Hétköznapi Geekságok

Hétköznapi gémságok - Incremancer

2024. július 27. - Kalmár Tibi
Hétköznapi gémságok, mert rég volt.
Alapvetően nem szeretem a zombikat. Magukat a zombikat nem is lehet szeretni, az eleve beteg dolog. Hanem az egész elképzelést, elvet vagy mit. Nagyon bizarr vonzódás az egykor elhunytakhoz. Hagyjuk is, ilyen formájában.
Az "Incremancer" egy zombis játék, de lehetne másmilyen is. Tulajdonképpen inkább stratégia. Meg "pixel art", meg retro feeling, meg "upgrade & incremental". Nem is egy mai darab, de pár évente felfedezhető. És akkor lehet nyomulni. Kezdünk pár lassú zombival, akiket szélnek eresztve az a feladatuk, hogy minél több életerős pixelembert megfertőzzön, hogy aztán ők is zombiként folytassák munkásságukat. Közben megy a gyűjtögetés: vér, agy, csontok - ahogy azt illik. Ezeket az erőforrásokat felhasználva lehet (kell!) fejlesztéseket elvégezni, hogy utána: Citius, Altius, Fortius! Ha már olimpia van...
Ha szereted a zombikat, ha nem, ez a pixelhalmaz elég sokáig el tud szórakoztatni. Sajnos.

https://www.kongregate.com/games/JamesG466/incremancer

Deadpool és Rozsomák

kep_3.jpg

Most mindenki a Deadpool és Rozsomák lázában ég. Szerencsére nekem is sikerült egészen hamar megnéznem moziban, mert Hugh Jackman miatt kihagyhatatlan. Gondoltam, ha kivesszük a piszkos anyagiakat a számításainkból, talán ő nem adja a nevét valami ótvaros böszmeséghez. Tévedtem vajon? Kiderül mindjárt.

Biztosan vannak nálam nagyobb X-men rajongók, és vannak olyanok is, akik nálam jobban rühellik Deadpoolt. Nehéz így egy filmre beülni, már előre kialakult kettős érzésekkel, negatív elvárásokkal.

Igazából ez a film nem okozott nagy csalódást abból a szempontból, hogy teljesen azt kaptam, amire számítottam. Rengeteg akciót, altesti poént, perverzkedést, minimális történetet, a dráma direkt elviccelését.

Eleve kötve hiszem, hogy aki nem olvasott néhány X-men képregényt, vagy nem az ők filmes kalandjain nőtt fel, mint például én, értsen bármit is ebből az egészből, ami ebben a filmben folyik. A multiverzum teljes röhejessé tételét tűzte ki célul, miközben maga is ennek az eszközével él, éspedig rosszul. Mivel az alap szituáció már idősíkbeli csavar, valamint néhány szereplő megjelenése is olyan formában, ahogy történt, fizikai képtelenség. Sajnos nekem, mint kényszeres embernek nehéz ettől elvonatkoztatni, próbálkoztam.

A Deadpool humorán az első fél órában még nevettem. Eleinte jó poén a seggrepacsi, a másik férfi lecsajozása, a Manitu bocskorából ismert Winnie Tücsök-féle Deadpool megjelenése, a folyamatos altesti humor, a másik folyamatos tökönszurkálása. Ez a humorfaktor egy idő után unalmassá válik, és nem tesz neki jót az önismétlés. Kicsit a prosztóság érzetét kelti, mert sajnos az is.

Rozsomák és Deadpool annyiszor lyukasztja ki a másik bőrét, hogy csodálkozom, hogy a film végére maradt még a ruhájukból valami (na jó, valakinek nem maradt…)

A világmegmentő csodatétel és Marvel Messiáskodás közepette tetszett, hogy régi, szó szerint kukába dobott hősöket sikerült megvenni a film készítőinek, kitölteni őket kicsit több karakterrel, célt adni nekik. Ha a Nagyfiúkból már ismert dorongalsói izomkolosszus másolatát, Gambitet nézzük, ez már kevésbé igaz. Viszont Channing Tatum suttyóságán lehetett nevetni, olyan sok szerepe azért nem volt.

Rengeteg minden történik ebben a filmben, és a lényegét nézzük, teljesen céltalanul. Megérdemli a 18-as karikát, valóban elég sok kaszabolás jellemzi, meg amiről nem is beszéltem, a rohadt sok káromkodás. Tényleg azt várja el a nézőktől egy film, hogy egy cifra káromkodáson nevessen? Rég rossz.

Hugh Jackman a Rozsomák, ezúttal végre így is hívják magyarul is. Érte minden bizonnyal érdemes volt megnézni ezt a filmet. Sok tekintetben fanservice volt az ő, és a híresebbnél híresebb mellékszereplők felvonultatása, ami egy hatalmas plusz pont a filmnek. Jackman a komor marcona alak, Reynolds meg egy idióta. Az ő civakodásuk is sok azért két órán keresztül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok majd rühellni egy karaktert, de Reynolds Deadpoolja messze a legidegesítőbb, legmarokba mászóbb, akiről valaha is hallottam. Borzasztóan fárasztó. Lehet ez is volt a cél.

Összességében nekem ez 4 rozsomák karmot ér a 6-ból. És még szerintem kedves is voltam.

(B)

kep.jpg

Mace Windu - Egy Star Wars minisorozat

img_20240722_121832.jpg

Nem vagyok oda nagyon a Star Wars képregényekért. Persze, vannak itt is kedvencek, de az újfajta hangvételű kánon cuccok olyan igénytelenek tudnak lenni, hogy ihaj.

A Szukits Kiadó a hazai SW kiadás nagyágyúja, és rengeteg képregény jelent meg náluk (felkiáltójel: idén elvileg véget ér a hazai SW kiadás). Néha el lehet kapni náluk jobb akciókat. Így szereztem be 1.300,-Ft-ért a Star Wars – Mace Windu kötetet.

Windu mester karaktere az előzménytrilógia egyik nagyágyúja, mindenki tudja, Samuel L. Jackson testesítette meg a bivalyerős jedit. A karakterben van annyi, hogy saját képregényt kapjon? Van.

A Windu kötet pont jól mutatja be azt, amit a magukat rajongóknak valló utálkozók felróttak az Akolitusnak: hogy a jedik tudnak igazi seggfejek lenni, és egyáltalán nem biztos, hogy minden jedi egy megtestesült szent.

Windu mester egy bizonytalan ember, kételyek gyötrik, ebben a képregényben ezekkel messzemenően leszámol. Viszont felmerül az olvasóban a kérdés...

img_20240722_123142.jpg

Vajon Windu mester tanácshoz való hűsége az Erőnek, vagy a hatalomnak szól?

Tudjuk, a politika nem habostorta, és a Star Wars sem szűkölködött politikai csatározásokban, amellett, hogy a harctereket is rendesen összevérezték.

Na de mindenki döntse el maga, melyik oldalra áll.

A képregény keményfedeles, kis alapú, borítója szerintem mesteri. A történet nem sok izgalmat tartogat, mert tudjuk, hogy Windu mester megéri Vader átállását. Viszont két harcon keresztül mutatja be, hogy győzi le folyton duzzadó haragját a mester.

A rajzok beszéljenek magukért. Többségében rendes iparosmunkák. Viszont egy-egy panel borzasztó karikatúra lett. Szerintem direkt, ez az a bizonyos jóvanazúgy kategória, ami sajnos rendszeres az SW képregényeknél.

(B)

img_20240722_155207.jpg

img_20240722_122356.jpg

Neil Gaiman - Miss Finch és egyéb történetek

img_20240721_114355.jpg

Neil Gaiman kis hazánkban is népszerű írónak számít. Nem csak könyvei, de képregényei is rendszeresen jelennek meg itthon. Mondhatni megy a versengés a műveinek kiadási lehetőségéért. Ma a Szukitsnál megjelent „A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek” című kötetét mutatom be nektek.

A hosszú című könyvecske kis alapú, keménykötést kapott. Borítóján egy gyönyörű fekete-fehér képen egy kardfogú tigrist ölelő nő. Iszonyat király. A borítója már megfogott.

A képregény három történetet tartalmaz, mind más hangvételű. A címadó sztori talán a legrejtélyesebb, ott nyitva marad a történet. A másik kettő merőben más, de ugyancsak sötét. Nagyon tetszik, hogy a hiedelmekre alapoznak.

img_20240721_114441.jpg

A képregények nagyon felemás érzést keltenek az olvasóban. Gaiman feszültséggel teli történetét olvassa, miközben gyönyörű, klasszikus rajzokon, festményeken elevenednek meg a szereplők. Realisztikus és színes az egész, ezért olyan abszurd, ami történik bennük. A rajzokért Michael Zulli a felelős.

Túl sokat nem lehet írni a kötetről spoilerezés nélkül. Aki szereti Gaimant, valószínűleg már túl van az elolvasásán, de mégis. Hátha van még rajtam kívül olyan személy, aki ismerkedne az íróval. Szerintem jó kötet ez az ismerkedésre.

Három, viszonylag rövid, izgalmas sztori, nincs lehetőség túlírni, vagy túlokoskodni. Mindhárom történet nagyon eredeti, ötletes, nem hétköznapi.

Kell még más?

(B)

img_20240721_114537.jpg

 

Az akolitus

Lehet ezzel a bejegyzéssel nem leszek túl népszerű. Ma ugyanis az Akolitusról lesz szó.

A Disney-éra leglepontozottabb sorozata Az Akolitus (imdb: 3.8/10, rotten tomates 16%, ami a nézői pontszámokat illeti). Általában elmondható, hogy nekem tetszik, ami a többségnek nem, így vagyok bekötve (fordítva). Tibivel beszéltünk 3 rész megnézése után, és egyikünk sem látott benne különösebb problémát.

Én pozitívan álltam a sorozathoz. Sokan írták róla, hogy unalmas, rosszak a párbeszédek, a színészi játék. Szerintem meg, ami a drámát illeti, a legjobb előszereplős Star Wars sorozatot kaptuk most meg.

Az utóbbi évek SW sorozatai, legyenek azok animációsak, vagy élőszereplősek, nem nélkülözték az időhúzást. Akármelyiket nézzük, voltak töltelékrészek, én csak side questeknek nevezem ezeket, a szerepjátékok küldetései alapján.

Na az akolitusban egyetlen ilyen rész sem volt. Egy pörgős, fordulatos, látványos, szépen megkoreografált harcjelenetekkel teletűzdelt, sötét sorozat lett, kicsit Paula és Paulina beütéssel. Mert ahol ikrek vannak, ott kell egy csere is...

Sokan sok mindent rá akartak húzni erre a sorozatra, és maguk a készítők is rossz marketing stratégiát választottak, mert gyűlölet lett a vége, már azelőtt, hogy egyetlen részt is látott volna belőle bárki.

Pedig ez igen csak Star Wars, és a készítők láthatóan nem hülyék, ismerik, amiben most mozogniuk kellett.

Az akolitusban senkit sem lehet szeretni, pedig telerakták szimpatikus arcbeállítású színészekkel. A főszereplő ikerlányokat játszó Amandla Stenberg fiatal kora ellenére szerintem sokkal jobban alakít, mint az új trilógia fiataljai. I Dzsongdzse fantasztikus jedi mester, nyugodtságot áraszt és bölcsességet. Tanítványa a korábban X-23-at alakító Dafne Keen kicsit Sandra Bullockosra vette a figurát a Női szervekből. Many Jacinto egyértelműen egy szépfiú, és újfajta megközelítésbe helyez egy bizonyos csoportot, de hitelesen hozza, akit kell.

Voltak a sorozatban olyan húzások, amik egyértelműen lelepleztek egy-egy fordulatot. Például, hogy ki a rejtélyes Sith, az már a második részben számomra kiderült, amikor elkerült egy csapást, holott egy igazi balfasznak akart tűnni a csóka. A szereplők néha random változtatták a véleményüket, másokhoz való hozzáállásukat. Kicsit a kiindulópont, a konfliktus nem teljesen egyértelmű még azután sem, hogy különböző szemszögekből is bemutatták nekünk.

A jelmezeken lehetett volna csiszolni. Az egyik jedi mester zöld feje annyira gagyin minimál lett, hogy egy gombóc pisztáciafagyi ugrott be róla.

Azért néhány az SW univerzumból már ismerős bukfenc az volt benne. Például, hogy az űrben ég a tűz, de amióta a nyolcadik részben megállt az űrhajó a légüres térben, amikor kifogyott belőle a benya, már nem csodálkozunk ezeken. A jedik néha keményen hülyék. Tudják, hogy bizonyos jedikre vadásznak, mégis tanácskozni kell, ahelyett, hogy figyelmeztetnék a lehetséges áldozatot).

A fordulatok, a következtetések viszont tetszettek. És kijár neki egy folytatás, bár ez bizonytalan a fogadtatása miatt.

Az utolsó részek megrebegtettek néhány ismert vagy ismertnek vélt karaktert, akik azért visszatérhetnének még.

Szerintem kár kihagyni ezt a sorozatot. Kicsit árnyalja azt a messzi-messzi galaxist. Tanuljuk meg végre, hogy nem minden fekete vagy fehér.

Nekem tetszett.

(B)

 

Rozsomák - Az állam ellensége

img_20240716_145927.jpg

Mark Millar az egyik kedvenc íróm. Vegyük csak a Kingsmant, Kick/Ass-t, 1985-öt, Jupiter Hagyatékát. Mind remek, ezek a címek magukért beszélnek.

Aztán ott van John Romita Jr., aki korántsem a kedvenc rajzolóm. Viszont vannak olyan történetek, amik az ő rajzaival tökéletesen működnek. Millarral közös munkája volt a fentiek közül a Kick/Ass, ami tényleg rendesen picsán rúgja az embert, de J.R.Jr. általában minden fejet ugyanolyanra rajzol. Ez az ő kézhegye (Carlos Ezquerra is mindenkinek Dredd fejet rajzolt).

Így aki szemfüles volt, kitalálhatta, hogy a Geekságok menza Rozsomákos tészta hetének következő fogása az Állam ellensége (Fumax, 2024., írta Millar, rajzolta J.R.Jr.)

Rozsomák a Marvel egyik legikonikusabb karaktere. A kis szőrös kanadai fószer szivarral a szájában, sokszor piásan jelent meg a képregények lapjain. Nemtörődöm, laza figura, az X-men egyik tagja.

img_20240717_131118.jpg

Az Állam ellensége egy brutális Rózsi történet, Millartól mit is várhatunk. A Bosszúállók/S.H.I.E.L.D./X-men/F4 csapat ( és sokan mások) egy soha nem látott veszéllyel találják szembe magukat. Ugyanis a Hidra összeáll más terrorszervezetekkel, hogy közösen mérjenek csapást rájuk.

Az első lépésük, hogy Rozsomákot csapdába csalják, és átállítják a saját oldalukra. Itt azonban nem állnak meg, ugyanis terveik szerint több szuperemberrel akarják majd erősíteni a soraikat.

Millar híres arról, hogy hullanak nála az emberek, mint a legyek... Nos ehhez most J.R.Jr. is asszisztál. Megvallom, sokszor félre kellett tennem a kötetet, mert annyira elkapott az érzés. Valahogy fel kellett dolgoznom ezt a menőséget, amit ezek ketten elém raktak. Egyszerűen zseniális.

Sok olyan Marvel eseményt láthattunk már, ami alapjaiban rengeti meg a szuperhősök világát. Az állam ellensége is ilyen, és a Thor – A mennydörgés istene után ez lett a második kedvenc Marvel képregényem. Thor azért egy Esad Ribiccel felturbózott Jason Aaron történettel nevezett a versenybe, azt rohadt nehéz felülmúlni.

img_20240717_125717.jpg

A Fumax kiadványa ismét pazar. Kétféle verzióban jelent meg. A limitált változatban vázlatok, és egy plusz történet kapott helyet, amiben Rozsomák egy náci haláltábor vezetőit kergeti őrületbe. Továbbá kiemelném Mark Millar utószavát, amiben egy Will Eisnerrel közös történetét meséli el. Speciel, hogyan segítette Eisner a haláltáboros történet megírását, miközben azt se tudta, ki az a Rozsomák.

A limitált verzió egy gyönyörű sketch elő és hátlapot kapott, valamint egy védőborítót.

Fantasztikus egy kötet.

(B)

img_20240717_213459.jpg

Rozsomák - Noir

img_20240716_114945.jpgNéhány nap múlva mozikba kerül a Deadpool – Rozsomák film. Ezen alkalomból mostanában rengeteg Rozsomákos (tészta) képregény jelent meg, a kiadók elárasztottak bennünket minden földi jóval. Ma Stuart Moore és C. P. Smith közös képregénye, a Rozsomák – Noir kerül terítékre. Itthon a Vad Virágok Könyvműhely adta ki, mint mondtam is, 2024-ben. 

A képregény megjelenéséről annyit, hogy védőborítós keménykötéses darab. Viszonylag gyorsan a végére lehet érni a 4 füzetes minisorozatnak, terjedelme 96 oldal. Nem igazán érzem azt, hogy ennél a képregénynél indokolt lenne a keménykötés, főleg nem a terjedelem miatt. Valahogy a tpb formátum jobban kézre esett volna ennél. De nem én volta ma döntéshozó ebben sem, és nem húzom fel nagyon az orrom, hogy egy masszívabb megjelenést kapott.

Jó kis alternatív történet ez, mint a szamurájos Marvel füzetek voltak a Bubi Boltnál (Bubi Extra valahanyadik füzetek). Nekem bejönnek ezek a sötétebb hangulatú történetek, szerintem nem tekinthető átlagosnak. Újragondolt Rozsomákot kapunk, egy magánnyomozót, akit megbíznak egy feladattal, ami természetesen nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszott.

Logant ebben a képregényben nem lehet szeretni, ahogyan kb. senkit sem. Olyan gengszterfilmes minden karakter, épp annyi benne a klisé, amennyit elbír. Jó olvasni, jó nézegetni a képeket, nagyon füstös az egész cucc. A harmincas évek New Yorkját kapjuk, annak is a leglepukkantabb részét, lelakott prostikkal, szakadt késdobálókkal, harcias verőlegényekkel.

Jó az ábrázolás, mert szaga és íze van ennek a képregénynek. Érzed a cigarettafüstöt, a whiskyt, izzadtságot, vért. Letehetetlen. Kár, hogy ilyen rövid. Lehet, hogy ebben ennyi volt, de a csattanója tényleg arcon ütött.

(B)

Kázmér és Huba

Az egyik kedvenc képregény sorozatom a Kázmér és Huba. Bill Watterson írta, rajzolta, egyebek. Anno a jubileumi válogatással már megismertettem olvasóinkat, de a két rosszaságból sosem lehet elég.

Gyerekként a Garfield magazin lapjain olvastam Kázmérékat, és őszintén kétlem, hogy bármit is értettem volna belőle. Persze Kázmér viselkedése egyértelmű, illetve az ebből adódó humorfaktor, de a szülők, akiknek nincs neve sokat tesznek hozzá az egészhez.

Kázmér nem egy szokványos nyolcéves. Watterson olyan gyereket álmodott papírra, amilyet ő sose nevelt volna szívesen. Kázmér a szülők rémálma, mindenre van riposztja. Fantáziavilága összetett, és amit ő valóságnak él meg, azt nyilvánvalóan senki sem látja rajta kívül. Mégis van sokszor kapcsolat a gyermeki játékos képzelgés és a valóság között.

A sorozat zseniális. Watterson őszintén lehet büszke saját magára. Olyan képregény a Kázmér és Huba, amin sokszor felröhögök, akárhányszor is olvastam már. Minden képsor más, nincs két ugyanolyan poén.

És arra is jó, hogy bevonzzon embereket az olvasás felé. Amikor apám meglátta, hogy a Hómutánsokat olvasom, belelapozott, és egyből le is csapott az egyik Kázmér kötetemre.

A képek a Vérszomjas Hómutánsok Támadásából vannak lőve (Vad Virágok Könyvműhely, 2010. május).

(B)

Ui. További képekért keressétek facebook oldalunkat.

Ed Piskor - X-men: Grand Design

Ed Piskor idén április elsején hunyt el. Én nem ismertem a munkásságát, de a halála körülményei miatti tiszteletadásból, és mert szerintem a cancel culture mindent visz mostanában, ezért a betiltás miatti félelemtől vezérelve beszereztem az X-men – Grand Design című Ed Piskor kötetet.

Ed egészen biztosan tehetséges volt, erről egy Eisner-díj is tanúskodik, illetve több díjra jelölés is. A Grand Design egy olyan kötet, amiben az X-ek történetét az elejétől fogva úgy olvashatjuk, mintha az egész sztori előre eltervezett lett volna, és mindezt sajátos, sokszor karikatúraszerű előadásmóddal.

A kötetben rengeteg ismerős dolog történik a mutánsokkal, minden szép sorban, hat fejezeten és 260 oldalon át. Piskor írta, rajzolta, beírta. Nagy szó volt ez 2018-2019-ben, ugyanis ilyet a Marvel nem igazán ismert korábban. A Grand Design hardcore fanoknak készült, és nem is titkolja. Ed is hatalmas rajongó volt, ez látszik a történeten.

Több évnyi X történetet egy kötetbe sűríteni nem kis meló lehetett, nagyrészt sikerült eltalálni az egyensúlyt. Bár sokszor úgy éreztem, hogy sokkal kevesebb X-ment olvastam, mint Piskor, ezért hirtelen nem értettem, mi miért is történik, vagy hogy hozta vissza rég elhunyt hőseit. Nyilván a feldolgozott X-men történetek erre bővebb választ adnak. Nagyon oda kellett figyelni. Viszont az egész kötet nyomasztó, főleg a végkifejletet nézve, még akkor is, ha minden jó, ha a vége… A mutánsokat rengeteg atrocitás érte képzeletbeli életükben. Kicsit sorsközösség ez az író-rajzolóval.

Ahogy írtam, sokszor karikatúra-szerű ábrázolás jellemzi a Grand Design-t. Azonban ez a nagy elődökhöz mérve méltó tiszteletadás mellett történik. Piskor rajzai frenetikusak, olykor viccesek, vagy direkt fullba nyomja a retrot. Jó humora volt a srácnak, annyi szent. Ez egy tökéletes kötet.

Sikerült beszerezni a non plus ultra kiadást, amiben direkt sárgított, barnított lapokon elevenednek meg a mutkók kalandjai. Ez a papír kifejezetten illik a stílushoz, nagy élmény olvasni.

Azonban sajnos Ed Piskort nem fogja visszahozni Kitty Pryde időutazása, ahogyan semmi sem. Valószínűleg hamar feledésbe is merül a tragikus facebook bejegyzése, amiben elbúcsúzott a rajongóitól, mert kicsinálták a kiber-zaklatók. Ugyanis Ed Piskor annak lett az áldozata, hogy bemondásra ítélnek el embereket, korrekt eljárás, meghallgatás nélkül. Mondhatni, a nép haragja ölte meg. Olyan világot élünk, amikor a látszatot kell csak fenntartani arról, hogy feddhetetlenek vagyunk, nem fér bele az üzletpolitikába egy olyan alak, akit még csak gyanúsítanak is akármivel. Ciki az ilyennel még csak egy lapon is szerepelni.

Így történt az, hogy Ed Piskor élete nagy lehetőségétől esett el egy – a levele szerint – alaptalan rágalmazás miatt, mert őt már nem sikerült meghallgatni, csak leírhatta, ami bántotta. Szépen rászállt az internetes bullie-k társadalma. Néhány nap alatt lejáratták, kicsinálták, öngyilkosságba hajszolták.

És higgyen mindenki annak, akinek akar, de az önbíráskodásnak, a kulturális eltörlésnek, megsemmisítésnek nem lenne szabad helyt adni, ahogyan az internetes zaklatás is egy létező bűncselekményi fogalom. Ed sajnos ennek lett az áldozata.

Nyugodjék békében.

(B)

Marvel 1985

A Kingpin Kiadónál megjelent 1985 egy olyan képregény, amit nem szabad a borítójáról megítélni. Ha ez alapján ítéltem volna meg, le se veszem az áruház polcáról. Ennek a kiadványnak a borítóján ugyanis minden is van, de elég ótvarok. Skorpiófarok, egy majdnem egész Magneto, egy negyed Bulldózer, punktarajos Gyík és egyebek. Nem a rajzok a rondák, hanem valahogy az elrendezés és a színek olyan kaotikusak. Nem tudtam hova tenni, amíg fel nem lapoztam.

Ami érdekesebb, az alkotógárda: Mark Millar író és Tommy Lee Edwards rajzoló. Millar a brutalitásáról híres, szeretem a munkáit. Pipa. Edwards nem csak képregényekkel, de art bookokkal is hozzátett kultúránkhoz. Valakinek bejön ez a négyszögletesebb stílus. Nekem ez is pipa.

Az 1985 egy olyan rémálom, ami egy képregényrajongó számára mégsem az. 1985-ben mindenki boldogan éli az életét ezen a szent Földön, kivéve Tobyt, akinek a szülei elváltak, az apja egy hulladék senki, az anyja meg bepasizott, ezért a fiú a képregényekbe menekül.

Aztán erősen elcsodálkozik, amikor apjával történt sétája alkalmával az egyik ablakból a Vörös Koponyát látja letekinteni. „Így is pszichológushoz járok, kell még nekem ez is?” Kérdezi is magától. Jönnek még többen is, csak hát el is tűnnek.

Elgondolkodhatunk, hogy vajon Toby képzeli-e ezt az egészet. A szülei különválása hozza elő belőle ezeket a hallucinációkat? Elsőre úgy tűnhet. Aztán…

A minisorozatnak van eleje, van vége. Egy jó nagy ívet rajzol a sztorija, a végén egy hatalmas csavarral. Kicsit sem számítottam arra, ami valójában a dolgok mögött állt. Időgépnek nem igazán tudom nevezni  a képregényt. Valahogy a világ annyira nincs felépítve benne, hogy átjöjjön a retro hangulat. Ez szerintem egy kihagyott ziccer egy ilyen címet viselő képregénynél.

Összességében ez egy marha jó képregény. Kicsit brutálisabb, mint amit az átlag Marveltől megszokhattunk, szóval egy átlapozást megérdemel, mielőtt odaadjuk a gyerek kezébe.

(B)

süti beállítások módosítása