2025. áprilisában az Alien Books egy Kickstarteres kampányt indított, Alex Toth Zorrojának díszkiadására. Kemény kötés, slipcase, miegymás. Igazi gyűjtői relikvia, viszonylag jó áron. Egyetlen hónap alatt összejött a célösszeg, és december közepén megkaptuk a képregény digitális változatát.

El is olvastam, nézzük mit is kapunk a pénzünkért. A készülő könyvről már vannak fenn a neten látványtervek, és a pdf-ből is nagyon szép képernyőképeket tudtam kimenteni, így egész jó képet kapunk róla.

A 2006-ban elhunyt Alex Toth nem véletlenül cseng magyarosan, mivel szülei innen emigráltak, és Toth már az USÁ-ban született. Filmstúdióknak és képregénykiadóknak is dolgozott, nekem a Space Ghost az egyik gyerekkori rajzfilm kedvencem tőle. A Zorro képregény a régi Disney fekete-fehér sorozat átirata, így képi világban nagyon hasonlít, történetében is biztos, de én már arra a sorozatra nem emlékszem.

Zorro egy fantasztikus hős. A képregény elején Diego de la Vega apja, Alejandro kérésére amerikába utazik. Kaliforniában ugyanis érdekes állapotok uralkodnak, lényegében aki a helyi kiskirályokat, a katonai királyi helytartókat bírálja, azt szó nélkül sittre vágják.

Diego és hű társa, a néma Bernardo, eldöntik, ide nem elég az úri huncutság, ide egy éjszakai róka kell.

Megalkotják hát Zorro karakterét. Diego innentől kezdve a zsarnokság ellen harcol. Zorro ügyes, gyors, lova, Tornádó, egy fantasztikus képességekkel megáldott ló, és Bernardo sem mondható ügyetlennek.

Amellett, hogy borsot tör az elnyomók orra alá, mégis megkedveli a kedves és ügyetlen Garcia őrmestert, akinek még az életét is önzetlenül megmenti, néha össze is játszik vele, ha érdekei úgy kívánják. Emellett folyton egy hajszálon múlik az, hogy kiderüljön, ki is a rejtélyes Zorro.

A képregény gyönyörűen van megrajzolva, látható némelyik képen az eredeti kiadás éve, ami az ötvenes évek vége, nyilvánvaló, hogy a felújítás is sokat dob a digitális változat kinézetén.

Szép, színes. Az emberi alakok, a tájak, állatok gyönyörűek. A történetek kedvesek, gördülékenyek, izgalmasak. Sok olvasnivalót is tartogat, nyelvezete egyszerű. Persze a humor sem maradhat el belőle, ugyanis Zorro és Garcia között működik a kémia, és Bernardonak is vannak magvas gondolatai, amiket nem tud elmutogatni, ezért azokat soha, senki sem fogja megismerni az olvasón kívül.

Szóval várom a fizikai megjelenést, hamarosan jön az is. A látványterv azért impozánsnak hat. A képregény több, mint 270 oldal, szóval nem lesz egy vékonyka darab.

(B)

Akár akarod, akár nem, a „Twisted Childhood Universe” (más néven Poohniverse) nem fog egyhamar eltűnni. Miután 2023-ban elindult a teljesen értelmetlen Winnie the Pooh: Blood and Honey-vel (ami idehaza Vér és méz címen futott), hamar egy alacsony költségvetésű, Marvel-szerű, összefüggő univerzummá dagadt, amelyben először Micimackó és Malacka kapott egy erősen átírt folytatást, majd a sorozat Peter Pant egy gyerekrabló perverzzé züllesztette. Egy elkerülhetetlen csapatfilm a láthatáron, a franchise következő lépése — amely teljes egészében abból született, hogy szeretett karakterek átcsúsztak a közkincs kategóriába — a Bambi: The Reckoning, amely természetesen egy új, eltorzított háttértörténetet főz ki, hogy igazolja a cuki kis őzike tombológéppé változtatását.

De várjunk csak, mi ez? Három film után hirtelen javulni látszik a Poohniverse minősége? Lehet, hogy épp Bambi az, aki nézhető szintre löki a Twisted Childhood Universe-t? Nem egészen — de rohadt közel áll hozzá.

A családi összejövetelek a legjobb időkben is púp a hátunkon, de a helyzet még rosszabb, ha az érintett családtagok gyűlölik egymást. Mégis, a mindig jó kislány Xana úgy dönt, hogy elviszi a fiát a hálaadásnapi vacsorára volt férje rokonainak vidéki házába, annak ellenére, hogy ez valójában Simon hétvégéje lenne Benjivel — de a tapló megint lemondta. Ám miközben a demenciában szenvedő anyóssal, Maryvel; az öccsel, Andrew-val és Joshuával; valamint Andrew szarkasztikus feleségével és seggfej fiával találkoznának, Xana és Benji taxis útját megszakítja némi helyi vadvilág — a hangsúly pedig erősen a „vadon” van.

Évekkel korábban egy Bambi nevű fiatal őzike megtapasztalta, milyen kegyetlen tud lenni az ember, amikor az anyját lelőtte egy vadász. Bambi végül felnőtt, büszke szarvassá serdült, párra talált egy Faline nevű sutában, és lett egy őzikéjük is. Természetesen itt indul a tragédia: Faline-t véletlenül elgázolja egy toxikus hulladékot szállító teherautó. Dühében és kétségbeesésében Bambi beleiszik egy szennyezett folyóba, amitől mutálódik: eltorzult pusztítógéppé változik, amelyet tiszta harag fűt.

Miután megtámadja és dominóként a feje tetejére fordítja Xana és Benji taxiját, a rémült párosnak sikerül egy darabban eljutnia a családi házba, ahol a rokonok kiröhögik az ötletet, hogy egy ’szteroidos szarvas’ tombol az erdőben. Természetesen Bambi nem az a fajta, aki a fák között lapít, így hamar beviszi a harcot a házba is. Ahogy a diszfunkcionális család szétszéled, világossá válik, hogy más tényezők is szerepet játszanak. Mit keres ott egy vadászcsapat, maga Simon és a zavarodott anyja? És hogyan kapcsolódnak mindehhez ennek a különösen őrült szarvasbulinak az elindításában?

Mondj bármit eddig a Poohniverse terméséről, minden egyes rész valahogy egy kicsit jobb lett az előzőnél. Míg az eredeti Micimackó-film egy nyomasztó, különösen humor nélküli slasher-vonszolódás volt, a folytatás valamelyest felpezsdítette a dolgokat, új, elcseszett figurákkal és egy lángoló láncfűrésszel. Onnan jött a Peter Pan’s Neverland Nightmare, amelyben a sosem felnövő fiú egy sebhelyes gyerekgyilkossá vált, aki Heath Ledger Jokerének gyenge utánzatát hozza — ám a plusz mocsokréteg és az undok hangulat miatt a filmnek legalább volt sztorija, így technikailag újabb lépés volt a furcsa franchise minőségi létráján.

A Bambi: The Reckoninggel viszont talán most jutott a Poohniverse a legközelebb ahhoz, hogy egy jó, önmagában is működő, szemét-horrorfilmet szállítson, mivel végre elhagyja a széria eddigi slasher/pszichopata sémáit, és inkább egy klasszikus szörnyfilmet kapunk a címadó lénnyel. Valójában az egész kifordított tündérmese-részt nyugodtan ki lehetne dobni, és ha kicserélnénk Bambi nevét, a történet ugyanúgy működne: a megvadult bak, ahogy embereket tép széjjel, tökéletesen illik az „állattámadás” műfajba. Ha már volt film gyilkos vaddisznókról, barrakudákról, sőt gyilkos bárányokról is, miért ne lehetne egy gyilkos mutáns szarvasfilm? Ilyenkor kívánom, bárcsak felet is adhatnék a csillagokból, mert kettő kicsit szűkmarkú egy filmért, ami tényleg láthatóan nagyon igyekszik.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a Bambi: The Reckoning megérdemelné a három csillagot, mert a játékidő nagy részében pont ugyanazokba a gödrökbe esik bele, mint a franchise mindig. Túl sok a céltalan erdőben mászkálás, ami csak húzza az időt, és az sem segít, hogy a laposan megírt karaktereket többnyire olyan színészek játsszák, akik a legegyszerűbb mondatot is nehezen adják természetesen. Ráadásul van egy fura mellékszál is a demens családfővel, akinek valami kapcsolata lenne Bambival, de ez sosem derül ki. Rajzolja a szörny-szarvast, mintha lenne köztük valami természetfeletti kapocs, pedig a lénynek nincs is természetfeletti eredete, a demenciája pedig (nevetséges módon) egy robbanás hatására „meggyógyul”, így az egész szál lóg a levegőben. Emellett a Xana–Simon–Benji dráma annyira izgalmas, mint őzek ürülékét nézni.

A film egyik nagy előnye azonban, hogy Bambi CGI-ja kifejezetten jól néz ki egy alacsony költségvetésű horrorhoz képest, ahogy felökleli, lefejezi vagy kettévágja az áldozatait. A gyilkosságok is jók: van, akit véletlenül egy lakókocsi mögött húznak, míg az arca csontig kopik, és a film legjobb pillanatában még egy kémiailag mutálódott Nyuszi (Thumper) is feltűnik, ahogy egy másik karaktert húsevő nyulak falnak fel — pont úgy, ahogy Peter Stormare végezte a Jurassic Park 2-ben.

A korrekt szörny- és gore-effektek mellett a Trónok harca színésznője, Roxanne McKee jelenléte is segít: ő legalább képes némi együttérzést kiváltani, amikor Bambi épp nem valaki térdét rágja. A minőség apró emelkedése pedig komoly győzelemnek számít a Poohniverse számára — különösen, hogy a következő filmben egy gonosz Pinokkió vár ránk.

Majdnem jó film a Twisted Childhood Universe-ben? Ó, Szarvas isten…

Ben voltam, sziasztok!

Egy rövid pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy a Poohniverse (más néven Twisted Childhood Universe) egyáltalán létezik. Bár ez valószínűleg irigylésre méltó állapot mindazok számára, akik látták a két Winnie the Pooh: Blood and Honey (Vér és méz) film valamelyikét, ez sem akadályozta meg ezt a filmes univerzumot abban, hogy továbbra is bemutassa azokat az elcseszett Disney-karaktereket, akiknek az a balszerencse jutott osztályrészül, hogy a kíméletlen, „bármi megtörténhet” típusú közkincs világába kerültek.

Miután Micimackó és az erdei barátai olcsó slasher-újragondolást kaptak, és egy mutáns Bambi is belecsapott a lecsóba, most Peter Panen a sor, hogy valami olyasmivé váljon, amitől J. M. Barrie úgy forogna a sírjában, mint egy bevásárlóközpont forgóajtaja a fekete pénteki tömegben. Már nem a repülni tudó, örökifjú kalandor: ez a Peter Pan egy gyerekrabló őrült, reszelőhöz hasonló arccal — és bár a Neverland Nightmare valamivel határozottabb vízióval bír, mint a Micimackó-filmek (Poohvies?), még mindig inkább egy célt kereső gimmick, mint valódi történet.

Megismerjük Peter Pant, amint bohócként dolgozik egy gagyi, fantasy-tematikájú cirkuszban, de a fehér festék és a lufihajtogatás mögött egy olyan lény rejtőzik, akit a gyerekkori bántalmazás évei teljesen eltorzítottak. Úgy hiszi, az a küldetése, hogy megmentse a gyerekeket a világ szenvedéseitől — úgy, hogy elrabolja, majd megöli őket. Látjuk is munka közben, amint elrabolja a kis James Hookot, de mielőtt megölné a fiú anyját, az hátrahagy neki egy apró emléket: többször arcba szúrja. Tizenöt évvel később Peter még mindig a régi trükkjeit űzi, nyomorult odújában tervezgetve, ahol egyedül Tinker Bell tart vele — bár ebben a verzióban Tinker Bell nem csillogó, hisztis tündér, hanem egy transz drogfüggő, Stockholm-szindrómával, aki azt hiszi, hogy a Peter által adott heroin valójában „tündérpor”.

Legújabb célpontja a születésnapos Michael Darling, akit iskola után ragad el, miközben idősebb nővére, Wendy. A gyerekrablás azonnal szétszakítja a Darling családot, Wendy anyja, Mary (véletlenül Christopher Robin hipnoterapeutája a Blood & Honey 2-ből) pedig egyértelműen őt hibáztatja a tragédiáért.

A bűntudattól hajtva Wendy elindul, hogy megtalálja az öccsét, de miközben kutat, Peter új szintre emeli az őrületét, és egy sokkoló esemény kerül a címlapokra. Végül Wendy rábukkan Pan nyomára, és első kézből tapasztalja meg eltorzult elméjének valódi mélységeit. Több kell majd, mint egy második heg a jobb kéz felől és egyenesen reggelig vezető út, hogy kiutat találjon ebből a rémálomból…

Bár a Peter Pan’s Neverland Nightmare továbbra is folytatja a Twisted Childhood Universe eddigi jellemzően unalmas, sablonos slasher-vonulását, be kell vallanom, a filmek egy leheletnyit tényleg javulnak. Az első Micimackó-film bűnösen unalmas volt egy olyan történethez képest, amelyben két gyerekkarakter mészárol végig egy csajos hétvégét. A második rész legalább játszadozott egy kicsit a koncepcióval, behozott több eltorzult barátot és némi vizuális ötletet is (a lángoló láncfűrészt nem lehet szó nélkül hagyni). Peter Pan koszos, „Buffalo Bill-es” újragondolása pedig néhány korábbi Poohniverse-hátrányt előnnyé tesz, mivel a film minden erejével azon van, hogy a soha fel nem növő fiút egy olyan gyerekrablóként mutassa be, akitől az áldozatok könyörögnek a kegyelemért.

Az arcát késszúrások szabdalták szét, amit egy vigyorgó maszk mögé rejt; koszos zöld tunikában gázol körbe egy lepukkant furgonnal, gyerekekre vadászva; és a „Tinker Bell” nevű társával való kapcsolata kritikán aluli. Látszik, hogy a készítők lubickoltak abban, mennyire undorítóvá tehetik a klasszikus karaktert. Ha igazak a hírek, Peter Pan afféle Loki-szerepet tölt majd be a 2012-es Bosszúállókhoz hasonló crossoverben, ezért a Wes Craven-féle irányváltás tulajdonképpen logikus. Martin Portlocknak pedig jár a dicséret, amiért teljesen beleáll a szerepbe — külön pluszpont, hogy gyakran egy klasszikus Peter Pan árnykép-víziójától kap instrukciókat.

Ám a Twisted Childhood Universe világépítése sosem volt akkora probléma, mint a megvalósítás — és itt veszít gyorsan a lendületéből Peter Pan mocskos újragondolása. Portlock ugyan teljes erőbedobással játssza a bántalmazó és bántalmazott Pant, energiával, fenyegetéssel és egy csomó testprotézissel (amelyek jelzik, hogy életében valamikor brutálisan megcsonkították), de az új karakter megteremtése helyett inkább folyamatosan a Heath Ledger- vagy Joaquin Phoenix-féle Jokerek utánzására vált, amikor épp nem Bill Skarsgård Pennywise-át koppintja. Értem, hogy ezt nem könnyű hitelesen megcsinálni (a hangszálait biztosan kegyetlenül kikezdi), de amikor a film nyitójelenete konkrétan azt mutatja, hogy Pan Ledger hangján beszél, Phoenix sminkjét viseli, és Skarsgård módjára csal gyereket sötét lyukba, az ember mentálisan kikapcsol.

A film többi része elég szokványos. Mivel gyerekrablásról és gyilkosságról szól, érthető, hogy a camp humor nehezen működik, de a film annyira eltökélt, hogy könyörtelenül sötét legyen (szerencsére nem annyira, mint a Rémálom az Elm utcában remake), hogy közben elfelejti, hogy lehetne akár félelmetes, akár izgalmas. A Darling család drámája szappanopera-szinten merev, és bár Megan Placito jó „final girl”, a finálé végtelenül ismétlődő: üldözés, bujkálás, kétségbeesett harc, újra és újra és újra.

De megint csak: bármilyen nyomasztó és lapos is a Peter Pan’s Neverland Nightmare, mindegyik új rész láthatóan egy kicsit jobb az előzőnél. A franchise első három darabja a slasher műfajt járta körbe, és ha minden igaz, a következő, a Bambi Unleashed már az állattámadásos horror felé mozdul — ami legalább némi változatosságot hozhat a Disney-utáni elmebajos galériába.

A Twisted Childhood Universe-nek még hosszú út áll előtte, hogy bármi másként lássák, mint olcsó, Sharknado-szerű vírusként, de az, hogy ezek a családi mesefigurákból lett rémségek lassan tényleg egyre jobbak, ad némi reményt arra, hogy ez az egész vállalkozás még érhet valamit.

Ben voltam, sziasztok!

Első ránézésre az 1986-os Eliminators pontosan úgy fest, mint egy modern paródia egy túltolt ’80-as évekbeli akció/sci-fi őrületről. Csakhogy — és itt a csavar — ez a film valóban a ’80-as években készült, az Empire Films felügyelete alatt. Már egy ideje próbáltam beszerezni megtekinteni, miközben titkon attól féltem, hogy a felhype-olt elvárásaimat maga a film majd nem váltja be.

Lehet, hogy kemény a napközbeni munkád, de az semmi Mandroidhoz (Patrick Reynolds) képest — ő egy lezuhant pilóta, akit egy Reeves nevű gonosz tudós (Roy Dotrice — valószínűleg a legismertebb A jég büvölete edzőjeként) kiborg szolgává alakított, és időutazó küldetésekre küldött, hogy tárgyakat szerezzen neki.

Miután egy küldetés után „elavultnak” minősítik és leselejteznék, Mandroid beugrik a „mobil egységébe” (nehézkes tank-lánctalp), és megszökik. Hihetetlen páncéllal, kétes mobilitással és egy olyan karral, amelyre lézer, láthatatlan kötélkilövő, altatógáz, torpedók, mágnes vagy rakétavető is szerelhető, Mandroid nem éppen a legkönnyebben leállítható szolga.

Persze azt hinnéd, hogy egy mexikói dzsungel egy tankember végső vesztét okozza — de hé, vannak lábai is. Ráadásul összebarátkozik egy újgenerációs tudóssal, Col. Hunterrel (Denise Crosby, Trekkies), aki egy saját repülő felderítő robotot is magával hoz. Nyilván az akciófigura-játék készlethez. Hőseinkhez csatlakozik még Harry (Andrew Pine, Grizzly), a vagány folyami hajóskapitány, aki bizony nagyon erősen Han Solo-mintára készült, valamint Kuji (Conan Lee, Gymkata), Mandroid régi tudós barátjának nindzsa fia.

Egy hosszú út után a csapat célja, hogy visszatérjen Reeves laborjába, és végleg megállítsák az őrült tudóst. Ott aztán rájönnek, hogy Reeves időközben egy még fejlettebb kiborggá alakította magát, páncéllal felszerelve, és azt tervezi, hogy visszamegy az időben, és uralkodni fog a Római Birodalom felett. Ezt persze nem lehet engedni, így kezdetét veszi a múltért vívott csata.

Ez a Charles Band által producerként jegyzett film ugyan nem rendelkezett az Industrial Light and Magic varázslatával vagy Spielberg irányításával, de a stáb a szerény költségvetésből is kihozott mindent. Mandroid különösen jól sikerült: lecserélhető alkatrészei vannak, és úgy néz ki, mint Robocop tisztességes másod-unokatestvére (pedig ez a film egy évvel korábban jelent meg!).

Az az érzésed támad, hogy az alkotók egy nagy csapat geekből álltak, akik mindent bele akartak zsúfolni, amit csak menőnek tartottak. Kiborgok? Nindzsák? Időutazás? Ősemberek? Csónakos üldözések? Robotok? Pimasz kalózfigurák? Gyilokmotorok? Elektromos kötélkilövők? Római centuriók? Persze, csináljuk mindet, sőt még többet is! Ennek a filmnek az a hivatalos mottója, hogy „Egyetlen mókás ötletre sem mondunk nemet.”

Az Eliminators pontosan olyan remek lett, mint amilyennek reméltem — sőt, még jobb. Teljes szégyen, hogy a ’80-as években semmi komolyabb figyelmet nem kapott, mert gyerekként simán felvettem volna a sci-fi kedvenceim listájára. Nem A-kategória, de erős B? Ó, igen. Abszolút. Elejétől végéig élveztem a sci-fi kütyüket, a csípős párbeszédeket, és persze azt is, hogy Denise Crosby meglepően jó.

Ennek kultklasszikussá kellett volna válnia — és talán egyszer még be is teljesíti a sorsát, ahogy egyre többen fedezik fel a valaha készült egyik legjobb ’80-as évekbeli B-filmet.

Ben voltam, sziasztok!

Fogalmam sincs, hogyan, miért vagy mikor kattant rá pontosan Japán ennyire a robotokra, a mechákra és főleg az óriási halálgépekre. Tényleg így történt? A világ országai összeültek, kiosztották egymásnak a jellemzőiket, és Japánt megviccelték a Hello Kittyvel, a zsebszörny-harcokkal és a dübörgő robotokkal, mint valami tréfás ajándékkal?

Nem mintha panaszkodnék, mert így kaptuk meg a Voltront, a Transformerst és a Robotech-et — a geek menőség tökéletes hármasát. Számos más mecha-projekt is érkezett Japánból, és ezek között az egyik elfeledettebb darab az 1989-es Gunhed volt.

Az anime helyett a Gunhed élőszereplős irányba ment el, ami meglepett, tekintve az időszakot (ez volt az első élőszereplős mecha-film, jegyzetelőknek infó). A történet 2025-ben játszódik — a filmben és miközben ezt írom —, és egy heves csata zajlik egy apró csendes-óceáni szigeten, amely hihetetlenül értékes erőforrásnak ad otthont. Csakhogy ez nem emberi frakciók harca, hanem az emberek vezette Gunhed-erők csatája egy Kyros nevű, megőrült MI ellen.

A háború után úgy egy évtizeddel — nyertünk, hurrá — egy jól felfegyverzett fosztogatócsapat visszatér a szigetre, hogy megnézzék, kifoszthatják-e maguknak a jövőjüket. Amit azonban találnak, az az, hogy Kyrost a háború során nem sikerült teljesen kiiktatni (komolyan, senki sem ellenőrizte?), és a jelenlétük újra lángba borítja a régi ellenségeskedést.

A fosztogatókat gyorsan lemorzsolja a helyzet, és végül egy Brooklyn nevű szerelő és Brenda Bakke (Hot Shots! Part Deux), az amerikai ranger marad életben. A romok között persze egy-két koravén kölyök is felbukkan, mert japán filmben így kívánja a törvény.

Nem ragaszkodtam túlzottan egyik szereplőhöz sem, kivéve Bakkét, aki elszánt és rátermett akciósztárként tűnik ki. Kezdek egyre nagyobb rajongója lenni, mióta több filmjébe is belebotlottam, és keresek is újabb példákat a munkáira.

A film nagy része arról szól, hogy ez a vegyes társaság szintenként halad felfelé a „Toronyban” — Kyros erődítményében —, és szépen levadásszák őket, miközben az automata védelmi rendszerekkel küzdenek. És bár a film jelentős része olyan, mintha egy cyberpunk szerepjátékos dungeon crawl kampányt néznénk, végül azért kapunk némi édes, édes mecha-akciót is a végjátékhoz.

Kellően lenyűgöztek a vizuális megoldások, melyek rettentően menővé teszik a filmet. A makettezés, a díszletek és a cyberpunk kütyük kiváló gyakorlati effektek. Kit érdekel, hogy a Gunhed története borzasztóan alap és a szinkron sokszor értelmetlen? Sok mindent megbocsátok, ha stílusban és technóban úszik a film. Nyilvánvaló, hogy a készítők „ihletet merítettek” az Aliens gyarmati tengerészgyalogosaiból és telep-környezetéből, valamint a Terminator jövőbeli háborújának világából — és őszintén szólva nem zavar, hogy Cameron mesterműveinek hangulatát másolták.

A Gunhed végig lekötötte a figyelmem, mert sosem tudtam, épp milyen őrült, kattant fejlemény vagy halálos szerkezet bukkan fel a következő jelenetben. És amikor a túlélők rábukkannak egy 48 órás visszaszámlálóra és egy működő (sőt: beszélő!) Gunhed mechára, tudod, hogy valami hatalmas dolog készül.

A faszaság-faktor teljes erővel jelen van a Gunhedben, és én is továbbadom ezt neked: maximálisan ajánlom, ha egy szórakoztató sci-fi filmre vágysz. Szenvedéllyel és hozzáértéssel készült, és ez már önmagában is sok hasonló, de szürke próbálkozás fölé helyezi.

Ben voltam, sziasztok!

Sose elég a magyar képregényből, így jöhet a következő, friss darab, a Good Boy (5panels, 2025, írta: Déri G. Ben, Hável Krisztián, és Molnár Tamás, illusztrálta: Hartman Anikó és Hartman Judit, borító: Ghyczy Csongor).

Na mindenkit felsoroltam nagyjából jöhet a képregény első fejezetének kivesézése.

A Good boy borítója gyönyörű. Van rajta valami rejtélyes, mintha egy kis Stephen King életérzés jönne le róla, gondolok itt az olyan állatos thrillerekre, amikben a drága jószágok szeretnek gyilkolni.

A hátlapon Vuk néz ránk aggódó tekintettel, bocsánat, ezt nem tudom másnak nézni.

A képregény nagy fejtörést okoz nekem. Egyrészt a történet nem egy szájbarágós darab, és a magyarázó oldalak ellenére sem tiszta ennek a világnak a működése. Nem mondom, hogy következetlen a szisztéma, de akkor sem egyértelmű.

Egy olyan világban járunk, ahol egy gomba rejtett tulajdonságait kiaknázva az emberek maximalizálják teljesítőképességüket, csak egy bizonyos, gombakivonatot tartalmazó energiaitalt kell rendszeresen fogyasztani.

Ennek hatására azonban olyan feromonok termelődnek a férfiak testében, amitől kívánatosabbak lesznek a ragadozók számára. Na nem úgy, hanem étvágygerjesztőbbek lesznek, az állatok megvadulnak, és kajálnak, és eluralkodik a pokol a földön és az állatok hirtelen evolúciós ugrásokat hajtanak végre és végül is ők uralják le a földet, az embert rabigába hajtva!

Ha ez nem lenne már eleve borzasztó, folytatom. Az emberiség maradéka egy szigeten éli mindennapjait, ahol a szigmálokkal együtt (ezek a mutáns állatok) élnek békében, már akivel lehetséges. Főszereplőnk, a manga arcú, lebénult, kerekesszékbe kényszerült fiú itt él boldogtalanul a kentaur dadával meg egy szintén manga arcú gondozóval.

Aztán kitör a PÁNIK ÉS MINDENKINEK ANNYI MERT BETÖR A SZIGETRE SIR KÁN ÉS IZÉ! Na a gyerek kap egy kutyát is, ami cuki, meg minden. Kezdetben.

Ha nem értitek, mi folyik itt, írjátok annak számlájára, hogy én sem nagyon. Ez még csak az első fejezet, de akkor is remélem, hogy ennél jobban ki lesz dolgozva a világa, vagy az egymás mellé pakolt szereplők. Kicsit gyorsak az események is, és a legtöbb karaktert csak a HÁBORÚ(!) azonosít, azaz, hogy ember, vagy állat, tehát melyik oldalon áll, ki akarja-e irtani a másikat. Ha lassabban csordogálna az események sora, talán több idő jutott volna a karakterekre, és nem csak kajabálásra meg vadul pofozkodásra futná. Számomra a legjobban kidolgozott karakter a kentaur dada, aki egyrészt kiválóra sikerült, humoros a megjelenése, és vad is egyszerre, nagyon bizarr. A többiek kicsit egysíkúra sikeredtek, és a karakterek egymáshoz való viszonya is kérdéses. Egyáltalán nem értem, hogy a postás jellemének kidolgozására miért jutott több idő, mint a fő antagonista nagymacskáéra.

Ez egy állatos sci-fi-szerű mangahibrid, vagy fogékony vagy rá, vagy neked kapáltak.

Mindemellett a rajzok is elég hullámzók. Vannak kifejezetten gyönyörű panelek, karakterek, és vannak olyanok, amik hagynak némi kívánnivalót maguk után. A harcok mangásak, elnagyoltak, ami szerintem direkt, az arcokon is látszik a manga hatás, az állatos rajzok között pedig vannak művészi szintet is megütők, kifejezetten szemet gyönyörködtetők, olykor viszont nagyon furán kinézők is. Nekem a kutyás képek kifejezetten tetszenek, vagy ahogyan már említettem, a kentaur nyanya megjelenítése.

Ha a második fejezetre több időt szánnak az alkotók, építik kicsit a karaktereket, akár lehet ebből valami szuper dolog is. Szerintem a potenciál benne van, mivel a vége igencsak brutálisra sikerült.

(B)

A DC Comics és a Legendary Comics közös kiadásában megjelent, hét részes Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong minisorozatban a DC Univerzum első számú szuperhőrcsapata találkozik Godzillával, King Konggal és a Monsterverse több óriásszörnyével.

Lex Luthor és a Végzet Légiója betör Superman Magány erődjébe, hogy ellopjanak egy Anya-dobozt, amelynek segítségével egy másik dimenzióba küldhetnék az Igazság Ligáját. Luthor terve azonban balul sül el, amikor a tolvajlelkű Toyman elemel egy misztikus Drágakövet, az Álomkövet, ezzel riasztva az erőd védelmi rendszereit. A Liga megjelenik, hogy megállítsa a Légiót, és a kialakuló harc során az Anya-doboz véletlenül aktiválódik, a csapatot pedig elszippantja egy másik valóságba.

A Légió a Monsterverse világának Koponya-szigetén landol. Toyman – még mindig az Álomkő birtokában – azt kívánja, bárcsak játszhatna ezen világ óriási szörnyeivel, és tudtán kívül visszatranszportálja Koponya-szigetet és minden lakóját a DC Univerzum Földjére. A szörnyek hamar szétszóródnak a bolygón, Godzilla pedig egyenesen Metropolis felé veszi az irányt, hogy összecsapjon Supermannel.

Hasonlóan a nemrég bemutatott Godzilla x Kong: The New Empire filmhez, a Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong minisorozat is afféle nagyköltségvetésű, akciódús, pattogatott kukorica mozi képregényes megfelelője. Nem éppen kifinomult, magasművészeti alkotás… de nagyon szórakoztató, főleg ha valaki – hozzám hasonlóan – egyszerre rajong a DC képregényekért és a kaidzsufilmekért.

A sorozatot Brian Buccellato írta. A történet egy kvázi „Elseworlds” vagy „Black Label”-szerű valóságban játszódik, amely nagyon hasonlít a mainstream DCU-hoz, de mégis különálló. Ebben a világban Clark Kent és Lois Lane már együtt járnak, Lois tudja, hogy Clark Superman, de még nem házasok. Sőt, Clark éppen meg akarja kérni Lois kezét, amikor Godzilla feltűnik a horizonton, harcra készen.

Buccellato rengeteg akciójelenetet ír. Superman vs. Godzilla mellett a Liga a világ számos pontján csap össze különféle szörnyekkel, ráadásul a Végzet Légiója és szövetségeseik is bekapcsolódnak. Számos epikus pillanat akad – például amikor Batman megépít egy óriás Bat-robotot, hogy megküzdjön a Luthor által irányított Mechagodzillával, vagy amikor Kong kézbe kap egy zöld lámpás gyűrűt.

Ugyanakkor a cselekmény néha kissé széteső. Időnként túl sok karakter és mellékszál jelenik meg egyszerre. Különösen ilyen volt Ra’s al Ghul és az Orgyilkosok Ligájának mellékszála, akik óriási Lázár-vermeket használnak, hogy feltámasszák az elpusztult szörnyeket, és csontváz-kaidzsukat hozzanak létre. Ötletes volt, de tovább zsúfolt egy amúgy is kaotikus történetet. Ráadásul, ha jól emlékszem, sosem derül ki, hogyan menekült meg a Zöld Íjász, miután az Orgyilkosok Ligaja a nyílt tenger közepére dobta őt.

Emellett, a cím ellenére Godzilla és Kong alig lépnek interakcióba egymással, ami kicsit csalódás. Legalább néhány oldalon szívesen láttam volna egy komoly összecsapást kettejük között.

Buccellato jól kezeli az Igazság Liga karaktereit. Különösen Batman ábrázolását kedveltem. A Sötét Lovag mesterstratéga, de nem titkolózó, paranoiás neurotikus, hanem együttműködő, és szorosan dolgozik a Liga többi tagjával és a „Bat-családdal” is. Ez a Batman őszinte barátja és bajtársa Supermannek, és valóban megrendíti, amikor Superman súlyosan megsérül Godzilla támadásában.

A minisorozat első három részének rajzait Christian Duce készítette. Nem ismertem korábban, de nagyon szilárd munkát végez. Jól jeleníti meg a DC hősöket és a szörnyeket is. Néha kicsit nehéz követni az akciót – talán többet kellett volna távolítani a „kamerán”, hogy jobban lássuk a jeleneteket. De összességében különösen az akciódús, dupla oldalas „szélesvásznú” jelenetek voltak nagyon erősek.

Úgy tűnik, határidős problémák adódtak (minden rész 30 oldalas!), mert a 4–7. számokon Duce megosztotta a munkát Tom Derenick-kel. Én kedvelem Derenick stílusát, így ez nem zavart. Luis Guerrero színezése pedig sokat segített abban, hogy az összkép egységes maradjon, így nem ütött el egymástól látványosan a két művész.

Talán csak képzeltem, de mintha Derenick némi Neal Adams-hatást is beleszőtt volna a stílusába. Akár így van, akár nem, Derenick továbbra is az egyik legtisztább, legáttekinthetőbb stílusú alkotó a mainstream képregényekben.

A belső oldalak betűzését Richard Starkings és a Comicraft munkatársa, Jimmy Betancourt készítették.

A Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong rengeteg variáns borítóval jelent meg. Az első számhoz Francesco Mattina borítóját vettem meg – ez volt az egyetlen, ami nem fogyott el! Nem baj, mert bár nem ismertem Mattinát, fantasztikus munkát végzett: a teljes Igazság Liga néz szembe a dühöngő Godzillával, aki épp elszabadítaná az atomleheletét.

A többi számnál a Drew Johnson & Romulo Fajardo Jr. által készített normál borítókat választottam. Néhány esetben Johnsonnak gondot okozott a karakterek radikálisan különböző méretarányait harmonikus kompozícióban elrendezni. Emellett néhány emberi alakja kissé merev pózban állt, különösen a 7. szám borítóján. Ennek ellenére remekül rajzolta a szörnyeket, és minden borítón igyekezett dinamizmust és mozgalmasságot teremteni.

Összességében, bár nem hibátlan, a Justice League Vs. Godzilla Vs. Kong egy kifejezetten szórakoztató minisorozat. Ahogy már említettem: ha szereted a szuperhősöket és a kaidzsukat, jó eséllyel élvezni fogod.

Ben voltam, sziasztok!

Rengeteg cikkem született már Transformers témában, de a franchise egy fontos szegmensével még nem foglalkoztam elég behatóan, ezert szeretném áttekinteni a különböző Transformers-képregénysorozatokat. Most a teljes G1-G2 képregényes érára szeretnék egy átfogó áttekintést adni, természetesen az amerikai kiadás kapcsán. Négy kényelmes kategóriára bontottam a nagy korszakokat.

A minisorozat

A The Transformers eredetileg egy négy részes minisorozatnak indult. Azonban a történetek – és a játékfigurák – olyan népszerűek lettek, hogy a Marvel folytatta az 5. számmal. Emiatt a befejezést is módosítani kellett, bár nem tudom, pontosan mikor került képbe Shockwave, aki átvezette a történetet az ongoing sorozatba. Tekintve, hogy a Hasbro eredetileg azért kereste meg a Marvelt, hogy segítsenek kidolgozni a háttértörténetet – akárcsak a G.I. Joe esetében –, nem meglepő, hogy ilyen jó munkát végeztek, még több író bevonásával is.

A minisorozatnak volt néhány érdekes eleme. Pókember például a harmadik részben (a nálunk kiadott 2. számban) szokásos vendégszereplést kapott – ez gyakran előfordult akkoriban Marvel-sorozatokban. Ugyanebben a számban Nick Fury és Dum-Dum Dugan is cameózott, mielőtt retconok révén tönkretették volna ezt a folyamatos univerzumkapcsolatot, beleértve a már lezárult Godzilla sorozatra való utalást is, ami szintén a Marvel-féle 616-ban játszódott. Shockwave-et és a Dinobotokat pedig a Savage Landen találták meg. Ezeket a kapcsolódásokat később elvágták, de érdekes volt elképzelni, mit műveltek volna az Autobotok és Álcák a jó öreg 616-os univerzumban.

A minisorozat egy bizonyos karakternek külön ívet is adott: Mirage-nak (nálunk Délibán), az Autobotnak. Ő kezdetben semmit nem akart kezdeni a Földön zajló háborúval, de Ravage-dzsel való második találkozása után ráébredt, hogy harcolnia kell. Eközben Bumblebee találkozott először az emberi szövetségesekkel, Sparkpluggal (Gyertya) és Busterrel – utóbbi a rajzfilmsorozat Spike-jának alternatívája volt, egészen addig, amíg Fortress Maximus figurájának biosza meg nem követelte, hogy a képregényben is legyen egy Spike. A párbeszédek néha kissé darabosak, de ez korának sajátossága.

Amit igazán szerettem és bárcsak megtartottak volna, az a játékfigurákhoz sokkal hűbb karakterdizájn. Floro Derynek úgy kellett átdolgoznia a játékmodelleket, hogy működjenek egy esetlegesen teljes sorozattá bővülő animációs miniszériában – de gyerekként csalódás volt, hogy Windcharger és Bumblebee alig hasonlítottak a figurákhoz. Hozzászoktunk már a Dery-stílushoz – főleg Bumblebee esetében, Windcharger pedig alig szerepelt –, de szívesebben láttam volna a játékdizájn letisztított, átdolgozott változatát, mint a dobozgrafikán. Igen, ez a Ratchet és Ironhide figurákat is érinti.

A Budiansky-korszak

Bob Budiansky – aki szerkesztőként dolgozott, és Jim Shooter korai ötleteit kibontva megalkotta a nevek és személyiségek jelentős részét – átvette a stafétát az 5. számnál. Valószínűleg ő tette bele Shockwave-et és az alternatív befejezést, hogy a minisorozatból folyamatosan futó sorozat válhasson. Senki sem tudott annyit a Transformersről akkoriban, mint ő. A lore és a karakterprofilok többségét ő alkotta… amit néha ő maga sem követett minden történetben. De természetes volt, hogy átvegye az irányítást.

Bár egyik korszak sem tökéletes, Budiansky megközelítésének sok elemét szerettem. Nem söpörte félre a Földet, mint helyszínt – gyakran használta ki a bolygónk sajátosságait Kibertronhoz képest, például Shockwave hangenergiát akart gyűjteni egy koncerten, vagy Bumblebee próbálta megtanítani a frissen érkezőknek a földi kultúrát. Erősebben jelen volt a „robots in disguise” koncepció is: az emberek és a robotok nem mindig jöttek ki, ami egyszerre volt előny és hátrány. Erre majd később visszatérek.

A Transformers nem járkálhatott szabadon vissza Kibertronra, próbálták megérteni a Földet, miközben technológiai korlátaink visszafogták őket, és a saját technológiájukat kellett az itteni anyagokhoz igazítaniuk. Ez visszafogta, de egyben meg is különböztette a sorozatot a rajzfilmszéria sokkal őrültebb fordulataitól.

A frakciókon belüli és közötti személyes konfliktusok is nagyobb hangsúlyt kaptak. Megatron és Shockwave a vezetésért harcolt, miközben Starscream háttérbe szorult – de a rajzfilm úgyis bőven foglalkozott már az ő árulásaival. A Dinobotok kezdetben nem voltak ostobák, mint a rajzfilmben… legalábbis az elején. Grimlock idővel butább, makacsabb lett, saját vezetői ambíciói miatt Blasterrel és Goldbuggal is összetűzésbe került, végül pedig ráébredt tévedéseire. Bár sok karakter háttérbe szorult, Budiansky rengeteget tett a Hasbro által erőltetett új figurák népszerűsítéséért: Skids sokkal nagyobb szerepet kapott, a Throttlebots is ragyoghatott, a Headmasters koncepció nálam érdekesebb volt, és összességében sok nagyszerű Transformers-történet született.

Érdekesség, hogy a kedvenc történetem egy beugró író, Len Kaminsky munkája volt – és ez az oka annak, hogy Bumblebee a kedvenc Autobotom. Ekkoriban Budiansky a filmadaptáción és a Transformers Universe kézikönyvön dolgozott, így elfoglalt volt, és szükség volt egy kitöltő történetre. Nagyjából beleillik a kontinuitásba… ha egy kicsit hunyorítunk.

Nem mintha tökéletes lett volna. Tudom, hogy a rajongók szeretnek gúnyolódni a „Végzet Autómosóján” vagy azon, amikor az Autobot Micromasterek csatlakoztak a profi birkózáshoz, de ez inkább csak Budiansky játéka volt a földi kultúrával. Elméletben és még a megvalósításban is tetszett, ha túlléptél az alapötleten. Circuit Breaker, vagyis az Áramkörszaggató érdekes fenyegetés volt… de csak az Autobotokra jelentett veszélyt. Az egyetlen alkalommal, amikor Álcát támadott, az éppen teljesen szabályosan szerzett energiahordozót. Az egész ötlet, miszerint a kormány elutasította az Autobotokat mint potenciális szövetségeseket, szintén eléggé ostobának mutatta őket a sorozat nagy részében, és miután végre elfogadták az igazságot, soha többé nem próbáltak meg együttműködni velük. A G.I. Joe-keresztmetszet jó kiindulópont lehetett volna – és az is volt, főleg amikor Bumblebee-t Goldbuggá építették át –, de úgy tűnik, a crossover írója nem egyeztetett Budianskyval, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyta a történet többi részét, hogy a sajátját folytathassa, miközben a Joe-k és így a hadsereg már tudta volna, hová küldje a Rapid Anti-Robot Assault Teamet (RATT—nem összekeverendő a metálbandával), hogy megpróbáljanak szövetségeseket találni az Álcák ellen. Aztán amikor a Headmasterek ellátogattak Nebulosra, ugyanaz a történet ismétlődött meg. Tudom, ez a Marvel-univerzum, és a civilek ostoba módon elutasítják a hőseiket (kérdezd csak meg Pókembert vagy az X-Ment), de valamikor csak ki kellett volna alakulnia egy szövetségnek. Ehelyett a RATT rájön az igazságra… majd egyszerűen eltűnik a történetből. És ennek csak egy része Budiansky távozásának tudható be.

A Furman-évek

Nem vagyok rajongója Furman Transformers-munkásságának, és nem csak a mókás „Furmanizmusok” miatt. Az csupán az írásstílusával kapcsolatos gond. Nem, nem tetszik, amit az amerikai sorozattal művelt. Ha neked tetszik, rendben, de engem sok minden zavart az ő munkájában.

A fő probléma a változtatásokkal volt, amelyeket a Marvel UK-s munkái során talált ki, és amelyek ütköztek azzal, amit Budiansky csinált. Furman szeretett a Transformers: The Movie elemeiből meríteni, annak ellenére, hogy magából a rajzfilmsorozatból nem használt elemeket. Talán úgy gondolta, hogy mivel volt egy képregényadaptáció, az a képregény-univerzum része, annak ellenére, hogy még az is gyakran ütközött a folyamatos történettel – például Cyclonus és Scourge eredete, vagy a Teremtés Mátrixa kontra a Vezetők Mátrixa. A Teremtés Mátrixa eredetileg egy számítógépprogram volt, amely életet adott a Transformereknek, közelebb állt Vector Sigma koncepciójához, és robotika alapú eredetet hangsúlyozott, nem organikusat.

Furman alatt – amit Andrew Wildman emberszerű jelmezes karakterekként ábrázolt rajzai sem segítettek – a Transformerek organikus lényekhez kezdtek hasonlítani robotok helyett. Emberibbnek látszottak, nem robotoknak, akik próbálják megérteni az emberiséget – ez mondjuk csak kisebb kifogás. A Teremtés Mátrixa nála inkább hasonlított az Autobot Vezetők Mátrixára, Optimus testében található tárggyá téve azt, ahelyett, hogy egy program lett volna. Félig misztikus erőt tulajdonított neki, mert Furman úgy döntött, hogy felerősíti a fantasy-elemeket Primus és Unicron bevezetésével, mint az élet és halál isteneivel. Elfogadom őket – kelletlenül – mert később hatással voltak a Transformers multiverzumra, ikonikus elemmé váltak, de ettől még nem tetszik az ötlet. Elveszi annak lehetőségét, hogy azt vizsgáljuk, mi jelent robotikus életformának lenni, ha közben fém-embereknek ábrázolják őket.

Aztán ott van a „kedvenc karakter” probléma, amit Grimlock esetében különösen elkövetett. Furman imádta a saját Grimlock-interpretációját, én pedig épp az ellenkezőjét érzem. Bármit elront Grimlock, mindig jutalmat kap. Ő a legokosabb a szobában, még Prowlnál is okosabb, és Furman LÁTHATÓAN utálta Prowlt. Mindig ellenszenves seggfejként írta, és ez más kontinuitásokban is így maradt. Grimlock mindig felsőbbrendűként volt kezelve – a bizalmatlansága, az erőszakossága, és hogy látszólag semmit nem tanult Budiansky alatti szerepléseiből. És akkor ott vannak a Neo-Knights. Utálom a Neo-Knights-ot. Furman ezzel próbálta bizonyítani a Marvel US-nek, hogy tudna dolgozni a mutáns címeken (talán az Alpha Flightot kapta meg egy időre – úgy hallottam, nem ment jól neki, mint brit írónak, aki Kanada „premier” szupercsapatáról írt), és egyszerűen nem illenek a Transformers világába. Circuit Breaker legalább technológiát viselt. A többiek csak úgy hirtelen szupererőkre tettek szert, holott a Marvel–Transformers szétválás után ilyesmit soha nem láttunk… És még Pókember is tudományos úton kapta a képességeit, nem pedig a „Higgyük-el-hogy-nem-X-gén” módon. Szóval nem, nem kedvelem Furman futását.

Generation 2

Képzeld el, milyen csalódott voltam, amikor visszatért a Transformers: Generation 2-höz. Láttam egy eredeti, brit történetet, amely megpróbálta megmagyarázni a dolgokat a második G.I. Joe-crossover nélkül, és az nem is volt rossz – de sajnos nem ez lett az amerikai irány. Sok ugyanaz a hiba visszatért, különösen Grimlock „kivéreztetett kedvenc” státusza és a Furmanizmusok, amelyek ekkorra már önparódiává váltak – de még ennél is rosszabb volt. Ez egy kilencvenes évekbeli képregény volt.

Az Autobotok őrült 90-es évekbeli fegyverekkel, túlzott vérszomjjal – már ezzel el lehetett űzni. A bolygó félresöprése a végén sem volt sokkal jobb. (Úgy tűnik, teljesen eltávolodtak a G.I. Joe-univerzumtól, annak ellenére, hogy a Joe-k gyakran feltűntek még az után is, hogy Megatron új testet építtetett magának a Cobrával… őszintén szólva ezek voltak az egyetlen jó történetek a G2-időszakban, szóval természetesen ezeket nem Furman írta.) Az ötlet, hogy a Transformerek szaporodjanak – valami sejtosztódás útján –, új robotok építése és életre keltése helyett, egyszerűen ostoba volt, és azt mutatta, mennyire rosszul írta Furman robotikus életformákat: mintha pszeudo-organikus fajok lennének. Geoff Senior Wildman hagyományát folytatta a rossz vizuális döntésekkel, csak még eltúlzottabban és laposabban, és mindmáig nem értem, hogyan kaphat ez bármilyen dicséretet. Csúnya, a 90-es évek képregényművészetének legrosszabb elemei egy komor történettel vegyítve, amit egyszerűen képtelen vagyok élvezni. Nem is háborús történet-komorság, ami még értelmezhető lenne. Ez csak… az ellenkezője annak, amit boldognak hívnék.

A második Álca-csoport ötlete nem volt rossz. Valójában Furman néhány ötlete jó volt – például a G1 „Matrix Quest” történetív, amely különböző műfajokkal játszott. De ez nem volt a játékvonal célja, és Furman volt talán az összes Transformers-író közül a legkevésbé érdekelt a játék gimmickek használatában. A Headmasterek és Targetmasterek elvesztették partnereiket valahol az út során, az átalakulás mindig másodlagos volt, és ez G2-ben sem változott, és egyik G2 gimmick sem kapott életet a rövid ideig visszatérő Budiansky kezében. Furman ugyanazokat a karaktereket akarta használni, és ha szerencséd volt, kapott egy félmondatos említést valami – főleg olyan karakterek, akik még a vonal részei sem voltak, mint Bludgeon. Olyan volt, mintha egyszerűen folytatná a G1-et – csak éppen nem túl jól.

És Furman nem felejtett. Kétszer próbált G1-folytatást csinálni, és az egyik, amit olvastam, nem volt valami jó. Ismét bolygópusztítás, Spike tönkretétele azzal, hogy Circuit Breaker-utánzattá teszi „Circuit Smasher” néven, Sparkplug és Buster megölése bolygóágyúzással, Megatron… nos, megcsinált mindent, amit csak lehetett, és az egész olyan borúlátó volt, amennyire csak lehet. Azt hiszem, maga Furman sem szerette, mert próbálkozott még egyszer – és azt már végképp nincs kedvem elolvasni.

Ben voltam, sziasztok!

Szia, a nevem Ben, és szeretem a ’90-es évek képregényeit! Most, ha véletlenül csak egy random olvasó vagy, aki semmit sem tud a képregénytörténelemről, ez valójában elég nagy vallomásnak számít a képregényrajongók körében. A képregényekkel kapcsolatban általánosan elfogadott bölcsesség ugyanis az, hogy a ’90-es évek rosszak voltak: sötét, de üres történetek a The Dark Knight Returns utóhatásaként, a spekulációs buborék, valamint a szupersztár rajzolók és az Image Comics felemelkedése miatt.

Csakhogy én nem azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, miért rosszak a ’90-es évek képregényei — azért vagyok itt, hogy beszéljek az elképesztően jó ’90-es évekbeli képregényekről, amelyeket hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A ’90-es évek azon képregénye, amelyre ma fókuszálok, az utóbbi időben újra bekerült a köztudatba, mivel a DC és a Marvel is nagy erőkkel lovagolja meg a ’90-es nosztalgia hullámát. A mű, amelyre gondolok, az Incredible Hulk: Future Imperfect, Peter David és George Pérez 1992/1993-as, két részes grafikus regénye.

A Future Imperfect egy nagyobb trendet testesít meg, amely áthatotta a ’90-es éveket: én “gonosz klón szindrómának” hívom. Ez egy gyakori történetklisé volt, amelyben a főhőst valamilyen módon lecserélték, vagy képességeit lemásolták egy gonosz változat számára. Mindez Mark Gruenwald 1985-ös történetívével kezdődött, amikor Captain Americától megvonták rangját és címét, és helyére John Walker, egy pszichotikus, nacionalista őrült került. Ezek a történetek mindig is népszerűek voltak, mert rengeteg új kosztümöt és karaktert tettek lehetővé, amelyek gyakorlatilag maguktól íródtak.

A két legsikeresebb példa talán a Knightfall a Batman-univerzumból, amelyben Batmant egy gépesített vallási fanatikus váltotta le, illetve a Venom a Pókemberből, egy gonosztevő, aki Pókember összes képességével rendelkezik, csak épp szörnyeteggé torzult formában. Természetesen ezek a történetek gyakran túlszaladtak a saját kereteiken, lásd például a Reign of the Supermen ürességét vagy a Clone Sagát. Véleményem szerint azonban a Future Imperfect a legrövidebb, legélvezetesebb “gonosz klón” történet, főként azért, mert a gonosztevője tökéletesen egyensúlyoz a tematikus ív és a veszélyes élvezetekre épülő karakterizálás között.

A történet szerint nagyjából 100 évvel a jövőben az emberiség gyakorlatilag kihalt egy nukleáris háború miatt. Az emberi faj egyetlen megmaradt bástyája Dystopia városa — találó név egy olyan metropolisz számára, amely futurisztikus technológiát vegyít a posztapokaliptikus világ pokoli jellegével. George Pérez művészete hatalmas vonzereje a Future Imperfectnek. Pérez a valaha élt egyik legnagyobb képregényrajzoló, gyakorlatilag ő találta fel a Teen Titans vizuális világát, és ő dolgozott azokon a Jurassic Park képregényeken is, amelyeket szintén nagyon szeretek. Ebben a sorozatban csúcsformában van. Dystopia gyönyörűen van megrajzolva, Pérez megtalálja az egyensúlyt a posztapokaliptikus nyomor és a futurisztikus technológia finom, csak sejtetett jelenléte között.

 Kevés olyan képregényhelyszín van, amely ennyire élőnek érződik — átvitt és szó szerinti értelemben is, tekintve, milyen sűrűn lakottnak hat. Pérez paneljei sosem zsúfoltak, de mindig tele vannak információval, amelyek klausztrofób és nyomasztó légkört teremtenek az előtérben, miközben a háttérben roskadozó épületek és vörös égbolt húzódik. Tom Smith színezése is remek, egyedi árnyalatokat használ, amelyek szembemennek a modern apokaliptikus képi világgal. Ez a részletesség, a hangulat és az atmoszféra ilyen hangsúlyos megteremtése teszi a Future Imperfectet annyira működőképessé. Dystopia szó szerint árad a személyiségtől, és hihetetlenül hatékonyan közvetíti a reménytelenség érzését.

Dystopia megalkotója Maestro, a kegyetlen, szupererejű zsarnok, akit hihetetlen fizikai erő és gonoszul intelligens elme hajt. Hogy legyőzzék Maestrót, a lázadók a tér-idő szövetéből előhívják a Hulkot, és kiderül, hogy Maestro valójában a Hulk jövőbeli változata. Fontos megjegyezni, hogy a Hulk ekkoriban nem a filmekből ismert tomboló szörnyeteg volt; Professzornak nevezte magát, és kifejezetten intelligens, tanult karakterként szerepelt. Innen a történet nagyjából a várakozások szerint alakul: rengeteg összecsapás, üldözés, árulás, gonosz monológ, tervek és ellen-tervek… Mindez nagyon jól meg van írva, afféle pulp sci-fi stílusban — hasonlóan ahhoz, ahogyan a klasszikus Transformers részei is gyakran jól megírtak voltak. A Future Imperfect igazi erőssége azonban a Hulk és Maestro közötti interakciókban rejlik. A képregény nagyon is tisztában van vele, hogy ezért jöttél, és ezt meg is adja bőségesen. A második rész szinte teljes egészében azzal telik, hogy a két fél végigmegy a klasszikus hős-gonosz páros minden lehetséges dinamikáján: harcolnak, szócsatáznak, Maestro előadja a “Csatlakozz hozzám!” típusú gonosz beszédét, miközben Hulkot próbára teszi erkölcsi határain. Minden benne van, amit egy jó antagonistától elvárnál.

A Future Imperfect ott lép a többi gonosz klón történet fölé, ahogyan magát Maestrót megalkotja. Maestro különös központi alak: egyszerre brutális, ösztönvezérelt szörnyeteg, ugyanakkor talán a legemberibb Hulk-ábrázolás, amit valaha láttunk. Ez a fajta megközelítés hasonló ahhoz, amit David Ayer filmjeiben láthatunk — Ayer Fury című filmje kifejezetten jó összevetési alap. Mindkét történet jól ismert műfajokat vesz alapul, de realisztikus és szubverzív elemekkel keveri őket. Például Maestro világában egy egész háremnyi rabszolganő áll a rendelkezésére — ez olyasmi, amit posztapokaliptikus történetekben ritkán látsz, és képregényekben még ritkábban, különösen a Hulk esetében. De az a tény, hogy Maestro szabadon kiéli vágyait — különösen a szexuálisakat — emberibbé, valóságosabbá teszi őt. Ezen felül magát a világot is látjuk, amelyet Maestro a romokból felépített, és azt, hogyan próbál működő társadalmat teremteni alattvalói számára.

Ez a finom gonosztevő-humanizálás a Future Imperfect legnagyobb trükkje, mert lehetővé teszi, hogy a képregény egyszerre élvezze ki és bírálja ugyanazt a hedonista szemléletet. Maestro tökéletesen egyensúlyoz a szimpatikus gonosz és a félelmetes szörnyeteg között, ami lehetővé teszi, hogy a történet egyszerre legyen élvhajhász és önkritikus. Maestro jóval karizmatikusabbnak hat, mint Hulk, aki kissé esetlen másodhegedűsként működik mellette. Természetes, hogy a legtöbb jelenetben Maestro felé húzunk, főleg mert kegyetlenségének jelentős részét a képregény sokáig viszonylag visszafogottan mutatja.

Vele együtt élvezzük a Bruce elleni csaták rombolását vagy azt, ahogyan rabszolganőkkel veszi körül magát. De Maestro kedvelhető felszíne mögött ott lapul a valódi természete: gonoszsága pontosan ezekből az élvezetekből fakad. Ő egy Hulk, aki végül engedett a dühének — és a történet végére már semmi más nem marad benne, csak puszta brutalitás. Végül még Maestrót is Hulk újonnan megszerzett intelligenciája győzi le, nem pedig az ereje.

Mindez szorosan összefügg a ’90-es évek képregényeinek alapvető filozófiájával. A ’90-es évek a képregényekben a legprimitívebb olvasói vágyak kiéléséről szóltak — vér és mellek uralták a piacot. A Future Imperfect tökéletesen megtalálja a módját, hogy beépítse ezt a fajta gátlástalan élvezetet, miközben rétegzett tematikus kritikát is hozzáad ahhoz, amit látszólag ünnepel. Ezért működik bő 30 évvel később is ilyen jól: ez egy olyan figyelmeztető történet, amely zseniális módon hagyja, hogy átélhesd azt az izgalmat és örömöt, éppen abból a dologból, ami ellen óv — és ezért fantasztikus ’90-es évekbeli képregény.

Ben voltam, sziasztok!

„Vörös Rébék által ment

Keskeny pallón s elrepült –

Tollászkodni, már mint varju,

Egy jegenyefára űlt.

Akinek azt mondja: kár!

Nagy baj éri és nagy kár:

Hess, madár!”

(Arany János: Vörös Rébék)

Szeretjük a magyar képregényeket, mivel itthon is rengeteg tehetséges alkotó munkálkodik ma is, és szerencsére mindenféle műfajban. A 5panels gyűjteményem következő darabja, Nagy Bettina Rebeka idén megjelent képregénye, a Vörös Rébék, ami Arany János versének átiratának tűnhet elsőre.

Viszont nem én lennék, ha nem olvastam volna el az alapul szolgáló művet is, ami nem hosszú, néhány versszak, és már önmagában horrorisztikus. A Rebi néni, aki egy átkozott boszorkány, igazi féreg, emberi életek megrontója, és nem elég neki, hogy bűnbe viszi az asszonyt, még a férjet is akasztófára juttatja, közben pedig még egy ember, a csalfa asszony kanyiglije is megkeserüli, hogy nem szólította az öreganyjának.

Nagy B. Rebeka képregénye azért eltér az alap műtől néhány vonalban. Miközben a népi, hiedelmekkel átszőtt világ megmaradt, sikerült ízléssel megújítania a költeményt.

Rébék itt szintén áldozat, aki egyfajta bosszúból – mivel a Pörge Dani csak kihasználta – nem barátja a falusi magyar családnak. Viccet félretéve, a történet váza nagyjából egyezik, ahogyan a cselekmény végkimenetele is.

A képregényre jó ránézni. Szerintem a Rébék is igen bájosra sikerült, egyben a horrorisztikus jeleneteket még bizarrabbá teszi az ábrázolásmód, ahogy a vörös hajú lány a külvilágot kizárva táncol a drámázó karakterek között.

A párbeszédek egyszerűek, mint a tasli, de épp ez az, ami gördülékennyé teszi ezt az egészet. Nem sok olvasnivalót ad, arra ott a János verse, hanem egy újfajta tartalmat.

A képregény önálló médium, ezt mi szeretjük hangoztatni, ugyanis egyszerre hat több érzékszervünkre, némelyikre többféleképpen is. Szerintem szükség van ilyen átiratokra, feldolgozásokra, mivel sokkal emészthetőbbé tesznek egy-egy művet, az alkotó sajátos értelmezése szerint. Egyben rávesznek minket újra, hogy a régen olvasott műveket újra elővegyük.

A Vörös Rébék gyönyörűen van rajzolva, és remekül használja a színtelenséget, amit csak a jól elhelyezett vörös árnyalatok törnek meg. Láttunk már több hasonló képi világú képregényt, nagyon jól lehet ezzel hangsúlyozni, érzelmeket átadni.

Remélem, a Nagy B. Rebeka életmű tovább szaporodik majd hasonló képregényekkel.

(B)