„Nem rejtőzhetsz el! Látlak téged. Az ürességben nincs élet, csak halál.”
Tizenegy Oscar jelölés, négy Oscar-díj, 20 év. Igen. Telik az idő. És most tegyük fel a kérdést magunknak: az elmúlt 20 évben hányszor láttuk minden idők egyik legjobb fantasy filmjét, a Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetségét? Biztosan sokszor, mert némelyikünk betéve fújja az egészet. Ne nézzetek rám így, nem én vagyok az. Ennyire nem nézhettek kockának.
Pedig marha sokszor láttam a filmeket, és majdnem betéve tudom, főleg az első rész emlékezetesebbnél emlékezetesebb, mára szállóigévé vált mondatait.
Éppen ma 20 éves a film, ami megtanította nekünk, hogy nem a méret a lényeg. Vagyis, hogy igen kisnövésű, ámde igencsak jóravaló aprónépség is képes nagy dolgokat véghezvinni. Jól van, na, a film alapjául szolgáló könyvsorozat első része 1954-ben jelent meg először, itthon pedig 1981-ben. J. R. R. Tolkien a fantasy irodalom ikonja, számtalan író példaképe, akiről gyönyörűen tudtak kopizni rengeteg mindent, hogy sajátjukként adhassák el.
Tolkien saját nyelvet, azon belül nyelvjárásokat dolgozott ki, hogy hitelesebb legyen a Gyűrűk Ura világa, szerintem ennyire elvetemült íróval a világtörténelemben nem nagyon találkozhattunk. Tolkien világa számtalan szépirodalmi alkotásból áll, egy komplett mitológiát ölel fel. Szóval hajrá, érdemes elkezdeni, akár még ma, a Szilmarilokkal.
Na de hogy a filmről is essen szó. Úgy tartják nagyon sokan (köztük én is), hogy nagyon jól sikerült adaptáció lett Peter Jackson trilógiája. Egy fantasztikus kaland, ma is remeknek számító látványvilággal, és totálisan csak erre a filmre jellemző, középföldei zenével (Howard Shore).
A történet kiindulópontja (egy kis történelmi kitekintést követően), hogy a hobbitok által lakott Megyébe látogat Gandalf, egy hatalmas (mindenható?) erejű mágus, aki Bilbó születésnapjára érkezik Hobbitfalvára. A szülinapon Bilbó rejtélyes módon eltűnik (hála a nála lévő, a gonosz nagyúr, Volde… neeem, Szauron lelkének egy részét tartalmazó gyűrűnek). Gandalf leleplezi Bilbót, hogy nála a Gyűrű, és ráveszi, hagyja ott unokaöccsének, Frodónak.
A Gyűrű, az Egy Gyűrű hatalmával Szauron ismét egy elnyomó szemétláda lehetne, nem mintha hamvaiban jobb fejjé vált volna. Szauron szeme, egy magas torony tetején ücsörgő, tűzben forgó szemgolyó, kémleli Középföldét, a Gyűrű után kutatva. Ráereszti a világra a legmocskosabb, általa kifejlesztett lényeket, orkokat, lidérceket, trollokat, meg amúgy is mindenféle rémséget. Minden adott egy hatalmas kalandhoz.
A Gyűrű Szövetsége egy sokszínű kis csapat, akik arra tették fel életüket, hogy megakadályozzák Szauron újjászületését, és világuralomra törését. Emberek, hobbitok, elfek, egy törp és Smith ügynök a Mátrixból fognak össze, hogy közös erővel vigyék el a Végzet Hegyéhez a Gyűrűt, mivel csak ott semmisíthető meg, a vulkán lávájában.
És ha rávesszük magunkat a filmek bővített változatainak megnézésére, úgy fél napnyi tömény kalandban lehet részünk.
És hogy mit köszönhetünk még a Gyűrűk Urának? „One does not simply” memék tömkelegét, azt, hogy „ez mordori nyelven íródott, én meg nem szólalok rajta”, a végtelenített „saxo Gandalfot”, és még sok mást, csak hogy komolytalanok legyünk.
Én azt mondom, hogy induljunk el egy kalandra idén is, és nézzük meg a Gyűrű Szövetségét, kicsit nosztalgiázzunk, és élvezzük ezt a remeket.
Bélu voltam. Sziasztok!
