Ennek a mai bejegyzésnek lehetne vissza a múltba a címe is. 1998-as képregényeket veszek ma górcső alá, a Szukits Kiadó Predator - A bosszú című füzeteit. Borzasztó ránézni a képregények borítójára: Ára: 199 Ft, Előfizetve: 159 Ft. Durva, hogy ma már egy jobb zsemle kerül ennyibe.
A képregények hátoldalán olyan címeket reklámoztak, mint a Maszk, az Alien – Lidérces Utazás, és a Tarzan – Gyűlölet légiója. Megvallom, ebben az időszakban én még nem igazán voltam képregényfan, arra még kb. 3-4 évet kellett várni, viszont az említett címek közül tudom, egyik sem volt gyenge. Az Alien könyv változatát olvastam is anno.
De akkor essen szó a hosszú Bosszúról. Eredetileg Nemesis címmel jelent meg Gordon Rennie és Colin Macneil képregénye. Az első füzet borítója elég ótvar, a másodikon az ágyból kikelt összekócolt hajó Predinek sem adnék nyelves csókot, de talán egy fokkal menőbb.
A történet 1896-ban játszódik, Londonban. A ragadozók már évszázadok óta ránk vadásznak, és erről valamit sejtenek is az emberek (vagyis csak egy csoportjuk, egy titkos társaság, ami a birodalom ügyeit rendezi). Főszereplőnk Soames kapitány, aki egy sok háborút megélt veterán, és cilindert visel, és nagy a bajusza, ettől igazán férfi. Az általa megjárt sok háború közül az egyik Indiában volt, amikor is egy rejtélyes lény felkoncolja Soames bajtársait, köztük egy gyerekkori barátját is, aki miatt rettenetes búbánatot érez. Ez volt 15 éve, és elérkezett a bosszú pillanata.
A londoni forró nyárban előbújik a Temze egyik csatornájából a Predator, hogy indiaiakat táncoltasson meg, ezzel felkeltve Soames figyelmét. A gyilkos megállításán a birodalom léte múlik. Soames tehát felköti a cilindert és vállára veszi az elefántlövőt.
A képregény rajzai erős közepesek. Macneil egész jól rajzol predatort, de sajnos sokszor egydimenziósak a rajzai, nem elég élők. A sztori semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. A ragadozó sztorik általában ugyanazon a cselekményszálon mennek végig, de nem mindegy, milyen körítéssel. Ez a 19. századi helyszín, a szereplők párbeszédei teljesen rendben vannak, eléggé színes és cseppet sem unalmas a történet.
Hinnye viszont a beíróknak. Az első füzetben kézzel írták be a párbeszédeket, sorközt és betűméretet sem ismerve, sőt, sokszor görbén mentek a mondatok a buborékokban. Ez még hagyján, a főszereplő naplóbejegyzéseit folyóírással sikerült megvalósítani, ami viszont így nagyon nehezen olvasható. A második füzetre digitális beírásra váltottak, viszont itt is váltakozó a betűméret, és ökörhugyozásban mentek a sorok. Egyszerűen fenomenális, hogy ilyen képregények jelentek meg itthon 25 éve. Megnéztem egyébként az eredeti verziót, az se volt sokkal szebb, vagy olvashatóbb.
Mai szemmel nézve ez már inkább aranyos, minthogy bosszantana. Ez is egy képregénytörténeti korszak, nem volt ez olyan rég, és mégis. Marha rég volt. Változtunk mindannyian, én az ilyet röhögve adnám vissza az újságárus néninek, de a Szukits se adna ki már a kezei közül ilyen füzeteket, az hótziher.
Összességében a bosszú hidegen volt tálalva, és édes volt.
Bélu voltam, sziasztok!
Lentebb galéria, további képekért katt a facebook oldalunkra.
