta le, illetve a Venom a Pókemberből, egy gonosztevő, aki Pókember összes képességével rendelkezik, csak épp szörnyeteggé torzult formában. Természetesen ezek a történetek gyakran túlszaladtak a saját kereteiken, lásd például a Reign of the Supermen ürességét vagy a Clone Sagát. Véleményem szerint azonban a Future Imperfect a legrövidebb, legélvezetesebb “gonosz klón” történet, főként azért, mert a gonosztevője tökéletesen egyensúlyoz a tematikus ív és a veszélyes élvezetekre épülő karakterizálás között.

A történet szerint nagyjából 100 évvel a jövőben az emberiség gyakorlatilag kihalt egy nukleáris háború miatt. Az emberi faj egyetlen megmaradt bástyája Dystopia városa — találó név egy olyan metropolisz számára, amely futurisztikus technológiát vegyít a posztapokaliptikus világ pokoli jellegével. George Pérez művészete hatalmas vonzereje a Future Imperfectnek. Pérez a valaha élt egyik legnagyobb képregényrajzoló, gyakorlatilag ő találta fel a Teen Titans vizuális világát, és ő dolgozott azokon a Jurassic Park képregényeken is, amelyeket szintén nagyon szeretek. Ebben a sorozatban csúcsformában van. Dystopia gyönyörűen van megrajzolva, Pérez megtalálja az egyensúlyt a posztapokaliptikus nyomor és a futurisztikus technológia finom, csak sejtetett jelenléte között.

 Kevés olyan képregényhelyszín van, amely ennyire élőnek érződik — átvitt és szó szerinti értelemben is, tekintve, milyen sűrűn lakottnak hat. Pérez paneljei sosem zsúfoltak, de mindig tele vannak információval, amelyek klausztrofób és nyomasztó légkört teremtenek az előtérben, miközben a háttérben roskadozó épületek és vörös égbolt húzódik. Tom Smith színezése is remek, egyedi árnyalatokat használ, amelyek szembemennek a modern apokaliptikus képi világgal. Ez a részletesség, a hangulat és az atmoszféra ilyen hangsúlyos megteremtése teszi a Future Imperfectet annyira működőképessé. Dystopia szó szerint árad a személyiségtől, és hihetetlenül hatékonyan közvetíti a reménytelenség érzését.

Dystopia megalkotója Maestro, a kegyetlen, szupererejű zsarnok, akit hihetetlen fizikai erő és gonoszul intelligens elme hajt. Hogy legyőzzék Maestrót, a lázadók a tér-idő szövetéből előhívják a Hulkot, és kiderül, hogy Maestro valójában a Hulk jövőbeli változata. Fontos megjegyezni, hogy a Hulk ekkoriban nem a filmekből ismert tomboló szörnyeteg volt; Professzornak nevezte magát, és kifejezetten intelligens, tanult karakterként szerepelt. Innen a történet nagyjából a várakozások szerint alakul: rengeteg összecsapás, üldözés, árulás, gonosz monológ, tervek és ellen-tervek… Mindez nagyon jól meg van írva, afféle pulp sci-fi stílusban — hasonlóan ahhoz, ahogyan a klasszikus Transformers részei is gyakran jól megírtak voltak. A Future Imperfect igazi erőssége azonban a Hulk és Maestro közötti interakciókban rejlik. A képregény nagyon is tisztában van vele, hogy ezért jöttél, és ezt meg is adja bőségesen. A második rész szinte teljes egészében azzal telik, hogy a két fél végigmegy a klasszikus hős-gonosz páros minden lehetséges dinamikáján: harcolnak, szócsatáznak, Maestro előadja a “Csatlakozz hozzám!” típusú gonosz beszédét, miközben Hulkot próbára teszi erkölcsi határain. Minden benne van, amit egy jó antagonistától elvárnál.

A Future Imperfect ott lép a többi gonosz klón történet fölé, ahogyan magát Maestrót megalkotja. Maestro különös központi alak: egyszerre brutális, ösztönvezérelt szörnyeteg, ugyanakkor talán a legemberibb Hulk-ábrázolás, amit valaha láttunk. Ez a fajta megközelítés hasonló ahhoz, amit David Ayer filmjeiben láthatunk — Ayer Fury című filmje kifejezetten jó összevetési alap. Mindkét történet jól ismert műfajokat vesz alapul, de realisztikus és szubverzív elemekkel keveri őket. Például Maestro világában egy egész háremnyi rabszolganő áll a rendelkezésére — ez olyasmi, amit posztapokaliptikus történetekben ritkán látsz, és képregényekben még ritkábban, különösen a Hulk esetében. De az a tény, hogy Maestro szabadon kiéli vágyait — különösen a szexuálisakat — emberibbé, valóságosabbá teszi őt. Ezen felül magát a világot is látjuk, amelyet Maestro a romokból felépített, és azt, hogyan próbál működő társadalmat teremteni alattvalói számára.

Ez a finom gonosztevő-humanizálás a Future Imperfect legnagyobb trükkje, mert lehetővé teszi, hogy a képregény egyszerre élvezze ki és bírálja ugyanazt a hedonista szemléletet. Maestro tökéletesen egyensúlyoz a szimpatikus gonosz és a félelmetes szörnyeteg között, ami lehetővé teszi, hogy a történet egyszerre legyen élvhajhász és önkritikus. Maestro jóval karizmatikusabbnak hat, mint Hulk, aki kissé esetlen másodhegedűsként működik mellette. Természetes, hogy a legtöbb jelenetben Maestro felé húzunk, főleg mert kegyetlenségének jelentős részét a képregény sokáig viszonylag visszafogottan mutatja.

Vele együtt élvezzük a Bruce elleni csaták rombolását vagy azt, ahogyan rabszolganőkkel veszi körül magát. De Maestro kedvelhető felszíne mögött ott lapul a valódi természete: gonoszsága pontosan ezekből az élvezetekből fakad. Ő egy Hulk, aki végül engedett a dühének — és a történet végére már semmi más nem marad benne, csak puszta brutalitás. Végül még Maestrót is Hulk újonnan megszerzett intelligenciája győzi le, nem pedig az ereje.

Mindez szorosan összefügg a ’90-es évek képregényeinek alapvető filozófiájával. A ’90-es évek a képregényekben a legprimitívebb olvasói vágyak kiéléséről szóltak — vér és mellek uralták a piacot. A Future Imperfect tökéletesen megtalálja a módját, hogy beépítse ezt a fajta gátlástalan élvezetet, miközben rétegzett tematikus kritikát is hozzáad ahhoz, amit látszólag ünnepel. Ezért működik bő 30 évvel később is ilyen jól: ez egy olyan figyelmeztető történet, amely zseniális módon hagyja, hogy átélhesd azt az izgalmat és örömöt, éppen abból a dologból, ami ellen óv — és ezért fantasztikus ’90-es évekbeli képregény.

Ben voltam, sziasztok!

„Vörös Rébék által ment

Keskeny pallón s elrepült –

Tollászkodni, már mint varju,

Egy jegenyefára űlt.

Akinek azt mondja: kár!

Nagy baj éri és nagy kár:

Hess, madár!”

(Arany János: Vörös Rébék)

Szeretjük a magyar képregényeket, mivel itthon is rengeteg tehetséges alkotó munkálkodik ma is, és szerencsére mindenféle műfajban. A 5panels gyűjteményem következő darabja, Nagy Bettina Rebeka idén megjelent képregénye, a Vörös Rébék, ami Arany János versének átiratának tűnhet elsőre.

Viszont nem én lennék, ha nem olvastam volna el az alapul szolgáló művet is, ami nem hosszú, néhány versszak, és már önmagában horrorisztikus. A Rebi néni, aki egy átkozott boszorkány, igazi féreg, emberi életek megrontója, és nem elég neki, hogy bűnbe viszi az asszonyt, még a férjet is akasztófára juttatja, közben pedig még egy ember, a csalfa asszony kanyiglije is megkeserüli, hogy nem szólította az öreganyjának.

Nagy B. Rebeka képregénye azért eltér az alap műtől néhány vonalban. Miközben a népi, hiedelmekkel átszőtt világ megmaradt, sikerült ízléssel megújítania a költeményt.

Rébék itt szintén áldozat, aki egyfajta bosszúból – mivel a Pörge Dani csak kihasználta – nem barátja a falusi magyar családnak. Viccet félretéve, a történet váza nagyjából egyezik, ahogyan a cselekmény végkimenetele is.

A képregényre jó ránézni. Szerintem a Rébék is igen bájosra sikerült, egyben a horrorisztikus jeleneteket még bizarrabbá teszi az ábrázolásmód, ahogy a vörös hajú lány a külvilágot kizárva táncol a drámázó karakterek között.

A párbeszédek egyszerűek, mint a tasli, de épp ez az, ami gördülékennyé teszi ezt az egészet. Nem sok olvasnivalót ad, arra ott a János verse, hanem egy újfajta tartalmat.

A képregény önálló médium, ezt mi szeretjük hangoztatni, ugyanis egyszerre hat több érzékszervünkre, némelyikre többféleképpen is. Szerintem szükség van ilyen átiratokra, feldolgozásokra, mivel sokkal emészthetőbbé tesznek egy-egy művet, az alkotó sajátos értelmezése szerint. Egyben rávesznek minket újra, hogy a régen olvasott műveket újra elővegyük.

A Vörös Rébék gyönyörűen van rajzolva, és remekül használja a színtelenséget, amit csak a jól elhelyezett vörös árnyalatok törnek meg. Láttunk már több hasonló képi világú képregényt, nagyon jól lehet ezzel hangsúlyozni, érzelmeket átadni.

Remélem, a Nagy B. Rebeka életmű tovább szaporodik majd hasonló képregényekkel.

(B)

1994-ben a Transformers visszatért a második generációval, vagyis a G2-vel. Kivéve az Egyesült Királyságban, ahol igazából sosem tűnt el. Míg az Atlanti-óceán túloldalán az amerikai piacra szánt, gyenge lezárásnak számító Micromasters- és Actionmasters-féle figurák kifutó készleteit próbálták eladni, addig az európai játékboltok továbbra is kaptak friss termékeket. Ezek között voltak teljesen új öntőformák, elrontott japán importok és fel nem használt prototípusok is – ezek közül sok később James Roberts munkáiban is feltűnt. Különös időszak volt ez: Európába olyan menő cuccok jutottak el, mint Overlord, a Turbomasterek és a Breastforce két harmada – csak épp Breastmasterek nélkül.

Ennek az lett a következménye, hogy amikor a G2 végül megérkezett, a Hasbro brit részlege nem igazán tudta, mit kezdjen vele. Az első hullám figurái egyszerűen az eredeti vonal legújabb köreiként jelentek meg. Amikor azonban világossá vált, hogy az amerikai kollégák komoly anyagi támogatással, új képregénnyel és az ’80-as évekbeli rajzfilmsorozat borzalmasan összevágott epizódjaival próbálják újraindítani a márkát, a britek is átváltottak az új arculatra. A rajzfilm az akkori brit televíziós rendszerben gyakorlatilag elveszett (a négy földi csatornán alig volt hely, a műholdas tévé pedig csak kevesekhez jutott el), így minden a képregényre hárult.

A Marvel UK helyi részlege az ’80-as években kezelte a sorozatot, de az 1992-es megszűnés után – 332 számot követően – már alig foglalkoztak vele. A kasza oka az volt, hogy amikor az amerikai kiadás véget ért, már nem volt mit újranyomni. Azóta csak néhány, csekély figyelmet kapó különszámot jelentettek meg egészen 1994-ig. A brit Marvel azonban ekkorra már összeomlóban volt, miután túl sokat kockáztatott egy rakás gyenge cím – például Death’s Head II vagy Motormouth & Killpower – erőltetésével. Egyszerűen nem jutott idejük a Transformersre.

A Hasbro ezért más kiadót keresett, és végül a Fleetwayt választotta, amely az Eagle, Lion, Valiant, Battle és a 2000AD nevű hetilapjaival évtizedekig uralta a brit képregénypiacot (a DC Thompsonnal együtt, a King’s Reach Towerből). E kiadványok nagy része idővel megszűnt – ironikus módon részben éppen a Transformershez hasonló licencelt címek piacromboló hatása miatt –, de a 2000AD továbbra is futott Tharg felügyeletével, és a The Beano is hatalmas eladásokat produkált. A Hasbro biztosította, hogy a Fleetway hozzáférjen a Marvel USA új G2-anyagaihoz, és havi formátumot választottak. Minden egyszerűnek tűnt.

De nem volt az, mert az amerikai kezdeti anyag egy része használhatatlannak bizonyult. Ezt időnként azzal indokolták, hogy túl erőszakos, de ez valószínűleg nem fedte a valóságot: a Fleetway ugyan fiatalabb közönségre fókuszált, mint az amerikai képregény, de később például gond nélkül közölték a sorozat talán legvéresebb jelenetét (amikor Red Alertet szitává lövik és csak a csontváza marad). Sokkal inkább az volt a gond, hogy a Hasbro rendkívül praktikusan megkérte a Marvelt: vezessék vissza a Transformers figuráit a lapokba egy vendégszereplésen keresztül a még futó G.I. Joe képregényben. Ez viszont felháborította a Joe-rajongókat, akik szerint a robotok szerepeltetése aláásta a történet realisztikusságát… a nindzsákról és a terroristákról szóló, az USA hadserege által teljesen figyelmen kívül hagyott képregényben.

A probléma az volt, hogy a G.I. Joe minden próbálkozás ellenére sem tudott népszerűvé válni az Egyesült Királyságban, hiába próbálták három újrabrandinggel és egy Marvel-képregénnyel (amelyben sokan ugyanazok a munkatársak dokgoztak – sőt Grant Morrison is – akik a Transformers sikerei mögött álltak). A brit piac egyszerűen nem kérte. A Marvel próbálta hetilapként, majd havilapként, végül a Transformers hátoldalán melléksztoriként futtatni, de csak közöny és ellenszenv fogadta. A Joe sorozat újranyomása a TF #305-ben ért véget (ami az eredeti #74-et tartalmazta), majd jött egy különszám, ami megpróbálta lezárni a Cobra polgárháborúját. A TF–Joe crossover eredetileg a #133–142 között futott, és a közte lévő hatvan szám alatt a Hasbro elvárásai és Larry Hama végtelenül unalmas „Snake-Eyes mennyire menő” szappanoperája teljesen felismerhetetlenné vágta a történetet.

Vitatott, hogy mennyire lett volna probléma egyszerűen figyelmen kívül hagyni a crossover sztorit, és csak közölni a Transformers-anyagot. A Joe és a Cobra szerepe ugyanis minimális volt, és egy egyszerű narrációs szövegdoboz minden lényeget elmagyarázott volna: hogy Megatron és Starscream visszatértek a Földre, lemészárolták az őket megállítani próbáló Autobot csapatot, és most a G.I. Joe-val kerültek szembe. Ráadásul az amerikai sorozat első számában szó sem esik a crossoverről, tehát indulásként sem kellett volna semmi kínos toldozás-foldozás.

Mindenesetre a Fleetway úgy döntött, hogy eredeti brit anyaggal indít, amely majd átvezet a tervezett amerikai újranyomásokba. A 24 oldalas, nagy méretű havilap ára 1,50 font volt, és úgy felétől kétharmadáig tartalmazott képregényt, a többi oldalt profilok, cikkek és néhány hirdetés töltötte ki. Elvben így közel két évnyi amerikai anyag állt rendelkezésre. A nyitáshoz azonban az első két számot vadonatúj történettel töltötték meg, amelyeknek össze kellett illeszkedniük a reprint-ívvel, miközben kikerülték a Joe-crossovert.

A hivatalos állítás szerint Simon Furman írta a két brit történetet, ám ez erősen megkérdőjelezhető. Furman akkoriban az amerikai G2-t is írta, és korábban már dolgozott egyszerre mindkét kontinensre, így logikus választásnak tűnt. Csakhogy ő maga állította a ’90-es évek végén a rendezvényeken, hogy nem ő írta a brit prológusokat, majd később egy kötet előszavában mégis magának tulajdonította őket. Furman hajlamos néha udvarias vagy kedveskedő kijelentésekre – ha például a közönség előtt poénként kellett leszólni ezeket a sztorikat, lehet, hogy egyszerűen letagadta őket, később pedig vagy a jogdíj, vagy a rossz emlékezet miatt állította az ellenkezőjét.

Még erősebb érv amellett, hogy nem ő írta: a történetek egészen elképesztően túlbonyolítják a helyzetet. A legegyszerűbb az lett volna, ha az amerikai forgatókönyveket rövidítik: a G.I. Joe-t kihagyni vagy névtelen katonákkal helyettesíteni, egyszerűsíteni az Ark pusztulásával kapcsolatos szálat, és újra bevezetni a régi testében visszatérő Megatront. Ráadásul az amerikai első három szám közül kettő eleve töltelékhistória volt Derek Yaniger csúszásai miatt – ezek („Ghosts” és a „Distant Thunder” újrahasznosítása „Primal Fear” címmel) lazán kapcsolódtak a fő sodorhoz. Logikus lett volna hát megvágni az első számot és mellé írni egy hidat, ami helyreteszi a Földdel kapcsolatos történéseket, mielőtt megérkezik Bludgeon és a Warworld. Ehelyett a brit anyag teljesen új történetet kreált.

Ennek oka lehetett a Hasbro utasítása is. A G2 képregény hírhedt arról, hogy meglepően kevés G2-figurát szerepeltetett. Megatronon és pár újraszínezésen kívül (amelyek közül például Optimus, Starscream, Grimlock és Jazz átfestései alig szembetűnők) csak ritkán bukkantak fel új játékok. A brit képregény ezzel szemben tele volt Skyscorchersszel, Stormtrooperekkel, Rotor Force-szal, Laser Rodokkal és mindenki harsány G2-színekkel amitől hányok. Például a Dinobotok, amelyeket az USA még a régi szürkén árult, de a britek már csak a rikító változatot kapták. Mindez ugyan arra utalhat, hogy Hasbro miatt lett ilyen zavaros a történet, de ha már újrarajzolták az egészet, igazából bárkit be lehetett volna rakni a sztoriba.

A rajz viszont egyértelmű volt: Robin Smith készítette, a 2000AD veteránja, aki korábban néhány rövidebb TF UK-történeten is dolgozott. Kockás, robusztus figurái nem mindenkinek tetszenek, de Gill Whelan élénk színezésével egész korrekt hatást keltettek – bár meglepően vidámnak és fényesnek hatottak az amerikai anyag groteszk izom- és folyadékábrázolásaihoz képest.

 Az első szám 1994 októberére datálódott, és valószínűleg tényleg akkor jelent meg (a brit ipar akkoriban nem játszotta el az amerikai csúsztatásokat). A történet címe „War Without End” volt – pont mint az amerikai első számé –, és Bludgeon új G2-es csapatával Londonban megtámadja a Földet, hogy előcsalja Optimust és ellopja a Mátrixot. Az, hogy a Mátrixot az amerikai sztoriban már használta az új csapat aktiválására, jobb, ha nincs feszegetve. A terv működik: Prime Sideswipe-pal, Jazzzel és Skrammal érkezik, remélve, hogy Grimlockkal is találkozik. Összecsapnak, majd a továbbfejlesztett Megatron közbeszól és leüti Bludgeont. A sok új játék bemutatása mellett még Optimus apokaliptikus látomásainak is jut hely (ezek a Swarm előrevetítései). Fura, de még érthető.

A második történet, „War Zone”, kb. egy nagy verekedés: Optimus az új Megatronnal, Megatron Bludgeon G2-seregével, majd a frissen újraszínezett Dinobotok a Decepticonokkal csap össze. A végén a rosszak külön utakon menekülnek. Ez azért furcsa, mert így gyakorlatilag az amerikai status quo-t állítják vissza: Bludgeon továbbra is vezeti a főerőt és a Warworldöt, Megatron pedig Starscreammel bujkál a Földön. Logikusabb lett volna, ha Megatron megöli Bludgeont és átveszi az uralmat. Grimlock közben összefoglalja Optimusnak a Cybertronian Empire helyzetét – gyakorlatilag az amerikai #1 tartalmát tömörítik pár panelbe. A történet fura és nem nagy szám, de önmagában nem hibás.

A furcsaság akkor futott csúcsra, amikor a harmadik számtól elkezdték az amerikai G2-t újranyomni. Először a „Devices and Desires” (US #4) jelent meg. Grimlock küldetése logikus folytatása volt a brit előzményeknek, és működött is Jhiaxus bemutatásaként. De a történet elején helyet kaptak azok az apokaliptikus látomások, amelyeket Optimus már a brit #1-ben előadott – ez nem hiba, csak felesleges ismétlés.

A negyedik számnál kezdtek igazán elszabadulni a problémák: újranyomták a két „Tales of Earth” melléksztorit (US #4–5). Ezekben Bludgeon megtámadja a Földet, hogy előcsalja Optimust és ellopja a Mátrixot, de Megatron felbukkan és megöli. Igen: pontosan azt csinálja újra, amit a brit #1-ben már megcsinált, hasonló eredménnyel – csak teljesen más csapattal. Semmilyen magyarázat nincs arra, miért tért vissza a régi Marvel-es csatlósokhoz, vagy miért ismétlődik ugyanaz a sztori. A dialógusokat sem igazították. Az olvasóknak, akik nem ismerték az amerikai kiadást, ez teljesen érthetetlen lehetett. Ez a brit eredeti történetszálakat totálisan feleslegessé tette. Olyan volt, mintha a Fleetway először több saját anyagot akart volna gyártani, de elfogyott a pénz – vagy azt hitték, az amerikai szál önmagában epizodikusabb lesz.

Akármi is történt, az eladások gyengék voltak, és az ötödik számot már úgy adták ki, hogy tudták: ez lesz az utolsó. Az epizód a „The Power and the Glory”, amelyben Optimus spirituális utazást tesz a Kibertronon, bemutatják az aszexuális szaporodást és a Swarm eredetét – legalább újabb kontinuitás-hibát nem okozott. A hátsó borító dícsőséges „NEVER THE END!” felirata (egy újraszínezett poszterképen) senkit nem tévesztett meg. A legmaradandóbb elem inkább az volt, hogy a belső címlap Matt Dallas induló Transmasters UK rajongói klubját reklámozta – a csoport később az amerikai G2 folytatását is elkészítette rajongói formában. Tagjaik közül sokan később profi TF-alkotók lettek, például James Roberts és Nick Roche.

A képregény formátuma is kaotikus volt. Kapott kihajtható borítókat és középső posztert, amit robot „átváltozó” játékként reklámoztak – még mindig az Action Master Elite-ek árnyékában. Tele volt Hasbro által szolgáltatott profilokkal és anyagokkal, bár nem világos, hogy Hasbro kérte-e, vagy a Fleetway csak olcsó oldalkitöltésnek használta ezeket. Az első számhoz ízléstelen, de nagyon G2-hangulatú matricák jártak („JAZZ BAD COMPANY”), plusz egy játéklista a brit elnevezésekkel (Sureshot és Archforce például a Combat Hero Optimus és Megatron ideiglenes nevei voltak). A lista tartalmazott európai exkluzívokat is, például a Sparkabot- és Firecon-újrafestéseket, valamint a Lightformers Ironfistet és Deftwinget.

A második szám újabb matricákat adott (most Dinobot témával), egy társasjátékot a poszter helyett, és egy nagyon menő nyereményjátékot, ahol a brit piacon elérhető mind a 47 G2 figurát meg lehetett nyerni. A harmadik szám visszafogottabb volt, mert a reprint több oldalt vitt el, de tartalmazott egy gyenge levelezési rovatot, ahol utaltak rá, hogy talán a rajzfilm is adásba kerülhet, és válaszoltak egy kérdésre arról, hogyan illeszkedik a brit anyag az amerikaihoz – a válasz később hamisnak bizonyult, de legalább őszintébb volt, mint Marvel UK korábbi gyakorlata, amely évtizedekig úgy tett, mintha minden anyagot brit szerkesztőség gyártana. A negyedik szám még jellegtelenebb volt, és csak utalgatott arra, hogy talán készül egy évkönyv is (készült – a Grandreams-féle borzalom, amely megérdemli a külön cikket). Az ötödik szám pedig olyan olcsóra sikerült, hogy rendes borító sem volt, csak egy belső panel, amit valaki színesceruzával átfirkált, egy poszter, amit kétségkívül más belső rajzok alapján rajzoltak át, és néhány gyerekrajz.

Összességében a sorozat inkább kuriózum, mint értékes gyűjtői darab – főként azoknak, akiket legalább annyira érdekel a Transformers képregénytörténete, mint maguk a történetek. Az eredeti számok ritkák, de nem olyan drágák, mint gondolnánk: a rajongók nem igazán akarnak sokat fizetni ezért az összecsapott, esetlen anyagért. Az első két szám pedig a kevés olyan klasszikus Transformers-történet közé tartozik, amelyet semmilyen formában nem nyomtattak újra.

Ben voltam, sziasztok!

A héten végre rászántam magam, hogy bepótoljam a Batman vs Teenage Mutant Ninja Turtles animációs filmet. Ez egy két kiadó közti crossover ikonikus karakterekkel, amit már a képregényekben is feldolgoztak. Ez az egész estés film azonban az első animációs találkozás a Sötét Lovag és a négy mutáns kétéltű hős között, akiket mindannyian ismerünk és szeretünk.

A történet meglehetősen egyszerű, sallangmentes: Zúzó összeáll Ra’s al Ghul-lal, hogy a TMNT-univerzum mutagénjét felhasználva elpusztítsa Gothamet; cserébe Ra’s megígéri neki a halhatatlanságot adó Lazarus-vermek használatát. Tulajdonképpen ennyi az egész, némi szokásos csavarral: hőseink először találkoznak és összecsapnak, majd rájönnek, hogy ugyanazon az oldalon állnak, és összefognak a gonoszok legyőzésére – ahogy az ilyen crossovnél lenni szokott.

Ami meglepett, az az, hogy a készítők milyen nagy figyelmet fordítottak a vizualitásra; őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire jól lesz összerakva a film látvány szempontjából. Vannak benne egészen fantasztikus beállítások: például a Teknőcök sziluettjei, ahol csak a maszkjaik színei villannak fel – amit aztán a zseniális, fekete-fehér, kézzel rajzoltnak ható nyitóképsor még magasabb szintre emel, minden képkockán egyetlen színnel. Nagyszerű.

Mindegyik Teknőc kapott egy jellegzetes megjelenést; többségük jól működik, bár Donatellónak a többieknél emberibb feje nekem kevésbé tetszett – főleg a testvérei kerekebb fejformájával összevetve. Raffaello arcán a seb és a maszkján a hozzá illő szakadás viszont remek ötlet.

Ami kevésbé működik, az a Batman-gonoszokat érintő mellékszál, amelyben állatokká mutálódnak. A koncepció menő – bár néhány állatválasztás fájdalmasan buta: Mr. Freeze… jegesmedve lesz? Még rosszabb: Madárijesztő… varjú? Ráadásul az egész szál alig tesz hozzá bármit is a történethez, és kifejezetten kihagyott ziccernek érződik. Van egy jelenet a mutáns, névtelen Láb-klán nindzsákkal, ami sokkal jobban kihasználja a mutáció koncepcióját, mint a gothami Arkham-lakó gonosztevőké.

A film hatalmas szereplőgárdája valószínűleg meg fogja zavarni azokat, akik nem járatosak mindkét franchise-ban – rengeteg karakter és elem bukkan fel, amelyek nincsenek teljesen megmagyarázva (például Damian Wayne Robin szerepeltetése is fejtörést okozhat az alkalmi rajongóknak). De őszintén szólva úgy sejtem, hogy a Batman-rajongók és a TMNT-rajongók halmaza mára gyakorlatilag teljesen fedi egymást.

Van néhány véresebb jelenet is, bár semmi túl durva – a gond inkább az, hogy a film többségében könnyed és humoros hangvétele mellett ezek kissé kizökkentők.

Összességében azonban nagyszerű harcjeleneteket kapunk olyan karakterek között, akikről talán sosem hittük volna, hogy valaha animációs formában találkoznak. És végső soron ezt akartuk, nem? Batman és a Teknőcök, akik szétrúgják a Láb, Zúzó és a Sötét Lovag páratlan ellenfeleinek hátsóját is.

Meg kell említenem a film zenéjét is, amely a pulzáló, szintetizátoralapú számok és a karcos gitárriffek között vált. Nagyon jó; és még nem is beszéltem a dialógusokról – a főbb szereplők mind kapnak néhány briliáns egysoros poént különböző pontokon.

A Batman vs Teenage Mutant Ninja Turtles gyors, szórakoztató és tele van remek utalásokkal mindkét univerzumra, még ha vannak is kisebb problémáim vele. Ha már az ügyes nyitóképsorokról beszéltem, nem hagyhatom ki a remek záróképsorokat sem, amelyekben klasszikus DC- és TMNT-képregényborítókat látunk crossover-stílusban újragondolva. Okos és szeretetteljes lezárása a filmnek, ami jól mutatja, hogy a készítők mennyire szeretik és ismerik mindkét franchise-t. Maradjunk a stáblista után is: egy rövid, de nagyszerű jelenet vár, amely egy lehetséges folytatást vezet fel.

Ben voltam, sziasztok!

Len Wein és Bernie Wrightson a hetvenes évek elején megalkották a valamit, ami a mocsárban él, és a zöld védelmezője, mellesleg egy horrorsztoriban ragadt hatalmas szörny.

„Egy szellem, ami salátának öltözött.”

Aztán jött a nyolcvanas évek közepe táján a beszipókázott Alan Moore és megreformálta a karaktert. Belevitte minden kokainos lehangoltságát a moszatemberbe, hogy egy szívfacsaró történettel lohassza le olvasói maradék libidóját. Egy újabb eredettörténettel megajándékozva a DC comics olvasóit.

Egy laborbalesetben Alec kicsit meggyulladt, majd, hogy a testét és lelkét emésztő lángokat eloltsa, a közeli lápba veti magát, hogy kis idő múlva a latyakemberként keljen új, alantas életre. A feleségét is kicsinálják, és a balesetről is kiderült, hogy nemigen nevezhető annak.

Na ez a sztori eleje, Moore sztorija meg ott kezdődik, amikor a gonosz mágnás hűtőjében fejbelőtt mocsárlényt tart, hogy a Virágemberrel boncoltassa fel, hátha rájönnek a titkára Alec csodával határos túlélésének.

Virág elvtárs rá is jön arra, amire nem kellett volna, és Alec (?) neki köszönhetően el is szabadul, majd akaratán kívül olyan hatalommal ruházza fel a skizofrén muskátlimant, amivel az igazság ligája sem bír el. Aztán a két depressziós moszat összecsap persze.

A második történetben démonok látogatnak el a földre, mivel egy szellemidéző gyakorlat során az éppen asztalhoz telepedő majomdémon kimondat egy varázsigét, aminek hála az ott helyet foglaló szülők kampecosat játszanak, fiuk, Paul pedig gyerekeknek fenntartott elmegyógyintézetbe kerül.

Alec (?) barátja, Abby éppen ide megy első munkanapján, amikor egy másik démon is szemet vet az ott lakó gyerekre, miközben figyelmezteti a lányt, a többi gyerek halálát csak ő tudja megakadályozni.

Zseniális ez az egész. Tudom. Zagyvaságnak tűnik. De annyira Alan Moore ez, és annyira magával értetődőnek hat olvasás közben, mintha világ életedben csak a Mocsárlényt olvastad volna. Az itthon megjelent DC gyűjteményben helyet kapott még az első sztorija is a lénynek, aki még korábban is élt, és teljesen más is volt. Alan Moore alkotta meg később a folytonosságot ezek között a karakterek között, a korokon átívelő védelmezők eszméjével.

A történet az emberségről is szól, belelátunk a karakterek fejébe, a félelmeikbe, a múltjukba, némelyiknek a jövőjébe. Alan Moore nem egyszerűen történetet ír, hanem ott él, ezek között a rajzolt emberek között, olykor meglepően hétköznapi élethelyzetekben.

És ez még csak az első kötet volt.

(B)