1982-ben a televíziózás jelentette az egyszerű emberek mindennapos szórakozását. Ahogy ma, egy jól sikerült Playstation játék kalandos pixeleibe bújva próbáljuk túlélni a hétköznapokat, úgy a 80-as években mindenki a TV távkapcsolóján szörfözve igyekezett kikapcsolni az agyát, remélve, hogy ha nem is minőségi de tartalmas szórakozásban lesz része. A TV ebben az időszakban három fontosabb programlehetőség közül engedett választani. Zsarupáros filmek, tudományos fantasztikum és vetélkedőműsorok.

Ám az ABC 1982. szeptember 26-án útjára engedett egy furcsa párost, akiknek kalandjaiban mindhármat ötvözte és a csatorna semmit sem bízott a véletlenre. Igen, még a vetélkedőműsor jelleg is megvolt benne, mert mindenki egymást kérdezte, hogy a főszereplő, David Hatlábhossz, honnan a bánatból keveredett elő. A showrunner eddig jobbára sci-fi témájú sorozatokat alkotott, Larson többek között a '78-s Battlestar Galactica-t (és onnan át is emelte a vörös ledeket, sőt, még a hangeffektet is), a modern Buck Rogers minit, vagy épp a többszörösen Emmy jelölt McCloud-ot jegyzi. Larson a Knight Riderrel egy idealista sorozatot álmodott meg, ahol a jó mindig győzedelmeskedik, ahol a kisembernek is kijár a tisztesség és a segítség, ahol egy magányos lovas is tehet valamit az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözés ellen.

Olyan években járunk, amikor az amerikai nagyvárosok, New York, Detroit vagy Boston utcái még nem éppen az a turistacsalogató látványt mutatták, ahol rendszeresek voltak a kisebb zavargások és a rendőri túlkapások. Igen. Jobban, mint napjainkban. Ezek után nem meglepő, hogy a Knight Rider főhőse - vagy inkább családja - a modern Robin Hood szerepét tölti be, megállás nélkül haladva előre, falva a kilométereket, útközben természetesen megdöntve minden jó nőt, mert ugye a férfiembernek is vannak szükségletei. Főleg ekkora mellszőrzettel.

A pilotban a Larry Anderson által alakított Michael Arthur Long az ezerszer ismert történetet játssza el, nagy sikerrel. Long kap egy második esélyt az élettől. Itt kerül képbe a FLAG, az Alapítvány, amely nagyon vastag és utópista üzletemberek pénzét felhasználva tetszeleg az igazságosztó szerepben. Hasselhoff tökéletesen alkalmas volt a feladatra: nagyon sármos, árad belőle a macsóság, a mellszőréből pedig kucsmát lehetett volna varrni egy kisebb orosz falu teljes férfilakosságának.

A széria igazi sztárja mégsem ő, hanem gépiesített társa KITT, a William Daniels (aki maga a stáblistában sosem szerepelt, sőt, Hasselhoff is csak fél év után, egy bulin futott össze vele) segedelmével megszólaltatott Pontiac Trans Am. KITT maga a nyolcvanas évek négy keréken: a feltörekvő számítástechnika ismeretlen mivolta és csodaszámba menő státusza tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy mindenki elhiggye, tényleg van egy kocsi, ami beszél, saját személyiséggel rendelkezik, viccelődik és csipkelődik. És persze képes akár 300 mérföld per órával is száguldani, két méteres féktávval, környezetbarát fogyasztással.

Képes masszív betonfalakon átugrani, két keréken, oldalra döntve elsuhanni, “csendes üzemmódban” lopakodni (bár az mindig is érdekes kérdés volt, hogy miért is nem is hallják meg, azért a sötétben csak kiszúr mindenki egy nagy vörös LED-et ami folyamatosan pulzál) és természetesen akár teljesen hagyományos, kulccsal nyitható zárakat kinyitni beépített elektronikája segítségével.

A magányos lovas szerepkör ellenére a Knight Rider tisztes mellékkaraktereket vonultat fel. Az eleganciájáról, jó humoráról ismert Devon Miles (Edward Mulhare) a nap minden percében ott ült a maga kis bőrfotelében, örömmel fogadva Michael hívásait. A három szezonon át a technológiai kockát játszó maszturbációs faktor, Bonnie Barstow (Patricia McPherson) a romantikus szerepkört töltötte be, bár komoly afférja nem volt Michael-el, ami kuriózum. Talán ő az egyetlen női szereplő a sorozatban, aki nem tette szét a lábát az ellenállhatatlan férfiúi mellkas láttán.

Később elszabadult a pokol, a nagyobb mennyiségű hallucinogén anyagok elfogyasztása után a forgatókönyvírók az éppen aktuális dél-amerikai szappanoperákból merítve mutatták be Michael „ikertestvérét” (aki ugye annyiban különbözött hősünktől, hogy nem fekete hanem fehér cuccokban járt, meg volt egy vidéki parasztokat megszégyenítő kackiás bajusza) aztán persze KITT nemezisét, a végül jó útra térő KARR-t.

 A Knight Rider tényleg az a sorozat, amit szó szerint az egész világ látott: ment a kommunista keleti blokkban, ment Németországban („Ein mann, ein auto”) ment Japánban, ment Indiában sőt, még ment Nepálban is az ország első csatornáján, ahol nyilván még imaszünet is volt mikor Michael Knight a bűnt üldözte. A nem várt siker láttán természetesen azonnal feltűntek a copycat sorozatok, mindenki beszélő, több méter magasra ugró és sérthetetlen autót akart, de egyik sem ért el akkora sikert, mint a Knight Rider - főleg nem a későbbi spinoffok. A '91-es Knight Rider 2000-ben KITT vörösre festve üldözte volna a bűnt, de a pilot nem kapott megrendelést. A Knight Rider 2010 három évvel később film formájában vitte volna tovább a hagyatékot, de olyan kevés szál fűzi a KR mitológiához, hogy még a spinoff státusz is eltúlzott.

Komolyabb folytatás '97-ben született a Team Knight Rider személyében, ami a nem túl távoli jövőbe helyezte az alapkoncepciót egy egész armadányi járművel. Ám az antipatikus karakterek, a gyenge történet miatt a második szezonra már nem kapott megrendelést, így 22 epizód után a süllyesztőben végezte. Az sem járult igazán hozzá a sikeréhez, hogy inkább volt tekinthető egy CGI technikával erősen feltuningolt soft pornónak, mint hiteles sorozatnak. Újabb visszatérésre 2008-ban került sor, a relatíve jól teljesítő pilot után az eredetit történetileg 25 évvel később követő Knight Rider az NBC-től teljes évados berendelést kapott, de már az első részek után mélyrepülést produkáló ratingek láttán a csatorna végül visszakozott és 17-re szorította vissza az epizódok számát. Az utolsó rész 2009. március 4-én került adásba.

A Knight Rider filmváltozata évek óta a levegőben lóg. Legnagyobb lobbistája Hasselhoff, aki akár még szereplőként is szívesen visszatérne, olyan mentorszerepben, mint Devon Miles a nyolcvanas években. Remélhetőleg egy napon sikerül még életet rugdosni a szériába, de gyanítom ez is a „régen minden jobb volt” kosárkában végezve hamar elhalna.

Én Ádám voltam. Köszönöm, hogy velem tartottatok.