Larry Hama és Marc Silvestri 1990-ben ismét visszahozta Rozsomák életébe Halálcsapás Úrnőt és az ő mérhetetlen bosszúszomját, az egyik korábban bemutatott történet – Sebzett Farkas – folytatásaként. Ez a Vér, Homok és Karmok (Blood, Sand and Claws), ami itthon az Én vagyok Rozsomák című kötetben olvasható (Vad Virágok Kiadó, 2024.).

Zseniális egy sztori ez. Halálcsapástól, a magát kiborggá operáltató nőtől engem speciel kiver a víz. Veszedelmes némber, aki tényleg mindenre képes, hogy elérje a célját, ami az, hogy Rozsomák bőréből készíttessen magának kabátot.

Rozsi és Puck (Judd) békésen pecázgatnak egy csónakban, amikor Halálcsapás megjelenik a semmiből, és egy időörvényt nyitva visszarepíti őket – akaratán kívül – a spanyol polgárháború idejébe (1937-be). Ott már a nácik próbálkoztak minél nagyobb zűrzavart csinálni, amit most tetéz Rozsomák és „barátai” megérkezése.

Halálcsapást nem készítették fel rendesen, hogy nem kellene nagyon belenyúlkálni a múltba (Donald Pierce bosszús is emiatt), ezért halomra öl egy csomó náci katonát, majd, miután fellógatták, és ő a halál helyett inkább az életet választja, összeáll egy árja übermanussal, hogy együtt visszaszerezzék Rozsomáktól az adamantiumot a csontjairól.

Sajnálatos módon Rozsomák nem szíveli a nácikat (sem), és az sem ínyére való, hogy megnyúzzák, ezért egy visszafogott kaszabolást rendez, Judd megsérül egy rakétatámadásban, de inkább felpattan a hordágyról és elszalad a semmibe, a spanyol partizánok nagy megdöbbenésére.

Logant és Halálcsapást újra beszippantja az örvény, hogy néhány korábbi történetből kiszakított kameójelenetet végigjárva végül a megfelelő helyen és időben dobja ki őket. Meg is tudjuk, hogy Pierce újfajta kiborgokat fejleszt, amikkel Rozsinak esélye sem lesz felvenni a harcot.

És hogy mit okozott Halálcsapás gyilkolászása a kontinuitásban? Semmit. De ugye nektek sem hiányzik az ötödik Tini Nindzsa Teknőc?

(B)

A The Dark Knight Returns-ről ma már igazán nehéz beszélni. Részben azért, mert Frank Miller Batman-epilógusának óriási hatása volt a médiumra, másrészt pedig azért, mert maga Miller gondoskodott róla, hogy későbbi műveivel – mint a The Dark Knight Strikes Again vagy az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder – alaposan lebontsa saját, egykor meghatározó Batman-történetét. Lehetetlen úgy közelíteni ehhez a műhöz, hogy ezeket a valóságokat teljesen figyelmen kívül hagyjuk, és ez különös, drámai örökséget eredményez az egyik legikonikusabb Batman-történet számára. Mindezek ellenére máig kihagyhatatlan olvasmány bárki számára, akit akár távolról is érdekel a Denevérember, a szuperhősműfaj vagy maga a képregény médiuma. Klasszikus – még ha néha nehéz is pontosan meghatározni, miért.

Természetesen a The Dark Knight Returns nem volt az egyetlen képregény, amely jelentős hatást gyakorolt a szuperhősműfajra a nyolcvanas évek végén. Alan Moore Watchmen című műve éppoly meghatározó volt, és érdemes röviden összevetni a kettőt. Mindkettő történet egy nyomasztó, alternatív jelenben játszódik. A Watchmen-ben a világ eltérésének oka egyértelműen a szuperhősök jelenléte. A The Dark Knight Returns-ben ez inkább csak sejtve van. Úgy tűnik, Superman radikálisan befolyásolta a hidegháború alakulását, agresszívabb amerikai katonai politikát eredményezve – amely aztán további következményekkel járt. Mindkét világ sokkal rosszabb a miénknél, talán éppen a „szuperhősök” hatása miatt. Az olvasók ekkorra már nagyon messzire kerültek az Ezüstkor ártatlanságától.

Mindkét történet a szuperhősi ideált bontja le. Alan Moore Watchmen-szereplői diszfunkcionálisak, és mint kosztümös igazságosztók többnyire tehetetlenek. Miller Batmanje szinte bizonyosan őrült, Supermant pedig kormánybábként ábrázolja. Mindkét műben a hősök tetteit a realpolitik felülírja. Érdekes, hogy ebben a két történetben a szuperhősök már egyenesen illegálisak, valóban ki vannak tiltva, szemben a mainstream képregények hősideáljával, ahol őket általában megtűrik vagy akár támogatják is.

Talán Miller és Moore egyfajta kommentárt fogalmazott meg arról, hogy a szuperhősök „felnőnek”. Azt sugallva, hogy minden igazán érett narratíva túllép azon a gyerekes képen, ahol harisnyás férfiak ütik egymást. Vagy talán azt akarták érzékeltetni, hogy a szuperhősök – akik ekkorra már évtizedek óta létező műfajt alkottak – elérkeztek szavatossági idejük végére, és ideje volna félretenni őket. Az is lehet, hogy Miller egyszerűen csak tréfát űzött a Seduction of the Innocent című könyv kárára, amely annak idején majdnem kiherélte a szuperhősképregényeket azzal, hogy azt állította: ezek rossz hatással vannak a gyerekekre.

Superman monológja arra utal, hogy a történet hősei hasonló üldöztetés áldozatai voltak:

„Te voltál az, akit ellenünk használtak, Bruce. Az, aki keményen játszott. Amikor beidéztek minket kihallgatásra — te voltál az, aki nevetett… azzal a rémisztő nevetéseddel… ‘Persze, hogy bűnözők vagyunk,’ mondtad. ‘Mindig is bűnözők voltunk. Bűnözőknek kell lennünk.’”

Ez különösen érdekes, mert Fredric Wertham, a Seduction of the Innocent című könyv szerzője hírhedten azzal vádolta Batmant, hogy ragadozó jellegű szexuális kapcsolatot tart fenn Robinnal. Ez az állítás ma már popkulturális poénnak számít, ugyanakkor Wertham legerősebb és legismertebb kritikája volt. (A történet egyébként több alkalommal gúnyt űz a poppszichológiából, például a hasonlóan germán hangzású nevű visszatérő pszichiáter, Dr. Volper figuráján keresztül.)

Beszédes, hogy Miller a kaland elején a kék-sárga jelmezt adja Batmanre — azt, amelyet a karakter az Ezüstkorban viselt —, majd visszatéríti Batmant az eredeti, Aranykori dizájnhoz. Batman végső öltözékében már nincs kék szín, és a sárga ovális is eltűnt a mellkasáról. Talán Batman egyre brutálisabb módszerei (és még a fegyverhasználattal kapcsolatos kényelme is) értelmezhetők úgy, mint kísérlet arra, hogy „visszavezesse a karaktert a gyökereihez” ebben a hős karrierjének epilógusaként szánt történetben.

Nem tudom, nem vagyok benne teljesen biztos. Azt viszont igen, hogy ezek a történetek bebizonyították: bőven van hely érettebb témáknak, merész ötleteknek és innovációnak a klasszikus szuperhős-archetípus keretein belül is. Sajnos a médium mintha inkább azt tanulta volna meg, hogy a közönség szexet és erőszakot akar. Persze igazságtalan lenne a The Dark Knight Returns és a Watchmen örökségét az alapján megítélni, hogy a következő évtizedekben a gyengébb utánzatok milyen sötét irányba sodorták a műfajt.

A történetek újraolvasásakor nem tudok elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy Miller és Moore között határozott hangvételbeli vagy értékrendbeli különbség van. Furcsa módon, Miller morgós hírneve ellenére sokkal optimistábbnak és nosztalgikusabbnak tűnik a kosztümös szuperhősökkel kapcsolatban. Moore egyik „hőse” többet tesz a világbékéért egy tömeggyilkosság elkövetésével, mint bármilyen hőstettel. Ezzel szemben Miller – kétségei ellenére – Batmanre hősi szimbólumként tekint. A férfi hibázik, erőszakos és képmutató, de Batman eszméje szó szerint összetartja Gotham városát a történet csúcspontján.

Ne érts félre: Frank Miller The Dark Knight Returns című műve talán az első igazán cinikus Batman-ábrázolás volt, amely a karaktert egy mélyen sérült és hibákkal teli emberként mutatta be, nem pedig egy kiegyensúlyozott figuraként. Ám úgy tűnik, Miller azt állítja, hogy Batman fogalma – a szimbólum, amely minden oldalon és a popkultúrában is jelen van, a hős eszméje – nagyobb jót tehet, mint maga a hús-vér ember.

A The Dark Knight Returns egy pontján Gordon felteszik élete legfontosabb kérdését. Szerintem könnyű elsiklani Gordon jelentősége felett a Batman-mítosz egészében, mert nem egy harsány karakter. Nem követel figyelmet. Csak egy átlagos fickó, aki legtöbb történetben egyszerű, funkcionális szerepet tölt be. A legtöbb író pusztán Batman ügyetlen expozícióforrásaként használja. Pedig ennél sokkal fontosabb.

Gordon támogatja Batmant. A Denevér-jel megtartása és működtetése, valamint az, hogy valós segítséget nyújt Batman küldetéséhez, merész lépés részéről. Bruce-t olyan engedékeny figurák veszik körül, mint Alfred, akik segítenek neki felvenni a „játékarcot”, hogy tegye, amit tennie kell. De Gordon egyedi, mert nem kötődik Bruce-hoz. Gordon megőrzi azt az objektivitást, amely más szereplőkben Batman kapcsán nincs meg.

Alfred tudja, hogy Bruce nagyon nincs rendben. Egy ponton Bruce lemond egy megbeszélést a könyvelőivel. „Mondd nekik, hogy beteg vagyok” – utasítja Alfredet. Alfred csípős választ ad: „Nem kell majd hazudnom.” Mindezek ellenére Alfred mégis tovább szolgálja Bruce-t. Talán a munkáltatójához való hűségből. Talán szívességként annak a férfinak, akit fiának lát, vagy amolyan adósságként a fiú apja felé. Talán egyszerűen azért, mert Alfred nem tudja, hogyan lehetne jobb pótapa.

Gordont nem terheli mindez. Nincs hűsége Bruce-hoz, sem oka arra, hogy támogassa annak megszállott háborúját a bűn ellen. A The Dark Knight Returns egyik pontján Gordont felteszik a legfontosabb kérdést, amelyet csak feltehetnek neki. Miért? Miért bízta Gotham rendőrbiztosa a város biztonságát egy komor, önjelölt igazságosztóra, aki denevérjelmezben járja az utcákat? Gordon alaposan meggondolja válaszát, és elmesél egy történetet arról, hogy állítólag Roosevelt előre tudhatott a Pearl Harbor elleni támadásról, mégis hagyta megtörténni. Összeesküvés-elmélet persze, de Gordon eltűnődik azon, hogyan lehetne ezt erkölcsileg megítélni. „Ide-oda pattogott a fejemben, míg rá nem jöttem, hogy nem tudom megítélni. Túl nagy volt.”

Gordon számára Batman „túl nagy.” Nagyobb, mint Bruce Wayne. Nagyobb, mint az az ember, aki egy díszes köpenyben rohangál Gotham utcáin, drogdílereket ver össze, miközben sötét monológokat mormol arról, mennyire gyűlöli a bűnözőket. Batman nagyobb, mint a tévés kommentátorok, akik ál-tudományos ostobaságokat dobálnak egymásra főműsoridőben, mind a saját véleményüket hangoztatva a karakter pszichózisáról. Akárcsak The Dark Knight végén, Batman itt is „túl nagy” a hagyományos erkölcs számára. Túl nagy ahhoz is, hogy politikai címkék közé szorítsák, mint „jobboldali” vagy „baloldali.” (Gondoljunk csak arra a vitára, hogy The Dark Knight milyen politikai ideológiát képvisel – egyszerre mindkettőt és egyiket sem.)

Még maga Miller is elismerte, hogy bárki más, aki azt művelné, amit Batman tesz, elfogadhatatlan lenne. Batman csak azért ússza meg, mert ő Batman:

„Azt hiszem, ahhoz, hogy [Batman] működjön, olyan erőnek kell lennie, amely bizonyos értelemben túl van a jón és a rosszon. Nem lehet azokkal a kifejezésekkel megítélni, amelyeket arra használnánk, amit egy ember tesz, mert nem gondolhatunk rá egyszerű emberként. […] Számomra teljesen világos, hogy a társadalmunk öngyilkosságot követ el azáltal, hogy hiányzik egy ilyen erő. Hiányzik az a képesség, hogy kezelni tudjuk a problémákat, amelyek miatt mindenünk darabokra hullik. Ami pedig a fasizmust illeti, az érzésem az, hogy… csak akkor lenne az, ha politikai tisztséget vállalna. Ha egy csapat ilyen fickó rohangálna és verné a bűnözőket, az komoly gondot jelentene.”

Ez Batman egyik paradoxona, és erre reflektál The Dark Knight Returns. Batman a törvényen kívül működik. Amit tesz, az illegális, és néha erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Ennek ellenére ikon és a remény jelképe. Nem arról van szó, hogy a tettek akkor lesznek rendben, ha Batman csinálja őket, vagy bármi ennyire egyszerűsítő dologról.

Ehelyett Batman képes kompromisszumokat kötni úgy, hogy közben ikon és szimbólum marad. Bár Bruce Wayne kétségtelenül zavart lélek, Miller Batman ábrázolását Gothamre gyakorolt jótékony hatásként mutatja be. Persze, néhány őrültet is inspirál, akik szörnyű dolgokat tesznek, és ez óriási médiavisszhangot kap – de Miller szerint ezek úgyis megtörténtek volna, csak kevésbé „batmanes” formában. Ugyanakkor Batman az átlagembereket is arra ösztönzi, hogy összefogjanak és erősebbé váljanak.

Egy EMP-robbanás után Batman az, aki összetartja a várost, inspirálva az embereket, hogy segítsenek, tüzet oltsanak és életeket mentsenek. A Batman Fiai pszichotikus utánzók, akik könyörtelenek még azután is, hogy átveszik Batman hatását. Ennek ellenére Batman képes őket sokkal dinamikusabbá és hasznosabbá formálni, olyan erővé, amely jóra törekszik korábbi brutalitásuk ellenére. Miller nézőpontja kétségtelenül cinikus és józan, de még így is viszonylag optimista.

Alan Moore azt sugallta a történethez írt bevezetőjében, hogy ami megakadályozza a szuperhőstörténeteket abban, hogy kulturális mítosz szintjére emelkedjenek, az az, hogy a szuperhősök nem halnak meg. Még Robin Hoodnak is volt saját haláltörténete. Ebben az értelemben talán azt mondhatjuk, hogy Miller segít felemelni Batmant a nevetséges kosztümöt viselő emberből amerikai kulturális mítosszá. Nagy rajongója vagyok annak a gondolatnak, hogy a szuperhősképregények egyfajta közös amerikai mitológiát alkotnak, és azt gondolom, hogy The Dark Knight Returns ennek elengedhetetlen része. Miller hangsúlyozza a szimbólum fontosságát – a sárga oválist, benne a denevérrel, évekkel azelőtt, hogy Burton Batmanének brandingje globális jelképpé vált volna.

Bruce megmagyarázza, hogy a jelviselet funkcionális és létfontosságú része, de valami több annál. A média ezt használja Batman szimbólumaként, és a Denevér-jel felragyogása hatalmas pillanat Gotham számára, még akkor is, ha Miller azt sugallja, hogy maga Batman már szinte városi legendává halványult. Találó módon a minisorozat úgy ér véget, hogy Bruce egy másik amerikai mítosz eszközeit sajátítja ki: a lovat és a legendás amerikai cowboy lasszóját. Talán Miller azt sugallja, hogy Batman ugyanúgy megszelídítheti a bizonytalan huszadik század végét, ahogy a cowboyok megszelídítették a Vadnyugatot.

Még maga Bruce is ellentmond saját mítoszának – megszegi Batman néhány alapszabályát, miközben azokhoz akar hű maradni. Ahogy Bruce a The Dark Knight-ban a szabadságot védi, miközben lehallgatja egész Gothamet. „Ez az ellenség fegyvere” – mondja a Batman Fiai előtt, miközben egy puskát tart. „Nincs rá szükségünk. Nem használjuk.” A gyakorlati valóság azonban legalább kétszer kompromisszumra kényszeríti. A Bat-tank gépágyúit nem számítva, Bruce-t egy mesterlövészpuskával látjuk Kétarc konfrontálásakor. Még ha kapaszkodólövedékes fegyver is, furcsán hat, amikor Batman azt mondja: „Szerencse, hogy hoztam a puskát.” A dizájn szándékosan inkább valódi fegyverre hasonlít, mint a szokásos bat-kütyükre, ami erős kommentárnak tűnik.

A második példa még jelentősebb: Bruce egy mutáns kezében lévő fegyvert fordít egy másik mutáns ellen, hogy megmentsen egy túszul ejtett gyermeket. Nem tudjuk meg, halálos-e a lövés, de elég súlyosnak tűnik. Ez némileg képmutatóvá teszi Batman fegyverellenes álláspontját, de érezhető, hogy ez a lényeg. The Dark Knight Returns tele van olyan szereplőkkel, akik a gyakorlati valóság miatt kompromisszumokat kötnek, miközben ikonikus jellegükhöz ragaszkodnak. Kétarc például mereven ragaszkodik a „kettő” témájához, mégis ötmilliót követel váltságdíjként. Majdnem bocsánatkérő: „Kettőt kértem volna — de számlákat kell fizetnem.” A valóság egyes helyzetekben legyőzi az ideált, de ez nem jelenti azt, hogy az ideál értéktelen.

Ezért gondolom azt, hogy Miller The Dark Knight Returns műve legalább egy kicsit optimistább, mint Watchmen. Míg a Watchmen azt sugallja, hogy dinamikusabb szereplői szigorúan amorálisak, és hogy túl kell lépniük a hagyományos szuperhősi kereteken, hogy valódi változást érjenek el, addig Miller megerősíti a hős archetípusának fontosságát, még akkor is, ha a valóság kompromittáltabb és vitatottabb. Bruce Wayne zavart és veszélyes ember, de Batman szimbólum, amely képes túllépni Bruce hibáin. A Watchmen világában Adrian Veidtnek és Jon Ostermannak túl kell lépnie szuperhősi identitásának egyszerűségén, hogy valódi, kedvező változást hozzon.

Bár a két mű tematikusan nyilvánvalóan átfed, érdekes megfigyelni a formai hasonlóságokat is. Mindkét sorozatot általánosan a szuperhősnarratíva radikális átalakítójaként tartják számon, mégis meglepően hagyományosak technikailag. A Watchmen-ben Alan Moore és Dave Gibbons szigorúan ragaszkodtak a kilencpaneles oldaltervhez, az egyik legkonvencionálisabb képregényoldal-szerkezethez. Amikor hosszabb vagy nagyobb panelre volt szükségük (sőt, néha egész oldalas képekre), összekapcsolták a rácsmezőket, de a mintázat így is könnyen követhető a könyv lapozása közben.

A The Dark Knight Returns hasonló megközelítést alkalmaz. Ahelyett, hogy az oldalt kilenc részre osztaná, tizenhat részre osztja. Az eredmény – egy négyesével tagolt rács – sokkal klausztrofóbabb és feszültebb hatást kelt. Olyan érzést teremt, mintha a szereplők be lennének zárva – különösen a történet elején Bruce Wayne. Valójában Bruce-t gyakran maguk a panelvonalak zárják csapdába: ablakkeretek, árnyékcsíkok, rácsok. Egyértelmű benyomást kelt arról, hogy Bruce egy olyan rácsszerkezetben rekedt, amely nem is különbözik annyira egy képregény oldaltól.

Ez egy okos stilisztikai elem, amely arra utal, miért kell a Sötét Lovagnak visszatérnie. Ez egy szekvenciális médium, egy folytatásos történet, amely soha nem adhat Bruce-nak békét. Bruce soha nem fejezheti be igazán a Batman-létet, mert szó szerint egy képregényben van csapdába esve. Ez egy remek ötlet, egy frappáns formai megoldás. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Miller sokkal rugalmasabb a rácsszerkezet használatában, mint Moore és Gibbons. Bár a rács mindig jelen van, Miller sokkal bátrabban játszik és torzítja: néha csak a sarkot használja, nem egy teljes sort; néha átfedi a paneleket; néha eltörik a mintát.

A The Dark Knight Returns híres Batman sötét és komor ábrázolásáról. Gyökeresen újradefiniálta a karaktert, olyannyira, hogy ma már nehéz elképzelni, milyen lehetne Batman e történet nélkül. Érdekesnek találom, hogy Bruce eredettörténetének több fontos eleme is itt jelent meg először, nem az általam jobban kedvelt – bár kevésbé hatásos – Year One-ban. Martha gyöngysora jó példa.

Ott van azonban a denevér történetének egyszerű, de jelentős frissítése is – annak a denevérnek, amely egykor berepült Bruce dolgozószobájába. A klasszikus történetben a nyitva hagyott ablakon érkezik be: szó szerint belesodródik Bruce életébe. Miller változatában azonban betöri az ablakot, áttörve az üveget. Ez a változtatás gazdag jelentéstartalommal bír, és tökéletesen körülírja Miller Batman-értelmezését. A Denevér nem csillapodik. Nem véletlenül sodródik Bruce életébe – erőszakkal tör be Bruce pszichéjébe, és gyökeret ver benne.

(Egy másik változtatás, amely itt jelen van, és később bekerült a Year One történetébe, az az ötlet, hogy Gordon ismeri Bruce kilétét. Itt régi barátként találkoznak, együtt isznak. Gordon nosztalgiázik: „Te a gyömbérsöröddel, úgy téve, mintha pezsgő lenne – mindenkit becsaptál… majdnem.” Egyértelmű, hogy Gordon rájött Bruce titkára, amit a Year One már nyíltan is kimond. Ez nem változtat azon, hogy továbbra is ő az egyetlen épeszű ember, aki bízik Batmanben, mivel érzelmileg nem kötődik Wayne-hez. Ugyanakkor Gordont sokkal kompetensebb rendőrnek mutatja, amit én nagyra értékelek.)

A denevér megjelenése azonban a legfontosabb és a legmaradandóbb változtatás. Ez a jelenet mindent elmond Miller Bruce Wayne-jéről. Ahelyett, hogy a személyiség két fele harmóniában élne, Miller világossá teszi: Bruce és Batman két különálló entitás, amelyek ugyanazért a testért vívnak háborút. „Hálás vagyok, hogy túlélte a visszavonulást” – jegyzi meg Gordon Batmanről. Bruce válasza: „Nem élte túl. De Bruce Wayne… életben van, és jól van.”

A történet első fejezetében megtudjuk, hogy Bruce nemcsak először iszik életében, de már-már alkoholistává vált. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez okozza a tudatalatti fellángolását: részeg kihagyások, amelyek Crime Alley-be sodorják, vágy a régi idők után. Később azonban egyértelművé válik, hogy Bruce az alkohollal próbálja elnyomni a benne élő szörnyeteget. A szörny figyelmezteti: „Nem állíthatsz meg – nem borral, nem fogadalmakkal, nem az öregedés terhével.”

A lény felkavarodik, és agresszívan, konfrontatívan szólal meg:

„Eljött az idő. A lelked mélyén tudod. Hiszen én vagyok a lelked… Nem menekülhetsz előlem…

Gyenge vagy, kicsi vagy –

Semmi vagy — üres héj, rozsdás csapda, amely nem tarthat vissza engem—”

Gyűlöli Bruce-t, és el akarja pusztítani, hogy kiszabadulhasson.

A történet első részében többször is úgy tűnik, hogy Bruce több személyiséggel küzd. Bizonyos helyeken vagy helyzetekben találja magát, anélkül hogy emlékezne, miként került oda. Amikor Crime Alley-ben áll, így gondolkodik: „Megint ő hozott ide.” Amikor Alfred ráakad a Bat-barlangban, aggasztja valami, amit Bruce maga sem vett észre: „Uram… hová lett a bajsza?” Persze, a bajuszt le kellett borotválni – a csuklya máshogy nevetségesen állna.

Érdekes, milyen gondosan és hatásosan tükrözi Miller Harvey Dent alakját Bruce-szal. Bár írók, mint Denny O’Neil, már rég tragikus figuraként állították be Dentet – aki nem tud dönteni a pénzérme nélkül –, Miller egy újabb tragikus síkot ad neki, amely még erősebben kapcsolja Batmant a karakterhez. A Year One-ban Miller visszamenőleg is Batman szövetségesévé teszi Dentet, fokozva a bukás tragikumát. Itt azonban Dent kettősségét Bruce kettősségének tükreként használja. Bruce maga is elismeri: ő is csak „egy tükörkép.”

Miller Batmanje pszichotikusan morog és élvezi a fájdalom okozását, mégis figyelemre méltó, mennyire naiv Bruce Harvey Denttel kapcsolatban. Miután Dentet „meggyógyítják” és eltűnik, Gordon gyorsan körözést ad ki ellene és vádakat fogalmaz meg. Bruce nyilvánosan rendre utasítja a barátját, és szokatlanul reménykedő és optimista. „Gordon megjegyzései túlságosan pesszimisták – nem is beszélve arról, hogy udvariatlanok” – mondja Bruce. „Hinnünk kell Harvey Dentben. Hinnünk kell, hogy legyőzhetjük a saját démonainkat.”

Ez a ritka pillanatok egyike, amikor Bruce tényleg reménykedik, és könnyű látni, miért. Kétarc nyilvánvalóan Bruce tükörképe. Dent és Wayne egyaránt emberi hordozói valamilyen alapvetőbb, archetípusszerű erőnek, amellyel küzdeniük kell saját testük birtoklásáért. „Harvey hosszasan és keményen küzdött a másik énjével” – mondja Bruce Gordonnak. „Hogy most felfalja őt…” Gordon persze azonnal átlát rajta: „Harvey Dentről beszélünk…”

Nehéz nem sajnálni „Bruce-t”, amikor az első fejezet végére végül felemészti a Denevér. Bruce azért hagyta abba Batman-létét, mert egy borzalmas tragédia érte Jason Toddot – vagyis Miller tulajdonképpen megjósolta az A Death in the Family történetét is. Mégis van az egészben valami tragikus: Bruce végül képtelen ellenállni a késztetésnek, amely arra hajtja, amit tennie kell.

„Hatéves voltam, amikor ez megtörtént. Amikor először láttam a barlangot… hatalmas, üres, templomcsendű, várakozó, ahogy a denevér is várt. És most pókháló nő, por telepszik mindenre, ahogy rám is —

és ő nevet rajtam, átkoz és bolondnak nevez. Álmaimba furakszik, rászed. Idehoz, amikor hosszú az éj és gyenge az akaratom. Szűnni nem akaró, gyűlölködő küzdelemmel törtet szabadulni —

Nem engedem. Szavamat adtam.

Jasonért.

Soha.

Soha többé.”

Érdekes, hogy Bruce nemcsak a Batman-lét kényszerének nem tud ellenállni, hanem annak sem, hogy új Robint toborozzon – annak ellenére, hogy Alfred kifejezetten figyelmezteti. „Nos, uram. Kénytelen vagyok kimondani… Elfelejtette, mi történt Jasonnel?” Bruce hiteltelen magyarázkodással söpri félre a kérdést.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy Bruce valaha is valóban egészséges volt volna. Megtudjuk például, hogy minden kapcsolatát felégette Dick Graysonnal. „Beszéltél mostanában Dickkel?” – kérdezi Gordon. „Hét éve nem, Jim. Tudod jól.” A denevér talán nem is téved: Bruce valóban üres héj Batman nélkül. „Zombi vagyok” – gondolja. „A bolygó hollandi. Egy halott ember, tíz éve halott…” A történet első négy panelje után világos, hogy Bruce Wayne egyáltalán nem egészséges. Amikor az autója meghibásodik, narrálja: „Forró tűket szúr az arcomba, meg akar vakítani. Most én irányítok, és tetszik.”

Ennek ellenére Batman sem jobb. Kapunk egy remek „Batman, mint Piszkos Harry” pillanatot, amikor egy bűnöző reagál a felbukkanására. „Jogaim vannak!” tiltakozik a fickó. „Jogai vannak” – feleli Bruce. „Rengeteg joga. Néha számba veszem őket, csak hogy teljesen megőrüljek.” Ez majdnem olyan rémisztő, mint az a monológja az Évszázad bűnözőiben, ahol a fájdalom megosztásáról beszél. Ez a Batman nem vacakol. Miller népszerűsítette azt a gondolatot, hogy Batman szó szerint háborút vív a bűnözés ellen – „katonákkal” és „parancsokkal”. Még Superman is rászól emiatt az együgyű megszállottsága miatt. „Neked semmi sem számít – csak a szent háborúd” – mondja Superman.

Bruce megszállottja ennek a háborúnak, és mindent ennek rendel alá. A Batmobile hirtelen tankká válik. Bruce még a nevet is elutasítja. „Batmobile – ezt te hívtad így, Dick. Olyan név, amit egy gyerek találna ki…” Amikor Gordon nyugdíjba megy a rendőrfőnöki posztról, jól tudja, hogy ezzel nagyjából kiírta magát Batman életéből, mert már nem jelent taktikai előnyt. „Nem fogom már látni őt többet. Persze, látni fogom – van benne annyi udvariasság. De én már nem vagyok a képben. Az ő képében.”

És persze ott van Batman hozzáállása Supermanhez. Tudom, hogy ezt a témát már szétcsépelte a popkultúra Miller óta, de tetszik az ötlet, hogy kettejük között valódi feszültség húzódik. A két hős olyan elveket képvisel, amelyek dinamikusan ellentétesek. Superman sosem alkalmazna félelmet Metropolis megmentésére, és én sem szeretem azokat a Batman-ábrázolásokat, ahol Batman nappal sétálgat Gotham utcáin, és mindenféle közösségi ügyek nagyköveteként viselkedik. (Bruce Wayne csinálja ezt nyugodtan, de Batman nem olyan nyilvános figura, mint Superman.)

Természetesen Miller Batmanje különösen lekezelő Supermannel. Amikor egy atombomba EMP-je sötétbe borítja Gothamot, Bruce rögtön azt feltételezi, hogy Superman nem gondolt erre a lehetőségre, és saját magát vállon veregeti, amiért ő figyel az ilyenekre. „Én követem ezeket, Clark. Valamelyikünknek kell.” Mintha ez nem lenne elég vádló, Bruce az atomtámadás kapcsán így morog: „Te hagytad, hogy megtegyék.” Később Bruce elereszti a legmaróbb és legmaradandóbb kritikát az Acélemberrel szemben – egy olyan mondatot, amely azóta is meghatározza Superman megítélését. És ez még csak nem is egy Superman-történet. „Te mindig igent mondasz – bárkinek, akin egy jelvény vagy egy zászló van…”

Ez egyáltalán nem igazságos. Ha megnézzük a korai Superman-képregényeket és összehasonlítjuk a korai Batman-sztorikkal, az Aranykori Superman sokkal társadalmilag érzékenyebb volt, mint Batman. Ironikus módon szerkesztőségi nyomásra tették a Superman-történeteket kevésbé társadalomkritikussá, hogy inkább Batmanre hasonlítsanak. Úgyhogy különösen vakmerő, hogy Miller így állítja szembe a két ikont. Úgy tűnik, Denny O’Neil és Neal Adams Green Lantern/Green Arrow sorozatából is merít, amelyben a két hős Amerika-szerte utazott, miközben politikai-társadalmi témákat érintettek.

Green Lantern az egyértelmű Superman-analóg: földöntúli erők, kozmikus fenyegetések, világmegmentés. O’Neil szerint azonban teljesen elszakadt az átlagembertől. Ezzel szemben Green Arrow-nak nem voltak szuperképességei, csak rendkívüli atletikussága és néhány menő kütyüje; ráadásul milliárdos volt, mégis „közelebb állt” a hétköznapi emberekhez. Miller ezt idézi meg azzal, hogy Zöld Íjász Batmannel szövetkezik, miközben Batman elismeri: „Talán Olivernek igaza volt… végig… őrülten hangzik…”

Ez az ábrázolás azóta is táptalaja Superman kritikájának: úgy jelenik meg, mint az amerikai rezsim gyalogja, egy idealista, aki vakon követi Ronald Reagan utasításait, aki lekezelő atyai dicséretekkel („jó fiú”) tartja sakkban. Kár, hogy Superman sosem kapott olyan ikonikus vagy kultikus történetet, mint ez. Tudok persze számos nagyszerű Superman-történetet említeni – az All-Star Superman talán a legjobb párdarabja ennek a sagának –, de egyik sem érzett rá ennyire erősen a popkultúra pulzusára, mint ez a Frank Miller-féle Batman-óda.

Az egyetlen másik DC-karakter, aki igazán jelentős szerepet kap, Joker. Bár Miller Jokere nem olyan meghatározó vagy ikonikus, mint Superman vagy Kétarc ábrázolása, mégis érdekes megközelítés. Miller újra és újra felveti a személyes felelősség kérdését, és a poppszichológus tévés elemzők azon állítását, miszerint Batman felelős a bűnözésért vagy erőszakért. Egyikük például azt állítja, Batman „úgynevezett gonosztevőit nárcisztikus helyettesítőként használja”.

Meta-szempontból ez valamelyest igaz – a gonosztevők Batman miatt léteznek, és ellene vagy érte működnek –, de Miller rámutat, hogy Gotham Batman távollétében süllyedt káoszba. A mutáns banda nélküle emelkedett fel, és semmi jel nem utal arra, hogy a jelenléte váltotta volna ki őket. Sőt, a tipikusan „milleres”, morgó öregember-hangulatban Bruce azt sugallja, hogy az új mutáns bűnözők sokkal rosszabbak, mint az ő idejében voltak – ami tükrözi Miller kiábrándultságát a nyolcvanas évek Amerikájából.

Batman Joe Chillre gondol, amikor a modern bűnözőket mérlegeli. „Rángatózott az ujja, amikor meghúzta a ravaszt. Csak pénzt akart. Én pedig elég naiv voltam, hogy őt tartsam a legaljasabb embernek. Ezek – ezek az ő gyerekei. Egy tisztább fajta… és ez a világ az övék.” Érdekes, hogy Bruce itt együttérzést mutat Chill iránt, mintha az idő talán megszelídítette volna. (Bár a későbbi történetek ezt cáfolják.)

Ez is azt sugallja, hogy Miller az újkori fiatal bűnözőket eleve rosszabbnak tartja, mint a „régi” bűnözőket – mintha azt látná, hogy az utcai erőszak sokkal nihilistábbá vált.

Miller ugyanakkor elismeri, hogy bár Batman nincs nagy hatással az utcai bűnözésre, létrehozza a maga külön kasztját a bűnözők között. Egy korai arkham-i jelenetben például utalnak arra, hogy Gothamnek már nagyon rég nem volt dolga maskarás gonosztevővel. Az egyik pszichiáter kijelenti: „Rég nem volt pillanatuk ezeknek.” Joker katatón állapotban van. Kétarc gyógyultnak tűnik. Figyelemre méltó, hogy Batman és Kétarc egyszerre térnek vissza. Az egyik váltja ki a másikat? Vagy valamiféle erősebb, láthatatlan kapcsolat köti őket össze – egy közös őrület?

Miller Jokere üres edény. Kapunk néhány homályos bepillantást a pszichéjébe, de semmi igazán forradalmi – messze nem olyan mély, mint Alan Moore Gyilkos tréfája. Joker természetesen a káosz motiválta lény. Nem tud aludni a végső gyilkos ámokfutása előtt. Miller utal arra is, hogy Joker egyfajta uniformizáló erő, Batman brutális individualizmusának ellentéte. Miután egy teljes tévéstúdió közönségének arcára karcolja a mosolyát, ezt gondolja: „Ennyi mosoly — ennyi arc — mind ugyanaz…”

Miller Jokere Batman ellentéteként létezik. Batman távolléte katatóniába taszítja. Ez az elképzelés későbbi történetekben is visszatér. Joker felhagy az őrülettel Batman halála után a Going Sane-ben, míg Grant Morrison Jokerje gyászba borul Batman R.I.P. után, feketét visel és visszahúzódó „detektívvé” válik, beteg tiszteletadásként. Itt Joker narrációja végig azt hangsúlyozza, hogy a történet kizárólag róla és Batmanről szól. A többi ember csak járulékos veszteség. Ez sokatmondó és nagy hatású ábrázolás.

Sokat írtak Joker Batman iránti szexuális fixációjáról. Amikor meghallja, hogy a Sötét Lovag visszatért, így sóhajt: „Batman. Drágám.” Miller alatt Joker határozottan szexuális figura. Folyton rúzst ken – ami itt mintha valamilyen mentális manipuláció eszköze lenne. Amikor Volper doktor azt sugallja, Batman problémáinak gyökere a szexuális elfojtás, Joker így válaszol: „Igaza van. Nem szabad visszafognunk magunkat.” És ráveti magát a hozzá legközelebb álló vendégre.

Joker szimbolikus szerepet is betölt. Az összes ellenfél helyett állva Joker eszközzé válik Batman kritikájában és dekonstrukciójában. Nyilvánvaló számunkra és Miller számára is, hogy Joker megváltására nincs esély. (Kivéve ha Batman meghal – és még akkor sem biztos.) Így Batman megfogalmaz egy megállapítást, amellyel nehéz vitatkozni. Batman felelősnek tartja magát Joker tetteiért. „Hozzáadom őket a listához, Joker” – mondja egy brutális összetűzés után. „Ahhoz a listához, amelyen minden ember rajta van, akit megöltem — azzal, hogy hagytalak élni.” Majd felteszi magának a kérdést: „… Még mennyi — míg végül megteszem?”

Ez a gondolatkör régóta szolgál alapot Batman kritikájához, és itt tisztán és élesen fogalmazódik meg. Darwyn Cooke a Batman: Ego egészét erre építette. Bruce láthatóan hisz ebben a logikában, de nehéz eldönteni, vajon Miller vagy maga a történet is így gondolja-e. Noha Batman jelenléte hozza vissza Jokert a semmiből, Dr. Volper engedi ki. És Miller egész történetében erős a személyes felelősség hangsúlya. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Miller szerint Batman valóban közvetett gyilkos.

Különösen mert Miller nem engedi meg Brucénak, hogy megszegje az egyetlen szabályát. Joker azt mondja, hogy csalódott, de valójában Batman fosztja meg őt a végső győzelemtől azzal, hogy nem öli meg. (Persze Bruce végleg megbénítja – és mindenki értelmezze ezt, ahogy akarja.) Végül Joker maga öli meg magát, hogy a világ úgy higgye, Batman tette. A végén Batman lesz az egyetlen, aki tudja, hogy a morális kódex még ezt a próbát is kiállta – és úgy tűnik, Miller számára ez éppen elég.

A The Dark Knight Returns nem csak Batmant mutatja be. Miller sötét társadalmi kommentárja a modern Amerikáról, amely nem is áll olyan távol attól, amit Moore és Gibbons csinált a Watchmenben. Míg Moore és Gibbons Richard Nixont tették meg elnöknek, Millernek volt bátorsága Ronald Reagan valódi személyét beleírni a történetbe. Bár Miller talán túl szigorú vele, tisztelem azért, mert mert valódi politikai szereplőt használni, ahelyett, hogy egy szokásos, gonosz és mindenki által gyűlölt archetípust.

Azonban tény, hogy Reagan némelyik jelenete – ahol zavartan, nehezen fogalmaz – kissé bántó lehet, tekintve, hogy a politikus Alzheimer-kórban szenvedett élete vége felé (és egyesek szerint már hivatali idejében is). Sokan próbálták Miller művét különféle politikai ideológiákhoz kötni. Szerintem az olvasónak kell eldöntenie, mit lát bele, és Miller egyaránt mérgében ostorozza a bal- és jobboldalt. Különösen tetszik, hogy Reagan szinte mindig amerikai zászlót visel, mintha hazafiságát akarná bizonygatni.

És bár a történet mögötti politikai üzenet vita tárgya lehet, egy dologban nincs vita: Miller gyűlöli a tévés beszélő fejeket, a pszeudó-intellektuális elemzőket és pop-pszichológusokat, legyenek bármely oldalon. Volper doktor talán a történet legnagyobb gazembere, aki Kétarcot és Jokert is szabadon engedi, miközben Batmant hibáztatja. „A páciensem Batman pszichózisának áldozata” – jelenti ki.

Be kell vallanom, hogy nem szerettem – és ma sem szeretem – Miller Selina Kyle-ábrázolását. Itt egy escort-szolgálatot vezet, lényegében egy elit prostitúciós hálózatot. Önmagában nem volna olyan zavaró, de Year One-beli szerepével együtt hozzájárul ahhoz a kellemetlen benyomáshoz, hogy Millernek gondja van a női karakterekkel, akik nem prostituáltak. Kár érte, mert ez egy komoly folt a művön, és ráadásul kevéssé járul hozzá a cselekményhez: Selina főleg magányos öreg nőként tűnik fel (Bruce magányos öregemberének párjaként), és főleg azért szerepel, hogy Joker bántalmazza.

Ennek ellenére a The Dark Knight Returns bemutatja a csodálatos női Robint, Carrie-t, aki talán inspirálta a DC-t, hogy elfogadjon egy női Robint a fő kontinuitásban is. Carrie talán a legbecsületesebb, leghősiesebb figura az egész történetben. A szülei mintha nem is vennék észre a létezését (vagy a hiányát), de őt nem a haláluk vagy a bosszú motiválja. Ő a legjobb példája Batman hatásának – annak, hogy Batman inspirál. Bár Miller finoman sugallja, hogy Batman talán nem helyesen teszi, hogy gyerekkatonát toboroz, vitathatatlan, hogy Carrie a történet legnemesebb alakja. Még Gordon is kissé szexistának tűnik mellette.

A vizuális megoldások fantasztikusak. Nyersek, karcosak, durvák. Különösen tetszik, ahogy Batman a történet során lassan felismerhető figurából egy tipikus Miller-karikatúrává válik, mintha a Sin City világából tévedt volna át egy Batman-jelmezben. Rengeteg emlékezetes képi elem van – például a lecsontozott Supermané, aki a nukleáris robbanás után a Föld energiájából próbál életben maradni.

Nehéz elválasztani a The Dark Knight Returns-t annak kulturális és történelmi kontextusától, de szerintem szinte bármilyen olvasói szempontból lebilincselő. Bár személy szerint jobban kedvelem a Year One-t, tagadhatatlan, hogy a The Dark Knight Returns alapjaiban formálta át Batman karakterét, és legalább egy teljes generáció számára meghatározta őt. Nem rossz teljesítmény egy négyfüzetes minisorozattól, amely máig az egyik legkönnyebben befogadható képregény.

Ben

2025-ben a Star Wars hazai kiadásának jogai a Maxim Könyvkiadóhoz kerültek, így most már náluk kell keresni a réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban játszódó történeteket. Mostanra már 11 kiadványt lehet náluk bezsákolni. Én most egy pár képregényt vettem a kezembe, és jól meg is óvastam őket. Az első, a Mandalóri Második Évad Második Kötete, ami a népszerű sorozat alapján készült, és a régi, megszokott formátumban kapható (keményfedeles borítóval). A borítóján Ahsoka Tano éppen abálja Din Djarint.

Szóval most rajzolt Pedroval Pascaloztam magam össze megint, de szerintem megéri elolvasni a Mandalóri sorozatot képregényben is. Eleinte kételkedve fogadtam, hogy van-e ennek létjogosultsága, de annak, akinek tetszett a filmsorozat, nem hiányozhat ez sem a polcáról. Nekem alapvetően tetszett a sorozat, bár néha kicsit időhúzós volt, és tele volt általam csak „side quest”-eknek nevezett küldetésekkel. Ezt a kifejezést a kalandjátékos tapasztalataimból vettem, ugyanis a Mandalóri filmsorozat tele van olyan, időhúzó praktikákkal, hogy ahhoz, hogy a fő küldetésben tovább haladjon a főszereplő, bizonyos kisebb mellékszálakat fel kell göngyölítenie.

Ezek akkor zavarók igazán, ha hetente egy részt néz végig az ember, és hát amikor az asszony kérdezte, hogy milyen volt az éppen megtekintett rész, „a megint nem történt semmi” lehangoló választ adtam rá.

Na, ezt a képregény esetében teljesen el lehet felejteni. Egy kötetben kapsz meg mindent, amire máskor heteket kell várni, hogy végre történjen valami. 4 füzet van egy kötetben, akcióorgia.

A második évad második felében Din Djarin és Grogu egy Jedi-t keresnek, aki esetleg, ha éppen ráér két tesco-s nagybevásárlás között, elvállalhatná a kisded tanítását, hogy ne csak sebváltógombokat lopkodjon, de esetleg hasznos tagja is lehessen a galaktikus társadalomnak Jedi-ként.

A képregény teljesen a második évad történéseit követi, így a cselekményt nem firtatnám, újat, jellegéből adódóan nem mutat.

Viszont tényleg pörgős így egyben, és szerintem 95%-ban tökéletesen van megrajzolva. Amikor van egy-egy elnagyoltabb panel, vagy arc, annak biztosan van valami célja. Vagy humorforrás egy-egy cukiskodóan megrajzolt arc (Migs Mayfeldnek van két panelje, amikor a Mandalóri elmondja neki, hogy a bányászbolygón el kellene lopni a nagy moff koordinátáit, egészen leesik az álla és olyan „hogyismondtad?” kérdőjeles fejet vág), vagy ha elég pörgős egy jelenet, ott minden kicsit elmosódottabb, kapkodósabban van megformálva.

Összességében nekem nagyon bejött ez a képregény, mivel pont ebben a néhány részben rengeteg minden történik, sok helyen megfordulnak a szereplők, és sok mindenkivel találkoznak, kifejezetten tetszik a „látó kőnél” folytatott eszmecsere Boba Fett, Fennec Shand és Din Djarin között, majd az itteni harc a birodalommal.

A Star Wars legnagyobb erőssége szerintem, hogy változatosak az arcokat eltakaró sisakok, vagy most már a droidok is igen veszedelmesen néznek ki. A karakterekkel összenőtt egy-egy jelmez, és minden ikonikus sisakos arcnak van valami jellegzetessége. A Mandalóri nép pedig erősen kötődik a felszereléséhez, így még feltűnőbben lehet őket ábrázolni. De ebben a kötetben kapja vissza Boba Fett az ikonikus páncélt.

Talán azt emelném ki még, hogy a képregényben is rendkívüli igényességgel vannak megrajzolva a karakterek, a jelmezek, garantálva, hogy egyéb merch termékek iránt is megnőjön a kereslet. Nekem van pár egyedibb rohamosztagos és egyéb figurám, így az ilyen irányú vágyamat már sikerül elnyomni, ha meglátok egy szépen rajzolt Mandalóri sisakot. De lehet (sőt, valószínűsítem), vannak olyam olvasók, akik egyből ugranak a legjobb akciófigurákat árusító webshopok linkjeire.

A képregényen felül néhány borítóvariáns is helyet kapott a kötetben, közöttük John McCrea egyik borítója, aki a jövő évi Budapest Comic Con egyik sztárvendége lesz.

Aki újra át akarja élni a Mandalóri sorozat eseményeit, ezúttal képregényben, az alábbi linken fellelheti őket:

https://olvas.hu/termekek/star-wars

Az Erő legyen mindenkivel.

(B)

A Bride of the Demon-t általában a Démon-trilógia leggyengébb darabjának tartják. Mike W. Barr írta, Tom és Eva Grindberg illusztrálta, és nehéz vitatkozni azzal, hogy ez a három közül a legkonvencionálisabb történet. Míg a Son of the Demon és a Birth of the Demon egyedi, különleges Batman-történetként indokolták az önálló képregényalbum-formátumot, addig a Bride of the Demon inkább olyan kalandnak érződik, amelyet Barr a Detective Comics alatt is megírhatott volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató vagy hogy ne illeszkedne a trilógiába — csupán azt, hogy viszonylag egyenes vonalú és helyenként kissé hétköznapi.

Úgy tűnik, Barr ezt a történetet Batman és Ra’s Al Ghul végső összecsapásának szánta. A Son of the Demon már tele volt olyan utalásokkal, hogy előbb-utóbb Batmannek vagy Ra’snak véget kell vetnie a köztük fennálló feszült, mégis udvarias rivalizálásnak. Itt pedig Ra’s már minden köntörfalazás nélkül kimondja az alapelvet: „Idővel egyikünk megöli a másikat.” Úgy tűnik, Ra’s valamiféle végjáték felé tart a Bride of the Demon-ben: „Az áldozat nem én leszek” — jelenti ki.

Ahogy a Son of the Demon-ben, itt is érződik, hogy Ra’s közeledik az utolsó csatához. Tudósa, Dr. Weltmann figyelmezteti: „Nem tudom garantálni a Lázár-verem hatékonyságát. Lehet, hogy legközelebb, amikor meghal, talán—” A félbeszakadt mondatból is egyértelmű, mire utal. Ra’s haját is teljesen fehérre rajzolják, nem a megszokott fekete-fehér mintázatra. Úgy tűnik, Ra’s öregszik, és öregségével elengedte a reményt, hogy áttérítse Bruce-ot az ügyére. Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb tisztelet lenne benne: „A Nyomozónak kell valaki, aki életben tartja az emlékét” — mondja Alfrednek és Timnek, amikor megkíméli őket. Csupán annyit jelent, hogy Ra’s felismerte: nincs ideje tovább hosszú játékot játszani.

„Talán tudja, hogy örökös biztosítására készülök, ha ez a kísérlet a Föld rendjének helyreállítására az utolsó lenne” — figyelmezteti Dr. Weltmannt. Úgy tűnik, Ra’s valóban kezd szembenézni saját halandóságával, miután évtizedeken át kvázi halhatatlannak gondolta magát. Ez izgalmas gondolat: az, hogy feleséget vesz (és utódot próbál nemzeni), azt mutatja, hogy a Bruce-ban rejlő örökösi lehetőséget már csupán üres álomként kezeli.

Ez nagyon szép karakterív a Son of the Demon után, és be kell vallanom, Barr itt sokkal jobban írja Ra’s Al Ghul figuráját. Ra’s nagy gonosz terve — elpusztítani az emberiséget és „meggyógyítani” a bolygót — is inkább kétségbeesett, utolsó próbálkozásnak tűnik, hogy igazolja a századokon át tartó kudarcait, hogy legalább még egyszer, utoljára megváltsa magát. Tetszik ez a kimondatlan feltételezés; a Bride of the Demon egyik legerősebb eleme.

Sajnos mindez nem kap akkora súlyt, amekkorát kellene, mert tudjuk, hogy Ra’s úgysem hal meg — ahogy egyetlen nagy szereplő sem hal meg végleg. Barr is elismeri ezt azzal, hogy a történet végén Ra’s halálát csak sejteti, nem mutatja. Pedig egy hangsúlyosabb, egyértelmű végszekvencia sokkal erőteljesebbé tehette volna a történetet. Természetesen Ra’s akkor sem maradt volna halott, de az önálló történet erejét növelte volna.

Így azonban csak egy újabb „végső összecsapás” Batman és egy visszatérő ellensége között — olyan, mint Harvey Dent arcának rendbe hozatala, vagy a Rébusz pszichózisának gyógyítása. Hatásából sokat elvesz, hogy tudjuk: Ra’s úgysem tűnik el örökre a Batman-képregényekből. Ahogy fentebb is írtam, ez a történet simán megjelenhetett volna a Batman vagy a Detective Comics oldalain. Míg a trilógia másik két része kiemelkedik a Ra’s-történetek közül, ez igazán csak a trilógia részeként különleges.

Kár érte, mert ebben az egyébként konvencionális Batman-történetben vannak kifejezetten okos ötletek. Az elbeszélést például eltűnt vagy hiányzó anyák népesítik be — ami erős kommentár a Batman-mitoszra. (Hiszen a legtöbb eredettörténet Thomas Wayne-re fókuszál, Martha sokszor háttérbe szorul — kivéve talán Whatever Happened to the Caped Crusader?-t.)

Itt van például Batman és Tim, akik mellett nincs női figura, aki a családi egységet jelképezné. Talia és Ra’s is anya nélkül maradtak, Ra’s pedig kétségbeesetten próbál helyettesítő figurát találni. Még Dr. Carmody motivációja is az anya hiányának pótlása: „Mindent azért teszek, hogy jobb legyen az életed — hogy olyan életet kapj, amilyet anyád akart neked.”

Ez érdekes konfliktust hoz a Batman-mitoszba, és Barr egyik legokosabb, legszubverzívebb húzása. Batman ugyanis nagyon egyértelmű apafiguraként jelenik meg Robin számára. Tim apja él ugyan, de Bruce a fiú biztonsága miatt aggódik — vagyis egyértelműen szülőként viselkedik, ami a Son of the Demon gondolataival is összecseng. „A srácnak van tartása… és esze… de hacsak nincs nyomós indok… az egyetlen élet, amit kockáztatok, a sajátom!” — gondolja Batman egy ponton. Később, amikor Tim beavatkozik Ra’s támadása során a Denevérbarlangban, Batman igazi, szigorú, aggódó apaként reagál: „Azonnal gyere le! Túl veszélyes!”

Ez valójában a Batman–Robin kapcsolat logikus fejlődése, de Barr egy fontos kérdést vet fel: ha Batman valóban annyira törődne Robinnal, miért tenné ki éjszakáról éjszakára halálos veszélynek csak azért, hogy folytassa saját háborúját a bűn ellen? Ez a Batman sokkal érettebb, reflektívebb, némileg eltávolodva a szokásos ábrázolástól — és szorosan épít a Son of the Demon karaktervonulataira.

Kérdés, hogy ez a Batman valaha is igazán el tudná-e fogadni, hogy fogadott fia Robin szerepét viseli. Azt mondja Timnek, hogy majd, ha eljön az idő, viselheti a jelmezt — de valószínűleg akkor is vonakodna.

Nem minden ilyen érdekes a történetben. Barr írása néhol kifejezetten esetlen, főleg amikor „nagyon fontos” üzeneteket próbál a történetbe erőszakolni — ezúttal környezetvédelmi témában. Lehet ezt jól, finoman csinálni, de itt sajnos nem sikerült. „Hűha!” — kiált fel Tim egy ügyetlen jelenetben. „És én azt hittem, a Pingvin a veszélyes!” A történet végén pedig persze ez a környezetvédelmi üzenet lesz a cselekmény egyik mozgatórugója, ami Ra’s tetteit motiválja.

Azt sem lehet tagadni, hogy Tom és Eva Grindberg a trilógia leggyengébb rajzolói. Nem rosszak — sőt, mozgást például jól ábrázolnak — de a másik két rész művészei jóval magasabb szintet képviseltek. Ennek ellenére a történet néhány jelenete kifejezetten látványos. Ra’s támadása a Denevérbarlangra a kötet közepén például nagyon jól sikerült, és élőszereplős feldolgozásban is működne. Batman menekülése Ra’s halálcsapdájából szintén remek. Ezért mondom, hogy Batman legjobb megölési módja egyszerűen fejen lőni — ha engem kérdeznek.

A Bride of the Demon közel sem olyan gyenge, mint a híre sugallja. Valójában sok jó ötletet és érdekes gondolatot tartalmaz. Ugyanakkor alapjaiban mégis egy viszonylag konvencionális, kiszámítható Batman-történet, amelyet időnként felvillantanak kreatív meglátások és izgalmas dinamikák. A trilógia kontextusában kifejezetten jól működik, és őszintén szólva teljesen elégedett lennék vele mint Ra’s Al Ghul utolsó történetével. Persze sosem lesz az, de nem is lenne rossz ötlet.

Hamarosan jön a trilógia befejező része.

Ben voltam, sziasztok!

A Batman-mitológia számtalan korszakot, újjászületést és hangulatváltást megélt már, de kevés történetív bír olyan összefüggő, epikus súllyal, mint az úgynevezett Demon-trilógia. Ez a három, egymástól függetlenül is élvezhető, mégis témáikban és hangulatukban szorosan rokon egykötetes grafikus novella különös helyet foglal el a Sötét Lovag történetében: egyszerre mutatja be Batman legrejtélyesebb ellenfelét, Ra’s al Ghult, és tárja fel a hős kapcsolatát a démoni hadúr világával – szerelemmel, árulással, bosszúval és több évszázados örökséggel átszőve. A Son of the Demon (1987), a Bride of the Demon (1990) és a Birth of the Demon (1992) hármasa nemcsak egy gonosztevő portréja, hanem egy nagyobb saga darabjai, amelyek az idő és a családi kötelékek kérdéseit is új megvilágításba helyezik. Ez a trilógia a Batman-történetek azon ritka metszete, ahol a mítosz, a személyes dráma és a grandiózus történetmesélés egyetlen sűrű, időtálló egységgé áll össze.

Kezdjük is meg a sort az 1987-es Son of the Demon-nal ( A Démon fia), amely egy igazán érdekes képregény. Mike W. Barr írta, Jerry Bingham illusztrálta. A történetben Bruce szövetségre lép régi ellenségével, Ra’s al Ghullal, és feleségül veszi a gonosztevő lányát, Taliát. Bár a sztori évekre feledésbe merült, Grant Morrison újra elővette Batman-sorozatához, visszahozva azt a gyermeket, aki ebben a történetben született. A Démon fia izgalmas alapötlettel rendelkezik, még ha Barr kivitelezése kicsit esetlen és túldramatizált is, és érdekes betekintést nyújt Batman mélyebb rétegeibe.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes megjegyezni, hogy Barr párbeszédei hajlamosak… hát, elég melodramatikusra sikerülni. Mindenki úgy beszél, mintha a világvégét jelentené be, mintha minden szótagra a lelkük fájdalmát öntenék rá. Például amikor Talia nem hajlandó Bruce oldalára állni az apjával szemben, Bruce különös, mélyről jövő kitárulkozásba kezd. „Megértem” – mondja, ami még rendben is lenne. De Batman folytatja: „Remélem, egyszer majd megtapasztalom azt a fajta tiszteletet, lojalitást… azt a fajta szeretetet… egy gyermek szeretetét az apja iránt…”

Messze van attól a sztoikus, befelé forduló hőstől, akit a legtöbben a csuklya mögött elképzelnek; Barr Batmane inkább saját kínjában és önsajnálatában dagonyázik, és a legkisebb provokáció is előhozza belőle a drámát. Ez különösen furcsa, tekintve hogy Barr máskor egy teljesen hagyományos, katonai stratéga Batmant ír – egyedül és hatékonyan iktat ki egy terroristacsapatot pillanatok alatt füstbombákkal és megtévesztéssel. „Nem lehetnek sokan!” – kiáltja az egyik, mire a vezető, már a földön heverő társait látva, csak annyit mond: „Egy ember az egész – Jézusom…!” Nehéz összeegyeztetni az ilyen kemény Batmant ezzel a panaszkodó figurával.

A cselekmény is kicsit esetlen: Batman Ra’s al Ghullal szövetkezik, hogy megállítsák Qayint, aki az USA és Oroszország között akar nukleáris háborút kirobbantani. Ez nyilván egyikük érdekében sem áll, így kénytelenek összefogni. Csakhogy Barr igencsak elsiklik afölött, hogy Ra’s al Ghul gyilkos és ökoterrorista, és korábban népirtást is megkísérelt – mindezt elbagatellizálja, hogy Batman szövetsége „elfogadhatóbbnak” tűnjön.

Ra’s így magyaráz: „Röviden, Detektív, a legutóbbi világháború idején volt egy saját szervezetem, amit gyakran a tengelyhatalmak ellen használtam.” Ez erősen hiteltelen, tekintve hogy Ra’snak semmi oka nem lett volna oldalt választani, és maga is több ízben próbált népirtást végrehajtani. Barr inkább antihőssé lágyítja Ra’st, holott ez elég manipulatív eszköz a szövetség igazolására.

Barr mintha érezné ezt, ezért Batman később sajnálkozva mondja: „Kár volna, ha Qayin után újra ellenségekké válnánk.” De ez még mindig nem magyarázza, Bruce miért érzi magát ennyire kényelmesen egy őrült gyilkos társaságában, még Barr legjobb szándéka mellett sem.

Nem tudom eldönteni, hogy szeretem vagy utálom Barr mellékszálát, amelyben Batman végre átveszi Ra’s al Ghul örökösének szerepét – valamit, amit Ra’s már első találkozásuk óta tervezett. Egyszerre zseniálisan pulp hangulatú és teljesen komolytalan, ugyanakkor kissé túl abszurd, hogy Bruce szinte sosem veszi le a Batman-jelmezt. Praktikusan: hányat vitt magával? Vagy ugyanazt a jelmezt hordja hetek óta? Van valami ellenállhatatlanul röhejes abban, ahogy elit gyilkosok „uram”-ként szólítanak egy óriás denevérnek öltözött fickót.

Mindezek alatt azonban sok okos ötlet is lapul, még ha a kivitelezés döcögős is. Barr egy olyan Batmant mutat, akit ritkán látunk: aki a jövőre gondol, túl azon, hogy a Joker jövő héten megmérgezi-e a víztározót. Ez a Batman reflektív, és azon töpreng, hogy rendíthetetlen bűnellenes kereszteshadjárata nem fosztja-e meg attól, hogy valódi családja legyen, vagy teljes életet élhessen.

Barr tudja, hogy Batmannek sosem lehet „normális” élete, mert Bruce eleve sérült személyiség. A legjobb, amit remélhet, hogy talál valakit, aki legalább annyira zavarodott, mint ő, és elfogadja őt képmás és maszk nélkül is. Ebben Talia tökéletes pár: míg Selina inkább Batmant szereti jobban Bruce-nál, és Bruce társasági „macái” is csak Bruce Waynet kedvelik, Talia elég beteg lelkű ahhoz, hogy mindkét arcát elfogadja.

Barr Batmane kétségtelenül pszichésen sérült, ahogy ez divatba jött The Dark Knight Returns után. Erőszakos, agresszív, és különösen érzékeny a gyerekekre és családokra – saját traumájából fakadóan. Egy túszhelyzet megoldása után Bruce nem engedi, hogy egy orvos a terroristát lássa el, amíg egy várandós nőnek segítségre van szüksége. „Az az ember várhat, doktor” – mondja. A doktor tiltakozik: „Neki is vannak jogai.” Batman ridegen felel: „Annak a nőnek több.”

Ez elsőre tipikus ’80-as évekbeli keménykedésnek hangozhat, de Barr mélyebb okot sejtet. Bruce fixált a gyerekekre és a családi szenvedésre. A jelenet később szinte szó szerint megismétlődik, amikor Bruce Taliát próbálja ellátáshoz juttatni. Az orvos egy sebesült katona felé nyúlna, de Batman ugyanúgy reagál: „Ő várhat.”

Végül kiderül, hogy Bruce minden sebesült elől elzárta az utat az egészségügyi részlegre, amíg Taliát ellátják – Ra’s al Ghul hegyi erődjében bizony még sürgősségi osztály is van. Ez aligha hősies oldal: elzárni a segítséget sérült emberektől.

Van egyfajta végzetes hangulat az egész történetben – még akkor is, ha Barr a végére visszaállít mindent a status quóra. Bruce azon töpreng, hogy utód nélkül hal meg. Ra’s, akit itt teljesen fehér hajúként rajzolnak (panelről panelre változó iccakai következetességgel), maga is a végéhez közeledik. „Ez lehet az utolsó küldetésem” – mondja Bruce-nak –, „mert ha elbukom, a Lazár-verem talán már nem éleszthet fel.”

Talán ez magyarázza Bruce furcsa hajlandóságát a szövetségre: mindketten érzik, hogy közel a vég, és békét kell kötniük – önmagukkal is, egymással is.

Ra’s al Ghul különleges karakter. Denny O’Neil a hetvenes években alkotta meg, jóval Batman debütálása után. Ritka, hogy egy ilyen későn bevezetett figura ennyire meghatározóvá váljon, de jó érvek szólnak amellett, hogy Ra’s a Batman-ellenfelek mintapéldája – még a Jokernél is inkább.

Mindketten a rend megszállottjai, egy szeretett személy halálát akarják megbosszulni. A módszereik különböznek csupán. Joker a káosz megtestesítője, Ra’s azonban Batman tükörképe: céljaik hasonlók, fizikai és szellemi képességeik egyenrangúak. Ahogy A Démon fia sugallja: tökéletes szövetségesek lehetnének – ha nem lennének tökéletes ellenségek.

„Tudod, annyi időt töltöttünk ellenfelekként, pedig sokkal jobb szövetségesek lennénk” – jegyzi meg Ra’s, és van benne igazság. Nem véletlen, hogy későbbi Batman-változatok – Grant Morrison Batman Incorporated-je vagy Christopher Nolan Batman Begins-e – mind Ra’st állítják be Bruce leginkább hozzáillő ellenlábasaként. Ennek nagy része Denny O’Neil és Mike Barr munkájára vezethető vissza.

Jerry Bingham rajzai gyönyörűek és dinamikusak. A panelek szinte egymásba folynak, mintha egyetlen nagy kompozíció részei lennének. A nyitójelenet, ahol Batman túszejtőket iktat ki, különösen remek. Kár, hogy nincs több elérhető Bingham-anyag, mert hihetetlenül jól illik Batman világához.

Bár néhány részlet eltér Morrison Batman-mítoszától (például ő úgy utal rá, hogy Talia tulajdonképpen megerőszakolta Bruce-t Damian fogantatásakor), mégis érezhető, mennyire kedveli Barr munkáját.

Sok helyen látszik Barr hatása: például Batman sereget vezet – ami már nem is tűnik annyira bizarrnak a Batman Incorporated után. Bruce megszállottsága a gyerekek védelme iránt pedig különösen ironikus, tekintve milyen távol maradt Damian életétől.

Hamarosan érkezik a trilógia következő darabja.

Én Ben voltam, sziasztok!

"Vigyázz! Ott a zsá...moly!"

Na, kérem szépen, ha van jelenet, ami azonnal beégeti magát az ember agyába, mint a fritőzben felejtett rántott sajt, akkor ez az. És hogy ki a felelős ezért a haláli kombóért? Leslie Nielsen és Mel Brooks – két ember, akiket valószínűleg Isten is úgy teremtett, hogy a humor osztályon félrenyomott egy gombot, és dupla adag marhaságot tett beléjük.

Leslie Nielsen, aki a Csupasz pisztolyban annyira komolyan tudta mondani a legnagyobb baromságot, hogy közben te már a kanapéról gurulsz le, és Mel Brooks, aki az Űrgolyhókkal bebizonyította, hogy a Star Wars is jobb lesz, ha hozzáteszünk egy adag hajszárító-lövőt és egy félrecsúszott sisakot. És amikor ők ketten találkoztak a *Drakula halott és élvezi* forgatásán, az olyan volt, mintha két atombomba egyszerre mondaná: „Na, akkor most felrobbantunk… a nevetéstől.”

A film nem azonnal lett kasszasiker – sőt, inkább kasszaöngyilkos lett –, de Magyarországon ma már akkora kultusza van, hogy ha valaki nem tud legalább három idézetet fejből, azonnal ki kell költöznie Szeged alól. És nem is akármilyen idézetekről van szó, hanem olyanokról, amiket anyád is elsüt, miközben vasárnapi ebédnél a húslevest szed.

A látvány? Pont olyan, mintha a Hammer Horror stúdió 1962-ben kitalálta volna, hogy „oké, ez ijesztő lesz”, majd Mel Brooks 1995-ben röhögve átfestette volna az egészet pinkre, és hozzátett volna egy árnyékot, ami tánc közben diszkréten „egyéb dolgokat” imitál. A szexualitás itt nem csak kikacsintás, hanem teljes szemöldök-emelgetés: Lucy mellbedobással támad Harkerre, aki erre csak annyit mond: „De Lucy, én angol vagyok!” – és ennél a mondatnál már a fél mozi a padlón fetreng.

És a magyar szinkron… Sinkovits Imre Drakulája úgy szól, mintha a gróf egyben a történelem tanárod is lenne, Sinkovits-Vitay András Harkere pedig pont úgy reagál minden abszurdumra, mint mi: „mi a franc folyik itt?”. Melléjük csapva Józsa Imrét, Velencey Istvánt, Némedi Marit – hát ez a gárda már attól vicces, hogy kimondod a neveiket.

A film bukott ugyan a mozikban, de nálunk nemzeti kincs lett. Nemcsak azért, mert Nielsen itt is zseni, hanem mert Brooks rendezésében Drakula úgy kényszeríti rá akaratát az áldozataira, ahogy egy nagymama a második szelet tortát: nincs menekvés, és a végén még te köszönöd meg.

Ben

Az Alien világában sokszor oda lyukadunk ki, hogy láthatunk egy izgalmas, ámde csúnya véget érő sztorit, és az ember ott ül, és elmélkedik a látottak értelmetlenségén. De ez nem a rossz értelemben vett értelmetlenség, hanem az élet túlértékeltségén.

Ebben a világban senkinek az élete nem mondható igazán érdekesnek, hogy megmentsék, mindenki magára van utalva. Van egy pénzéhes gigacég, ami minden, lakhatóvá tehető égitestre igényt tart, és nem sajnál se pénzt se emberéletet, hogy elérje céljait. Így találjuk magunkat a Zeta Reticuli rendszer Calpamos nevű gázóriásánál, annak is bizonyos holdjain. Az egyik az Acheron (LV-426) és a Prometheusból ismert LV-223 kódnevű holdján.

A Tűz és Kő/Élet és Halál képregénysorozat nem kisebb feladatot vállalt, hogy összeköti az Alient, a Predatort, a Prometheust és a Bolygó neve: Halált, hogy egy rendkívül pörgős és látványos, akciókkal és horrorral teli történetet kapjunk.

A Tűz és Kő eseményei a Bolygó neve után kb. 40 évvel játszódik. Egy űrhajó leszáll az LV-223 kódnevű holdon, ahonnan mentőakciót kellene szervezni, legalábbis ez a fedősztori. Ugyanis ahogy odaérnek, máris rájöhetnek, hogy a sivatagos felszínűnek ismert holdon már dzsungel nő, lélegezhető a levegője, terraformálásra és idegen tevékenységre utaló jeleket is találnak, emellett erős a gyanú, hogy Peter Weyland is itt halhatott meg, nem a Földön. Emellett több emberi űrhajót találnak.

Az LV-223-on végbemenő gyors evolúciónak egyetlen dolog a nyitja, a genetikai örökítőanyagokat tartalmazó fekete szmötyi, ami, ha élővel érintkezik, felgyorsítja a fejlődését.

Az űrhajó legénysége mindezek mellett a Hadley’s Hope túlélőinek nyomaira bukkannak, akik az Alienek általi lerohanást követően csodával határos módon sikeresen landoltak a szomszédos holdon, csak véletlenül magukkal vitték a dögöket is.

A Tűz és kő az élet értelmét keresi, mindezt egy giger-i rémálomba forduló történetben, amikor is a tervezők által vélhetően létrehozott ember alkotta android (Elden) emberfölötti képességekre tesz szert, amikor érintkezik a fekete nyálkával. Mindezt a borzalmat megfejelték a Predatorok érkezésével. Aztán már azt se tudni, ki kivel van. Az biztos, az ember itt a tápláléklánc alján helyezkedik el.

Az Élet és halál egy akciódús menekülés, a zseniális Dan Abnett hangnemében, az Alienekre helyezve a hangsúlyt, amikor a WY újabb expedíciót szervez az LV-223-ra, hogy felszámolják az ottani illegális bányásztevékenységet, csak hát hatalmas fekete bogarak, és egy patkó alakú űrhajó várja őket, no meg annak elég morcos medve sofőrje.

Mit emelnék ki ebből a sorozatból?

Kiszámíthatatlan, változatos, fordulatos, látványos, sokszor humoros. A két főszereplő, Galgo és Ahab (a sok mindent megélt veterán predator), között nagyon jól működik a kémia, és „párbeszédük”, amiből egyikük se ért túl sokat, nagyon laza szituációkat eredményez, miközben Galgo egy igazi köcsög, aki bármikor képes elárulni bárkit, Ahab pedig hobbiból belezné ki, ha bármilyen apró okot adna rá. Ez egy igazi barátság.

A Tűz és kőben igazi mutáns testhorror alakul ki a szemünk előtt, a végén a HR Giger-féle biomechanikai látványvilággal, egyszerűen megfog minden képe. Szédületesen félelmetes és gyönyörű egyszerre.

Ezen kívül kiemelném a mellékszereplők személyiségfejlődését, mert itt olyan is van, főleg a sorozat vége felé, amikor sokaknak kínő a töke, és rendes háború alakul ki a fajok között.

Ez a képregény egy nagyon méltó folytatása a már emlegetett filmeknek. Egyszerűen minden évben újra kell olvasnom. Szerintem fantasztikus. És minél több választ kapunk, annál több lesz a kérdésünk a látottak kapcsán.

Néha egy-egy eladós csoportban lehet találkozni a sorozat részeivel, aki szereti ezt a világot, annak szerintem nem szabad kihagynia. Összesen 8 rész, van néha díszdoboz is hozzá.

(B)

Az utóbbi hetekben két elég jó kötetet sikerült elolvasni,  ezek a Vad Virágok Kiadónál megjelent két noir sztori, a Pókember és a Fenegyerek Noir.

Szerintem sokan tudjátok, hogy ezek alternatív történetek, a Pók a nagy gazdasági világválság alatt emberkedik, Fenegyerek pedig a szesztilalom idején akar a konyhában rendet tenni.

A Pókembert David Hine írta, aki korábban a Spawnban is jól belopta magát a rajongók szívébe, és ezt le se tagadhatná. Jön hozzá ez a barnaárnyalatos színezés, és kaptunk egy jó kis Spawnembert. Nekem tisztara az a hangulat, és amúgy az utolsó történet nem is noir szerintem. A történetben rendesen ölnek, Peter nyomozgat, és a végén megidéznek egy ókori istent is, aki pipa arra a vudu istenre, akitől itt Peter kapta az erejét. Van benne komcsi May néni, meg náci összeesküvés, ami inkább Indiana Jones lett, mint Pók, vagy noir.

A kiadó beletette még az Edge of Spider-verse egyik füzetét is a könyvbe, ami ehhez a Peterhez kötődik, és itt jelennek meg neki a többiek, hogy segítségre van szükségük a feltámadt Morlun ellen.

A Fenegyerek egy totál földhözragadt sztori, ami nekem jobban bejött, anno a Rozsomák Noir is ilyen volt. Matt élete kicsit más irányt vesz, mint eredetileg, viszont a vakság és a szuperképességek azért itt is megvannak. Egy bandaháború-szerűség bontakozik ki a Vezér és egy új gengszer között, akiknek viszont van egy közös céljuk: kinyírni Mattet.

Egy fordulatos sztori, szép rajzokon. Sok panelen esik, ami Fenegyerek esetében majdnem létfontosságú, az eső jó barátja. Olyan képeket tár elénk, amikről még az eső szag is érződik. De mivel Matt a szagokon keresztül is tájékozódik, így ezek jobban leírásra kerültek, könnyebb elképzelni a környezetet. És szerencsére itt nem cseszegetik a multiverzummal az olvasót.

Szóval a Fenegyerek nálam telitalálat, a Pókember erős négyes, főleg az első kettő nyomozós sztori miatt. Az utolsó történet rajzai monumentálisak, azért nem kell azt se a wc-n lehúzni, de nem noir, csak pók.

(B)

David A. Priort nem hagyta nyugodni a Deadly Prey vége, ezért 2013-ban el kellett készítenie nekünk a folytatását. Természetesen nem hagyhattam ki, mivel nagy rajongója lettem Mike Danton izmos testének.

Amúgy meg rá is függtem ezekre a filmekre már. Na de mit ad nekünk a folytatás?

A film főcíme alatt megint betáraznak, és tokba dugják, amit oda kell dugni. Aztán nem fogjátok kitalálni, de egy ember kocog, miközben néhány méterrel távolabb kocognak utána a zsoldosok. Az egyik zsoldos elesik, kificamítja a bokáját. Erre a másik agyonlövi. Ezért nem fizetnek eleget, gondolják a többiek, de azért kocognak tovább, csak jobban ügyelve arra, hova lépnek.

És megjelenik az idősebb Danton, akitől az őszes hajú Hogan, az első film főgonosza egyből becsinál, és felébred a börtönben, ahol az őr, végig húzva a tomfáját a rácsokon, mert az igazán klisés, felhívja a figyelmét, hogy szabad ember.

Hoganért eljön pumpaszájú Mariska, aki egyből egy felépített bázisra viszi, ahol már beszervezett katonák várják. Itt több kérdés is felmerült bennem, de a legfontosabb, hogy 27 év börtön közben hogy építette ezt fel? Hogyan maradt egyáltalán bárminemű hatalma?

Megtudjuk, hogy Danton családot is alapított. Már-már izgulok a testi épségükért, de Danton leviszi a szemetet, aminek sosincs jó vége, hiába mondom az asszonynak.

Még csak kilenc perc telt a filmből, de Danton újra szemtől szemben találja magát Hogannel, aki a fegyvereseinek megparancsolja, hogy kapják el Mike-ot, de csak ő ölheti meg. Wat? Akkor minek a karabélyok, a gránátok, meg egyebek?

Öt percnyi futkározás után Danton már szerez is fegyvert, majd megkérdi magától, hogy mi a f@$zért vállalta el ezt a filmet. Újdonság, mivel a rendező halad a korral, hogy az erdő be van kamerázva, és az internet népe nézheti a harcot. Nagyon szellemes. Erre egyébként hárman fel is figyelnek, majd a tv-be is bekerül a közvetítés.

Majd hirtelen egyenként rárontanak Mike-ra, és késsel és ököllel ártalmatlanít négy zsoldost. Úgy érzem, ismét a katonaság krémjét sikerült összeszedni. A parancs ellenére ketten rálőnek, de Danton vaktölténye erősebb. Aztán egy ürgét ráhelyez egy faágra, de erősen.

 Szerencsére hiába vannak a zsoldosok többen, ügyelnek arra, hogy mindig csak egy támadjon Dantonra, lehetőleg puszta kézzel, vagy késsel, amit Mike bele is állíthat.

Oh, hát közben a napszemüveges alvezér is megjelenik, csak ez nem ő, hanem a tesója, na lersze, de ugyanaz játssza bakker! És napszemüveget is hord!

Közben két Gen Z influenszer megtalálja Hogan titkos bázisát, és elújságolják neki, hogy nagyot megy a műsor a neten, már a Gangnam Stylet is lenyomta, ezért rendszeresen kéne közvetíteni. Beteg egy világ ez.

A film felénél járunk, amikor egy magával töltött romantikus estét követően Danton megvereti magát szemcsivel, és fogságba esik. Ha meg akarják ölni, miért nem tették már meg? Egyáltalán miért nézem én ezt a hulladékot?

Egy a zsoldosok között megbújó haverja kimenti Dantont (ismét dejavu érzésem van). Danton lekap egy helikoptermodellt az égről, és elégedetten rohangál tovább.

Abálja tovább a zsoldoshadsereget. A kedvenc gyilkolásom az, amikor a névtelen katonának már ott a fején a lyuk, de Danton még meg se húzta a ravaszt. Véletlenül rátalál a három fiatal, és kimentik az erdőből, de amire hazaér, a feleségét elrabolták.

Ide bemásolhatnám a Deadly Prey-ről írt cikkem végét is, ugyanis Mike felfegyverkezve ismét csapdákat épít az erdőben, majd egyesével levadássza Hogan mellől a libasorban masírozgató zsoldosokat, miközben Hogan egyre jobban és kiállhatatlanabbul üvölt.

A szemüveges alvezér éppen meg akarja ölni anyukát, amikor Danton fia karon lövi (hogy a francba került oda?), majd Danton nekiesik, és amikor Hogan machetével támad rá, véletlenül a zsoldosa kezét csapja le, amivel Danton most inkább nem veri agyon a szerencsétlent. Van annak már így is elég baja.

Családegyesítés, majd Danton Hogan után megy, aki addig pofázik fegyverrel a kezében arról, hogy fogja majd megölni Mike-ot, hogy közben belesétál egy csapdába, ami félbevágja. Hogan egy jól elhelyezett fákk végszóval kileheli a lelkét.

A Deadliest Prey nem csinált mást, csak minimális változtatásokkal, majdhogynem egy az egyben lemásolta az első film cselekményét, viszont sokkal unalmasabb lett. A zenéje ugyanaz, nem is erőlködtek mással. Rengeteg a pofázás benne, a felesleges sétafikálás, a színészek fénye is rendesen megkopott. Mike sem olyan vonzó már, mint ’87-ben. Igazából nagyon kínos ezeket az embereket hülyét csinálni magukból öreg korukra, kissé elhízva. A harcok rettenetesen lassúak, alig van megvágva a film, sok fáziskésés véletlenül benne maradt, így rendkívül kínos és vontatott minden összecsapás. A halálok sem olyan szellemesek, mint az első részben. Igazából minden lélek kihalt ebből a folytatásból, jellegtelen lett.

Szóval ez egy sokkal rosszabb film, mint gondolni mertem volna. Gagyi lett, és egyáltalán nem kötött le. Legalább az első rész humoros volt, bár nem annak szánták.

Szóval isten veled Mike Danton. Kellemetlen élmény voltál.

(B)

Daniel Warren Johnson 2023-ban a Do a Powerbomb című sorozatával elnyerte a legnagyobb képregényes elismerést, az Eisner-díjat. Kilencedikes barátom, Robi ajánlotta nekem az egyik trafós cikkem alatt, hogy próbáljam ki, nem fogom megbánni.

Nem vagyok tisztában a pankráció világával. Nyilvánvaló, hogy egyes mérkőzések hatalmas fizikai és mentális megterhelést jelentenek, de csak meg van írva a vége egy meccsnek. Valahogy nekem ez nem jön be, de elfogadom, hogy hatalmas kultusza van ennek a látványos színháznak.

Így furcsa, hogy pont egy erről a sportágról szóló képregény lesz az egyik kedvencem, amit valaha olvastam. Jó, ebben az író-rajzoló Johnson stílusa is hozzájárul.

A minisorozat 7 részes, egy könyvben is kijött már, így egyben lehet olvasni. Azt kell mondanom, hogy minden résszel egyre magasabbra teszi a lécet, emeli a feszültséget, és a végén lecsap, mint a taxiórát szokás.

 Képregényben Lona Steelrose profi pankrátor akar lenni, de nem tud kilépni édesanyja árnyékából, aki a történet elején egy baleset miatt, egy mérkőzés közben bekövetkezett súlyos sérülés miatt életét veszti. Egy nap viszont furcsa dolog történik Lonával, megkeresi egy pankráció rajongó nekromanta azzal, hogy ha elindul a házi páros versenyén, és megnyeri, akkor visszahozza az édesanyját. Mert mit is csinálna egy nekromanta. Ezért Lona rábeszéli a Cobra Sun nevű pankrátort (akivel édesanyja az utolsó meccsét vívta), segítsen neki célja elérésében, közösen győzzék le az univerzum legkeményebb pankrátorait. Csak az a bökkenő, hogy ebben a bajnokságban semmi sincs megjátszva.

Daniel Warren Johnson bármit érdekessé tud tenni egy jó történettel, és igényes rajzokkal. A Do a Powerbomb egy jó dráma, miközben ötvözi a Mortal Kombatot a Dragon Ballal, ha magát s fő cselekményszálat nézzük. Mindenki él a történetben, a kommentátor, a közönség, nekik is szerepük van, ennek a meccs hangulatnak a visszaadása, különböző bekiabálásokkal, skandálással, morajokkal, felvezető dumákkal. A rajzai egyszerűen zseniálisak, Mike Spicer színezése pedig rátesz egy lapáttal. A harcok közben elmosódnak a testek, kicsit abszurddá válik, de ez csak annak tudható be, hogy egy földöntúli dinamikájú és hatalmas erőt megmozgató versenyről van szó. Így tűnik ki igazán az állóképek közül a harc.

Az sem kis teljesítmény, hogy engem, akit hidegen hagy a pankráció, a harcok láttán kirázott a hideg, és sokáig csak bámultam a képeket. Johnson laza, de nem túlságosan, és néha kikacsint az olvasóra, miközben a képregényben, a panelekben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználja. Gondolok itt az olyanokra, hogy ráírja egy összefoglalónak szánt képre, hogy másik montázs, ha nem tűnt volna fel. Egyébként, mivel minisorozat, nem ismétli önmagát, viszont a terjedelem korlátai miatt tényleg feszített tempójú, és néha kicsit zsúfolt.

És az sem utolsó szempont, hogy a képregénynek komoly csattanója van, és hatalmas tanulsága arról, hogy néha elég csak mindent megtenni a cél érdekében, a megtett út többet érhet a győzelemnél.

Ez egy sokszor újraolvasós darab.

(B)