Jó képregényről könnyű bejegyzést írni. Ez most Bill Watterson mára kultikussá vált képregényénél hatványozottan igaz. Ez a Kázmér és Huba Jubileumi Válogatása, ami 2012-ben jelent meg itthon, és nem olyan rég beszereztem én is a Vad Virágoktól.
A Jubileumi Kiadás Bill Watterson kommentárjaival hozza el nekünk Kázmér és Huba kalandjait. A könyv elején jónéhány oldalon olvashatjuk Watterson „kis önéletrajzát”. Hogyan indult a képregény, hogyan adta el a karaktereket, majd vásárolta vissza, milyen volt a viszonya az egyes kiadókkal és ügynökségekkel. Csomó infót ír le nekünk a napilapcsíkok készítéséről, a koncepcióbeli korlátokról, vagy arról, hogy egy nyálas panel miatt kitiltották a képregényt az egyik napilapból.
Bill Watterson nem kicsit nagyarcú, mindenről megvan a véleménye, a tucattermékek közül a saját gyermekét, mint etalont emeli ki, még ha ezt így egyenesben soha nem írja le, csak burkoltan jönnek le szavaiból. Szerintem teljesen igaza van. Önálló alkotóként, ilyen fantáziával és rajztehetséggel simán elfogadom az álláspontját. A csávó egy zseni. A képregényt, a kommentárjait végig röhögtem, egy-egy röhejes képregény után egy még röhejesebb magyarázó szöveg következett.
Kázmér egy igen rossz hatéves, aki képzelt világában éldegél, aminek legfontosabb része képzeletbeli barátja, a plüsstigrise, Huba. Valójában szüleivel él együtt, akiket az alkotó nem nevezett el. Állandó nemeziseként ott van az osztálytársa, Rozika, és a bébicsősz, Kriszta.
Kázmérban, vagy néhány cselekedetében mindenki felismerheti önmagát. Minden fiú/férfi volt valaha kicsit Kázmér. A gyermeki fantáziavilág és a valóság egymással szembeállítása Watterson rajzain egyszerűen zseniális. Kázmér hol dinoszaurusznak, hol magánnyomozónak, hol pedig szuperhősnek képzeli magát, miközben a környezete totál idiótának nézi, pedig van, hogy a képzelet és a valóság abszurd módon, de összemosódik. Minden kis csíknak ironikus, humoros lezárása van.
Watterson pellengérre állít minden családi kapcsolatot, az iskolát, a gyerekek egymással szembeni viselkedését. Az életből meríti mondatait, a konfliktusokat. Ezért többször be is támadták. Miért nem lehet idillien ábrázolni ezeket? Mert egyáltalán nem azok. Az egészséges emberek kapcsolataiban nem minden zökkenőmentes, és teljesen normális, ha a szülők elgondolkoznak azon, hogy ilyen gyermekre vágytak-e, mint Kázmérka.
A rajzok a nagyon jóktól a zseniálisig tartó skálán mozognak. Watterson nagyon jól rajzol érzelmeket az arcokra, játszik az árnyékokkal, és van, hogy pusztán a rajzai, mindenféle szöveg nélkül üzenetet adnak át. És remekül rajzol dinoszauruszokat. Az egyik fejezetben szappanopera-stílusban rajzolta le, ahogy Kázmér és Rozi orvososdit játszanak (a maguk módján), így „a komoly képek mellett még röhejesebb a dialógus” (126. oldal). Amikor a gyerek vitába keveredik édesapjával, mindent fekete-fehérben lát, vagy amikor megpróbálja megérteni apja érvelését, a világ neokubista festménnyé változik, viszont sokkal jobb egyoldalúan látni a világot. Kázmér semmiből sem tanul, csökönyös, viszont nagyon szerethető.
Huba a képzeletbeli barát (?) Kázmér egy másik oldalát mutatja meg nekünk. Huba rendkívül bölcs, állati szemmel látja az embert, és megfontoltabb barátjánál. Watterson a macskájáról, Sprite-ról mintázta.
Ha ennyi sem elég, hogy Kázmér és Hubát olvassatok, akkor reménytelen a helyzet.
Kázmért olvasni kell, mindenkinek. Zseniális.
Bélu voltam, sziasztok!
