A Batman-mitológia számtalan korszakot, újjászületést és hangulatváltást megélt már, de kevés történetív bír olyan összefüggő, epikus súllyal, mint az úgynevezett Demon-trilógia. Ez a három, egymástól függetlenül is élvezhető, mégis témáikban és hangulatukban szorosan rokon egykötetes grafikus novella különös helyet foglal el a Sötét Lovag történetében: egyszerre mutatja be Batman legrejtélyesebb ellenfelét, Ra’s al Ghult, és tárja fel a hős kapcsolatát a démoni hadúr világával – szerelemmel, árulással, bosszúval és több évszázados örökséggel átszőve. A Son of the Demon (1987), a Bride of the Demon (1990) és a Birth of the Demon (1992) hármasa nemcsak egy gonosztevő portréja, hanem egy nagyobb saga darabjai, amelyek az idő és a családi kötelékek kérdéseit is új megvilágításba helyezik. Ez a trilógia a Batman-történetek azon ritka metszete, ahol a mítosz, a személyes dráma és a grandiózus történetmesélés egyetlen sűrű, időtálló egységgé áll össze.

Kezdjük is meg a sort az 1987-es Son of the Demon-nal ( A Démon fia), amely egy igazán érdekes képregény. Mike W. Barr írta, Jerry Bingham illusztrálta. A történetben Bruce szövetségre lép régi ellenségével, Ra’s al Ghullal, és feleségül veszi a gonosztevő lányát, Taliát. Bár a sztori évekre feledésbe merült, Grant Morrison újra elővette Batman-sorozatához, visszahozva azt a gyermeket, aki ebben a történetben született. A Démon fia izgalmas alapötlettel rendelkezik, még ha Barr kivitelezése kicsit esetlen és túldramatizált is, és érdekes betekintést nyújt Batman mélyebb rétegeibe.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes megjegyezni, hogy Barr párbeszédei hajlamosak… hát, elég melodramatikusra sikerülni. Mindenki úgy beszél, mintha a világvégét jelentené be, mintha minden szótagra a lelkük fájdalmát öntenék rá. Például amikor Talia nem hajlandó Bruce oldalára állni az apjával szemben, Bruce különös, mélyről jövő kitárulkozásba kezd. „Megértem” – mondja, ami még rendben is lenne. De Batman folytatja: „Remélem, egyszer majd megtapasztalom azt a fajta tiszteletet, lojalitást… azt a fajta szeretetet… egy gyermek szeretetét az apja iránt…”

Messze van attól a sztoikus, befelé forduló hőstől, akit a legtöbben a csuklya mögött elképzelnek; Barr Batmane inkább saját kínjában és önsajnálatában dagonyázik, és a legkisebb provokáció is előhozza belőle a drámát. Ez különösen furcsa, tekintve hogy Barr máskor egy teljesen hagyományos, katonai stratéga Batmant ír – egyedül és hatékonyan iktat ki egy terroristacsapatot pillanatok alatt füstbombákkal és megtévesztéssel. „Nem lehetnek sokan!” – kiáltja az egyik, mire a vezető, már a földön heverő társait látva, csak annyit mond: „Egy ember az egész – Jézusom…!” Nehéz összeegyeztetni az ilyen kemény Batmant ezzel a panaszkodó figurával.

A cselekmény is kicsit esetlen: Batman Ra’s al Ghullal szövetkezik, hogy megállítsák Qayint, aki az USA és Oroszország között akar nukleáris háborút kirobbantani. Ez nyilván egyikük érdekében sem áll, így kénytelenek összefogni. Csakhogy Barr igencsak elsiklik afölött, hogy Ra’s al Ghul gyilkos és ökoterrorista, és korábban népirtást is megkísérelt – mindezt elbagatellizálja, hogy Batman szövetsége „elfogadhatóbbnak” tűnjön.

Ra’s így magyaráz: „Röviden, Detektív, a legutóbbi világháború idején volt egy saját szervezetem, amit gyakran a tengelyhatalmak ellen használtam.” Ez erősen hiteltelen, tekintve hogy Ra’snak semmi oka nem lett volna oldalt választani, és maga is több ízben próbált népirtást végrehajtani. Barr inkább antihőssé lágyítja Ra’st, holott ez elég manipulatív eszköz a szövetség igazolására.

Barr mintha érezné ezt, ezért Batman később sajnálkozva mondja: „Kár volna, ha Qayin után újra ellenségekké válnánk.” De ez még mindig nem magyarázza, Bruce miért érzi magát ennyire kényelmesen egy őrült gyilkos társaságában, még Barr legjobb szándéka mellett sem.

Nem tudom eldönteni, hogy szeretem vagy utálom Barr mellékszálát, amelyben Batman végre átveszi Ra’s al Ghul örökösének szerepét – valamit, amit Ra’s már első találkozásuk óta tervezett. Egyszerre zseniálisan pulp hangulatú és teljesen komolytalan, ugyanakkor kissé túl abszurd, hogy Bruce szinte sosem veszi le a Batman-jelmezt. Praktikusan: hányat vitt magával? Vagy ugyanazt a jelmezt hordja hetek óta? Van valami ellenállhatatlanul röhejes abban, ahogy elit gyilkosok „uram”-ként szólítanak egy óriás denevérnek öltözött fickót.

Mindezek alatt azonban sok okos ötlet is lapul, még ha a kivitelezés döcögős is. Barr egy olyan Batmant mutat, akit ritkán látunk: aki a jövőre gondol, túl azon, hogy a Joker jövő héten megmérgezi-e a víztározót. Ez a Batman reflektív, és azon töpreng, hogy rendíthetetlen bűnellenes kereszteshadjárata nem fosztja-e meg attól, hogy valódi családja legyen, vagy teljes életet élhessen.

Barr tudja, hogy Batmannek sosem lehet „normális” élete, mert Bruce eleve sérült személyiség. A legjobb, amit remélhet, hogy talál valakit, aki legalább annyira zavarodott, mint ő, és elfogadja őt képmás és maszk nélkül is. Ebben Talia tökéletes pár: míg Selina inkább Batmant szereti jobban Bruce-nál, és Bruce társasági „macái” is csak Bruce Waynet kedvelik, Talia elég beteg lelkű ahhoz, hogy mindkét arcát elfogadja.

Barr Batmane kétségtelenül pszichésen sérült, ahogy ez divatba jött The Dark Knight Returns után. Erőszakos, agresszív, és különösen érzékeny a gyerekekre és családokra – saját traumájából fakadóan. Egy túszhelyzet megoldása után Bruce nem engedi, hogy egy orvos a terroristát lássa el, amíg egy várandós nőnek segítségre van szüksége. „Az az ember várhat, doktor” – mondja. A doktor tiltakozik: „Neki is vannak jogai.” Batman ridegen felel: „Annak a nőnek több.”

Ez elsőre tipikus ’80-as évekbeli keménykedésnek hangozhat, de Barr mélyebb okot sejtet. Bruce fixált a gyerekekre és a családi szenvedésre. A jelenet később szinte szó szerint megismétlődik, amikor Bruce Taliát próbálja ellátáshoz juttatni. Az orvos egy sebesült katona felé nyúlna, de Batman ugyanúgy reagál: „Ő várhat.”

Végül kiderül, hogy Bruce minden sebesült elől elzárta az utat az egészségügyi részlegre, amíg Taliát ellátják – Ra’s al Ghul hegyi erődjében bizony még sürgősségi osztály is van. Ez aligha hősies oldal: elzárni a segítséget sérült emberektől.

Van egyfajta végzetes hangulat az egész történetben – még akkor is, ha Barr a végére visszaállít mindent a status quóra. Bruce azon töpreng, hogy utód nélkül hal meg. Ra’s, akit itt teljesen fehér hajúként rajzolnak (panelről panelre változó iccakai következetességgel), maga is a végéhez közeledik. „Ez lehet az utolsó küldetésem” – mondja Bruce-nak –, „mert ha elbukom, a Lazár-verem talán már nem éleszthet fel.”

Talán ez magyarázza Bruce furcsa hajlandóságát a szövetségre: mindketten érzik, hogy közel a vég, és békét kell kötniük – önmagukkal is, egymással is.

Ra’s al Ghul különleges karakter. Denny O’Neil a hetvenes években alkotta meg, jóval Batman debütálása után. Ritka, hogy egy ilyen későn bevezetett figura ennyire meghatározóvá váljon, de jó érvek szólnak amellett, hogy Ra’s a Batman-ellenfelek mintapéldája – még a Jokernél is inkább.

Mindketten a rend megszállottjai, egy szeretett személy halálát akarják megbosszulni. A módszereik különböznek csupán. Joker a káosz megtestesítője, Ra’s azonban Batman tükörképe: céljaik hasonlók, fizikai és szellemi képességeik egyenrangúak. Ahogy A Démon fia sugallja: tökéletes szövetségesek lehetnének – ha nem lennének tökéletes ellenségek.

„Tudod, annyi időt töltöttünk ellenfelekként, pedig sokkal jobb szövetségesek lennénk” – jegyzi meg Ra’s, és van benne igazság. Nem véletlen, hogy későbbi Batman-változatok – Grant Morrison Batman Incorporated-je vagy Christopher Nolan Batman Begins-e – mind Ra’st állítják be Bruce leginkább hozzáillő ellenlábasaként. Ennek nagy része Denny O’Neil és Mike Barr munkájára vezethető vissza.

Jerry Bingham rajzai gyönyörűek és dinamikusak. A panelek szinte egymásba folynak, mintha egyetlen nagy kompozíció részei lennének. A nyitójelenet, ahol Batman túszejtőket iktat ki, különösen remek. Kár, hogy nincs több elérhető Bingham-anyag, mert hihetetlenül jól illik Batman világához.

Bár néhány részlet eltér Morrison Batman-mítoszától (például ő úgy utal rá, hogy Talia tulajdonképpen megerőszakolta Bruce-t Damian fogantatásakor), mégis érezhető, mennyire kedveli Barr munkáját.

Sok helyen látszik Barr hatása: például Batman sereget vezet – ami már nem is tűnik annyira bizarrnak a Batman Incorporated után. Bruce megszállottsága a gyerekek védelme iránt pedig különösen ironikus, tekintve milyen távol maradt Damian életétől.

Hamarosan érkezik a trilógia következő darabja.

Én Ben voltam, sziasztok!

"Vigyázz! Ott a zsá...moly!"

Na, kérem szépen, ha van jelenet, ami azonnal beégeti magát az ember agyába, mint a fritőzben felejtett rántott sajt, akkor ez az. És hogy ki a felelős ezért a haláli kombóért? Leslie Nielsen és Mel Brooks – két ember, akiket valószínűleg Isten is úgy teremtett, hogy a humor osztályon félrenyomott egy gombot, és dupla adag marhaságot tett beléjük.

Leslie Nielsen, aki a Csupasz pisztolyban annyira komolyan tudta mondani a legnagyobb baromságot, hogy közben te már a kanapéról gurulsz le, és Mel Brooks, aki az Űrgolyhókkal bebizonyította, hogy a Star Wars is jobb lesz, ha hozzáteszünk egy adag hajszárító-lövőt és egy félrecsúszott sisakot. És amikor ők ketten találkoztak a *Drakula halott és élvezi* forgatásán, az olyan volt, mintha két atombomba egyszerre mondaná: „Na, akkor most felrobbantunk… a nevetéstől.”

A film nem azonnal lett kasszasiker – sőt, inkább kasszaöngyilkos lett –, de Magyarországon ma már akkora kultusza van, hogy ha valaki nem tud legalább három idézetet fejből, azonnal ki kell költöznie Szeged alól. És nem is akármilyen idézetekről van szó, hanem olyanokról, amiket anyád is elsüt, miközben vasárnapi ebédnél a húslevest szed.

A látvány? Pont olyan, mintha a Hammer Horror stúdió 1962-ben kitalálta volna, hogy „oké, ez ijesztő lesz”, majd Mel Brooks 1995-ben röhögve átfestette volna az egészet pinkre, és hozzátett volna egy árnyékot, ami tánc közben diszkréten „egyéb dolgokat” imitál. A szexualitás itt nem csak kikacsintás, hanem teljes szemöldök-emelgetés: Lucy mellbedobással támad Harkerre, aki erre csak annyit mond: „De Lucy, én angol vagyok!” – és ennél a mondatnál már a fél mozi a padlón fetreng.

És a magyar szinkron… Sinkovits Imre Drakulája úgy szól, mintha a gróf egyben a történelem tanárod is lenne, Sinkovits-Vitay András Harkere pedig pont úgy reagál minden abszurdumra, mint mi: „mi a franc folyik itt?”. Melléjük csapva Józsa Imrét, Velencey Istvánt, Némedi Marit – hát ez a gárda már attól vicces, hogy kimondod a neveiket.

A film bukott ugyan a mozikban, de nálunk nemzeti kincs lett. Nemcsak azért, mert Nielsen itt is zseni, hanem mert Brooks rendezésében Drakula úgy kényszeríti rá akaratát az áldozataira, ahogy egy nagymama a második szelet tortát: nincs menekvés, és a végén még te köszönöd meg.

Ben

Az Alien világában sokszor oda lyukadunk ki, hogy láthatunk egy izgalmas, ámde csúnya véget érő sztorit, és az ember ott ül, és elmélkedik a látottak értelmetlenségén. De ez nem a rossz értelemben vett értelmetlenség, hanem az élet túlértékeltségén.

Ebben a világban senkinek az élete nem mondható igazán érdekesnek, hogy megmentsék, mindenki magára van utalva. Van egy pénzéhes gigacég, ami minden, lakhatóvá tehető égitestre igényt tart, és nem sajnál se pénzt se emberéletet, hogy elérje céljait. Így találjuk magunkat a Zeta Reticuli rendszer Calpamos nevű gázóriásánál, annak is bizonyos holdjain. Az egyik az Acheron (LV-426) és a Prometheusból ismert LV-223 kódnevű holdján.

A Tűz és Kő/Élet és Halál képregénysorozat nem kisebb feladatot vállalt, hogy összeköti az Alient, a Predatort, a Prometheust és a Bolygó neve: Halált, hogy egy rendkívül pörgős és látványos, akciókkal és horrorral teli történetet kapjunk.

A Tűz és Kő eseményei a Bolygó neve után kb. 40 évvel játszódik. Egy űrhajó leszáll az LV-223 kódnevű holdon, ahonnan mentőakciót kellene szervezni, legalábbis ez a fedősztori. Ugyanis ahogy odaérnek, máris rájöhetnek, hogy a sivatagos felszínűnek ismert holdon már dzsungel nő, lélegezhető a levegője, terraformálásra és idegen tevékenységre utaló jeleket is találnak, emellett erős a gyanú, hogy Peter Weyland is itt halhatott meg, nem a Földön. Emellett több emberi űrhajót találnak.

Az LV-223-on végbemenő gyors evolúciónak egyetlen dolog a nyitja, a genetikai örökítőanyagokat tartalmazó fekete szmötyi, ami, ha élővel érintkezik, felgyorsítja a fejlődését.

Az űrhajó legénysége mindezek mellett a Hadley’s Hope túlélőinek nyomaira bukkannak, akik az Alienek általi lerohanást követően csodával határos módon sikeresen landoltak a szomszédos holdon, csak véletlenül magukkal vitték a dögöket is.

A Tűz és kő az élet értelmét keresi, mindezt egy giger-i rémálomba forduló történetben, amikor is a tervezők által vélhetően létrehozott ember alkotta android (Elden) emberfölötti képességekre tesz szert, amikor érintkezik a fekete nyálkával. Mindezt a borzalmat megfejelték a Predatorok érkezésével. Aztán már azt se tudni, ki kivel van. Az biztos, az ember itt a tápláléklánc alján helyezkedik el.

Az Élet és halál egy akciódús menekülés, a zseniális Dan Abnett hangnemében, az Alienekre helyezve a hangsúlyt, amikor a WY újabb expedíciót szervez az LV-223-ra, hogy felszámolják az ottani illegális bányásztevékenységet, csak hát hatalmas fekete bogarak, és egy patkó alakú űrhajó várja őket, no meg annak elég morcos medve sofőrje.

Mit emelnék ki ebből a sorozatból?

Kiszámíthatatlan, változatos, fordulatos, látványos, sokszor humoros. A két főszereplő, Galgo és Ahab (a sok mindent megélt veterán predator), között nagyon jól működik a kémia, és „párbeszédük”, amiből egyikük se ért túl sokat, nagyon laza szituációkat eredményez, miközben Galgo egy igazi köcsög, aki bármikor képes elárulni bárkit, Ahab pedig hobbiból belezné ki, ha bármilyen apró okot adna rá. Ez egy igazi barátság.

A Tűz és kőben igazi mutáns testhorror alakul ki a szemünk előtt, a végén a HR Giger-féle biomechanikai látványvilággal, egyszerűen megfog minden képe. Szédületesen félelmetes és gyönyörű egyszerre.

Ezen kívül kiemelném a mellékszereplők személyiségfejlődését, mert itt olyan is van, főleg a sorozat vége felé, amikor sokaknak kínő a töke, és rendes háború alakul ki a fajok között.

Ez a képregény egy nagyon méltó folytatása a már emlegetett filmeknek. Egyszerűen minden évben újra kell olvasnom. Szerintem fantasztikus. És minél több választ kapunk, annál több lesz a kérdésünk a látottak kapcsán.

Néha egy-egy eladós csoportban lehet találkozni a sorozat részeivel, aki szereti ezt a világot, annak szerintem nem szabad kihagynia. Összesen 8 rész, van néha díszdoboz is hozzá.

(B)

Az utóbbi hetekben két elég jó kötetet sikerült elolvasni,  ezek a Vad Virágok Kiadónál megjelent két noir sztori, a Pókember és a Fenegyerek Noir.

Szerintem sokan tudjátok, hogy ezek alternatív történetek, a Pók a nagy gazdasági világválság alatt emberkedik, Fenegyerek pedig a szesztilalom idején akar a konyhában rendet tenni.

A Pókembert David Hine írta, aki korábban a Spawnban is jól belopta magát a rajongók szívébe, és ezt le se tagadhatná. Jön hozzá ez a barnaárnyalatos színezés, és kaptunk egy jó kis Spawnembert. Nekem tisztara az a hangulat, és amúgy az utolsó történet nem is noir szerintem. A történetben rendesen ölnek, Peter nyomozgat, és a végén megidéznek egy ókori istent is, aki pipa arra a vudu istenre, akitől itt Peter kapta az erejét. Van benne komcsi May néni, meg náci összeesküvés, ami inkább Indiana Jones lett, mint Pók, vagy noir.

A kiadó beletette még az Edge of Spider-verse egyik füzetét is a könyvbe, ami ehhez a Peterhez kötődik, és itt jelennek meg neki a többiek, hogy segítségre van szükségük a feltámadt Morlun ellen.

A Fenegyerek egy totál földhözragadt sztori, ami nekem jobban bejött, anno a Rozsomák Noir is ilyen volt. Matt élete kicsit más irányt vesz, mint eredetileg, viszont a vakság és a szuperképességek azért itt is megvannak. Egy bandaháború-szerűség bontakozik ki a Vezér és egy új gengszer között, akiknek viszont van egy közös céljuk: kinyírni Mattet.

Egy fordulatos sztori, szép rajzokon. Sok panelen esik, ami Fenegyerek esetében majdnem létfontosságú, az eső jó barátja. Olyan képeket tár elénk, amikről még az eső szag is érződik. De mivel Matt a szagokon keresztül is tájékozódik, így ezek jobban leírásra kerültek, könnyebb elképzelni a környezetet. És szerencsére itt nem cseszegetik a multiverzummal az olvasót.

Szóval a Fenegyerek nálam telitalálat, a Pókember erős négyes, főleg az első kettő nyomozós sztori miatt. Az utolsó történet rajzai monumentálisak, azért nem kell azt se a wc-n lehúzni, de nem noir, csak pók.

(B)

David A. Priort nem hagyta nyugodni a Deadly Prey vége, ezért 2013-ban el kellett készítenie nekünk a folytatását. Természetesen nem hagyhattam ki, mivel nagy rajongója lettem Mike Danton izmos testének.

Amúgy meg rá is függtem ezekre a filmekre már. Na de mit ad nekünk a folytatás?

A film főcíme alatt megint betáraznak, és tokba dugják, amit oda kell dugni. Aztán nem fogjátok kitalálni, de egy ember kocog, miközben néhány méterrel távolabb kocognak utána a zsoldosok. Az egyik zsoldos elesik, kificamítja a bokáját. Erre a másik agyonlövi. Ezért nem fizetnek eleget, gondolják a többiek, de azért kocognak tovább, csak jobban ügyelve arra, hova lépnek.

És megjelenik az idősebb Danton, akitől az őszes hajú Hogan, az első film főgonosza egyből becsinál, és felébred a börtönben, ahol az őr, végig húzva a tomfáját a rácsokon, mert az igazán klisés, felhívja a figyelmét, hogy szabad ember.

Hoganért eljön pumpaszájú Mariska, aki egyből egy felépített bázisra viszi, ahol már beszervezett katonák várják. Itt több kérdés is felmerült bennem, de a legfontosabb, hogy 27 év börtön közben hogy építette ezt fel? Hogyan maradt egyáltalán bárminemű hatalma?

Megtudjuk, hogy Danton családot is alapított. Már-már izgulok a testi épségükért, de Danton leviszi a szemetet, aminek sosincs jó vége, hiába mondom az asszonynak.

Még csak kilenc perc telt a filmből, de Danton újra szemtől szemben találja magát Hogannel, aki a fegyvereseinek megparancsolja, hogy kapják el Mike-ot, de csak ő ölheti meg. Wat? Akkor minek a karabélyok, a gránátok, meg egyebek?

Öt percnyi futkározás után Danton már szerez is fegyvert, majd megkérdi magától, hogy mi a f@$zért vállalta el ezt a filmet. Újdonság, mivel a rendező halad a korral, hogy az erdő be van kamerázva, és az internet népe nézheti a harcot. Nagyon szellemes. Erre egyébként hárman fel is figyelnek, majd a tv-be is bekerül a közvetítés.

Majd hirtelen egyenként rárontanak Mike-ra, és késsel és ököllel ártalmatlanít négy zsoldost. Úgy érzem, ismét a katonaság krémjét sikerült összeszedni. A parancs ellenére ketten rálőnek, de Danton vaktölténye erősebb. Aztán egy ürgét ráhelyez egy faágra, de erősen.

 Szerencsére hiába vannak a zsoldosok többen, ügyelnek arra, hogy mindig csak egy támadjon Dantonra, lehetőleg puszta kézzel, vagy késsel, amit Mike bele is állíthat.

Oh, hát közben a napszemüveges alvezér is megjelenik, csak ez nem ő, hanem a tesója, na lersze, de ugyanaz játssza bakker! És napszemüveget is hord!

Közben két Gen Z influenszer megtalálja Hogan titkos bázisát, és elújságolják neki, hogy nagyot megy a műsor a neten, már a Gangnam Stylet is lenyomta, ezért rendszeresen kéne közvetíteni. Beteg egy világ ez.

A film felénél járunk, amikor egy magával töltött romantikus estét követően Danton megvereti magát szemcsivel, és fogságba esik. Ha meg akarják ölni, miért nem tették már meg? Egyáltalán miért nézem én ezt a hulladékot?

Egy a zsoldosok között megbújó haverja kimenti Dantont (ismét dejavu érzésem van). Danton lekap egy helikoptermodellt az égről, és elégedetten rohangál tovább.

Abálja tovább a zsoldoshadsereget. A kedvenc gyilkolásom az, amikor a névtelen katonának már ott a fején a lyuk, de Danton még meg se húzta a ravaszt. Véletlenül rátalál a három fiatal, és kimentik az erdőből, de amire hazaér, a feleségét elrabolták.

Ide bemásolhatnám a Deadly Prey-ről írt cikkem végét is, ugyanis Mike felfegyverkezve ismét csapdákat épít az erdőben, majd egyesével levadássza Hogan mellől a libasorban masírozgató zsoldosokat, miközben Hogan egyre jobban és kiállhatatlanabbul üvölt.

A szemüveges alvezér éppen meg akarja ölni anyukát, amikor Danton fia karon lövi (hogy a francba került oda?), majd Danton nekiesik, és amikor Hogan machetével támad rá, véletlenül a zsoldosa kezét csapja le, amivel Danton most inkább nem veri agyon a szerencsétlent. Van annak már így is elég baja.

Családegyesítés, majd Danton Hogan után megy, aki addig pofázik fegyverrel a kezében arról, hogy fogja majd megölni Mike-ot, hogy közben belesétál egy csapdába, ami félbevágja. Hogan egy jól elhelyezett fákk végszóval kileheli a lelkét.

A Deadliest Prey nem csinált mást, csak minimális változtatásokkal, majdhogynem egy az egyben lemásolta az első film cselekményét, viszont sokkal unalmasabb lett. A zenéje ugyanaz, nem is erőlködtek mással. Rengeteg a pofázás benne, a felesleges sétafikálás, a színészek fénye is rendesen megkopott. Mike sem olyan vonzó már, mint ’87-ben. Igazából nagyon kínos ezeket az embereket hülyét csinálni magukból öreg korukra, kissé elhízva. A harcok rettenetesen lassúak, alig van megvágva a film, sok fáziskésés véletlenül benne maradt, így rendkívül kínos és vontatott minden összecsapás. A halálok sem olyan szellemesek, mint az első részben. Igazából minden lélek kihalt ebből a folytatásból, jellegtelen lett.

Szóval ez egy sokkal rosszabb film, mint gondolni mertem volna. Gagyi lett, és egyáltalán nem kötött le. Legalább az első rész humoros volt, bár nem annak szánták.

Szóval isten veled Mike Danton. Kellemetlen élmény voltál.

(B)

Daniel Warren Johnson 2023-ban a Do a Powerbomb című sorozatával elnyerte a legnagyobb képregényes elismerést, az Eisner-díjat. Kilencedikes barátom, Robi ajánlotta nekem az egyik trafós cikkem alatt, hogy próbáljam ki, nem fogom megbánni.

Nem vagyok tisztában a pankráció világával. Nyilvánvaló, hogy egyes mérkőzések hatalmas fizikai és mentális megterhelést jelentenek, de csak meg van írva a vége egy meccsnek. Valahogy nekem ez nem jön be, de elfogadom, hogy hatalmas kultusza van ennek a látványos színháznak.

Így furcsa, hogy pont egy erről a sportágról szóló képregény lesz az egyik kedvencem, amit valaha olvastam. Jó, ebben az író-rajzoló Johnson stílusa is hozzájárul.

A minisorozat 7 részes, egy könyvben is kijött már, így egyben lehet olvasni. Azt kell mondanom, hogy minden résszel egyre magasabbra teszi a lécet, emeli a feszültséget, és a végén lecsap, mint a taxiórát szokás.

 Képregényben Lona Steelrose profi pankrátor akar lenni, de nem tud kilépni édesanyja árnyékából, aki a történet elején egy baleset miatt, egy mérkőzés közben bekövetkezett súlyos sérülés miatt életét veszti. Egy nap viszont furcsa dolog történik Lonával, megkeresi egy pankráció rajongó nekromanta azzal, hogy ha elindul a házi páros versenyén, és megnyeri, akkor visszahozza az édesanyját. Mert mit is csinálna egy nekromanta. Ezért Lona rábeszéli a Cobra Sun nevű pankrátort (akivel édesanyja az utolsó meccsét vívta), segítsen neki célja elérésében, közösen győzzék le az univerzum legkeményebb pankrátorait. Csak az a bökkenő, hogy ebben a bajnokságban semmi sincs megjátszva.

Daniel Warren Johnson bármit érdekessé tud tenni egy jó történettel, és igényes rajzokkal. A Do a Powerbomb egy jó dráma, miközben ötvözi a Mortal Kombatot a Dragon Ballal, ha magát s fő cselekményszálat nézzük. Mindenki él a történetben, a kommentátor, a közönség, nekik is szerepük van, ennek a meccs hangulatnak a visszaadása, különböző bekiabálásokkal, skandálással, morajokkal, felvezető dumákkal. A rajzai egyszerűen zseniálisak, Mike Spicer színezése pedig rátesz egy lapáttal. A harcok közben elmosódnak a testek, kicsit abszurddá válik, de ez csak annak tudható be, hogy egy földöntúli dinamikájú és hatalmas erőt megmozgató versenyről van szó. Így tűnik ki igazán az állóképek közül a harc.

Az sem kis teljesítmény, hogy engem, akit hidegen hagy a pankráció, a harcok láttán kirázott a hideg, és sokáig csak bámultam a képeket. Johnson laza, de nem túlságosan, és néha kikacsint az olvasóra, miközben a képregényben, a panelekben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználja. Gondolok itt az olyanokra, hogy ráírja egy összefoglalónak szánt képre, hogy másik montázs, ha nem tűnt volna fel. Egyébként, mivel minisorozat, nem ismétli önmagát, viszont a terjedelem korlátai miatt tényleg feszített tempójú, és néha kicsit zsúfolt.

És az sem utolsó szempont, hogy a képregénynek komoly csattanója van, és hatalmas tanulsága arról, hogy néha elég csak mindent megtenni a cél érdekében, a megtett út többet érhet a győzelemnél.

Ez egy sokszor újraolvasós darab.

(B)

Megígértem magamnak, hogy a Miami Connection lesz az utolsó trash movie, most mégis újra itt vagyok, a következővel.

Az Asylum szerintem direkt csinál rossz filmeket. Nem lehet, hogy ezt komolyan gondolhatta bárki, amikor megalkotta. Egyszerűen hihetetlen az egész.

Ez az Alien vs. Hunter, 2007-ből. Az ajánlást nem köszönöm meg Hojka Dávidnak. Sőt. Ha megtalállak, biztos meghívlak egy Kőbányaira, mert az olyan mocsok, mint ez a film. Jöjjön a cselekmény.

Főszereplőnket felszedi egy rendőr, mert szeretné valakivel elosztani a fánkjait. Lee elfogadja a meghívást, majd elkocsikáznak egy lakókocsihoz, ahol senki nem nyit ajtót. Furcsa.

Lee ekkor a lakókocsit megkerülve meglátja, amit már meg kellett volna látnia korábban is: egy lezuhant idegen űrhajót, és a krátert, ami füstöt ereget magából. Ez kb. a holdról is látszik, nemhogy a lakókocsi mögül, de mindegy.

Egy Alien lezabálja a rendőr arcát, mivel szereplőink annyira ostobák, hogy nem menekülnek el a kocsival, pedig megtehetnék. Egyébként az egész filmen van egy rohadt zavaró narancssárga szűrő, amitől egy idő után kiég a néző retinája. Szerintem ezzel akarták az alkotók éreztetni, hogy nagyon meleg van, csak ezzel instant szemrákot okoznak annak a szerencsétlennek, aki rávetemedik erre a förmedvényre.

Lee egy öt perces lebilincselő jelenetben lamentál egy hölgy társaságában. Drámainak szánt, inkább unalmasra sikerült képsorok.

A következő öt percben senki sem hisz Leenek, egészen addig, míg az egyik nőt el nem levitálja valami egy cefet fura effekt közepette. Láthatjuk a jelmezbe bújt kétlábú alient. Mindenki elkezd botladozva körbe futkározni a susnyásban. Közben az alien póklábakat növeszt hirtelen, amire semmiféle magyarázat nincs a hanyag megvalósításon kívül, és előjön a preda... Hunter is, a láthatatlanná tévő köpeny alól. Aki szintén nem úgy néz ki, mint a film plakátján. Aliennek is a végtagjai folyton változnak, szóval kit érdekel Hunter hülye feje.

3 perc lamentálás jön ismét, hogy maradjanak-e a faházban, vagy meneküljenek el. Mindmeghalunk , hangzik el. De még csak 25 perc telt el a filmből, ezért sajnos ez még jócskán odébb van. Hiába a biztonságosnak hitt alagút, az alien megtalálja hőseinket. A holt sötét jelenetben szart se látni, amin az alien szem effekt sem javít, inkább epilepsziás rohamot okoz.

Szerencsére hőseink eggyel kevesebben jönnek ki az alagútból, mint ahányan bementek, igy már azt hinné, persze rosszul az ember, hogy nem fognak annyit pofázni. Mert űrlényes kliséket puffogtatnak egy pajtában, ahova befogadja őket a bunkó redneck militarista Valentine, aki ordítva játssza a tökös csávót. Hihetetlen színészi munka.

Közben a pred... Hunter a susnyásban keres egy bokrot, ahova vizelhetne. Az alien közben megint nem pók, és elgondolkodik, rég evett már kínait, jó, hogy akadt egy a horgára.

Hőseink kimennek ismét, és tökös Valentine-t véletlenül megmenti az alien a huntertől. Az alien ismét pók, hunter megvakarja a hasát egy lézerfegyverrel, ezért elszalad. A következő öt percben fenn dulakodnak és fetrengenek a hunterrel, amíg a többiek kúsznak valahová. További öt perc baszakodás után Lee és Valentine kimennek levegőzni a szabadba.

Csatlakozik hozzájuk néhány laza gyerek, gondolom, őket fogják felfalni a következőkben. A Lee által hátrahagyottak a csatornákban sétálgatnak hangtalanul, mert ez tök izgi. Ja nem.

Negyed óra unalom következik, ahol mindenki sétálgat, csak más tempóban, és helyeken. Főszereplőnk közben rájönnek, hogy egy zs kategóriás Alien vs. Predator filmben ragadtak, és karrierjük itt fog örökre megfenekleni.

Kiderül, hogy ezekkel a lényekkel szemben minden vaktöltény hasztalannak bizonyul, és a terepviszonyok sem kedveznek hőseinknek, mivel bármikor ott teremhet egy domb, ahonnan látványosan legurulhatnak. Amikor már puszta kézzel és botokkal mennek alienre, minden, az emberiségbe vetett reményemet és hitemet elveszítettem.

Sajnos Valentine-t kibelezik. Nem kár érte, sutyerák volt amúgy is. Néhányan még elhullanak, majd Lee szerez egy olyan puskát, ami korábban nem, de a film végéhez közeledve mégis hatásos az alienre, így az látványosan ködfelhővé változik a lövéstől. Lee és két nő éli túl ezt a szart, meg hunter, akiről a végén kiderül, nem is az űrből jött...

Az Alien vs. Hunter következetlen, dögunalmas, és szerintem direkt szar. Ilyen filmről meg csak rossz bejegyzést lehet írni, ezt olvashattátok most. Többet Asylumos filmet én meg nem nézek, mert amíg néhány trash movie okozott kellemes pillanatokat, és voltak alapvetően kedves próbálkozások, ez egyáltalán nem tudott lekötni, mert annyira igénytelen. Emellett végig hülyének néz, tiszteletlen a nézővel, és feleslegesen pazarolja az ember idejét.

(B)

Az utolsó trash cikkemmel túlságosan mélyre ástam magam, ahonnan már szerintem lehetetlen lesz kikecmeregni. Ez a Miami Connection, 1987-ből, Y.K. Kimtől, akiről nem véletlen, hogy nem hallottál. Ő írta, rendezte, ő játszotta a főszerepet, meg ő is húzta le a wc-n ezt az egészet.

Egy olyan film a Miami Connection, ahol a lehullott faleveleken szikrázva kap gellert a golyó. Egy hét kínszenvedés után már alig tűnik ez fel, utolsó agysejtjeim sírva könyörögnek a kegyelemdöfésért, ami nem jön el. A film még csak most kezdődött.

A film rövid története az adatlapja szerint: motoros nindzsák fokozzák hatalmukat Florida kábítószer-kereskedelmében, kegyetlenül megsemmisítve mindenkit, aki betör a területükre. A Dragon Sound harcművészeti rockzenekarnak elege lett, és igazságot szolgáltatnak. Amikor éppen nem a slágerüket, az "Against the Ninja"-t adják elő, Mark és a fiúk a drogvilág legbüdösebb alvilágát rúgják és vagdalják. Hát nem érdekfeszítő?

A film elején nindzsák támadnak a gyanútlan drogüzlet résztvevőire. Egy elég szekunder szégyent keltő ütközetben mindenkit levágnak, leszúrnak, ledobócsillagoznak. Kedvenc harcosom volt, aki csak oda vágott fáziskéséssel, ahova ellenfele rakta a vascsövet. Mintha hatévesek játszanának nindzsás-drogkartellezést.

A főcímmel együtt 11 perc telt telt el eddig a másfél órából, és már az ereimet vagdosom életlen késsel. Pedig csak most jön a java.

Három percen át hallgathatjuk a Dragon Sound fantasztikus slágerét, amit egy klubban adnak elő. Olyan nagy a hangerő, hogy az énekes papucsának klaffogása belehallatszik a dalba.

Utána az egyetemet láthatjuk, ahol egy John nevű gyerek a hónalja alatt sétáltat egy lányt, akinek a bátyja megharagszik rájuk, ezért lekever egy sallert John-nak. Megérkezik John bandája, ahol Kim egy jóvanazúggyal spongyát rázza a balhét, mert minek az.

A dílerek zabosak, mert nincs a kínálatban semmi jó cuccuk, mert lenyúlták a nindzsák. Eközben fiataljaink ismét a klubban adnak elő három percben, csak most a hónaljcirkáló kornyikál. Hazafelé Kim hiába mondja erős akcentussal, hogy neki fingja nincs, miért tartja fel őket egy másik banda, szétrúgja a valagukat, mintha nem lenne holnap.

A következő néhány percben a banda tagjai a tengerpartra kocsikáznak, majd a homokban fetrengenek és John elkapja a kiscirkálót, majd taekwondo edzést tart Kim a haveroknak, ahol szarrá püföli a levegőt.

A kötözködős banda elkapja a taicsi étterem szakácsát, amire a csapat nagyon berág, mert ott lehet kapni a tavaszi tekercset, ami bármilyen székrekedést elhárít.

A zenekar tagjai valamiért belekötnek a hónaljcirkáló bátyjának bandájába, és egy MÉH telepen rugdalóznak ellenük egyet. Ekkor már feladtam, hogy bárminemű történetet próbáljak felfedezni a filmben.

A hepajnak a rendőrség kiérkezése vet véget, de ki hívta ki őket. Eközben a motoros nindzsák találkozót tartanak a helyi krimóban, ahol a hölgyek fényes nappal egy szál csöcsben szolgálják ki a vendégeket. Mik voltak itt ’87-ben?

Az egyik tagot elkapja közben a rivális banda, de a taekwondo zenekar többi tagja megmenti éjszaka, mert nappal már utálnak harcolni. Itt már Kim senkit sem kímél, nyakakat vág el tompa vascsövekkel és a hónaljcirkáló rebellis bátyját is lekergeti a negyedikről, csak nem a lépcsőn, hanem rövidebb úton.

A motoros nindzsa klán vezetője ezt nem hagyhatja megtorlatlanul, bár hogy miért, azt nem tudni.

Még egy nagy nindzsa leszámolásban elvérzik az egész klán a zenekarral szemben. A zenekar tagjai túlélik, és mindenki boldog.

Nem értem, hogy hol a drog? A kartellek? Az egész bandaháborúsdi? Történet? Ez az életem?

Ez a film a rendező magamutogató nedves álma, ahol Kim mozdulatait szolgálja ki mindenki. Ő valóban jól mutat, vagyis nem ő, hanem a mozdulatai. De minden más szereplő mozdulatai gagyinak hatnak mellette. Sokkal több energiát fektetett Kim abba, hogy tudjon ugrásból körbepörgőrúgni, mint hogy történetet sikerüljön ennek a szarnak rittyenteni.

Arról nem is beszélve, hogy a végén az egyik szereplő apját szerintem a kisöccse játszotta el. De ez már sokadlagos hiba.

Elég volt. Nincs több trash. Befejeztem.

(B)

A most következő filmet Ben ajánlotta a Relictől, mert akkori állítása szerint behugyozok rajta. Ezt sose fogom neki megbocsátani.

Ha van film, aminek nem lehet felróni, hogy nem történik benne semmi, az az 1987-es Deadly Prey. Már-már túl sok dolog is történik benne, elég abszurd körülmények között.

Az első két percben kattogtatják a fegyvereket, csőre töltik, felhúzzák, kibiztosítják, tokjába helyezik, stb. Majd egy laza embervadászatot látunk, ami majdnem szóra se érdemes, csak valami ilyesmiről fog majd szólni a film.

A mellett is nehéz elmenni, hogy az összes kint játszódó párbeszéd úgy hangzik, mintha a máv hangosbeszélője lenne, „kpfjük vigyázznak, a kettes vágányon mozdony közlekedik”. De ezen lépjünk is túl.

Miután megölik a katonák az első áldozatukat, egy harcászati forrónacis nő és egy kiképzőtiszt előtt néhány újonc álldogál.

Kiképzés lesz, kurva kemény, ez a tengerészgyalogság, egy öltönyös fickó áll az egész mögött, aki pénzeli ezt az egész bulit, hogy miért, ne kérdezzétek. Az már csak részletkérdés, hogy miféle kiképzés az, ahol fegyvertelen emberekre vadásznak.

Majd egy romantikus reggelicsinálós életképen keresztül megismerhetjük Mike Dantont (Ted Prior) akit egy szál gatyában rabolnak el a katonák a szemét levitele közben. Én mondom az asszonynak mindig, hogy ez veszélyes, de nem hallgat rám.

13 perc telt el, és már rá vadásznak. Mike két és fel percig fel-alá és oda-visszarohangál az erdőben, hogy összezavarja saját magát. Majd rohadt gyorsan fegyvert szerez egy megátalkodott, ámde figyelmetlen zsoldostól. A következő katonát pedig kettétöri egy fa törzsén.

Amikor a katonák hárman vannak, az se jelent neki problémát, mivel menőzve lépkednek előre, és sose néznek hátra, így egyenként leszúrkálhatja őket, egyetlen hang nélkül.

Miközben Mike nyakakat töröget a zsoldosok táborában, az asszonyáról kiderül, nem a legélesebb kés a fiókban, ugyanis a férje elrablása miatt nem a rendőrséget, hanem az apukáját hívja, aki nem veszi fel a telefont.

Közben a katonák hagyják, hogy sorban le legyenek szúrkálva.

A zsoldosok kapitánya rájön a szúrások tulajdonságaiból, hogy Mike Danton a vad, akit elraboltak. A bökkenő, hogy őt is ő képezte ki. Láthatóan Mike fogta is az adást, nem csak bóklászott, amíg lassan, de biztosan eljön a zsoldosnyugdíj, ezért nagyon veszélyes ellenfél.

Közben Mike verekedésbe keveredik lövöldözés helyett, már megint. Mike ugyanis elszórta menet közben az einstandolt karabélyát.

Mike annyira kemény, hogy a harminc centis sekély vízben sem látja az őt üldöző zsoldos, pedig a háta is kilátszik a felszínen. 10 másodpercre rá már az avarban álcázza magát, és hasba szúr egy szerencsétlent.

A zsoldosvezér az öt kérdőre vonó katonáját agyonlövi, akit ez nem zavar, mert a földön holtan fekve még lélegzik tovább. Nem is sejtettem, hogy ez egy zombifilm.

Mike a fizika szabályait semmibe véve egy egy centi átmérőjű és harminc centi hosszú fa bottal keresztülszúr egy embert, majd helyreteszi a kiugrott vállát és levadászik puszta kézzel egy cickányt.

Még csak fél órája nézem, de már az élet feleslegességéről elmélkedek magamban, és hogy miért pont én vagyok az a marha, akinek ezt át kell élnie.

A zsoldosok üldözik tovább Mike-ot, aki késes harcba keveredik ismét, ahelyett, hogy lelőnék, mint egy kutyát. A késes faszi ártalmatlanítja főszereplőnket, akit fogságba ejtenek. A zsoldosvezér így öt percben felvázolhatja neki az eddig történteket.

Mike apósa közben be Metal Gear Solid-ozza magát a táborba. Mike kioldja a kötelékeit és leüti az őt vízzel kínáló harci mancit. A táborból való szökése azonban nem hangtalan, ugyanis egy őt szorongató őr gatyájában gránátot helyez el szakszerűen, amitől lerobban a töke.

Most már az egész tábor Danton nyomában van, aki hol felfegyverezve, hol fegyvertelenül, de izmosan, és egy szál gatyában menekül. A zsoldosok tankokkal mennének emberre, ha Danton nem lenne szemfülesebb náluk, és nem ártalmatlanítaná könnyedén egy gránáttal, amit már maga se tud, honnan is került a kezébe.

Majd helikopterrel vaktöltényeznek rá, láthatóan teljesen hatástalanul. A gyalogos üldözés se célravezetőbb ellene. Ugyanis Mike elbújik egy 10 centis fa mögött, így nem találja el sem lövedék, sem gránát. Ilyen egy igazi hős.

Mike ezután egy álcázott gödörből lövi halomra az ellent, de senki nem kérdezi meg tőle, azt mikor és mivel ásta ki. Az egyik zsoldos megmenti Mike életét, mivel korábban egy thaiföldi kupiban ő is megvédte egy ladyboytól.

Mike apósa közben lelövi a fegyvertelen pénzéhes megbízót. Közben elrabolják Mike asszonyát, és a zsoldosvezér megerőszakolja, mert rohadt jó bőr, és nem bírja magát visszatartani. Apuka is fogságba esik, majd sajnálatos véget ér. Ha engem kérdeztek, nem kár érte.

Mike hazamegy (eddig miért nem ment?), és a házi patikából dinamitot, szúró-vágó eszközöket és lőfegyvert vesz magához, mivel rájön, hogy feleségét elrabolták. Sajnos nem talált otthon inget, így továbbra is félmeztelenül harcol az igazságtalanság ellen.

Visszamegy az erdőbe, és a nagy fináléra készülve készít néhány csapdát. A zsoldos haverja is megtér, és megállapodást kötnek egy légszkander kíséretében, hogy szétrúgnak néhány segget.

Néhány segget szét is rúgnak, majd az asszonyt biztonságba helyezve egy erre kifejlesztett bokorban Mike ismét fegyvert ragad. A zsoldosok közben öngyilkosok lesznek a Mike által telepített csapdákban. Kérdésként felmerülhet a nézőben, miért nem látják az avarban majdhogynem világító madzagokat, de inkább felejtsük el.

Néhány percnyi vaktában lövöldözés után Mike kap egy rakétavetőt a haverjától, mert az jól fog neki állni. A csaját megint elkapták hátulról. Na nem úgy!

A zsoldosvezér a nőt élő pajzsként használja, de Mike haverját ez rohadtul nem érdekli. Lepuffantja a picsába, csak vállon, ezért még mindig él.

A zsoldoshaver szitaként végzi, míg Mike asszonya is kap egy golyót a fejébe. Mike-ot, aki egy machetével szalad felé, a zsoldos alvezér egyszer sem találja el a pisztolyával, mert elfelejtette betenni reggel a kontaktlencséjét, és a napszemüveg is nyilvánvalóan akadályozza a tisztánlátásban. Ezért Mike könnyen odaér, levágja az alvezér gumikarját, majd azzal veri agyon, a végén pedig megskalpolja.

Az egyedül maradt zsoldosvezért Mike végül gatyára vetkőzteti, és elzavarja, majd elenged egy ordítást a pusztába. Wat?

A film azért igazán trash, mert alkotói nem foglalkoztak koreográfiával, a színészek mozgása teljesen helyben kitalált, sok benne a hatásszünet, az izmozás, és annak ellenére, hogy főszereplőnk 56 emberrel végez (a filmben összesen 69 ember veszti életét), klisés, és zavarba ejtő. Mivel minden halál tiszta abszurd. A katonáknak nincs perifériás látása, így könnyű célpontok, így haláluk inkább röhejes, és egyáltalán nem vehető komolyan.

A jelenetek random követik egymást, nem is igazán kapcsolódnak rendesen, viszont az biztos, hogy néhány halálnem olyan bizarr, hogy elröhögtem magam. Szerintem nem nyilvánvaló, hogy 1987-ben ezt a filmet direkt trashnek szánták, vagy csak leszarták, mi kerül ki a kezük közül. Mindegy is.

Zseniális szar ez a film. És van egy folytatása.

Na azt már nem! Nem kérhettek tőlem ilyet!

(B)

Az új Superman film kapcsán megjelent itthon pár képregény. Végre. Persze mondhatjuk, hogy Superman egy túlértékelt karakter, de jobban belegondolva, ugyanakkor alulértékelt is. Egy legyintéssel elintézzük, nem is gondolva a sok lehetséges rétegre, amikre bontható az egész. Elakadunk ott, hogy nagyon erős, meg minden, szinte legyőzhetetlen, nem nagy kunszt, úgyis mindig győz. Valahol igaz, mert ha visszamegyünk az időben - sokat -, akkor az egész Acélember dolog a harmincas évek Amerikájában alakult ki, amikor a éppen a nagy gazdasági világválság volt lecsengőben, politikailag pedig olyan irányok és ideológiák nyertek teret, amelyek nemcsak szembementek a szabadsággal, hanem egyenesen fenyegették azt. Így jókor jött a kitalált figura, aki szembeszáll a gonosszal, reményt és lelkesedést generálva. És az a minimum, hogy a remény halhatatlan.

Szóval jött az új film (amit még nem néztem meg), és erre már rákészülve is jött magyarul a Red Son (Vörös Hős, a magyar változatban), amit nem vettem meg, mert már jó ideje megvan eredetiben. Majd az All-Star Superman, amit szintén kihagytam. Viszont a Loeb-Sale "For All Seasons" ("Superman az örökkévalóságnak") illetve a "Man and Superman" ("Ember vagy acélember") már jöttek, "némi" fizetőeszköz kiperkálása után. (Nem vagyunk akkora influenszerek vagy bármik, hogy lépten-nyomon hozzánk vágjanak valamit a kiadók. Azt a pár esetet mindig jelezzük, külön köszönettel és őszinteséggel, de lássuk be, ez inkább egy költséges hobby, amit mostanában nagyon ki kell számolgatni.) Úgy gondolom, valamennyi angol nyelvtudás, fantázia és szabad asszociációs gyakorlat után sokan tudtak volna jobb magyar címeket is adni, és ezt minden említett címnél így gondolom. Lényegtelen.

Az olvasás sorrendje a felsoroláshoz képest fordított volt, mert kicsit belelapoztam a kötetekbe, és az "Ember vagy acélember" inkább eredettörténet, az "örökkévalóságnak" pedig már egy bejáratott világban indít. Marv Wolfman (író) és Claudio Castellini (rajzoló) "Man and Superman" képregénye egy olyan időszakot mutat be, amikor Clark Kent Metropolisba költözik, és próbál valaki lenni, magára találni. Csak szeretne a Daily Planet-nél dolgozni, de az egy, nem is egy, hanem A MENŐ újság, még egy interjúra se lehet bejutni. Szóval maradnak az egyéb melók, és közben kipróbálja magát megmentőként, hősként. Ami nem igazán sikerül. A körülmények mindig ellene vannak, még nem gyakorlott ebben, nem jó irányba halad a dolog. Ráadásul az érkezése és tevékenységének megkezdése egybeesik egy olyan eseménysorozattal, amit vele is összefüggésbe hoznak. Lehet, hogy nem is lesz belőle acélember?

A másik kötet, "az örökkévalóságnak" már egy ismert hős világába visz. Ez egy régebbi, 1998-as, négy részes sorozat. Igazából elég lenne annyit mondani róla, hogy Jeph Loeb (író) és Tim Sale (rajzoló) munkája. Aki szereti a páros képregényeit, nagyjából tudja, mire számíthat. Nosztalgikus, érzelmekre és érzésekre épülő, a hős emberi oldalát boncolgató mű. A fejezetek évszakok, és különböző idősíkokon keresztül ismerjük meg a fiatal Clark Kentet, aki felfedezi az erejét, illetve a felnőtt Supermant, aki harcol az igazságért. Nem nyálas, csöpögős, de mégis érzelemmel teli kötet, amiből az akció sem marad ki, amit még olvasnánk tovább, de egyszer csak elfogynak az évszakok. Pedig azt ígérte a magyar cím, hogy "az örökkévalóságnak". De lehet, hogy ez magára a képregényre vonatkozik.

Jó, hogy megint van magyarul is Superman, és jó lenne, ha még lenne is. Jók az ilyen apropók, de mozitól vagy bármitől függetlenül is szabad kiadni dolgokat. A pénz nagy úr.