NANANANANANANANANANANANANANANANA BATMAAAAAAAN!

Most a cikk írása előtt nézegettem a posztjainkat. Ahhoz képest, hogy nem is vagyok annyira oda Batmanért, sikerült néhány szösszenetet összehozni már, és Tibi is alkotott rendesen a témában.

Korábban már többször leírtam, hogy nekem a Batman kimerül a filmes univerzumban. Mondhatni imádom a Denevéremberes filmeket, és Tim Burton rendezései a kedvenceim. Erről is szólt már egy cikk.

De elnézést kérek. A klasszikus, a rebootolt, a folytatott, az újragondolt, vagy mittudomén képregény sorozatokat nem tudom követni, és 35 évesen nem tudok behozni 40 évnyi képregényes történelmet. Belekóstoltam a New 52-be, szép volt, jó volt, elég volt.

No de idén megjelent egy képregény, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. A Batman ’89. Nem tudtam, mi ez, csak hogy kell nekem. A Kingpin Kiadó adta ki amúgy, keménykötésben.

A képregény a zseniális Tim Burton Denevérember-univerzumában játszódik, lényegében a második film folytatásaként fogható fel. Egy hat részes minisorozat. Bocsánat a Denevéremberért, de az első filmben annyira beragadt a szinkron nekem, és ezt poénnak szánom: az első Batman film szinkronjában egy alkalommal nem hangzik el az a szó, hogy Batman, helyette lefordították a hős nevét. Kimondani és leírni sem egyszerűbb, hogy Denevérember, de ez már így alakult.

Szóval Tibi szerint ez a képregény erősen izzadtságszagú. Valami van ebben. Tényleg olyan erőltetetten akarja lenyomni a torkunkon a retrot. Olyan néha, mintha nem is lenne más, csak retro.

Nekem összességében tetszett az „újragondolt történet” (már megint dicsak), de főként a retro, a karakterek kinézete miatt, mivel mindenki az eredeti filmekből ismert színészek arcát kapta. Talán a történet nem áll túl erős lábakon (az eredeti forgatókönyveket jegyző Sam Hamm írta), mert ez is olyan, mint a Pókember eredettörténet, unom már, sőt szerintem minden egyes képregényrajongó marhára unja a százszor elmesélt sztorikat.

Most a Kétarc története került vegyítésre kicsit a Nolan-féle Batman imitátorok kalandjaival, egy kis Batman és Robin életérzéssel. Semmi eredetiség nincs ebben, és mégis, valahogy jól éreztem magam az olvasása közben. Vagyis ez erős túlzás, inkább nem éreztem hányingert.

A se eleje se vége történetben a Macskanő megjelenése tök felesleges. Semmi köze a Michelle Pfeiffer (legyen áldott minden porcikája) által alakított Selinához, inkább csak egy töltelék karakter. Szerintem teljesen jól le volt zárva a „Visszatér” azzal, hogy a Macskanő nyugdíjba vonul, miután beteljesítette a bosszúját. Az őrülete, és a karakter minden ereje elveszett, és maradt egy rajzolt Pfeiffer imitátor.

A rajzok milyenek? Kérdeznétek. Olyanok, amilyenek. Szerintem nem egy világrengető műalkotások, viszont erős „jó” szintet hoznak. Batman tényleg tisztára Michael Keaton, ami a leginkább tetszett. Valószínűleg a képregény kinézete a magyarázata annak, hogy nem kerül egyből az eladó stócba. A panelek elrendezése, a „köztük átfolyó események”, a Batmobil – főleg a Batmobil – marha jól néznek ki, pörgős, akciódús, mozgalmas képek, egy szusszanásnyi időt sem hagyva az olvasónak.

Szóval, ha nem unjátok még Harvey Dentet, meg a szervezett bűnözést, a korrupciót, a megbolondulást, akkor ez a képregény nektek való.

Én 3 Batarangot adok neki az 5 Macskanőnyelvből.

Fel is rakom a polcra, mielőtt meggondolnám magam.

Bélu voltam, sziasztok.

NANANANANANANANANANANANANANANANA BATMAAAAAAAN!