Most mindenki a Barbieheimerről beszél, és mi sem maradunk ki a sorból. Legalábbis ami az Oppenheimert illeti. Megkockáztattuk az ülőgumóink épségét, és beültünk a három órás játékidővel fenyegető Nolan filmre.

Nolantől az Eredet és a Sötét Lovag trilógia ugrik be egyből, mint egyértelműen pozitív alkotások, de nem vagyok nagy rajongója a rendezőzseninek. Ízlések és pofonok. Az Oppenheimer beszámolómat a saját benyomásaimra alapozom, nem olvastam róla kritikákat, és sosem akarok én sem kritikát írni, mivel nem érzem magam felhatalmazva rá.

Amikor a főbb szerepeket játszó színészek listájára néztem, nyilvánvalóvá vált, hogy Nolan a karakterekre kívánja helyezni a hangsúlyt. Tényleg remek színészekkel rakta tele filmjét, nem spórolt semmin. Cillian Murphy lehet Nolan egyik kedvenc munkatársa, elnézve az eddigi nem kevés közös munkájukat. Rajta kívül egyértelműen fő szerepet kapott Robert Downey Jr., Florence Pugh, Emily Blunt és Matt Damon, de a jelentéktelenebbeknek tűnő mellékszerepekben is gyakran foglalkoztatott arcok és befutott színészek kaptak lehetőséget ismét bizonyítani. Gary Oldman ismét egy elnöki jelmezbe bújhatott, amiben tényleg jól érezte magát.

A film vége éppen a tűréshatáromon talált meg, így azt kell mondanom, hogy tényleg baromi hosszú a három óra, viszont nem sok üresjárat volt benne. A történet több szálon fut, ezért nagyon figyelni kellett, hogy éppen ki kivel van, vagy ki kicsoda egyáltalán. Rengeteg név hangzik el, a fizikusok és egyéb tudósok (elnézést kérek az egyéb jelzőért) mellett számtalan politikai csata harcos felei is említésre kerülnek. A film amellett, hogy a háború megnyerését előmozdítani hívatott kutatás, az atombomba megalkotásának folyamatát mutatja be, emellett politikai thrillerként is működik, és inkább ez dominált.

A filmnek egyetlen szerethető karaktert nem sikerült bemutatnia, és maga Oppenheimer megosztó erkölcsi és politikai nézetei, a kommunistákkal fennálló kapcsolatai, a szakszervezetezés, majd a bombával kapcsolatos etikai kérdések kapnak hatalmas hangsúlyt benne. Utóbbiak valamilyen szinten tényleg érthetetlenek. Mit gondolt? Csinálunk egy bombát, amivel csak fenyegetjük az ellenséget?

Hogyan válhat egy ünnepelt hősből közellenség? Ez is kiderül, és egy jelentős mozzanat alapján teljesen arra az álláspontra juthat a néző, hogy bizony a demokrácia nem mindenkié, és akár egy demokratikusnak mondott országban is előfordul olyan, amikor egy meghallgatást előre megírt forgatókönyv alapján folytatnak le, és előre megírt ítéletet mondanak ki valaki felett.

Viszonylag kevés humorral operál az Oppenheimer, de a humorbonbonokat jó helyen durrantja el, nem szólnak akkorát, mint egy atombomba, de kicsit enyhítenek a film nyomasztó hangulatán.

És ne felejtsük el Ludwig Göransson fantasztikusan megkomponált zenéjét. Nekem kicsit harapott a Hans Zimmerből a csávó, mert eléggé az Eredetre hajazott a zene, de a hideg rázott, amikor megszólaltak a kürtök egy adott pillanatban.

Ennek ülepednie kell még, mint az atombomba felrobbanását követő porfelhőnek. Érdemes lesz majd még egyszer megnézni, hogy minden letisztuljon, mert tényleg elég nehéz, viszont katartikus élmény volt.