Kicsit fáj a szívem, amiért ezt kell írnom, de a Szukits szerintem legszebb képregénykötete, a Lovecraft Antológia hatalmas csalódás nekem. Hangsúlyozom, ez csak egy vélemény, ez én vagyok, és valószínűleg bennem van a hiba, mint sokszor máskor is. De most leírom, miért csalódtam, és lehet velem egyetérteni, vagy nem. Kommenteket továbbra is szívesen olvasunk.

Korábban már írtam H. P. Lovecraft egyik novelláskötetéről, az itthon a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent Onnan Túlról című kötetről. Ebből a kötetből egy novellával találkozhatunk ebben az antológiakötetben. Lovecraft novelláiról, mitológiájáról ebben a cikkben írtam, szóval nem ismételném magam.

Minden történetet más írók dolgoztak át képregényre, és mások is rajzolták mindet. A legkedvesebb számomra a Szín az Űrből című, amit David Hine dolgozott át (többek között Spawnt is írt, a legjobbakat), és Mark Stafford rajzolta. Ez a történet szerintem méltó Lovecraft örökségéhez. A többi? Őszintén? Nem tetszettek.

Lovecraft történeteiben az fogott meg, hogy az olvasóra bízza, hogyan képzeli el az elképzelhetetlen, leírhatatlan borzalmakat, amikkel a főhős találkozik. Nyilván egy képregénynél erre nem lehet számítani, a rajzoló képzeletét láthatjuk viszont a lapokon. Nem is ezzel lenne a baj.

Nekem valahogy nem elég szörnyű a látvány. Olyan dolgokat kellett volna ábrázolniuk, amik tényleg elborzasztanak, vagyis horrorisztikus módon ábrázolni a hétköznapit. Ez csak kevés helyen sikerült. Egyrészt a már említett Szín stb. történetben és a Dagonban, ahol a tenger mélyéről előtörő szörny-istenséggel találkozhatunk. Na, ő tényleg elég ocsmány szar, szóval az is tetszett. Én összességében máshogy képzeltem el a szörnyeket, vagyis Lovecraft írásai máshogy képeződtek le bennem, mint ezeknek a rajzolóknak a fejében. Ez az én hibám, nem az övék. Mondom ezt úgy, hogy a rajzok szerintem minden „fejezetben” igényesek.

Viszont az is érdekes, hogy az összes történetben marad a jellegzetes „lovecraft-i” elbeszélés egyes szám első személyben, és alig van benne szövegbuborék. A panelek felett, alatt található leírások kommentálják az eseményeket. Szóval nem erőltették meg magukat az „adaptálók”. Ez azért is igaz, mert a „soktízoldalas” novellákat néhány oldalban dolgozták át képregényre, így szerintem a történetek lényege veszik el az egészből. Például az Árnyék Innsmouth Fölött zsebkönyv méretben közel 130 oldal, a képregényben sikerült 18 oldalban összefoglalni. Hát mit mondjak. Vagy a Patkányok a Falban című novella, ami több, mint 30 oldal, itt 12 oldal. Pont a lényeg veszik el ebben is, mivel a főszereplőt őrületbe kergeti a patkányok motoszkálása és az álmai a „démoni kondásról”, ami itt valami halálként lett aposztrofálva. A kondáról nekem valami mutáns szörny emberfejű disznókonda jut eszembe, másnak úgy tűnik nem. Szóval 12 oldalban egyáltalán nem derül ki, hogy a főhős küzd ezekkel a tényezőkkel, és unalomig ismételi magát, mire az olvasó is már marhára megelégeli, és akkor pofán vág a végkifejlet. Na, ez itt nincs.

Furcsa, hogy ennél sokkalta jobb Lovecraft feldolgozás volt a Zagor egyik kötete, vagy éppen Neil Gaiman Smaragdzöld tanulmánya.

A Lovecraft Antológiából szerintem pont a lélektaniság veszett el, az, hogy az olvasót is őrületbe akarja kergetni az író. Kár érte, ez sokkal jobb is lehetett volna. Adaptációnak ez nagyon kevés.

Bélu voltam, sziasztok.