Kezdem magam végre utolérni, és újra fel tudom venni az olvasás fonalát. Ezúttal a Tex Classic námbör vánját olvastam el, más néven a Két zászló között című kötetet.

Gianluigi Bonelli és Aurelio Galleppini képregényét a Frike és a C.S.A. Comics hozta el nekünk. 2022-ben indult a sorozat és immáron a harmadik részénél tart. 

Soha nem olvastam még Texet, viszont Tibi nagyon kardoskodott mellette. Jól tettem, hogy ajánlása szerin beszereztem, mert ilyen képregényekre is szükségem van. Western, miközben akciófilmbe illő látványvilága van, és poénokban sem szűkölködik. Tex Willer szerintem az egyik kedvencemmé nőheti ki magát, pedig Bonelliék nem találták fel a spanyol viaszkos vásznat. Végül is fumetti rajongónak vallom magam, miért maradna ki pont a Tex…

Rohadt jó a Tex. Ennyivel be is fejezhetném ezt a kis bejegyzést. Viszont nem akarom. Tex laza, szórakoztató, néha pedig pont az ellenkezője, bölcselkedő és szívfájdító. Nem letehetetlen olvasmány, nincsenek benne százméteres cliffhangerek, mégis… Hangulatot, világot teremt, és tényleg, néha hallani a lovak dobogását, vagy a puskák ropogását, vagy éppen a dinamitrudak halk pukkanását.

Tex nem szeret ölni, mégis néha rákényszerül, mivel őt sokan el akarják tenni láb alól. A rabszolgaság eltörlése miatt annak ellenére, hogy texasi arc (tehát déli), átáll az unionisták oldalára, és az ő javukra tevékenykedik, mint felderítő. Tex furfangosan dolgozik, és kerüli a balhét, viszont az mégis mindig megtalálja. Társával, Damned Dick-kel többször kerülnek életveszélyes helyzetbe, mire végül úgy döntenek, kilépnek a háborúból (ezt ugye elég nehéz lehetett akkoriban megtenni, tudtommal a dezertőröket sehol nem ünnepelték).

A képregényben részt vehetünk a kisebb csihi-puhikban, de az egészen monumentális csatákból is kijut az olvasónak. Bonelli bácsi írt egy háborús történetet a békéről. Szerintem szuper lett.

Azért, hogy ne csak a kesergős végét fogjuk meg ismét a dolognak, azért kiemelném, hogy a képregény finom humora olyan szituációkban rejlik, mint például amikor Tex bemegy a helyi vegyesboltba dinamitért, és csak annyit kérdez az eladó, hogy mennyi kellene. Nem ám, hogy minek az neked, vagy hívom a sheriffet! Persze, negyven rudat simán adok. Köszönöm a vásárlást! Várlak vissza legközelebb is.

Én biztosan be fogom szerezni a sorozat többi részét is. Egyrészt képregénytörténeti kitekintő kicsit (1970-es képregényekről van szó), másrészt rohadt szórakoztató darab. Az olaszok amúgy is a szórakoztatásra mennek rá, ami manapság sokaknál elkél.

Bélu voltam, sziasztok!